Jenei László

Minden elmúlt. Minden rendben van?

(Gondolatok Ulickaja Médeájáról)

„...a tükör működése következtében, mivel ott látom

magam, hiányzónak vélem magam a helyről, ahol vagyok.”

(Foucault)

„FAUST (a tükörnek) Jaj, mindjárt beleőrülök!”

(Goethe)

1.

Katherine Mansfield egyik alakja (Je ne parle pas Français) egy kávéházi asztalnak dőlve lassan felemeli a fejét, és megpillantja magát a szemközti tükörben:

„Tágra nyitottam a szememet. Itt ültem voltaképpen már az idők kezdete óta, és most végre elkezdtem életre kelni”.

Clarissa Dalloway hazaérkezett a Bond Street-i virágüzletből, manzárdszobájában lerakta díszeit, s

„mintha hosszú idő után látná viszont a toalettasztalt, a tükröt, az üvegcséket, valamennyit, s (ahogy a tükörbe nézett) egész lényét egyetlen pontba gyűjtötte, így pillantotta meg azt a finom, rózsaszínű kis arcot, egy asszony arcát, aki ma este társaságot fogad; Clarissa Dalloway arcát; arcát, a saját arcát”.

Médea Mendesz felébredt a Feodoszija melletti portán, beágyazott, imádkozott, befonta a haját, s azután felpillantott.

„Tulajdonképpen minden reggel a tükör előtt kötötte fel a sálat, de csak az anyag redőit, a ruha gallérját és arca élét látta. Ma viszont, s ez valamiképpen összefüggött Georgij érkezésével, hirtelen meglátta egész arcát, és elcsodálkozott.”

Hát igen, az emberi élet és a próza kitüntetett pillanatai... Oly sok idézet lenne még ide illeszthető. Talán több is a kelleténél, de mit tehetünk: ez az ajándék boldog-boldogtalannak kijár, s a legtöbben hálásan fogadják. Valamiféle összpróba ez, valaha volt érzéseink egyidejű jelenléte. Rövid időre életünk színdarabjának teljes művészszemélyzete a rendelkezésünkre áll, szokatlanul őszintén viszonyulva az ontologikus lényegű esemény ünnepélyességéhez.

Elvárjuk ettől a különös üveglaptól, hogy aki eléáll, általa okosodjék, túllépjen a megszokotton, a hétköznapin, elmerüljön ennek a furcsa kényszerszünetnek az intimitásában. De bízhatunk-e az érzékeinkben? Mit jelent ez a fikcionált időérzet? Alanyaink felfogják-e, hogy igazából mit is találnak, miért vélhetik magukat annak az idegennek, aki a legjobban emlékezteti őket valakire? Hihetünk-e abban, hogy csupán az alternatív én vágya az, ami dolgozik bennük?

Szívem szerint elfelejteném most Jungot és Paulit, szinkronicitást és koincidenciát, bár tudom, hogy éppen ezzel a huszárvágással sodródom a naiv mesterkedés gyanújába. Vannak mások, akik az élet véletlenjeiről egyszerűbben szólnak. Mondhatnám például Woolfot parafrazálva, hogy lám, a saját szobában tükör is van, méghozzá mindegyikben, és a nőknek muszáj reménykedniük, valahányszor ebbe a tükörbe néznek. Ez a remény idegenedik el aztán tőlük szép fokozatosan, olyannyira, hogy a jamais vu (sohasem látott) érzése telepszik rájuk az ismerős helyzetekben, idegennek érzik saját szobájukat, vagy ha a tükörbe néznek: saját magukat.

Kevesen lehetnek, akik elkerülik a csapdát, s nem válnak a séma foglyává. Sylvia Plath szerint a tükör egy tó (Tükör). A vers zárlata:

„Belém fojtott egy fiatal lányt, s egy öregasszony / Száll föl felé belőlem, mint egy szörnyű hal” (Tandori Dezső fordítása).

Médea megfordítja a szereposztást: egy öregasszonyt lát a tükörben, aki saját lányságának képét hozza fel a tó mélyéről. Vigasztalóan szépnek véli azt a lányt, naivan őszinte, egyszerű szavakkal illeti. Személyiségének originalitása, a jelenben észlelt tárgy abszolút önadottsága nem rendül meg. Szó sincs arról, hogy az öregedésre mint értékvesztésre gondoljon: testi képet lát ugyan, de lelki képből eredő értékre gondol.

2.

Vajon miért talál örömet az ember abban a szövegben, melyről úgy érzi, hogy egy régi mesére emlékezteti? Egy olyan igazi, régi mesére, melynek ő is szereplője volt, ahhoz képest viszont nem eléggé tanácstalan a megítélésében.

A fenti Ulickaja-idézetet a Médea és gyermekei 39. oldalán olvashatjuk. Egy hetvenhat éves, egész életében szigorú, egyenes tartású nőről van szó. Látszatra egysíkú, kemény kéreggé dermedt, ám időnként titkon elmosolyodik a tükör előtt, a fejét csóválja, és egyéb, hasonló volumenű huncutságokra is képes.

Törni kezdtem a fejem, vajon mire figyelmeztet engem ez a jelenet, mit dörgöl az orrom alá? Hát persze, hogy a saját anyámra gondoltam. Ha egyszer úgy maradna egy tükör előtt, hogy, mondjuk, hirtelen pokolian megsajnálja magát, majd még azzal a lendülettel, tisztes köznapisággal békét köt – hát biztosra vehetem, hogy mindezt Médeához hasonlóan magában intézi el, nem ad ki róla kommünikét, fel sem hív.

Dacoskodni kezdtem: érdemes lenne végre a csend gyilkos természetén elmerengeni, akár egy karosszékben, akár egy tükör előtt, mindegy. Morogva gondolni bizonyos egzisztenciális képletekre, elmulasztott esélyekre, tartalmatlan kilátásokra. Kudarcos tulajdonságnak tekinteni a tartózkodást. Rájönni, hogy még a halál csendje sem kielégítő.

Hiszen Ulickaja  Epilógusából megtudjuk, hogy Médea meghalt. Meghalt, azaz nem maradt életben. Nem stroke után vegetált (mint Ulickaja más írásaiban oly sokan), a nyelvről való lemondás, a feszült sodródás, a szándék és megvalósulás majdnem teljes elszakadásának állapotában, hanem meghalt, azaz nem maradt életben. Biztosan otthon történt, s amikor leültek mellé zsolozsmázni, már le voltak takarva a tükrök. Akkor már mindegy volt, máskülönben is, a tükrök nem őriznek meg képeket. Az élet elemi egoizmusa ismét csodásan érvényesült. Mindazonáltal nem vált reménytelenné a helyzete, történtek óvintézkedések, ugye, a szimbolikus halhatatlanság, valamint a szó szerinti... És így tovább, és így tovább.

No álljunk csak meg, mondtam magamnak a szöveg emésztésének ezen a pontján. Itt két dolog is történt. Először: a regény igazán mélyen megszólított, de közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom: provokált. Másodszor: beugrottam neki, hallgattam a szirénhangokra. És ha már így kihasznált, ilyen fondorlatosan visszaélt az egyébként kiválóan fedezett, a lelkiből az élettani felé taszigáló félelmeimmel, másra is képes lesz, ez mindig így szokott folytatódni. Mutogatásból rámutatás lesz, féligazságokból égi intelligencia, Médeából pedig a Bölcsesség erényének megtestesítője, kezében tükörrel, mely a múltat, a jelent és a jövőt mutatja.

*

A régi mese – és belőle a mi jól ismertnek vélt saját részünk.

Emlékszem, amikor eljutottam a könyvben Szamuil hátborzongatóan megfontolt lánykéréséig, már csak bólintottam. Mert mit tett Médea? Jelenának levelet írva állapítja meg: „...elmúlt az ifjúsága és fáradtnak érzi magát”. A jelentőségteljes felismerések ilyen tárgyszerűek. Az igazán súlyos kijelentések ilyenek, mintha futólag lennének odavetve. Az író nem körülményeskedhet, ha az ember egyébként nem tenné. Többnyire így szoktunk dönteni és megsérteni. A jelenet annyi, mintha elsuhanna az arcunk a tükör előtt.

Ezt követően megváltozott a viszonyunk. Arra figyeltem fel, hogy úgy vagyok Médeával, mint anyámmal. Őt sem tudom olyannak látni, amilyen. Egyelőre ez teszi lehetetlenné számomra, hogy írjak róla. Mondják, hogy amikor nem gondolunk anyánkra, akkor is rágondolunk. Igen, lehetséges, de akkor honnan az a szégyenérzet, mely a két értelmezett/valós rágondolás közt eltelt idő miatt mardos minket. Ha magunkban amúgy öntudatlanul és folyamatosan írunk valamit, miért zavar minket a nem ismert részletek bősége? Vajon talált-e anyám rég elveszett gyűrűt, és ha igen, miért nem tudom pontosan, hogy hol?

És ezután már előjöttek további párhuzamok is. Ebben a történetben, kérem szépen, mindenki csak keneget. A kolkhiszi királylány varázsszerrel Iaszón testét, pajzsát, fegyvereit. A feodoszijai kórházban dolgozó fegyelmezett görög nő a terméketlen nők ölét gyógyiszappal. Az anyám a hátamat gerincbántalmak ellen. Még csak az kéne, hogy bekenhessék saját magukat, mint Margarita az Azazello-krémmel, és huss...

Van ebben valami félig szakszerű boszorkányosdi, be kell látni.

Nem egy masszív mágikus tudásról beszélek, inkább azt mondanám, hogy tudomásuk van egy misztikus, nagy, életet kitöltő immunitásról, mely a teremtés általuk és saját célra lekerekített történetéből ered. Amitől ugyanolyan védettek lesznek a világgal, de jaj, a gyermekeikkel szemben is, mint Iaszón a farkasfogból kikelt óriással szemben.

Befolyásos emberek. Ha a közelükben vagyunk, megérzünk ebből valamit, a misztikum oly' édesen emberivé szelídül. Hit, morál, babona: lélektanná válik – pontosan úgy, ahogyan Sík Sándor elgondolta.

*

Van tehát egy régi mesém, melynek én is szereplője vagyok, ám a másik szereplőt képtelen vagyok olyannak látni, amilyen. Hiába kultúra, nyelv, neveltetés, nem jutunk egymáshoz közelebb. Médeának is csak félig sikerül. Halott szüleitől egy látomás során megkapja ugyan az egzisztenciális döntéseit alátámasztó, a pszichés stabilitást szolgáló üzenetet, de számos kérdés nyitva marad.

Ulickaja roppant segítőkészen leírja, hogy szerinte a túlvilági üzenetnek „ódon és megbarnult gyantá”-hoz hasonlatos illata van. Ettől a leírástól még lehet ilyen illata az eksztatikus rajongás önkívületi állapotának is, s persze mindazon dolgoknak melyeket az illatazonosság tart egyben.

Valóban sok mindenről árulkodik egy illat. Egyvalamiről azonban nem beszél: a vallásos hit bűn-mechanizmusának eseti, rejtett brutalitásáról. Istentől a bűn választ el, hát bűnnek lenni kell.

Ebben a jelenésben nem egyszerűen annyi történik, hogy a szülők megköszönik az árván maradt gyermekek felnevelését, és elbocsátják a feladattól, hanem szótlan kedvességükkel magatartásmintát is adnak Médeának, aki aztán a későbbiekben ettől még a rendkívüli helyzetekben sem szakad el. Majdnem úgy néz ki a dolog, mint a lélekvándorlás egyik cáfolatában, mely szerint nem útról beszélünk, hanem műveletről. Nem a lélek vándorol, hanem az eleven lélek képes lesz visszaemlékezni egy elhalt ember lelki történéseire. Úgy fogok élni – érti meg magát Médea –, ahogy anyám, a minden vonatkozásban példás keresztény nő élt. Ebben azonosulok vele. Szerintem azonban épp ettől kap az egész valamelyes negatív felhangot, mintha intés rejtőzne a köszönet mélyén: eddig így viselkedtél, maradjon ez így. És ez az intés, már ahogyan én gondolom, Médea tudatának mélyéről érkezik. Persze szó sincs kettéhasadó énről. Funkciótlan megtisztulásvágyról van szó.

Plinius említi, hogy Eris, Armenius fia holtából föléledvén „sok csodálatos dolgot mesélt arról, hogy mit látott. A szülők viszont az Ulickaja-regényben nem kívánták befolyásolni lányukat. Erős egyéniségnek nincs szüksége mankóra. Nincs is több jelenés Médea életében, az elfogadás végleges. Viszont a természettel nem mehet szembe. Kinek mit mond, nem tudom, de legalábbis említésre méltó, hogy amíg Médea egy levélben leírja a történteket, újra érzi a gyantaillatot. A csoda az írással felidézhető.

*

Így mennek tehát a dolgok. Ferenczi egy klinikai naplójegyzetében ír a jóvátétel elvéről. A kiindulópont: gyermeki önzés kontra anyai szeretet, azaz: a jóság. A jóság kiáramlása azonban gyakran zavarbaejtő. Az anya a látomásban nem újszülöttel, hanem egy hároméves gyermekkel a karján jelenik meg. Médea kisöccsei voltak hasonló korúak.

Maga a halottlátás ténye még arról tanúskodna, hogy Médea minőségileg más dologra készült, mint ami testvéreinek gondozása volt. Tisztában volt vele, hogy a saját gyermek többletteljesítmény. Ehhez mérten azonban roppant különös, hogy az újszülöttség fogalma ismét a felelősségvállalás már megélt szintjét idézi fel benne, a már teljesített feladatot. Azt, amellyel immár láthatóan eltelt.

Akarta-e keresni a kibontakozást? A regény ehhez nem ad támpontokat. Mendeszék huszonhárom évi házasságáról Ulickaja azt írja: „az első naptól az utolsóig boldognak bizonyult”. A kezdet és a vég érdekli, a tartam kevésbé, s ez így van rendjén. Gyanítom Ulickaja is úgy gondolja, hogy amennyiben boldogság volt, talán bizonyos fokig spirituális, de mindenképpen tétova, szikár, elfojtásoktól sem mentes boldogság lehetett.

Márpedig a spirituális boldogság gyönyörű, megemeli a mindennapokat, templommá teszi a természetet. De halkan megkérdezem: nem vonja el az embert túlságosan az élettől? Nem emiatt érződik az erős egyéniség felszíne mögül a személyiség képviseleti deficitje? És ha igen, elítélhetjük ezért Médeát, kijelenthetünk olyan badarságot, hogy elrontotta az életét? Csak azért, mert nem beszél, nem terelget, nem irányít, ragaszkodik a csodás jelenéssel is kifejezett kettős szülői intelemhez, ha tetszik, belső tudatosításhoz?

Szerintem a homéroszi aranylánc a vétkes, tudják, amelyik az égből lóg le a földre, összekötvén emberit az istenivel. Platón szerint ebben a láncban testesül meg az „isteni szellem ereje, amely a kiváló emberek lelkeit gyakran ragadja bizonyos nagy vállalkozásokra”. Ez a végzet. Ulickaja nem ír olyasmit, hogy Médea tizenhat éves korában, szülei halála után maga választotta volna testvérei felnevelésének feladatát. Ezt a kötöttséget a végzet rótta rá, bár itt egészen szegényes bőrbe bújt, ugye, mást nem mondhatunk Pelagejára, a Szinopli-gyermekek öreg, félszemű dadusára, aki kimondta a döntő szót: a gyermekek márpedig maradnak. Maradtak.

Médea erős egyéniség, mondtam, de alaposabban bele kell gondolni, igazából milyen mélyreható volt ez a bizonyos deficit? Azt tudhatjuk, hogy megbékélt a sorsával, s ehhez valóban erő kell, belső tűz, hogy legyen mit elfojtani, de vajon mikor és miből derül ki egy békéről, hogy oktrojált, s egy életről, hogy elrontott-e?

Médea meghatározó szótlansága csak azt mutatja meg, hogy az elfojtott jóság bonyolult, kódolt üzenetek formájában hatol át a szférákon.

*

Míg olvasok, sehol sem tapasztalom a feszültségcsökkentés szándékát. Párhuzamos életeket látok, elsikkadt a katarzissal kecsegtető bizalmi légkör. A valóságos anyáról levált anyai jóság válik a boldogság letéteményesévé. Bárhonnan közelítjük a lényeget, igazából erről a boldogságról van szó. Ennek a mindennapjait éli Médea a gyermektelen házasságban, s később a rokonai közt.

Olyan másak ők egymásnak. Természetesen egyáltalán nem alaptalanul gondolja Médea az utána következő generációk fiataljairól, hogy számukra az élet játékszerű, s ezen a ponton illene kitérnem a történelmi körülményekre, beszélni két világháborúról, Sztálinról, kitelepítésekről, de szerintem szem elől veszíteném az igazságot. Mert nem ez a probléma magva. A halál jöhet a Marija Cárnő hajó felrobbanása, de egy autóbaleset képében is. Médea is látja, hogy az idő múlásával nem a tét lett kisebb, az ugyanaz: a boldogság. A szabályok kevésbé kötöttek, rendben van, de a lényeg mégis az, Médea azért érezheti úgy, hogy egyedül ő lát át a neurózison, mert felismerte, hogy a boldogság-fogalom tartalma nem ment át változáson. Mindenki azt hiszi ugyan, hogy az ő boldogságán nincs patina. Egy okos öregasszony figyelmét azonban nem kerüli el a végzettel való játék időtlen, egyetemes, tragikus azonossága. Mindenki ugyanazt az aranyláncot rángatja. És Médea annak segítségével, amit nem ért meg, lassanként mindenre rájön. Íme, a tipikus chestertoni miszticizmus.

Az élete állandósult élet, szilárdsága a fáéhoz hasonlatos. Nem sóhajtozik, nem édeleg a tükör előtt. Egy pillanat rabul ejti, de nem esik kétségbe. Figyelmesen és szigorúan szemléli az arcát. Azt is látja, hogyan nézett ki kislánykorában. Előjön akkori elégedetlenségének az emléke, és nevetve kénytelen beismerni, hogy nem volt igaza, mostanra pedig egyenesen szép öregasszony lett belőle. „Minden rendben van. Minden elmúlt.”

De hát nem épp az imént állapítottam meg, hogy semmi sem múlt el? Sőt, minden kezdődik előröl. Indulnak a tengerhez, és megtalálják a gyűrűt. Körülállják. Nem azt a szegényes ékszert, nem, belül mindenki Médeát nézi. Mint egy szabadon lebegő, a hallgatás hagyományát is megtestesítő jelenést. Nem a mellettük álló Médeát, hanem ki-ki a lelkébe ágyazottat. Akinek még mindig fáj, hogy mi lett az ő nagy, történeti érzéket sem nélkülöző boldogságából.

Egy ékszer hever a nyitott tenyéren, mely kapcsolatot teremt múlt és jelen, misztikus és evilági között. Még a kotnyeles Nyika sem mer kérdezni. A végzet előtt mindnyájan elnémulunk.

*

Nagyjából idáig jutottam a könyv második olvasása után. Ismét feltettem magamnak a kérdést: olyannak látom-e Médeát, amilyen? Avagy: belenéztem ugyan Médea tükrébe, de mi az, amit láttam? Simone Weil szerint,

„ha egy meghatározott időpontban nézünk magunkba, ártatlanok vagyunk. A világ rendje az ebben a pillanatban, hogy ilyenek legyünk. Egyetlen pillanatnak ilyen elszigetelése magában hordozza a feloldozást”.

Futólag és bátortalanul anyámra gondoltam, aki tőlem két tucat kilométernyire minden bizonnyal nem azon töri a fejét, hogy a kínos helyzetet folytonosan ismételni kell, mert le kell győzni az elintézetlen ügyeink miatt keletkezett traumás neurózist, mi több, kozmikus katasztrófát. Márpedig, higgyék el, ő is ilyesmin töri a fejét. Annak segítségével, amit nem ért meg, lassanként mindenre rájön. És nekem kötelességem segíteni, előmozdítani ezt az organikus folyamatot.

Mindegyre ott járnak a gondolataim, szögeztem le végül, ahonnan a tapasztalataimnak kellene származniuk. Mi sem egyszerűbb ennél, gondoltam, Miskolc itt van, anyám is, a Krím viszont kétezer kilométerre. Kézenfekvő, hogy mit kell tennem.

3.

Utam a Krímbe fárasztó volt. Esküszöm, hogy igazat mondok, épp a vonaton olvastam Csehov 1887-es, Hidegvér című novelláját, szomjazó bikákat szállítottak benne tehervonaton, kenések, megvesztegetések, trakták, végtelen rázkódás, komor, feszes keret.

Feodoszijában, ahol csak megfordultam, senki nem hallott a Médeáról. De a fővárosban, Szimferopolban sem volt ez másként. A Krím Tv Nemzetközi Szerkesztősége stúdióbeszélgetést vett föl velem abból az alkalomból, hogy íme milyen csodával ismertettem meg őket. Az asztalon Marija, a görög műsorvezető előtt ott hever a Magvető kiadásában megjelent, magyar nyelvű Médea és gyermekei, melynek zöld borítójára néha odapillantok, míg a válaszokra készülődöm. Marija záró kérdése a könyv kapcsán így hangzott: mit üzenek a krími nőknek? Olyan veszetten hunyorogtam, mintha a halálom utáni teendőket kezdték volna tárgyalni mellettem.

A kulturális miniszterhelyettes, aki fogadott abból az alkalomból, hogy a magyarok exportálják a Krímbe a Krímről szóló egyetlen, világirodalmi rangú regényt, ami így már csak majdnem mellékesen orosz, nos, a tatár származású főhivatalnok azonnal intézkedik, hogy vendéglátómmal, Nadiával vennénk kézbe egy áprilisi, feodoszijai Médea-konferencia megszervezését. (Beleegyezünk, mert tudjuk, hogy ki lesz, aki tényleg megcsinálja.) Hogy olvasta-e a könyvet? Milyen könyvet...?

Mígnem aztán találkoztam Raisza Tokarevával, aki jelenleg az Orosz Gorkij Színház Múzeumának igazgatónője, de valamikor a Krím minden múzeuma hozzá tartozott. Bár neki csak Mása tetszett, ő olyan romantikus, és máskülönben is jók az ilyen Másák, mert az orosz posztmodern zombivá teszi az embereket. Így Raisza. Búcsúzáskor megöleltem, meg is lepődött, de hát hogyan is magyarázhattam volna meg neki, olyan ő, mintha a nővérem lenne. Olvasta a Médeát.

*

Utolsó éjszaka Szimferopolban, míg a lábamon Nadia macskája, Marcus Aurelius feküdt, arra jutottam, hogy nincs nagyobb ostobaság, mint az irodalmi turizmus. A terepszemlém, az anyáról gondolkodás/írás főpróbája, mértéktartó kegyetlenséggel meg kellett állapítanom, fabatkát sem ért.

A félsziget gyönyörű, született egy hasonlóképpen gyönyörű ügy is, de Médea meghalt, a regény elkészült. Minden az olvasatok teremtő együttműködésére van utalva. Egyébként meg, ha az anyai ösztönről kérdeznek, se Freud, se Derrida. Mindnyájan kisebbség vagyunk.

A feodoszijai tengerparton, ott, igen ott, egy nagytestű fekete madár elém ejtett egy jókora diót. A dió, rajta egy kicsi lyukkal, mely a madár legalább egyszeri próbálkozásának a nyoma, most itt van előttem. Még nem tudom, mit jelent. Próbáltam belenézni, de sötét van benne.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.