Beszámolók. Méltóság-Kultúra-Közösség

Tiszta, ami tisztul,

hangzott el egyik meghívottunk részéről, aki a tökéletességre törekvéstől óvott terapeutát, tanítót, s a gondjaikra bízott, tőlük kilábalást, tudást, megoldást váró személyeket. Ezt írtam a Méltóság szobrára is az interaktív művészeti délutánon.

Elég jó szülő.. elég jó terapeuta… Elég jó rendezvény. Ez elég kell, hogy legyen. Így marad meg bennem az áprilisi kultúroltásunk. Már évek óta szervezzük (ezzel a névvel és részben egyesületi keretben) kerekasztalainkat és közéjük iktatva a művészeti események. Most a közösségek méltóságára kérdeztünk rá – a művészet, a kultúra lehetőségeit szem előtt tartva. Első napunk estéjén a pécsi művészeti középiskolások Háy János elbeszéléséből írt színdarabjukat játszották el Szilveszter címen. Szilveszter, a tanár egyenlőtlen küzdelméről szól egy fiúval, akárkivel: a mindenkori diákkal (szerepe szétosztva), akinek nem megy a matek, s akinek ezt az apja nem tudja elfogadni. A fenyegetés, az állandó lelki és testi nyomás hatására (hármasnál rosszabbat haza ne hozz!) a srác öngyilkos lesz.   A gimnazisták ironikus zenei zárlattal kísért, multifunkcionális, kellékként mindössze színes, téglalap alakú fakereteket használó előadása nagy sikert aratott.  Kis térben, a Civilház rokonszenves üvegajtós termében, tőlünk néhány méterre játszották a szívszorító történetet arról, hogy nem tud a fiú kikerülni a présből. S vettek részt aztán a beszélgetésen velünk – tanáraikkal egyetemben.  Balogh Robert rákérdezett, hány Szilveszter van náluk az iskolában, s nekem is éppen ez forgott a fejemben: minthogy ők ezt feldolgozzák, a művészet és a kibeszélés által, ebbe a darabba is belebújva, úgy tűnik, védve vannak a hasonló rémségektől.

Szerettem volna, ha részt vesznek az iskolai erkölcstan-tanításról szóló beszélgetésben is a diákok. Igaz, ez nem történt meg – nem érezték magukat megszólítva. A kerekasztalok nyelvezete valószínűleg nem lett elég diákbarát. Igyekeztünk mellőzni a szakzsargont, de nem vagyunk tökéletesek… Talán a laikus, a más szakma képviselője azért nem riadt meg a szomszéd szekciójától. Nehéz mellőzni a belső utalásokat, pedig ez a filozófiánk. A kultúroltások hagyományosan a gyerekek/diákok közreműködésével, bevonásával zajlanak. Régebben gyerekprogramokkal vártuk őket, aztán gyerek-diákkerekasztalt találtunk ki nekik a kötelező olvasmányokról és a jövőképükről, most önkéntesként és szereplőként voltak jelen.  Túl szép, vagy másként: naivitás lett volna az univerzális nyelven folyó diskurzus a pedagógiai kerekasztalban az érintettek részvételével… Így is elég jó lett az eredmény, hatékony az együttműködés. A gimnazisták segítettek a technikai körülmények megteremtésében, a lebonyolításban, este pedig szerepeltek. Az egyetemisták pedig előkészítették és szolgálták hostessként a rendezvényt, ott voltak a közönség soraiban, hozzászóltak a témákhoz.

A generációk s a szakemberek-laikusok párbeszédeként létrejött kétnapos esemény ezúttal a közösségek és az egyén kapcsolatát járta körül. Rákérdeztünk a segítő foglalkozásúak tapasztalataira, amiből kiderült, hogy tudják, nem lehetnek tökéletesek, nem kell tökéletesnek lenniük, ők is alakulnak a tevékenység közben, s gyakran saját problémájukkal találkoznak klienseik körében. Több szereplő is szociális területről érkezett, ezért domináns volt a hátrányos helyzetű közösségek fejlesztésének problematikája, az eredmények fenntarthatóságának kérdése kerekasztalunkon az antropológiai szemléletmód meghatározó az említett közösségek kutatása, leírása szempontjából – írja Mándi Nikoletta első szekciójáról, az alternatív közösségekről.

Az erkölcstan-tanítás külön tantárgyként valómegjelenítése vita tárgya volt egy másikon, Koska Éváén. A megszólalók egy része szerint az iskola egésze, minden tanóra, a diákokkal való együttélés eleve terepe, talaja, közege a normális, odafigyelő kommunikációnak. Nem kell erkölcstan-tankönyv, nem kell külön program, tanterv, mindössze normálisan, emberségesen, adekvátan kell viselkedni. A konfliktusokat, helyzeteket akkor és ott oldani, amikor keletkeznek. Ha a tanár hiteles, azonos önmagával, követendő példa lesz, a diák hisz neki s tud tanulni is tőle. Óratípustól függetlenül, a formális kereteket feláldozva jön létre a bizalmi légkör, a közös munka alapja. Mások nem tartották ördögtől valónak az önálló tantárgyat, hisz az még egy esélyt és külön időt biztosít helyzetek megbeszélésére. Szerencsére elit (gyakorló) és nehezebb szociális helyzetű gyerekeket befogadó iskolák tanárai is jelen voltak a beszélgető körben, az utóbbiak képviselték az akár az órakeretek rovására történő, problémaoldó kommunikációt. Az ott lévő tanár szakos hallgatók számára tanulságos volt hallani azokról a középosztálybeliek számára elsőre elképzelhetetlennek tűnő nehézségekről, amelyekkel a tanár bizonyos külvárosi iskolákban szembesül.  S a feldúlt, érintett, szenvedélyes monológok tudtunkra adták: az első riadalom után milyen kötődések alakulnak ki, milyen érzelmi feltöltődés jön létre, milyen eredmények születnek a sokszorosan hátrányos helyzetű gyerekek s az őket megszerető, elfogadó tanárok közt.

Az emberi méltóság, a méltó élet megőrzésének esélyeire különböző kontextusokban kérdeztünk rá, az elmélet és a gyakorlat, a jogi szabályozás és a valóság viszonyában, bioetikai és más vonatkozásokban.  A méltó emberi élet mennyiben múlik a természethez való viszonyunkon? Mit jelent a „fenntartható fejlődés” gyakran használt fogalma? Valós tartalommal bír egyáltalán? Ilyen kérdések felvetésével indult a bioetika szekció munkája, amelynek résztvevői között volt filozófus, ökológus, geográfus, jogász, pszichológus. Kapcsolódott a természet és ember kapcsolatának vizsgálatához a születés és a halál medikalizációjának kérdésköre is. Egyre többen vannak manapság, akik az élet kezdetén és a végén is megpróbálják kiiktatni, amennyire csak lehetséges, mindazt, ami technikai, ami a természetes folyamatokat érintő mesterséges beavatkozás. Miért van az, hogy kultúránkban a halál, haldoklás kérdése tabuizálódott? A résztvevők megállapították, hogy a jó halál, a „saját” halál lehetőségét kellene megadni mindenkinek, de ehhez elsőként az szükséges, hogy beszéljünk a problémáról. Ez vezethet el a megfelelő jogi eszközök, pszichológiai módszerek, illetve az optimális orvosi hozzáállás megtalálásához, amelyekkel valamelyest enyhítünk, Norbert Elias kifejezésével élve, a „haldokló magányosságán”. Érdekes és fontos problémakör a humán biotechnológiai eljárások etikája, amely szintén felveti a természetbe való beavatkozás határainak kérdését. Erre sajnos már nem maradt idő, de legközelebb innen folytatjuk…. (Barcsi Tamás)

Az ezt követő beszélgetésben kísérletet tettünk az emberi méltóság mint eszme történeti feltérképezésére. A résztvevők elkötelezettségük szerint azon nyomban szembesítették is az „eszmét” a gyakorlati élettel: szóba került az anyanyelvhez való jog; a kötelező közmunka; valamint a büntethetőség lehetősége az emberi méltóság tiszteletben tartásával. Egyetértettek abban, hogy maga a fogalom, noha a legutóbbi évtizedekben emlegetik a leggyakrabban, már az ókorban is felbukkan, de az újkori gondolkodók tették általánosan elfogadottá. A mindennapokban azonban számos esetben sérülnek az ezzel kapcsolatos jogok. (Vilmos László)

Az első nap délutánján pedig interaktív művészeti délután előzte meg a (már említett) színházi előadást. A szociopoly, aztán a gondolatfestés a méltóság szobrára és az élő színház programbőséget okozott szimultán lehetőségeivel. Az érdeklődés az utóbbi iránt igen nagy volt. Vendégeink szóbeli és írásbeli közléseinek sora teszi nyilvánvalóvá, milyen különleges erővel, hatással bír az élőkönyvtár léte – új olvasókra és régiekre egyaránt. A városunkban egyre ismertebbé váló projekt meglepő hatékonysággal segíti elő az előítéletek, a gyanakvás, a görcsök oldódását, a nehéz kérdések feltételét. A résztvevők valós személyekkel beszélgethetnek korlátozott időkeretben, majd visszaszolgáltatják épségben a „könyvet”. Olyan sztereotípiák viselői, áldozatai e személyek, élő könyvek, akik vállalják, hogy mesélnek magukról, válaszolnak rázós kérdéseinkre, egyúttal moderálva, mederben tartva a beszélgetést. A leszbikus, a queer, a nyugdíjas, a vegetáriánus, a mozgáskorlátozott, a muzulmán nő… és mások vonultak el velünk húsz-huszonöt percre a zegzugos, néhány éve kibővült épületegyüttes sarkaiba, hogy segítsenek néha nehezen fogalmazódó kérdéseink kimondásában, és tegyék természetessé a beszédet a tabusított, gyanakvással kezelt életstratégiákról, identitásokról. A helyismerettel bíró (itt dolgozó) „könyvtáros” pedig sikeresen kutatott fel bennünket, bárhova is bújtunk könyvünkkel, ha lejárt a kölcsönzési idő.

  A második nap délelőttje az irodalomtudományé volt. Bahtyini (dialogikus, az idegen szólamra, a másikra hangolt) munkacsoportunk doktorandusz tagjai a karnevál és a dialógus felől közelítették meg kutatási témájukat, írókat s főként költőket. Papp Ágnes Klára segítségével a kortárs magyar és külföldi irodalom is bekerült a vizsgálódások körébe. Világirodalmi kötetbemutató zajlott, A perifériáról a centrumé, amely játékos, interaktív, egymás gondolatmenetére válaszoló, s sok nyelven (nemcsak angolul) szól a világhoz, világról, kulturális esélyegyenlőséget biztosítva a kisebb nyelveknek.

Az utolsó kerekasztal (Hogyan beszélünk – nyilvánosan?) célja az volt, hogy többet tudjunk meg a médiumok jelen helyzetéről, az újságíró szakma nehézségeiről és lehetőségeiről. A közélet e fogas kérdéseit a következő a tematikus pontok mentén vitattuk meg: 1. Mi a média szerepe ma a közéletben, szűkebb hazánkban és a Vajdaságban?  2. Hogyan látják ezt maguk az újságírók? Milyen szakmai hitvallásuk van, és ezt hogyan tudják megvalósítani? 3. Mi a szociálpszichológus véleménye a médiumok szerepéről, a közbeszéd  alakulásáról?  Történészként azt gondoltuk, hogy a sajtónak sokkal jobb lehetősége van arra, hogy társadalmi párbeszédet kezdeményezzen olyan témákról, melyek a múltból erednek és még ma sincs közmegegyezés megítélésüket illetően. A kérdés itt leginkább az, hogy vajon képes-e a sajtó arra, hogy ezeket a társadalmi vitákat elindítsa és dialógussá szelídítse? Van-e szolidaritás az újságíró szakmában? A beszélgetés során elhangzott válaszok megerősítettek bennünket abban, hogy az egyetlen megoldás, ha folyamatosan artikuláljuk ezeket a problémákat, ezért, reméljük, sok hasonló beszélgetésre lesz még alkalom. (Rab Virág).

A média képviselőit kérdezték tehát történészek arról: várható-e tőlük, hogy közeledjenek a szétszaladó, szétszakadó országrészek, meggyőződések, hogy dialógus jöjjön létre köztük frusztrált hazánkban. Hogy beszélgessünk a közelmúlt történelmi traumáiról. Sajnos, végül nemlegesen válaszoltak a Borbély Szilárd-i (hogy össze lehet-e tartani, beszélő viszonyba lehet-e hozni országunkat egymás méltánylása és a saját oldal önkritikus szemlélete által) és Háy János-i ajánlásra
(„Az esendőségünk teszi lehetővé, hogy megszólítsuk egymást”). Nincs igazán ötletük, projektjük, elképzelésük az enyhülésre. Ketten is említették: Nobel-békedíjat adnának annak, aki beszélgető helyzetbe tudná hozni a szembenálló feleket. A kirekesztő szólamokat, a gyűlöletbeszédet nem (csak) jogi szabályozás útján tartják kiküszöbölendőnek, a szociálpszichológus viszont a leírt intoleráns szót gyűlöletgenerálónak véli, rosszallja tehát, ha megjelenhet a médiában. Volt, aki arra hivatkozott, az interjúalany gyakran visszakozik, s nem vállalja nyilatkozatát, ezért is nehéz a feltáró műfajok, törekvések helyzete. Az újságírót sem védik, s így nem várható el tőle a bátor kiállás rázós helyzetekben. A politikai szereplők színeváltozása nem ritka jelenség Szerbiában sem, s ezt szívfájdalom nélkül, cinikusan, gördülékenyen mediatizálja az ottani sajtó – tudtuk meg vajdasági barátunktól.

S végül a másik szekcióvezető, Kiss Zsuzsanna összegzése: A kerekasztal egyik témája volt a sajtó függetlensége Magyarországon. A résztvevő újságírók megosztották velünk tapasztalataikat a magyar médiumok helyzetéről. A kerekasztallal szinte egy időben Ausztriában a rádió pártfüggetlenségének 50. évfordulóját ünnepelték. 1964-ben népi törvénykezdeményezés indult azzal a céllal, hogy a médiumokat függetlenítsék a mindenkori politikai hatalomtól és pártbefolyástól. Ez nagyszerű ötlet, amin, úgy gondolom, minden honfitársunknak komolyan el  kell gondolkodnia. Azt osztrákoknál bevált, hiszen 50 év után is megünneplik ezt a bátor kezdeményezést. (Kiss Zsuzsanna)

Felkavaró, egymásra hangolódó, jólesően nyílt beszélgetések jellemezték a rendezvényt, minden témán elidőzhettünk volna hosszabban is. A helyszínt s a hátteret biztosító Baranya Megyei Család, Esélyteremtési és Önkéntes Ház partnereként jött létre az idei Kultúroltás Fesztivál. Ők szervezték az erkölcstan-szekciót s a művészeti programok nagy részét, így a Nappali bárban a nulladik napi Balkán-előadást s vitáját (melynek témája a fiatalok drog általi kibillenése, s ebben a különböző oldalak felelőssége volt). A kultúráról, közéletről, oktatásról, esélyegyenlőségről, szolidaritásról folytatott termékeny eszmecsere diákjainkkal, meghívottjainkkal és vendégeinkkel bensőséges hangulatban, bizalmi légkörben, jó hangulatban telt.

V. Gilbert Edit

Dialógus és karnevál az irodalomértésben és kultúrában

A Pécsett megtartott Méltóság-Kultúra-Közösség rendezvénysorozat második napján nem volt kegyes az időjárás. Aki ennek ellenére mégis hajlandó volt megküzdeni az elemekkel és eljött a Civil Közösségek Házába, egy meleg kávé mellett már jóleső érzéssel konstatálhatta, hogy a befelé fordulásra késztető idő tulajdonképpen kiválóan alkalmas arra, hogy részt vegyünk ezen a szakmai jellegű, mégis személyes beszélgetésen. Az első szekció a Dialógus és karnevál az irodalomértésben és kultúrában címmel Bahtyin és a magyar irodalom kapcsolatát járta körbe. Az általánosabb elméleti bevezető után − melyet Papp Ágnes Klára irodalomtörténész és Samu János irodalmár tartott − a PTE Irodalomtudományi Iskola hallgatói kapcsolták saját kutatási témáikat a beszélgetés tárgyához. Példaként kiragadva, többek között említésre került Hamvas Béla, Nemes Nagy Ágnes, vagy éppen Weöres Sándor. Az előadók jó arányérzékkel kapcsolták a teoretikus tudást irodalmi példákhoz, így nem volt meglepő, hogy hozzászólási lehetőségkor a közönség is bekapcsolódott a beszélgetésbe. A dialógus nyitottságát az is jelezte, hogy a megszokottnak mondható felállás ellenében – ahol az előadók ülnek szemben a közönséggel – itt a székek elrendezése egy kört formált.

Ezt követően felfrissülésre és éhségcsillapítására nyílt lehetőség a büféebéd során, melyet a Miért (nem) várható a médiától a leleplezés s a jogsértettek védelme? szekció követett. Ennek során egy pszichológus, egy jogász, valamint gyakorló újságírók fejtették ki véleményüket a média közállapotáról és az ehhez kapcsolódó társadalmi jelenségekről. Sok egyéb mellett szóba került a(z aligha létező) sajtószabadság kérdése is. A jelenlévők kiemelték, hogy a tudósítókra nem csak a politika részéről nehezedik nyomás, de sokszor érezhető presszió az interjúalanyok, a befogadó közönség vagy éppen a munkahely felől is. Ennek eredményeként szembesülnek az öncenzúra jelenségével. Komoly etikai és önértékelési dilemmát jelent az, hogy ki hol húzza meg saját maga számára a határt ebben az ügyben. Legalább ennyire érdekes és kényes kérdések kapcsolódnak a másik pólushoz: meddig terjedhet a saját vélemény kinyilvánításának szabadságjoga? Ebben a tekintetben alakult ki talán a legnagyobb nézetkülönbség a résztvevők között. Pszichológusi szempontból kiemelésre került, hogy a perifériás vélemények is nagymértékben képesek befolyásolni a közgondolkodást és ennek következtében az egyén szintjén jóvátehetetlen károkat képesek okozni. Ezzel szemben a jogi érvelés szerint nem lehet a törvényi szabályozásokat öncélúan alkalmazni. Konszenzust talán az a vélemény jelentett, mely szerint a közmegnyilvánulások szabályozása elsősorban nem a jog feladata kellene hogy legyen, hanem egy kiforrott és egységes szakmai etikáé. A vajdasági résztvevők révén a szerbiai kisebbségi újságírásról is kaphattunk némi benyomást, illetve a szélsőségesen nacionalista szerb bulvárlapok világával visszakapcsolódtunk az első szekció karnevál toposzához.

A nap befejező részében Gilbert Edit egyetemi docens mutatatta be A perifériáról a centrum projektet és az ehhez kapcsolódó kötetsorozat legújabb részét, mely a „centrumot” elkerülő, arról esetenként kritikát megfogalmazó, többnyelvű és szerteágazó irodalmi párbeszéd kialakítását tűzte ki célul. Ez a kezdeményezés lehetőséget kínálna arra, hogy a nagy nyelvek hegemóniáját megtörve, az ezekből fakadó kulturális szűrőket kiiktatva direkt módon kapcsolódhassanak egymáshoz az európai irodalom „perifériái”. A beszélgetés során elhangzott, hogy nem történt még meg a várt áttörés, „nem lett sikk” a közvetlen egymás felé fordulás. A nagy kérdés az, hogy ennek a passzivitásnak mi lehet az oka, és van-e rá orvosság? Remélhetőleg a Pécs-decentrum Kulturális Egyesület jövő tavaszi „kultúroltás-fesztiválján” a természettel együtt már ez a kezdeményezés is virágzásnak indul.

Srádi Péter

Ciki vagy divat? A terápia és a méltóság

Az idén Méltóság, kultúra, közösség cím alatt futó újabb Kultúroltás-fesztivál rengeteg témát ölelt fel, az egyik legemberközelibb, leggyakorlatiasabb szekciója pedig talán a Ciki a terápia – vagy divat? Lehet-e ennek kultúrája? című kerekasztal volt. Miért gondolom így? Mert esendő, problémákkal küzdő emberek beszélgettek szintén esendő, problémákkal teli emberekről. Rendkívül színes volt a paletta, hiszen a résztvevők jobbára különféle segítőszervezetektől, legalábbis különböző segítő módszerekkel érkeztek. Elsőre így tűnt: azt hittük, más közeg más módszert hoz magával. A beszélgetés során kiderült, hogy ez nagyrészt tévedés. A jó segítő elsődleges módszere a beszélgetés, az pedig lényegében mindegy, hogy milyen keretben. Beszélgetés önmagával, aztán a kliensével, végül pedig újra önmagával – hiszen le kell ülepíteni, feldolgozni, a terapeutának saját maga megsegítésére is alkalmazni a hallottakat.

Hogy viszonyul ehhez a társadalom? Lehet-e, van-e még méltósága annak az embernek, aki segítségért fordul a terapeutákhoz? Erre a kérdésre is kiderült az egyértelmű válasz: segítséget kérni az egyik legméltóságteljesebb, legbátrabb dolog, amit a bajban lévő ember tehet. A társadalom attitűdjén azonban lenne még mit javítani a szekció tanúsága szerint. Máshogy állnak az emberek a szenvedélybetegekhez, akik „elvonón” vannak, máshogy azokhoz, akik pszichológus járnak segítségért, és így tovább. A függő emberekről sajnos az az általános kép, hogy elvesztették emberi méltóságukat, s társadalmunknak sokat kell még fejlődnie ahhoz, hogy a gyógyult embert előítéletek nélkül vissza tudja fogadni. A magánterápia, a saját pszichológushoz járás azonban presztízzsel bír. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy még mindig szükség van anonim, sőt, arctalan segítőkre, szervezetekre, ahol a kliens kiléte is homályban marad. Mert könnyebb így. Könnyebb elmondani a problémánkat egy ismeretlennek, aki semmit nem tud rólunk, csak annyit, amennyit mi átadunk magunkról. Aki nem látja az arcunkat, nem lép, nem léphet kontaktusba olyanokkal, akikhez nem akarjuk, hogy visszajusson a problémánk.

A beszélgetés sokszínűsége, mint fentebb említettem, annak volt köszönhető, hogy a beszélgetőtársak sok területről érkeztek. Jelen volt Cs. Tóth Judit, aki a segítségnyújtás spirituális oldalát képviselte, hiszen ő maga tanító és láma, Baráth Árpád szociálpszichológus, Rozgonyi Róbert, a kovácsszénájai rehabilitációs terápiás közösség egyik terapeutája, akitől a függőség és a méltóság összefüggéseire kaphattunk választ és Martonné Barkó Judit a Pécsi Ifjúsági Lelkisegély Szolgálat kuratóriumi tagja, volt segítője, aki pedig az anonim módon segítséget kérő fiatalok oldaláról közelítette meg a problémát.

Perencz Andrea

Színdarab és beszélgetés a Nappali Bárban

A Kultúroltás-fesztivál előestéjén, a Nappali Bárban tekinthettük meg az Escargo hajója társulatának előadásában a Balkán című színdarabot. A társulat középiskolás, egyetemista tagjaiból álló csapat a West Balkán szórakozóhelyen történt tragédiát dolgozta fel. Az előadás után az este baráti hangvételű szakmai beszélgetéssel folytatódott. A moderátor, Koska Éva kiindulóponttá azt a kérdést emelte, hogy a fiatalok önismerete és közösségi kapcsolataik fejlesztésében miként alkalmazható a színházi és művészeti nevelés.

A drámapedagógia és művészeti nevelés kérdései a Balkán című színdarabra reflektálva fogalmazódtak meg. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy miként járulhatnak hozzá a nem formális keretek között zajló nevelési módszerek, amilyen a dráma- és művészetpedagógia is, egy-egy probléma mind közösségi, mind egyéni szinten való feltárásához. Tölgyfa Gergely, a Balkán c. darab rendezője először a Janus egyetemi színjátszó csoporttal kezdett el dolgozni a West Balkán tragédia történetével. Azt a kérdést járták körül, hogy a történtekért ki tehető meg felelősnek. Minden felelősnek gondolt személy, csoport vagy hatás köré egy-egy jelenetet építettek, de egyik jelenet sem adta meg a kielégítő választ, sem a szülőket, sem az iskolát nem hibáztatva. Az okok összességét, összefonódását láttatja, mintapéldaként szolgálva arra, hogy egy konkrét esetben miként is lehet a közösség számára közvetlenül hasznos a drámapedagógia. Az előadást eredetivé teszi, hogy felkínál egy lehetséges beszédmódot, amivel a történteket fel lehet dolgozni, s a jövőre nézve megoldásokat találni. S mindezt az irónia felől megközelítve: ezért történhet meg, hogy miközben tragédiához keresünk felelőst, nevethetünk a gonosz és buta médián, a saját testét idegenként kezelő kamaszon, a szülői aggódó-féltő, ámde túlzó reakciókon. Közben pedig fontos témához kapunk fogódzót, és nagyobb eséllyel tudjuk életben tartani a róla szóló diskurzust. Utóbbi hordozza a lényeget, hogy tudjuk és merjük kimondani, kutatni azokat a problémákat, amelyek a közösségi életben jelenlévők. A dráma- és művészetpedagógia szerepe itt rajzolódik ki igazán, hiszen a közösség szempontjából fontos a társadalmi peremen élők integrálása is, melyre lehetőséget ad a drámapedagógia. A beszélgetésen résztvevők közül Tasnádi Zsófia az Élmény-Tár Tanoda programja keretében kifejezetten hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozik, míg Kőrösi Márk, az Üres Tér társulatának tagja fiatal és felnőtt korú elítélteket von be a foglakozásokba.

Azonban nem csak konkrét közösségi problémák megoldásában, avagy hátrányos helyzetűek integrálásában nyújthat segítséget e módszer: Karsainé Bakta Julianna általános iskolás, első osztályos gyerekekkel foglalkozik. Célja jó, értékes emberek nevelése, akik képesek megszabadulni gátlásaiktól és ledöntik belső korlátaikat. Gondolatának hangsúlyt kell kapnia, mivel minden, a közösségi szinten elérni kívánt változás az egyén szintjén kezdődhet el. A megannyi kérdéssel és válasszal szolgáló este utáni két napban a kerekasztal-beszélgetéseken, interaktív foglalkozásokon hasonló témákat járhattunk körül, különböző szemszögekből, kutatók, szakemberek, egyetemi hallgatók együttes részvételével.

Monyoródi Klára

Dialógus és karnevál az irodalomértésben és kultúrában

A Papp Ágnes Klára vezette szekció azoknak kedvezett, akiknek irodalmi érdeklődése inkább az elméletek felé fordul, és aki nem rémül meg, ha olykor filozófusok nevei röpködnek a levegőben.

Első körben Bányai Tibor Márk kérdezte az Átlátunk az üvegen? szerzőjét a populáris és magas irodalom fogalmi kérdéseiről, illetve arról, hogy ki az, aki tanulmánykötetébe nem került bele (Hamvas Béla) és miért, illetve, hogy miért a dialogicitás és a karnevál fogalmával próbálja lefedni a szerző a populáris irodalomnak a kötetébe foglalt szegmenseit. A dialógus különleges képessége Papp Ágnes Klára szerint, hogy széles befogadó réteget vonz maga köré, periférikus irodalom esetében főként, mikor a többnyelvűség/soknyelvűség is a képlet részét képezi. Ezen az útvonalon pedig a kisebbségi irodalmak felé terelődött a szó, azt firtatva, hogy létezik-e egyáltalán kisebbségi irodalom, vagy ezeket a korpuszokat is az összmagyar irodalom részeként kell tekintenünk, mennyire beszélhetünk esetünkben tehát minor irodalomról.

A kánon kérdésével kapcsolatban ugyancsak érdekes gondolatok merültek fel. A centrum és az ehhez kapcsolódó monologikusság ugyanis a párhuzamos kánonokkal, a kulturális nyelvek egymással való találkozásával valamiféleképpen megszűnik, ez a folyamat pedig egyre jellemzőbb irodalmunkra.

A mágikus realizmus, annak kialakulása is fontos részét képezte a beszélgetésnek. Ez a műfaj, ami jellemzően határterületeken alakul ki – legyen szó magyar nyelvű vagy posztkoloniális művekről –, kultúrák és nyelvek összeütközésével, találkozásával jön létre, mikor különböző történelemkódok találkoznak.

A szekció második felvonásában hallhattunk Nemes Nagy Ágnes költészetéről, melyet a bahtyini karnevál ellentéteként határozott meg Koncsos Kinga, melyben a visszafordíthatatlan mint a költőnő világának örök jellemzője jelenik meg, amiből az egyezményesség, az ideiglenesség teljes mértékben hiányzik.

Samu János Ladik Katalin „performanszairól” beszélt, a szerepek felcseréléséről, a test használatáról a költőnő munkásságában, hogy vajon mi mindent jelenthet meztelenül kiállni és elmondani verseinket. Költészete a nyitott karneváli eseményidő részesévé teszi a befogadót, aki nem tud menekülni, ha egyszer belép, a karnevál részévé válik

Popov szubkulturális karneváljáról, annak regényeiben megjelenő sajátosságairól pedig Uhrin Évától hallhattunk érdekfeszítő és humoros beszámolót. A hazafi lelke című regényében Popov a népi szubkultúra segítségével újítja stílusát, és az itt megjelenő cenzúrázatlan beszéd pedig nem önkényes, hanem sokkal inkább karneváli, noha erre az eddigi szakirodalom nem mutatott rá.

Összességében a majdnem három órás program rávilágított, hogy Bahtyin karneválját továbbgondolva az irodalom bármely részéhez kapcsolhatjuk és olyan termékeny beszélgetést kapunk, amely határokon és műfaji kereteken is átível.

Varga Réka

Együtt lenni, beszélgetni

Mert közösségben beszélgetni a nehézségekről mindig jobb, mint egyedül megküzdeni velük. Ez a mottó jellemezte az április 16–17-én megrendezett Méltóság, kultúra, közösség elnevezésű rendezvényt is, amelyet a város egyik központi helyén, a Civil Közösségek Házában valósítottak meg.

A kerekasztal-beszélgetések otthonos hangulatát fokozta, hogy azok bár meghívott előadók köré összpontosultak, mégis nyitottak voltak. Bárki kérdezhetett és hozzászólhatott az adott szekció témájához. A ciki a terápia vagy divat? című kerekasztal körül például a beszélgető felek (pácienseik, klienseik s saját tapasztalatuk alapján) egyetértettek abban, mennyire nehéz feldolgozni a kudarcokat, s feltárták, milyen buktatói vannak a folyamatnak. A spirituális tanító kitért arra, milyen csakrák nyílnak meg egy meditáció során, s hogyan érhetjük el az ideális nyugalmat, s hogy közben hogyan tudunk magunkra s ezáltal környezetünkre jobban odafigyelni…

Az is kiderült számomra ezenközben, hogy mennyire fontos, egy közösség hogyan beszélget. A kultúroltás egyik erénye, hogy kerekasztal-beszélgetésekben gondolkozott. Valóban körben ültünk. Ezzel közelebb engedtük a közönséget is, akik fesztelenül be tudtak kapcsolódni a diskurzusba. Reméljük, ennek a közös élménynek lesz még folytatása.

Kovács Krisztina

A bioetika és környezeti etika kihívásai

Emberi méltóság, az Élet méltósága.

A kerekasztal-meghívottak érdekes beszélgetést folytattak a fenntartható fejlődésről, a bioetika és a környezeti etika kihívásairól. Urbanistát, orvost, filozófust és jogászt kérdeztünk a témával kapcsolatban, akik a biológiai, a szociológiai és az ökológiai ismereteiket filozófiába integrálva osztották meg a hallgatósággal. Olyan, mindenkit foglalkoztató kérdések merültek fel a beszélgetés során, mint például: Mikor kezdődik és mikor ér véget az élet orvosi, filozófiai, illetve jogi értelemben? Mi az emberi méltóság? Mikor kap tiszteletet az egyén, mi illeti meg (jogilag) élete során?

A meghívottak egyöntetűen úgy vélték, hogy fontos beszélgetnünk ezekről a kérdésekről, hiszen mindannyian érintettek vagyunk a témában. Kérdéses, hogy a fenntartható fejlődés valóban fenntartható-e; ennek tudatában éljük-e életünket, és méltósággal tesszük-e mindezt?

Horváth Kata

 

Az emberi méltóság fogalmának alakulása térben és időben

Kerekasztal-meghívottak:

Gúti Erika – nyelvész
Ignácz József – Besence polgármestere
Chronowski Nóra – alkotmányjogász
Nagy Endre – szociológus-filozófus;
Moderátor:Vilmos László – ókortörténész

A szekcióban három téma köré csoportosult a beszélgetés: elsőként azt járták körbe, hogy mi is az emberi méltóság, mióta beszélhetünk vajon erről a fogalomról. Eztán a nyelvi jogok kérdése került szóba; megfosztható-e valaki attól, hogy a saját anyanyelvét használja? Harmadik témaként pedig egy igen aktuális problémával szembesültünk: a közmunkáéval.

Ahogy a beszélgetés során elhangzott: már az Antigonéban az a konfliktus kiváltója, hogy el kell, el lehet-e temetni a halottat. Megfosztható valaki ettől a jogtól? Milyen jogai voltak egy (szabad én sem szabad) embernek a görögöknél? A méltóság mint érték már ekkor, az antikvitásban megjelenik: egyfajta tudatosság, a létezés rangja, módja, állapota. Az ókorban az egyik legnagyobb büntetésnek számított, ha az embert száműzték szülőföldjéről, ezzel ugyanis gyökereitől, identitásától fosztották meg, kitaszították a közösségből. Ehelyett ma már, miután az emberiség mobilizálódott, az elzárás az elterjedt büntetési mód. Azonban felmerül a kérdés, jogunk van-e valakit megfosztani a szabadságától? Nem sérül-e ekkor a méltósága?

Gúti Erika az emberi méltóság kapcsán a nyelvi jogokat emelte ki. A nyelvhasználathoz, az anyanyelvhez való hozzáférés is emberi jog, azonban a Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát az ENSZ tagjai közül igen kevesen ratifikálták. A nyelvi jogok témakörénél felmerül a bevándorlók helyzetének kérdése: a fogadó ország hogyan áll a bevándorlók nyelvéhez? Gúti említette Ukrajna helyzetét, ahol a ruszin nyelvet az állam nem fogadja el önálló nyelvként, hanem csak nyelvváltozatként. Az ukrán egynyelvű állam, teljesen elnyomja a kisebbségi nyelveket, egy idő után az iskolában már csak ukránul tanítanak. (Mintha a tanárnő problémafelvetése nem kapott volna akkora hangsúlyt, mint amekkorát megérdemelt, különösen az ukrajnai események fényében. Úgy éreztem, hogy a többiek „elnyomták” őt a beszélgetés során.)

Ignácz József, Besence polgármestere egy igencsak aktuális témáról beszélt ezután, a közmunkáról. Olyan kérdéseket feszegetett, hogy összeegyeztethető-e vajon a közmunka az emberi méltósággal. Milyen jogok illetik meg a benne részt vevőket? A közmunkás(t) kevesebb? Mi a helyzet a szabadsággal és a bérezéssel? Ha minden ember egyenlő, akkor a közmunkás miért nem ugyanazokkal a jogok rendelkezik, mint minden más munkavállaló? Ezekre a kérdésekre nincsen válasz. Ignácz hozzátette, hogy falujában sokan örülnek a közmunkának, értékes dolognak tartják, mert úgy érzik, megdolgoznak a pénzükért, van miért felkelniük, van dolguk a világban. Mások inkább (ld. a fentieket) megalázónak érzik ezt a fajta munkát, fejtegette gondolatait, osztotta meg tapasztalatait az ambivalens konstrukcióról Ignácz József.

A beszélgetés legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy bár elsőre az emberi méltóság kérdése elvont problémának tűnhet, valójában folyton-folyvást beleütközünk, része mindennapjainknak. A nyelvi jogok problematikája különösen felkeltette az érdeklődésemet, ezzel szeretnék a jövőben többet foglalkozni.

Jakab Fruzsina

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>