Pasku Györgyi

Az újlatin irodalom finom mágiája

Kezdjük először nagy általánosságban: a művészet maga mágia. Az alkotó transzcendentális erővel bír, hiszen teremt, s ezzel a befogadót is teremtésre ösztönzi. Így jön létre a hétköznapi mágia. Az egyszerű dolgok, tárgyak, események lélekkel, újabb és újabb jelentéssel gazdagodnak Ha ezt nem éri el a művészet bármely alkotása, akkor nem teljesíti be küldetését. Természetesen fanyaloghatunk az előbbi állításon, hogy ez túl nagyvonalú, talán sekélyes, nem elég tudományos és mély. Valóban, mondhatjuk, de szerintem mégis ez az élmény lényege: a művészet – számomra elsősorban itt és most az irodalom – teheti azt tetszése szerinti eszközzel, megválasztott témával vagy szerkezettel, egy mitikus utazással, egy „másvilági” tapasztalattal ajándékoz meg, ha elfogadjuk kihívását.

Én ebben a gondolatmenetemben a latin-amerikai és újlatin irodalommal utaznék néhány sor erejéig.

A latin-amerikai irodalom heterogenitásában is homogén irodalom. Az állítás paradoxonnak tűnik, de igazolható. Egy kontinensnyi terület áll előttünk számtalan országgal, mely különböző fejlődési fázisban leledzik, s különféle hatást nyel el kultúrájában: az ősi indián világot, a behurcolt afrikai néger rituálékat és az európai keresztény mitológiát. Létrejöhet-e egy egységes hang, egy egységes jelenlét, ahol ezek az összetevők egymás mellett, egymás kiegészítőjeként szólalnak meg, s nem hierarchikus alá-fölérendeltségben? A latin-amerikai kultúra példája azt mutatja, hogy igen. Hogy ez nem olyan magától értetődő és adódó a posztkoloniális világban, az ausztrál bennszülöttek esete világítja meg. Bruce Chatwin munkájára tudunk hagyatkozni, aki megírta tapasztalatait Songlines című félig fiktív, félig dokumentatív regényében.[1] Az ausztrál őslakos hagyományaik szerint születésekor kap egy dalt; ez a dal az ő életének kulcsa, ottlétének/jelenlétének jegye. E dal, melyet csecsemőkorától hall és tanul, – az ő útját jelöli ki Ausztrália térképén, ennek végigjárása az ő életrítusa, így veszi birtokába helyét a világban. Ha ezt nem teszi meg, nem válhat önmagává, nem léphet át a másik létezésbe, örökül hagyva dalát/útvonalát. Az európai telepesek ezt a kultúrát figyelembe nem véve/nem is tudva róla, civilizálták, építették be a földet, s tették tönkre a „songlines”-ok ezreit – ezzel egy ősi kultúrát semmisítve meg.

A latin-amerikai világ mást mutat. A kultúrák integrációja mellett az emberekben megmaradt valamiféle nyitottság a hétköznapi léten túli állapotra, amely általában az ősi kultúrák sajátja. (Ezt a hasonlóságot fedeztem fel az észak-amerikai indiánok létfelfogásában is, Vöő Gabriella előadásában; Vöő P/C 3). Élik mindennapi életüket a civilizált kor elvárásai szerint, ugyanakkor, ahogy adódik, képesek ki is lépni belőle. Legközvetlenebbül talán a zenével és tánccal való együttlétükben nyilvánul ez meg. Táncuk nem tanult tánc – életrituáléjuk része, lehetőség egy másik dimenzió megtapasztalására. A mindannyiunk által ismert riói karnevál ugyan már bizonyos tekintetben üzleti termék, de a részt vevő egyes ember számára mégiscsak egy ősi közösségi szertartás, melyben átélheti a 'mássá válás' eksztázisát, mely a törzsi, mitikus hagyományban gyökerezik.

Az ezeken az alapokon kibontakozó 20. századi latin-amerikai irodalom sajátos hangulatú, különös atmoszférájú ábrázolásmóddal jelentkezik, melynek jelzője méltán lehet az európai eredetű „mágikus realista” kifejezés. Mindazon írók (Alejo Carpentier, Julio Cortázar, Carlos Fuentes, J. Luis Borges) alkotásaira vonatkoztatják ezt a meghatározást, kik műveikben a hétköznapi valóság részeként idézik meg a mítoszt, a természetfölötti világot. A széles körű érintettség azonban túlzott általánosítást sejtet, mely pontatlansághoz, bizonytalansághoz vezet. Ezért már maguk a latin-amerikai esszéisták, megpróbálnak határozottabb elméletet megfogalmazni a mágikus realizmussal kapcsolatban. Köztük Luis Borges „Az elbeszélésmód és a mágia” című munkájában[2] egy mágikus formát jelöl meg, melyre törekedni kell az írásban. Ez hoz létre egy olyan cselekményt, mely hibátlan, titokzatos, s mely „utólagos kisugárzású”. Egész művészete példa erre. Alkotásai többségét a szubjektív elbeszélésmód jellemzi, a sejtetés, az elhallgatás, a balladai komorság. Elbeszéléseiből egyet emelek ki, mely tulajdonképpen fent említett elméletének ars poetikus megfogalmazása, A tükör és a maszk címűt.[3] A történet Borgestől szokatlanul nem egyes szám első személyben meséltetik el, s még csak nem is dél-amerikai játékterű. Valahol a középkorban és valahol Európában – ezzel is mitizálódik a cselekmény. A tanmese középpontjában a művészet lényege áll. Hányféle formában valósulhat meg az alkotás, s miként érdemes/értékes egyedül. Az első szinten a költő a király parancsára pontosan, a valóság másolataként adja elő a harc eseményeit; jutalma a tükör. Második fokozatként verse érzelmeket, érzéseket ragad meg a csatából a maguk torz, velőig ható mélységükben. Díja az álarc. S végül eléri az ábrázolás misztikumát, mely már csak az övé és a királyé, ők képesek befogadni azt az egyetlen mondatot, mely mindezt magában hordozza. Sorsa a halál. Borges írói hitvallása tehát: a művészet törekvés a tökélyre, a megismételhetetlenre – ez maga a teljesség: az alkotó számára a végső cél, a lezárás, a befogadó számára pedig olyan elementáris/transzcendentális erő, mely mindörökre megváltoztat.

A borgesi meghatározás is csak egy próbálkozás maradt, a „mágikus realizmus” egzaktabb körülhatárolását nem eredményezte. A bizonytalanság napjainkban is észrevehető: az ábrázolásmód jelenlévőségét több műben is felfedezni vélik az értelmezők hol egy, hol több kritérium alapján: a legtöbbet kiemelt jegy a természetfölötti elem szerepeltetése a cselekményben. Ugyanakkor nyugodtan utalhatunk Bényei Tamás alapos és szigorú munkájára („Apokrif iratok”),[4] ahol több mű vizsgálatával és egybevetésével tisztázta, pontosította a „mágikus realizmus” fogalmát, és megalapozta egy mérték szerinti alkalmazását. A Bényei-modell vitát kizáró elvárása a mágikus realista jelzővel illethető alkotástól a racionális és irracionális világ kérdőjelek nélküli együttélése, szupplementaritása. Fel sem vetődik a határátlépés problémája, mert ezekben a világokban nincs határ: a többdimenziójúság természetes létezése okozza az olvasóban azt a bizarr élményt, hogy elfogadja a világ dualitásának feloldódását a cselekményben. Az ábrázolásmódhoz kötődő retorikai elemek ezt a tapasztalást megerősítik, ezt a hatást hozzák létre, így válnak szükségessé, feltétellé, de teljes számukat tekintve nem nélkülözhetetlenné. Azonban az említett alapvető kritérium elmaradásával nem jöhet létre mágikus realista ábrázolásmód. (S itt, ennél a pontnál vitáznék Papp Ágnes Klárával, „A mágikus realista anekdota” című előadásában elhangzottakkal; e jegy elhagyása nem pótolható semmilyen más elemmel anélkül, hogy az ábrázolásmód csorbát ne szenvedjen, illetve esetlegesen a meghatározás a parttalanság veszélyébe ne sodródjon.) A Bényei-tanulmány gyakori hivatkozási pontja Gábriel García Marquez Száz év magánya, mely ily módon a mágikus realizmus egyik alapművének tekinthető.

A regény ismertsége nem vitatható, s az sem, hogy bizonyos kultusz alakult ki körülötte. Sokan elolvassák, s fontos, meghatározó műnek deklarálják életükben. Miért? Erre a kérdésre majdnem egyforma válaszokat adnak: különös hangulatát, egyedi megfogalmazását, furcsa atmoszféráját emelik ki. Én a saját emlékeimet igyekeztem felidézni, hogy közelebb kerüljek a mű hatásmechanizmusához. Két olvasatra építhetek, melyek között jó néhány év eltelt. A regény első befogadásakor körülbelül ugyanazok az általában felsorolt értékek hatottak rám is, melyeket a rajongó olvasók többnyire hangoztatnak. Megragadott a racionális és transzcendentális világ természetes együttélése/találkozása a cselekmény folyamán. Ehhez kapcsolódott – sajátos érzésvilágot kölcsönözve a műnek – a mágikus aktusok jelenléte, mint például a varázslás, jövőbelátás, jóslás. García Marquez előadásmódjában ahhoz a hatásos eszközhöz folyamodik, hogy elbeszélésével a szóbeliség illúzióját kelti; ezzel a befogadó számára közvetlenebbé teszi a történetet, s az elhihetőség mértéke is nő. A középpontba állított családtörténet/genealógia a paradoxon erejével hat: a Buendíák a város számára a létezést, fejlődést és pusztulást is jelentik; a család maga a biztonságot és a meghatározottságot is jelképezi a nemzedékek tagjai részére, s mindez a végső romláshoz vezet ismétlődő motívumokon keresztül, de mindig másképpen és kivédhetetlenül. A zárlat a mű kétségtelenül leghatásosabb része meghökkentő fordulatával, a transzcendens erő és tudás jelenlétének érzékeltetésével. A befogadó visszatekintésre kényszerül, az eddig olvasottak átgondolására és újraértelmezésére, a borgesi elméletből ismert „utólagos kisugárzás” teljes mértékben érvényesül. A felsorolt elemeket szembesítve a Bényei-féle konzekvens kritériumcsoporttal, a mágikus realizmus jellemző jegyeit ismerhetjük fel. Érdekes módon a másodszori olvasás alkalmával ezek az értékek nem vonzották annyira a figyelmemet, a genealogikus vonal kifejezetten vontatottnak, túlírottnak tűnt. De a mű „nem hagyta magát”: foglalkozni kellett vele, új elemei bukkantak fel, melyek új varázslattal bírtak. Az egyik elbűvölő írói fogás az, ahogy García Márquez a szófordulatokkal és megfogalmazásokkal manipulál. A mindennapok egyszerű tárgyait szereplői számára csodaként jeleníti meg, ugyanakkor könyvében senki sem ütközik meg azon, hogy a vándorcigányok repülőszőnyegek attrakcióival szórakoztatják Macondó lakosságát, vagy hogy szép Remedios egy hétköznapi tevékenység közben a mennybe/égbe száll, akár egy pillangó. Ez a retorikai effekt is a természetfölötti és az evilági jelenségek magától értetődő összecsusszanását, összeolvadását erősíti. Lenyűgöző az is, miképp a regény alkotója az archetípusokkal és motívumokkal játszik. Megformálja őket egy-egy alakban, majd visszájára fordítja, ironikus hatást keltve ezzel. Jellemző példa Pilar Ternera és Ursula Buendía esete: Pilar a kétes hírű nő, az erkölcstelenség mintája, ám „örömadakozóként” ősanyává válik, hiszen a legtöbb Buendía-utód tőle származik. Az abszolút ellenpólus, a minden tekintéllyel bíró és tisztelettel körülvett, családot összetartó anya, Ursula viszont öregkorára az utolsó Buendíák játékszere, kiszolgáltatott „bábuja” lesz. Kettőjüket ezen a váltáson túl még az is egy szintre emeli, hogy képességük van a természetfölötti erőkkel való „kommunikációra” Pilar Ternerának jóstehetsége és kártyái révén, Ursulának pedig hatalmas intuitív érzékenységével. A motívumok terén is alkalmazza az író az inverzió ironikus hatását: a bibliai Mózes-motívum megidézése Aureliano Babilonia fellépésével nem a várt eredményt hordozza. Aureliano nem megmenti családját, mint Mózes a népét, hanem ellenkezőleg, pusztulásukat teljesíti be. A Biblia más történetei és toposzai is (hiperbolikus elemmé, túlzóvá válva, mint például az özönvíz képe/ideje) át-átsejlenek García Márquez szövegüzenetében, szolgálva az író különös hangulatú látomását; így jutunk el a teremtéstől (Macondo megalapítása) az apokaliptikus végig (a város és a család pusztulása) a regény világában. A mű figyelése közben válik egyértelművé, hogy az említetteken kívül az író szerteágazónak tűnő, de egymásra felelő gazdag motívumhálóval (a könyv, a keresés, a pillangó, az álom, a szoba, stb.) provokálja az olvasót a felfejtés erőfeszítésére. S mindeközben egy gyanú csodájával is megajándékozza: kettős varázs, kettős játék zajlik párhuzamosan a mű által – a könyvbeli könyv és a könyvről írott könyv megfejtése. Ezáltal válik a Száz év magány hatása szinte megmagyarázhatatlanul erőssé és általánossá: olvasásakor az alkotás mágiája beépül a mi mindennapi életünkbe is.

García Márquez regényét építő jellemeket az életboldogság, az élet értelmének keresése határozza meg – kutatják azt a csodákban, a szerelemben, a társadalmi igazságban, az élvezetekben, az írás megfejtésében. Ez a motívum – a „kereső ember” –, mely a gondolkodó és a játékos lény egyenrangú kiegészítőjeként állandó témája a művészeteknek, utaztathat bennünket tovább az európai irodalom felé. José Saramago Kőtutaj című munkája egy sajátos „road novel”-nek fogható fel.[5] A regényben „utazik” egy félsziget, s a világ ennek okát keresi, s ezen belül a cselekményt végigutazza öt ember, akik – maguk sem tudják –, egymást keresik. Ha Gábriel Gárcía Márquez művét a mágikus realizmus egyik sarokkövének tekintjük, akkor vele összehasonlításban a Kőtutaj csak érinti ezt az ábrázolásmódot, de nem simul bele. Saramago regényében az alaphelyzet inkább szélsőséges, sőt, fantasztikus, amely kiragad mindenkit megszokott, hétköznapi létéből szorongást, bizonytalanságot idézve elő. Az író a marquezi szóbeliség illúzióját átveszi, de meg is haladja különös elbeszélési technikájával. Saramago vállalja az írói jelenlétet/ érzelmi bennlétet regényében; személyváltásai meghatározóak – hol ő a dolgok lényegét ismerő narrátor egyes szám első személyben, hol megrendülve „kiszól” az eseménysorból, hol bizalmasként bevonja az olvasót is többes szám első személyt kreálva, hol kívülállóként/szemlélőként várakozva (leginkább ironikusan) követi a történéseket. Ily módon gondolatai csapongónak, áradónak mutatkoznak, s ezt az érzetet a központozással is megerősíti. Egyedi írásjel-használatának köszönhetően egybemosódik a narrátor elbeszélése az író belső kommentárjával, a szereplők párbeszédével és a csak maguknak szóló gondolataikkal. Ez egészen furcsa kettősséget okoz a befogadásban: egyrészt elbizonytalanít, másrészt a hitelesség, a mindentudás hatását adja. Saramago kétféle hangnemet is alkalmaz története kibontásában: ironikusan, néhol maró gúnnyal, kritikusan ábrázolja a politika, a média, a tudomány reakcióját az irracionális eseményre – az ibér félsziget elszakadására a kontinenstől. Keresik a magyarázatot a csodára, de tehetetlenek maradnak vele szemben, mert nem megélni akarják azt, hanem tudni az okát, alkalmazni, a természetet legyőzni, érdekeikre kihasználni, előnyöket szerezni, stb. Ugyanakkor, amikor az események másik szintjéről beszél az író, patetikussá válik. Ezen a szálon öt ember és egy kutya vándorlását követhetjük nyomon. Ők részesei a csodának, a birtokosai; nem keresik a magyarázatát, hanem elfogadják, s engednek a természetnek, az intuíciónak: kilépnek addigi életükből. Mindegyikük kap egy jelzést, egy jelet, amely kapcsolódik hozzájuk, miként – s ez az összecsengés sejtetni is engedtetik Saramago által – jellemző ez az antik vagy keresztény mitológia szereplőire: a kutya neve Cerbere, akár a túlvilág őrzőjének, Joana Cardá eszköze a bot, Joaquin Sassáé a kő, Pedro Orcéé a föld, José Anaicoé a madarak és Maria Guavariáé a gombolyag. E tárgyak, élőlények és emberek találkozása, a véletlen egybeesés pillanata hozza létre a mágikus eseményt, a valódi csodát, amelyet velük élünk meg a cselekmény során: a létezés, az egymásra találás, a kapcsolatteremtés, az összetartozás, a fogantatás és a halál misztikumát. Vándorlásuk több földrajzi helyváltozatásnál. Az utazás-toposz szokott többértelműségével él itt az író. Egyrészt a szereplők egy belső utat is megjárnak, mely célja önmaguk feltárása, leküzdése, vágyaik el/felismerése, a másikhoz való kapcsolatuk megértése és elfogadása. A másik úton kísérőjükké válik az író, s segítségével az időben, a kultúrában is kalandozunk: a kontinens misztikus múltját érzékeljük, és az egyetemesség jegyében a művészet, a kultúra számos vonatkozása idéztetik meg a számunkra.

A hosszú úton megszokjuk Saramago hangnemének sokszínűségét, sodró, magával ragadó gondolatait, hol filozofikus, hol hétköznapi bölcselkedését, mely sokszor ironikus következtetésekbe csap át. S megértjük végül végtelen mondatainak üzenetét – a szinte közhelyszerű, egyszerű igazságot –, a csoda körülöttünk van, életünk az, csak nyitottnak kell lennünk rá.

„Lám, ezen a világon minden összefügg egymással, és amikor azt hisszük, hogy saját tetszésünk szerint oldhatunk és köthetünk, akkor követjük el a legnagyobb hibát, hiszen hány leckét kaptunk már, ami mind az ellenkezőjét bizonyította, egy karcolás a földön, egy seregélycsapat, egy tengerbe vetett kő, egy kék gyapjúharisnya, mégis, mintha vakoknak mutogatnánk, mintha süketeknek prédikálnánk.”[6]

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.