Pongrácz Éva Zsuzsanna

Dicsérem Pannóniát

Dicsérem Pannóniát, mint egykoron a reneszánsz egyházfi és költő: Janus Pannonius, a kétarcú, aki rajongott szülőföldjéért.

A hely szelleme (a genius loci) rabul ejti azt, aki itt élt vagy él. A táj főként tavasszal ontja lelkének kincseit, mikor a rideg tél után a Mecsek és a Jakabhegy katlanában méhek raja szállja meg a virágzó mandulafákat, a korán virító hóvirágok fejecskéjét, a sárga kankalinbokrocskák tenyérnyi „tócsáit”, a fehérből halványkékké váló és a sötétbordó bársonyáig fokozódó színskálát játszó ibolyák tengerét. Miközben Janus vagy tán még régebben a római légionárius itt művelte szellemi vagy valóságos kertjét, szemlélődhetett egy-egy illatos hunyor (helleborus odolus) fölé hajolva és hosszasan elgondolkodhatott azon, hogy íme, az egyik virág miért rendelkezik női, a másik szétterülő virágarc miért rendelkezik férfi genitáliára emlékeztető küllemmel és tulajdonságokkal.

 Az évszakok ritmikusan ismétlődő kerekén egyenletesen gördülő idő aztán lassan emelte és emeli felszínre a Mecsek helyenként meszes, másutt vasoxidosan vörös laza talajából a koratavasz legelső zöld bársonyszőnyegét, a medvehagyma leveleinek lándzsáit, hogy aztán az ínyenc emberek meg a szegények szatyorba vagy kosárba halmozva vigyék haza ezt a gyógynövénycsemegét, hogy vajjal megkent barnakenyér-szeleteikre rakva egyék a vízcseppektől harmatos levélhalmokat. Március legkiválóbb csemegéje aztán április táján gyöngyvirágszerű  fehér szirmokat  növeszt, melyek hagyma és fokhagyma illatkeveréket ontanak, hogy magukhoz vonzzák a méhrajokat. A méhészek aztán a méhek nagy örömére rövid időn belül serényen pörgetik a „medvehagyma-mézet”, ezt a bronzglória-színű, sűrű matériát. Merthogy itt a méhek örülnek annak, hogy az embereket megajándékozhatják ezzel a gyógyító, karamelles ízű nektárral.

Méltathatnám az idők végezetéig a mecseki növények dicséretét, a táj szépségét és az aranykorra emlékeztető harmónia hangulatát, de most arról kell beszélnem, miként hatott és hat ez a táj, ez a fauna és flóra az itt élőkre. Milyen géniuszokat szült és szül e helynek varázslatos légköre. Magam sokszor éreztem úgy, rossz- vagy jókedvű erdei barangolásaim során, hogy a Jóisten simogató tenyerén sétálgatok. Ez a tenyér pedig megnyugtatóan simogat, vigasztal és megmagyarázhatatlan érzelmeket kelt, könnycseppeket csal a szemem sarkába, mintha muslica röppent volna a szivárványhártyámra, vagy túlságosan mélyen beszippantottam volna az orchideaszármazék, a cirmos ezerjófű citromos-édes, mérgező illatát.

Játékos barangolásom során időben és térben fogok kalandozni, hogy felidézzem Pannónia múltját, ízelítőt adjak a mozgalmas jelenről és megjelenítsem a reményeinkben bimbózó pompás jövőt. Azt a jövőt, mely nem csak Pannóniáról szól, hanem a Kárpát- medence hatalmas reménységéről, mely mintha ma, a 21. század elejére a bolygó élő, dobogó szívévé válna azzal, hogy megbékíti majd a sok nemzetiséget és ellentétet, melyet a történelmi genezis ide hozott. Az ellentétek eddig is és eztán a politika által gerjesztett anyagi haszon révén generálódtak, a kalmárszellem rögeszméjéből táplálkoztak, a Föld folyamatos kifosztására irányultak, hogy kizárólag a jelenben létrehozható haszonszerzés pillanatnyi örömét élvezhessék azok, akik nem kívánnak művelni semmit és senkit. A művelés szívből és lélekből indíttatott szakrális cselekedetsor, mely nem nélkülözheti az áldozatokat, a hitet, a reményt és a szeretetet, és legfőképpen az időben való biztos tájékozottságot, azt a határozott eszményképet, hogy a világ és az ember testi-lelki színvonala hosszú távon felemelhető. Ez a gondolkodásmód az analógiákra épít. Az analógiás ősi gondolkodás pedig nem az ellentétek kihegyezését és a haragot  tartja motivációja gyökerének, hanem összeszelídíti a világ dolgait, jelenségeit és lelkeit, hogy szellemiségével ehető gyümölcsöket érleljen, mely szellemi-fizikai vonatkozásban, tápértékben gazdag és nélkülözhetetlen szellemiséget és matériát termel Pannóniának, Kárpát-medencénknek és a Föld lakóinak.

Magasröptűnek, érhetetlennek és „elméletgyártásnak” tűnik mindazoknak a fönt leírt szövegtextúra, amennyiben nem ismerjük, vagy nem ismerjük el Hamvas Béla Scientia Sacrájának méltán világhírű gondolatmenetét. A világon egyedülálló mű kéziratát annak idején a magyarországi Buddhista Misszió mentette meg, őrizte és terjesztette. Így jutott el hozzánk annak idején több száz oldalas kézirat formájában a Pécs Apáczai Nevelési Központba.[1]

„A politikai cenzúra mindenhatósága engedélyezte vagy tiltotta az új vagy sokszor ősrégi eredetű szellemi áramlatok megjelenését. Búvópatakként, csendben létezett egy másik kultúra, amely meglepő energiákat és főként torzítatlan igazságokat őrzött magában.

Magyarországon Pécs volt azoknak a szellemi törekvéseknek a gyűjtőhelye, melyek képviselői a negyvenes évekre alakították ki szellemtörténeti vonulatukat. Összefüggéseket kereső kultúratörténet és sajátos esztétikai vizsgálódás jellemezte e törekvéseket, melyek csak részben, töredékesen kerültek nyilvánosságra. Jelentős hányaduk elsüllyedt az íróasztal-fiókokban. A hosszas elhallgatás és mellőzöttség után a kilencvenes években jelennek meg sorra azok a szellemtörténeti kutatások, melyeknek helyén űr maradt az adott időszakban. A törekvések és gondolatok felmérhetetlen része kallódott el, vagy még mindig elfelejtve alszik az íróasztalfiókok és szekrények mélyén.

Az 'elfedett' generáció nagy alakjairól legendák keringtek. A személyes látókörömbe került Várkonyi Nándor, Hamvas Béla, Kerényi Károly, Cser László, Cser Mária, Weöres Sándor, Zsikó Gyula, Rajnai László, Rajczy Péter, Mihalik Zoltán, Tüskés Tibor valamilyen módon kapcsolódtak Pécshez. Itt tanultak, alkottak, dolgoztak – dolgoznak. A hozzájuk hasonló emberi és alkotói nagyságok sorának eszmevilága nem öröklődhetett át szervesen a fiatalságra, csak töredékesen, torzó formában jutott el a következő nemzedékekhez.

E szellemiség széles nyilvánosság elé, katedrára nem került, a szellemi hiányt csak foltozgatja az a korosztály, amelyik még nyitott arra, hogy a gondolkodás folytonosságát keresse abban a 20. században, melyben a magyarság kultúrájának kontinuitása többször is megszakadt.”

– írtam valahogy így a MADARAKBÓL LETTÜNK – Cigány gyermekek képei – (Pro Pannonia Kiadói Alapítvány 2001) című könyvemben. Az ő képeiken is a véglegesség teljes elutasításával és a tágasság örök „benépesítésével” találkoztam folyton. Ezeknek a – természethez közelebb élő – cigánygyerekeknek a művein jól kivehetők a köztes, átmeneti alakok, a tudatalattijukból előhívott szférák közti közvetítők; madarak, szárnyas figurák, a növényből, állatból formálódó mitológiai-démonikus, összetett lények, az égi-földi anyák. Követhető rajtuk, ahogy a makro- és mikrokozmosz egybeolvad, az, hogy milyen képlékeny; érzékelhető a spontán energiaáramlás, jelen vannak a beavatás, a rítusok, a pokoljárás és a megtisztulás jegyei. Tenyérnyomataik a személyes részvételt és a néző bekapcsolásának szándékát jelzik.

Mindig személyes élmények kísérik azt a felfedező utat, melyet kapunk a sorstól, így volt ez az én életemben is. Kerényi Károlyról például számtalan adatot, érdekességet Cser Mária személyes közléseiből tudtam meg, aki utolsó élő Kerényi-tanítványként haláláig tartotta a kapcsolatot Kerényi Károly özvegyével, levelezett vele, s gyakorta meg is látogatta Luganóban. Az egykori tanítvány elmesélte, hogyan fogadta őket az ókortörténész tettyei kertjében, miként inspirálta őt, férjét és többi tanítványát arra, hogy az igazság, a szépség keresésének bajnokai legyenek.

Kerényi Károly nemcsak zseniális ókortörténész volt. Megismertette tanítványait a „sziget-túléléstechnikával”, ami egyszerűen azt jelentette, hogy az akkori jelen viszontagságait csak egy módon lehet túlélni. Szigeten. Saját készítésű szellemi szigeten. Az Erzsébet Tudományegyetem akkori bölcsészei, klasszika-filológia szakos hallgatói a latin alapok indíttatására számos nyelvet könnyedén megtanultak – beszélgetőtársam például hét nyelvet beszélt – egykori évfolyamtársához, Bajomi Vilmoshoz hasonlatosan. Cser László klasszika-filológiai kutatásai páratlanok és nemzetközi jelentőségűek. Az ugróiskola-játékról például bebizonyította, hogy egy ősi pokoljárás-rituálé emlékét őrzi. Az akkori Dunántúli Napló az esszét visszadobta. Ugyanez fél év múlva egy francia tudós világhírű felfedezéseként kapott nyilvánosságot.

Ők és társaik idegen nyelvű könyvek olvasásába merülve ücsörögtek a mecseki szőlőlugasok árnyékában, vagy a Balaton hűs vizébe lógatott lábbal olvastak. Olvastak, olvastak, fordítottak és tovább lapoztak. A férfiakat személyesen nem ismertem, de a túlélő Mária néni történeteiből olyan közel kerültek hozzám, mintha valóban találkoztam volna velük. Az akkori társaságok beszédtémái azonban nem az olvasottak megtárgyalása, hanem az időjárás, a borok illata, a piaci bevásárlás, az ételek íze és a gyermekek szokásainak megbeszélése voltak.

A Kerényi-kör ideológiája észrevétlenül ugyan, mégis világhírűvé nőtt. Kerényi maga az akkori politikai elit és Aczél György javaslatára külföldre távozott. Svájcban kapcsolatot keresett és talált Thomas Mannal és Junggal. Junggal közös kutatásokat folytattak. Az ókori klasszikus drámák mélyén létező archetípusokat közösen vizsgálták. Kerényi németül írt, de munkái számtalan nyelven jelentek meg, többek közt magyarul is. Nagy ókortörténeti művei mellett sorban publikálta a kis könyvecskéket, melyek nálunk szenzációszámba mentek. (Gondolok itt például az 1984-es kiadású „Hermész, a lélekvezető” című tanulmányra, mely az élet férfi eredetének mitologémáját taglalja. A könyvet az Európa Könyvkiadó adta ki és Tatár György fordította.)

Kerényi tanítása máig is él és virágzik. Cser Mária,a jeles nyelvtanár egyetemista korában tanította az azóta világhírűvé vált Jádi Ferencet, aki szintén a jungiánus iskola jelenkori magyar származású képviselőinek számát gyarapítja, s aki szakmája összetettsége folytán a sérült gyermekek rajzainak vizsgálatával is elmélyülten foglalkozik. (A szintén világhírű pécsi rajztanárnő, Fodor Ildikó sérült tanítványainak alkotásait abszolút szakértelemmel elemzi.)

Nagy Kerényi-tisztelőként vallom, hogy számomra mégis Hamvas Béla jelenti a szellemi megújulás ígéretét. 

Az általa létrehozott életforma és életmű eltért ugyan Kerényi Károlyétól, bár azonos gyökerekből indult. Mindketten a nagy klasszikus műveltség kútjából merítették élmény-nyersanyagukat és ismereteiket, csakhogy míg Kerényi az ógörög kultúra apostolaként német nyelven írt és német nyelvterületen bontakoztatta ki életművét, addig Hamvas – akárcsak Várkonyi – egy helyben maradt. Várkonyi úgy írta meg a Sziriat oszlopait, hogy siketen, egy könyvtárban búvárkodva járta és rágta át a kultúra mélyrétegeit.

Hamvas Béla sem alkudott meg egy jobb és díszesebb miliő érdekében. Munkahelyeiről ide-oda lökdösték, mígnem végül raktárosként, az árokparton, a gazcsomókon ücsörögve fordította az eredeti szanszkrit szövegeket. Hamvas Béla lábára állította az összes kultúratan-magyarázatot és összefüggést talált a világ valamennyi kultúrájának lényegében. Igazi nagy volumenű gondolkodóként összefüggésekben, analógiás kapcsolatok feltárásával  alkotta következetes életművét, mely  szinte a szellemtörténet mai bibliájaként  értelmezhető.

Érthető a két nagy gondolkodó, Kerényi és Hamvas szellemi és gyakorlati szétválása. Hasonló történéssor áll Freud és Jung szellemi munkásságának elválása mögött is. Mindkét esetben olyan iskolateremtő szellemiségből növekszik ki egy újabb és tágabb irányzat, amely méltán vált ki az alapítóban kétséget kiindulópontjai szűkösségére és korlátaira vonatkozóan. Holott egyik feltétele a másiknak. Freud nélkül nem bontakozhatott volna ki Jung szemléletének virágzó ága, miként Kerényi nélkül nem szökhetett volna virágba Hamvas Béla valóban hamvas gondolatainak lótuszvirága.

Hamvas Béla sorsát ismerve tudnunk kell, hogy Kemény Katalinnal kötött házassága és együttműködése páratlan szellemi eredményekre vezetett, s gondolkodásmódjuk megtermékenyítette a világ valamennyi szellemtörténettel foglalkozó iskoláit.  Hamvas Béla a nagy kultúrák és világvallások kincseit egymás mellé sorakoztatva, köztük rangbeli és minőségbeli különbséget nem téve állapította meg szűkszavú bőbeszédűséggel a Scientia Sacra gondolatmenetét.

Ez a megközelítés érthető és áttekinthető, mivel csak egy hierarchiát ismer, mely szellemi indíttatású. Az erkölcsi transzcendentalizmus minden lényegi jelenség alapja, s nem kapcsolható csupán egyetlen kultúrához és valláshoz. Elméletét és gyakorlatát, tudomásom szerint elsőként Emmanuel Lévinas fogalmazta meg. Érdekes módon Emmanuel Lévinas litvániai születésű. Munkásságát és életművét Párizsban teljesítette ki.

A hamvasi szellemiséggel rokonítható másik nagy gondolkodásmód a portugál Fernando Pessoáé. Mintha Hamvas Béla Scientia Sacráját olvasnánk, követvén a költő sorait: a rend morális és metafizikai lényegű, a rend  őrei a hárítók, azaz a „felvigyázók”, a gazdasági hatalom harmadrendű és a harmadrendűséget a negyedrendűség támasztja alá. Ez pedig a szolgaság.

Amennyiben a fenti gondolatok gyökerét kutatjuk, eljutunk a Hamvas Béla fordításában magyarul is megjelent Henoch Apokalypsiséhez. Ezt az időszámítás előtt második században megjelent nem kanonizált írást a fordító bevezetőjével 1945-ben Budapesten a Vízöntő Könyvek sorozatában adták ki. A hasonmás-kiadás Kemény Katalin gondozásában 1989-ben jelent meg a Holnap Kiadónál.

A Henoch-könyv közvetlenül kapcsolódik a Bibliához, a Mózes első könyvének 6. részében leírtakhoz. Csak görög és etióp változatban maradt fenn, héber eredetijét egyelőre nem ismerjük. Ebben a műben az Angyalok egyenlők a Felvigyázókkal.

Miután e kulcsfontosságú mű ma már bárki számára olvasható Magyarországon, minden érdeklődő szíves figyelmébe ajánlom.

S végezetül szeretettel közreadom (előző kötetem folytatásának megelőlegezéseként) ezt a gyermekrajz-gyűjteményt, melynek egy részét a gyerekek által feleslegesnek, elrontottnak, saját érdekűnek tartott anyagból mentettem ki. Ezzel a „kutatással” szeretném alátámasztani és kibővíteni a hamvasi gondolkodásmód igazát. Az emberi, gyermeki lélek mélyén eredendő ősigazságok növekednek, akár az égigérő növények.[2]

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.