Balikó Helga

„Az igazság a halál oldalán áll”

Ljudmila Ulickaja halálszimbolikájának világirodalmi beágyazódása

„Az igazság a halál oldalán áll” idézet Simone Weiltől származik, mely Ljudmila Ulickaja Kukockij esetei[1] című regényének mottója, - gondolatisága egybeöleli a regény elkülönülő részeit:

1. A főszöveget, amelyben az életidőről olvashatunk; itt élik meg a szereplők a hétköznapok múlását, egymáshoz fűződő kapcsolataikat, küzdelmeiket, azaz életük alakulását; amelyben a valóságos élet értelme mindaz a miszticizmussal fűszerezett tökéletesség, amit csak pillanatokra lehet megérezni a feladatokkal terhes hétköznapi világban:

A Kukockij eseteiben olyan családi rendszerrel találkozhatunk, ahol Pavel Alekszejevics, a családfő vér szerint senkihez nem köthető, választottja, Jelena és leánya, Tánya saját múlttal érkezők, Vaszilisza, a szolgáló, mint Jelena családi öröksége és Toma mint befogadott árva élnek együtt. Az élet természetes vagy természetellenes folyása az első, harmadik és negyedik részben minden családtag, barát, külső szemlélődő, idegen cselekvő számára sajátos világlátással párosul.

Pavel Alekszejevics a társadalommal szembeni örökös küzdelmével, az alkoholban talált vigaszával, a születés őrzőjeként halad az idővel. Jelena a múlt emlékeivel, álmaival, önmagát segítő rajzaival és a Harmadik Állapot tudásával merül el a felejtés ismeretlen világába. Tánya Pavel Alekszejevics és anyja közös jegyeit magában hordó útkereső és a zenével párosuló boldogságba elvesző sorsával azonosul. Toma az árnyékszerepben, datolyapálmák, magnóliák között növekedő életét éli; Vaszilisza pedig az ösztönös hitében hol meghallgatásra, hol némaságra talál.

2. A betétszöveget, mely sem idejében, sem terében nem köthető a főszöveghez és, mely a túlvilág leírását tartalmazza, egy olyan köztes terét vagy – a regény önmeghatározásával – Harmadik Állapotét, mely bevallása szerint az orosz írónő saját élményén alapszik. Ulickaja számos interjúban beszél arról, hogy ez a szöveg a látomásait tartalmazza. A határátlépés így a textuson belül és kívül is érvényesülni látszik:

Pavel Alekszejevics, a Borotváltfejű mint orvos kerül a Harmadik Állapotba, itt születik újjá, itt találja meg azokat a válaszokat, melyeket életében kérdéseire keresett és ebben a köztes térben válik képessé a megbocsátásra is. Jelena mint Újdonka egészséges, fiatal nőként követi a Harmadik Állapot szereplőit, lassan mindent megért és a háromdimenziós látásának képességével tökéletesebb alakot ölt. Tánya, azaz – szerintem – Kátya (aki a névtelen gyermekek kertjében találkozik a többiekkel) jellemzéséből kiderül, hogy nem fejezte be az egyetemet és testén a Borotváltfejű látott „...egy elhanyagolt operációs varratot a kulcscsontgödörtől lefelé...”.[2] Ő az, aki a kékgömböktől – meg nem született csecsemők – nyüzsgő tóból kiemel egyet és beleteszi a Borotváltfejű tenyerébe, a Zsidó pedig ezt mondja: „Ő nem idegen neked. És nekem sem...”[3], mert ő lesz az első, születendő Kukockij- és Goldberg- fiú, Zsenya gyermeke... Vaszilisza ebben a térben visszakapja látását, és immár erős asszonyként képes lesz megbocsátani Pavel Alekszejevicsnek. A Kutya mint Toma a Harmadik Állapotban szép nővé alakul át, azonban, ha nem gondozzák, idő előtt kiszakítják a harmóniából, akkor egy tökéletlen, bűnökre és aljasságokra képes ember válhat belőle. A Zsidó, Goldberg az életében megélt nemes küzdelmei által itt már egy olyan szintre emelkedhet, ahova a jelenlevők még nem követhetik. A Harmadik Állapotban születik újjá Hosszúhajúként Szergej, aki a zenében oldódik fel és jut magasabb szintre; az Anya, Anatolija, aki egész életében másokon segített, önfeláldozó módon gondoskodott a rászorulókon; a Katona, Anton; a Próbababa, aki nem más, mint a gyilkos Szemjon; a Professzor, aki Szergej apjaként a szűklátókörű, racionálisan gondolkodó, az ismeretlent tagadó értelmiségit szimbolizálja; Dajna, ő az anyaság, a szülő nő archetípusaként értelmezhető és a Féllábú, akiről Jelena nagyapjára asszociálhat az olvasó.

A szereplők tehát mindannyian egy-egy típust testesítenek meg, melyben önmagukkal örök körforgásban növekednek egyre tökéletesebbé.

A Harmadik Állapot mint köztes tér az újjászületés és átváltozás dimenziója. A tibeti vallás szerint a Bardo hat szférájában eltöltött idő alatt születik újjá a lélek és kerül vissza a hetedikbe. Ezzel a tudással már nem is csodálkozhat az olvasó azon, hogy a Kukockij eseteinek eredeti címe: Utazás a világ hetedik körébe[4].

A regény más részeiben már találkozhatunk olyan szimbólumokkal, melyek a mű többi szakaszában előre- vagy visszautalnak a Harmadik Állapotra. Ezek olyan halálszimbólumok[5], melyek más írók repertoárjában is megtalálhatók, univerzális jelképeknek tekinthetők. Ennél fogva összehasonlíthatóvá válnak Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij és Lev Nyikolajevics Tolsztoj műveivel egyaránt.

Az életidőben megjelenő egyik legjellegzetesebb halálszimbóluma a műnek az ajtó és az ablak, amely Jelena életében kap hangsúlyos szerepet. Jelenát alapvető érzékenysége arra tette képessé, hogy betekintést kaphasson a Harmadik Állapotba. Az ajtó szimbolikus jelentősége nemcsak a halálba való távozás ősi tradícióit erősíti, hanem a közbülső állapotba történő átlépésnek a lehetőségét és az álomlátás képességét egyaránt.

Jelena első füzetében lányának örökségként adja át tudását az álomról, amely összemosódott benne gyermekkora emlékeivel. Tányát arra tanítja, hogy figyelnie és hallgatnia kell az álmok mondanivalójára:

„...tudnia kell majd mindazt, amit én tudok. Hiszen nemcsak a nagy, jelentős események a fontosak. Meglepő, de valahogy a kis, jelentéktelen események azzal arányban válnak egyre fontosabbá, minél távolabbra kerülnek. Különösen az álmok...”[6]

Tánya személyiségfejlődésének fontosabb állomásait – a gyermeki engedelmesség megtagadásától a teljes leválásáig – végigkísérhetjük álmain keresztül. Így például, amikor először száll szembe a szülői akarattal – Tomával megszökik, hogy részt vehessen Sztálin végső búcsúztatásán –, azt álmodta, hogy

„valami kötelességtudat nehezedett rá, és felderengett benne egy zavaros gondolat, hogy ha felébred, kibújik egy fontos feladata teljesítése alól...”[7]

A „fontos feladat teljesítése”, amely ellentmondott a szülői tiltásnak, segítette saját akaratának erősödését, és amely ifjú felnőttként képessé tette sorsának irányítására.

Később, már Szergejjel szerelemben zenével álmodott, mely összemosta a tudat és a tudattalan határait:

„...az előző napi zenével álmodott, csak az álmában ez a zene valahogy sokkal nagyobb lett, és egészen szokatlan hangzású hangszerekből áradt...”[8]

A zene szférájában élte meg teljes szabadságát és önmaga kiteljesedését.

A műben többségében női álmok jelennek meg, kivétel Pavel Alekszejevics egy jelentős álma, melyet akkor álmodott, amikor a valóságban eljutott Tánya életmódváltozásának és párválasztásának elfogadásáig:

„...azt álmodta, hogy alszik, s ennek a másodlagos álomnak az álmában nyár volt, egy zajos gyerektársaság a tóra készülődött...az a körülmény aggasztotta, hogy az egyik fiúról nem tudta, kicsoda. És csak az álom legvégén...derült ki, hogy az ismeretlen fiúban Tányecska Szergeje rejlett, és Pavel Alekszejevics ekkor megnyugodott...”[9]

A következő erőteljesen látható szimbólum a macska, mely Ulickaja regényeiben olyan női princípium, amely az életben tartást és a Harmadik Állapotba való betekintést szimbolizálja. Jevgenyija Fjodorovnának − Jelena nagyanyjának −, Jelenának és Tányának is volt macskája. A nagymamáról halála pillanatában ugrott le kedvenc házi állata, Jelena, ha az ölében tartotta macskáját, kiesett az életidőből:

„A macska távolabb, a karosszékben ült. A férfi megfogta és áttette Jelenához az ágyra. Jelena mindkét kezével magához ölelte, rámosolygott. Amint megérintette az állatot, mintha elhagyta volna a hálószoba terét: a tekintete nem is annyira értelmetlenné vált, mint inkább valahová kívülre, az itteni világ határain túlra összpontosult...”[10]

A zene mint a halál szimbóluma Szergej és Tánya szerelmében válik értelmezhetővé. Szergej, amikor utoljára látta Tányát, ablaka alatt szaxofonján játszott. A Harmadik Állapotban is a zene megélése által kerül magasabb szintre:

„Egy hangszer volt a kezében. Egy hangszer arra, hogy... Amivel lehet... Ez volt neki a legfontosabb, de nem tudta hogyan... A jobb keze magától odatalált, ahová kell: ujjai megtalálták a helyüket, megismerték a billentyűket. A bal még keresgélt... De tovább már... csak mély, kínzó értetlenség. [...] A mundstück fája az ajkához ért... A hinta pedig csak vitte oda-vissza, mozgásának ritmusa áthatotta a testét, és makacsul részvételt követelt. Teljes részvételt. Orrán át vette a levegőt, teljes tüdőre, amíg a rekeszizma bírta. [...] És kifújta a levegőt, olyan óvatosan, hogy el ne ijessze a keletkező csodát... A hang zene is, átértelmezett szó is volt, s egyidejűleg élő emberi hang is. Ettől a hangtól édesen felzúgott csontjainak belseje, mintha csak a csontvelő válaszolt volna boldogan vissza... [...] nem vette észre, miként emelte fel a becézgető forgószél az ingatag építmények fölé, aztán még feljebb, olyan magasra, hogy már nem volt körülötte semmi más, csak a fehérlő köd. A zene pedig egyre nőtt, betöltötte a világot, és ő maga volt a világ...”[11]

A következő szimbólum a hagyma, amely alkalmat ad a Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij műveivel történő összehasonlításra. A hagyma a Kukockij eseteiben az élet elvételét jelképezi: Pavel Alekszejevics egész életében azért küzdött, hogy az abortuszt törvényesíteni lehessen. Egy hivatali személyt meglátogatván dunsztosüvegben egy anyaméhet vitt magával. Az üveg elrettentésül egy halott magzatot tartalmazott egy hagymába tekeredve (ebben az időben kíméletlen módszerekhez is folyamodtak a nem kívánt terhességet megszakítók, erről olvashatunk a regényben:

„A hagymát bejuttatják a méhnyakba, ahol csírázni kezd. A hajtások körbeszövik a magzatot, aztán a hagymát a magzattal együtt eltávolítják.”[12]).

A hagyma halállal kapcsolatos jelképi használatát Dosztojevszkijnél is felleljük, akinél bár az új esélyt szimbolizálja, a jelkép által a szerző halálszemléletében összevethető Ulickajával:

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz, nagyon gonosz asszony, és meghalt. És egyetlenegy jótett sem maradt utána. Megragadták az ördögök, és bedobták egy tüzes tóba. Az őrangyala meg ott áll, és azon gondolkozik: milyen jó cselekedetét említhetném meg az Istennek? Eszébe is jutott valami, és azt mondja az Istennek: »A veteményeskertben egyszer kirántott egy szál hagymát, és odaadta egy koldusasszonynak.« Azt feleli erre az Isten: »Hát fogd azt a hagymát, és nyújtsd be neki a tóba, kapaszkodjon bele, és húzassa magát, és ha kihúzod abból a tóból, ám menjen a mennyországba; de ha elszakad a hagymaszár, akkor csak maradjon ott az az asszony, ahol van.« Máris futott az angyal az asszonyhoz, és odanyújtotta neki a hagymát: »Nesze, asszony – mondta –, Kapaszkodj belé, és húzódzkodj.« És óvatosan húzni kezdte, és már majdnem kihúzta, de a tóban bűnhődő többi kárhozott, mihelyt meglátta, hogy húzzák kifelé, mind őbelé kapaszkodott, hogy vele együtt őket is húzzák ki. De az asszony nagyon-nagyon gonosz volt, és rugdosni kezdte őket, mid a két lábával: »Engem húznak, nem titeket, az enyém a hagyma, nem a tietek.« Mihelyt ezt kimondta, elszakadt a hagymaszár. És az asszony visszaesett a tóba, és ott ég a mai napig is. Az angyal pedig sírva fakadt és elment.”[13]

A hagyma tehát egy ellentétes hypertextust hív be a szövegbe: hagyma, amely kiolt egy életet és amely megment egy másikat. Itt is esélyt kaphatott volna az elkárhozott lélek – miként Ulickajánál a Harmadik Állapotban lehetett gazdagodva újjászületni.

A halál mint köztes lét ábrázolása Lev Nyikolajevics Tolsztojnál is megtalálható, aki Kukockij eseteiben intertextusként nemcsak szövegeivel van jelen, hanem személye is része a cselekmények ekképpen: műveit olvassák a szereplők, véleményt alkotnak róla, Jelena tolsztojánus szellemben nevelkedik, a Harmadik Állapotban is megjelenik, saját életét értékelve, miszerint hiteltelen eszméket hirdetetett, művei pedig értéktelenek. Pavel Alekszejevics (a Borotváltfejű) azonban, emlékezteti az írót legszebb elbeszélésére, az Aljosa Gorsokra. Ez az elbeszélés egy fiatal fiúról szól, aki egész életében a szülei akarata szerint élt addig a napig, amíg bele nem szeretett a szakácsnőbe és meg nem kérte a kezét. Apja tiltására visszalépett a házasságtól és ekkor végzetes balesetet érte. Halála előtt – s amely Pavel Alekszejevics szerint az elbeszélés szépségét és unikum jellegét adta – ezekkel a szavakkal búcsúzott elhagyott kedvesétől:

„Mind meghalunk egyszer! Nem élhetünk örökké... Köszönöm szépen, Usztyinya, hogy törődtél velem. Látod, jobb, hogy nem engedtek egybekelni, úgyis hiába lett volna. Jobb így. ”[14]

Tolsztojnál is az élet csak átmenet, hogy hogyan töltjük, rajtunk múlik. Ha törekszünk a lelki gazdagodásra, a teljes életre, halálunkban magasabb szintre kerülve, új életbe születhetünk. „Az élet álom, a halál pedig az élet álmából való ébredés”[15]

Ulickaja halálról alkotott szemlélete, mely reményről és gazdagodásról szól, gyógyító lehet a gyászban lévő embernek vagy azoknak, akik félve gondolnak az elmúlásra. Pozitív és megnyugtató halálszemlélete oldhat a félelmen, és beszédre késztethet. Olyan megnyugvásra, amely segíthet elfogadni az elmúlás gondolatát, azt, hogy a halálban újjászülethetünk, hogy az igazság valóban a halál oldalán áll.

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.