Molnár F. Tamás

A Thomas Mann -Coelho- Ljudmila Ulickaja-háromszög

Az elhangzott előadás szerkesztett, újragondolt, átírt változata

Némely mondatok korholódást provokálnak, és így is van rendjén. Esszék sorsa ez[1], meg íróiké, minél távolabb az epicentrumtól, annál inkább[2]. Bántóan felesleges jelenetet véltem felfedezni Ljudmila Ulickaja feszes szerkesztésű pompás regényében és barbár módon ollóért kiáltottam, kivágandó[3] az inkriminált részt. A nagyon jónál[4] is még jobbat akartam[5]. Minden regény/vers/esszé... lehetne még jobb: táguló világirodalom.[6]

Szokás szerint, mentségbe csak a kézirat leadása után botlottam. Lépcsőház-effektus.[7] Bevallom, Coelho nevét jobb helyett használom csupán, nem találván alkalmasabb idolt a pseudo-miszticizmus dél-amerikai szappanoperájánál, önnön közfilozófiai nyomorúságunk megtestesítőjénél.

JB Priestleyre egy bristoli antikváriumban (BookBarn, Bristol, 2004) bukkantam. Könyve[8], a brit birodalmi tudat arroganciájának eminens és hallatlanul szórakoztató példája 421. oldalán imígyen nyújt segítő jobbot:

„A Varázshegy nagy regény, egy erős tradíció kiemelkedő jelenkori reprezentánsa, számos szinttel, bár – mint majd látjuk – nem mindegyik egyformán kitűnő. Hans Castorp története a legalsó szint. Erre egy tökéletes fejlődésregény – Bildungsroman – rétegződik, amelyben különféle személyek igyekeznek megtéríteni Hansot. Az 1914 előtti művész szimbolikus drámája erre tevődik rá. A hegy és a síkság mélypszichológiájú ellentéte a szerző saját lelkén belüli további szint. A regény erejét a géniusz keltette kép, maga a Varázshegy adja. A narratíva kafkai. Mint minden valódi szimbólumban, a jelentésen belüli jelentések rendszere mélyén a legvégső megragadhatatlan. Mindazonáltal ennek a nagy regénynek van egy művészi szépséghibája, ami pontosan azzal esik egybe, amit a csupán egy történetre vágyó átlagolvasó zavarónak vagy egyenesen unalmasnak talál. Settembrini és Naphta vitájáról van szó. E két alak és párbeszédük voltaképpen egy másik könyvbe tartozik. Tönkremegy a szimbólumok addigi finom rendszere – fekete-fehér figurák egy színes filmben. Vitájuk megtöri a varázst, türelmetlenné teszik az olvasót, nem csak azért, mert a téma unalmas, hanem mert úgy érezzük, hogy Mann miattuk és társalgásuk által elvesztette a módszer feletti uralmát, váratlanul egy felszínesebb regényt írva tovább. Ettől eltekintve a mű...”

Ez az, ugráltam, szorosan hónom alá szorítva a könyvet, ki ne essen, a másikkal pedig melegen rázva JB Priestley szellemkezét – barátom, kiáltottam fel, pontosan ezt akartam elmondani, ezt az ettől eltekintvét, egy pompás keleti szláv nő írása kapcsán – de nekem nem sikerült – köszönöm, szívből köszönöm. Nem jobbak, rosszabbak, ezek egyszerűen egy másik regény alakjai. Ahogy egy film sem lesz kíválóbb vagy gyatrább attól, hogy fekete-fehér vagy színes. Nem ezért jobb vagy rosszabb. Más. Szerkesztésbeli kérdéseken való lovaglás esete ez. Csak később, sokkal később jöttem rá, hogy L. Ulickajával nincs nekem semmi bajom, sőt, de addigra szereztem már néhány szelíd haragost.

A címbéli Coelho a baj, a másvilágpótlék, e szellemi Franck kávé a baj. Gazdagsága szimptomatikus: a jogdíj halálpontosan méri az olvasottságot, a tetszést, a recepció eminens indikátora: lévén példányszámfüggő. Coelho az ezoteria szappanoperája. Ahogy a szappanopera legfőbb műfaji jellegzetessége, hogy csak úgy tesz, mintha zajlana valami, de nem történik semmi, az idő múlik, de nem telik, ugyanúgy sine qua non-ja a szellemi üresség a coelhoi ouvre minden egyes példányának. Klónozott verziók, egytövű merényletkísérletek a gondolat ellen – spirituális pornográfia. A finom distinkció – nem maga a Semmi történik, de semmi nem történik, még annyit sem engedve meg, hogy semmi se történjék – segít benne, hogy ne műalkotásként közeledjünk e paraintellektuális jelenséghez, mely amúgy hűséges lenyomata az őt szülő világnak. A középszer végtelen, elnyomorító unalma és a 'csináld magad'-misztikum magas vásárlóértékű fúziójának fülrepesztő sugallatában[9] a semmi gravitációja csak bonus-menet a ringlispilben, ahol a szédülés cél és nem eszköz.

Coelho utazásai para-kirándulások, azaz vándorlása során sehonnan nem megy sehová. A sivatag mint helyszín nagy előnye, hogy nem kell berendezni – minimális befektetés árán már megtérül a kép. A környezet leírásával sem kell bíbelődni – már egy marék odavetett homok is megteszi. Pedig épp a sivatag rengeteg ellenpéldát kínál[10], [11]. Mi sejlik át a homokvihar vakító függönyén? A szaharai tereptől díszlethiánya okán a túlvilág mint irodalmi toposz már csak egy paraszthajszálra van. A túlvilág - másvilág ? És milyen az ? Amilyenek mi volnánk itt, azt folytatjuk majd akkor és odaát ? Ha másvilág akkor egy másik világ – avagy a túlvilág csak a világ (ilyen, olyan ) mása ? Úgy vagyunk majd ott leírhatóak, ahogy így voltunk itt? Csupán átöltözünk – átköltözünk egy ottlétbe? Túlsó világok – ezek a mi világaink, csak odaát? Avagy valóban mások – leírhatatlanul azok? És kinek van igaza? (Már ha egyáltalán.)

Tar Lőrinc Pokolbéli utazása valószínűleg hűséges tudósítás az Odaát egy szeletéről. Nem maga magáról, róla szól – hanem a Másvilágról, ahol egyébként ő éppen előfordult. A Túlvilág nem alanyi élmény, hanem a narratíva tárgya – amiről, s nem önmagáról van a szerzőnek mondandója. Benne van a szerző is persze, mint az iniciálé a kódexben – de ettől a betű még nem ő, és különösen nem az a könyv.

„A kép akkor kész, amikor a megalkotására felhasznált eszközöknek minden nyoma eltűnt. Művészetben a szorgalom nem erény, hanem kényszerűség; minden nyoma, ami a kivitelben megmarad, a munka elégtelenségét bizonyítja; a munka nyomát egyedül a munka törölheti el.”

– írja Whistler, a 19. századi angol festő[12]. Coelhonál kilóg a kárpitosszeg a díszletekből. Persze a szögnek is megvan a maga szépsége – és biztos helye is. A bútorszövet esztétikája című előadássorozatban. Ne említsük tovább egy lapon e hármat, örüljünk, hogy igazolva látszik: a címben megidézett együttes nem létezik.

Végigjártuk a Th. Mann – Coelho – Lj. Ulickaja-háromszöget – nincs tovább. Már ha létezett egyáltalán. Mögöttünk az imaginárius háromszög – irodalmi Bermuda-triangulum. Van-e tehát a címben ígért idom? A síkban nincs – mert a felsorolt 3 szerző 3 műve még csak nem is egy szellemi légtérben létezik. Nincs, mi összetartaná őket, a kettő taszítja a harmadikat, a sorban a középsőt. Egy barátom könyvtárában, azt mondja, egyenesen gyűlölik némely könyvek egymást. Vannak kötetek, amelyek érezhetően nem férnek meg egy helyen. Akkora feszültség támad, hogy egyiküket át kell vinnie a másik szobába, vagy még messzebb. Egyszer Debrecenbe kényszerült elküldeni egy különösen szókimondó munkát, melynek ellenfelét szombathelyi unokahúgának adott inkább oda, csak hogy a polcon béke legyen. Van ellenpélda is. Így találta – megfoghatatlan módon – egy őszi reggel a Varsó 1920-as, augusztusi, Pilsudsky marsall általi védelméről szóló opus mellett[13] Babel gyűrött Lovashadseregét[14]. Pontosan emlékezett pedig, hogy Babel könyvét a garázsban hagyta a tavaszon.[15]

Arról van – összegzésül csupán szó, hogy Ulickaja sivatagi képének befogadására fordított energiámtól nem lettem sokkalta gazdagabb. A Kukockij-regénytől annál inkább: szuperlatívuszokban nyilatkozhatnék róla, ha... Recepciós baj lehet ez, és sejtem is, mitől. Mert a túlvilágról az nem tud gazdagodva olvasni, gondolom, akinek megvan a sajátja. Merthogy – a dolog természetéből fakadóan – abból nem lehet kettő. Melyiket adja hát fel az olvasó? Oh, Il miglior fabbro – megint[16], és megint.

Az Odaáthoz kulcs kell, kinek ez, kinek az. Ulickajaé az egyik lehetséges. Az enyémről nem beszélnék – nem ez értekezésünk tárgya. Beérem Tar Lőrincével.

A konferencia érdeklődése inkább egzotikus irányokra fókuszált. A keresztény misztikának, túlvilág képnek van egy számomra különösen kedves irodalmi transzcendencia-forrása is. Edgar Lee Mastersé – A Spoon River-i holtak szerzőjéé, az épp elmúlt század elejéről.[17] A vers együttes története – egy fiktív kisváros temetőjének sírfelirataiból áll össze. Úgy halottak ők, úgy üzennek odaátról, hogy nem is éltek soha. S ha valaki úgy érzi, ez az áthelyezettség, a transzcendencia már nem fokozható, akkor van itt még valaki, aki egyáltalán nincs. Mert mindenki más, akire utalnak név szerint, nyugszik egy másik kő alatt. A város élete, múltja ezekből a rövid történetekből áll, kerekedik egybe. Mindenki vonatkozik valakire, aki szerepel a kötetben. E kitalált világban az egyes sorsok a többiekétől kapnak értelmet, összefonódnak és így zajlik, forog a történet.

Azaz majdnem mindenki. A kivételt Hill doki felirata rejti:

„De édes Istenem, a lelkem belerendült,/ alig bírt az új lét korlátjában megfogódzni,/mikor láttam, hogy Em Stanton a sírnál / a tölgy mögött / bujkál, ott bujkál a bánatával!”

Keresni kezdtem Em(ily)-t – leginkább a bánata okára lévén kíváncsi. Hiába, nem leltem. Ha nem, nem csak a magyar kiadásból maradt ki – korholtam is GÁ-t, hogy elnézte ezt az alakot, de a válogatás már csak ilyen. Hanem megszerezve az eredeti és teljes antológiát[18] (Book Barn, Bristol, 2005), rá kellett döbbennem, hogy Em(ily) tényleg nem létezik. Ő az egyetlen, aki csak említtetik – egy versfüzérben, ahol minden más szereplőhöz történet is tartozik. A vásznon most a képen kívül lévő alak árnyéka látszik csupán – Em Stanton a nem létezikben sem létezik – legfeljebb De Chirico-s keresztreferencia gyanánt. Benne találtam meg, Emilyben – mai beszélgetésünk igazi hősét. A nőt, aki ott se volt...a seholsincsben.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.