Técsy Edit

Mitologikus kibehúzós

Sziveri János: Orfikus napi teendők

„Aki azt mondta, hogy a költemény ne valamit jelentsen,

hanem legyen, az összefüggéstelen dolgot fogalmazott meg.”

(Arthur C. Danto)

Orfizmusról írni szinte lehetetlen anélkül, hogy az ember ne keveredjen rögtön parázs viták kereszttüzébe, hiszen Orfeusz egyike a görög mitológia legösszetettebb, legellentmondásosabb alakjainak. Írók, költők, filológusok, teológusok, filozófusok újra és újra szükségét látják, hogy a mítosszal foglalkozzanak, a felvilágosodás korának Európájában ugyanúgy, mint a reneszánszban vagy a romantikában és a modernitásban. Természetesen minden kor mást emel ki a mítoszból, de minden időszak talál benne valami különlegesen aktuális problémát.

Ám nemcsak magával Orfeusz alakjával találkozunk az irodalomban, hanem a mitikus dalnokot követő vallási szervezet is felbukkan: az orfikusok. Nehéz pontosan meghatározni a fogalmat, hiszen maga az orfika ellentmondásokkal telített jelenség már az ókorban is.

„Orfikusok létét még ki kellene mutatni”

– mondta Willamowitz-Möllendorf, mikor mások az ókori világképet legjelentősebben átalakító vallási szervezetként beszéltek róla, a pythagoreizmussal állítva szembe. Azért tartom szükségesnek mégis a fogalom körülírását, mivel irodalomtörténészek is használják a fogalmat mint egyes életműveket meghatározó jelzőt, anélkül, hogy erre egységes definíció létezne.[1] Orfikusnak szokás nevezni a francia szimbolizmus költészetét és a kubizmust is, mindkét esetben a művészet archaikus formáját keresve benne, a transzcendenssel való kapcsolat szempontjából értelmezve azt.[2]

A huszadik századi Magyarországon az orfikusokról alkotott kép azonban viszonylag egységes. Az ősi formához, a tiszta dalhoz való visszatérést látja Hamvas Béla Weöres Sándorban, és ezt az orfika (már ha beszélhetünk valóban egységes orfikus gondolkodásról, orfikus tanokról) újra életre keltésének gondolja[3]. A lényege a lélek legmélyebb rétegeibe való leszállás, ami a görög ember számára egyúttal isten-jelenés is. Weöres Orpheusa a mítoszok mélyére igyekszik hatolni, a felvillantott képekben nála is, akárcsak Babitsnál, egymásra vetül Orpheus és Krisztus alakja – az emberi tudat alján. De Weöres nem ellentétes fogalmak közé állítja Orfeuszt, hanem azok hordozójává teszi – az ellentéteket egymás kiegészítőinek látja, Orpheusz és Eurüdiké egysége, harmóniája a hamvasi mítoszfelfogással analóg. Ez a megközelítés tehát az orfikát egyfajta mágiának láttatja, a világ részeinek egységét hangsúlyozza, a szó, a zene teremtő, megjelenítő hatalmába vetett hitet mutatja. Hamvas Béla a mítosz allegorikus értelmezését adja, mikor az énekes alvilágjárását a következőképpen magyarázza: a léleknek katharsison kell átesnie. Le kell szállnia az alvilágba saját lelkéért, ahogy Orpheusz leszállt Eurydikéért, lelkének a nehéz és a sötét anyagban elmerült feléért. Ez az orfikus misztérium lényege.[4]

Ezek alapján nevezhetjük orfikusnak például Nemes Nagy Ágnes költészetét. Igaz, nála nem mondatik ki Orpheus neve, és így kap mégis hihetetlenül erős jelenlétet.

„A világegyetem egyik legragyogóbb orfikus egzisztenciája Echnaton fáraó, akinek"...a háza virágzik, minden oszlop és szobor virágzik, és a kertben minden porszem virágzik”[5]

– Nemes Nagy Ágnes egy teljes ciklust szentel ennek az Ekhnátonnak. [6]

Nemes Nagy Ágnes Ekhnaton ciklusában nem létezik az isten ember nélkül, ő visszájára fordítja a klasszikus kapcsolatot, nem az isten teremti az embert, hanem az ember alkotja meg istenét, olyannak, amilyenre szüksége van. A történelemben Ekhnaton reformátor fáraó, aki úgy újítja fel Amon helyére állítva Aton kultuszát, hogy közben gyökerestül meg is változtatja, a Nappal teszi Atont azonossá. Ahogy Ekhnaton Atont, úgy faragja ki Nemes Nagy Ágnes saját Ekhnatonját – és saját Istenét. Az istennel eztán kölcsönös kapcsolatban állnak, nem szembenállás ez a viszony, a Között versei is csak felületükön szakítják ketté a világot.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyetlen hagyomány, egy mitologikus tradíció nyújtotta alapon nyugszanak a versei. Bár Simon Balázs megpróbálja bizonyítani, nem különböző kultuszok elemeit vegyíti a költő, nem a teokrázia retorikai alakzatát alkalmazza, mikor Júdás nevét említi az Ekhnáton-versben, hiszen létezik Ekhnatonhoz kapcsolódó áruló is Ay személyében, az ő jelzője itt a Júdás[7] – érvelése nem meggyőző. Nemes Nagy Ágnes a mítoszokban rejlő kapcsolatokat, közös pontokat igyekszik megragadni, így a felszíni struktúrában olyan elemek is egymás mellé kerülhetnek, felcserélődhetnek, amelyek más tradícióból származnak, de lényegüket tekintve azonosak.[8] Úgy tartalmazza azonban a mítoszokat ez a költészet, hogy az őket előhívó szavaknak szakrális jelentése könnyen belevész a hasonlatokba, a történésekbe.[9]

Nem értelmezhető fogalmak nála a látszat – való kategóriák, mint ahogyan az élő – élettelen sem, ebben a lírában minden „között” létezik. Letagadhatatlan költészetében a Rilke-versek hatása, és a Neue Gedichte – ez az ő orfizmusa. A tárgyak, növények, állatok egymásban léteznek, és mindegyikük az emberben. Az ember helye pedig ugyanígy határozható meg, egyaránt kötődik éghez és földhöz, naphoz és éjhez – így végül a kettő benne találkozik, nem különneműek, legfeljebb egymás tükrözései (Között). Ebben a felfogásban orfizmus a különálló dolgok egymásba való áttűnése, ezt a mozgató erőt képviseli Orpheus.

Ahogy Rilke költeményeiben, úgy Nemes Nagy Ágnesnél sem áll szemben a kint és bent, földi és égi, fenn és lenn, nem platóni dualista alapon áll ez a líra. A határok átjárhatóak, az én és te határainak egymásba fonódása Philemon és Baucis történetéhez hasonló:

„Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem

veled a hasító, kérgesítő időben"....”(Diófa)

Ovidius Metamorphoseséhez több versen keresztül is kapcsolódik, a Villamosban Aphrodité születése, a fává változó Dafné mítosza ott rejtőzik hasonlatban, a kép mögött:

„fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány”

„S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,

és érzi bőrnemű, fekete lombjait,

úgy roppantják körül a ház falát az éjnek

hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt.”

Minden csupa kép, és minden történetté lesz, némán is mesél. Az éjszakai tölgyfa a Között mellett az a vers, amellyel a legtöbbet foglalkoztak már, és még mindig megfejtetlennek érezhetjük.

Orpheushoz talán ez kötődik a legerősebben, nem a megelevenedő, járó fa miatt, hiszen Nemes Nagy Ágnes összes fája él, hanem mert itt ki is mondatik: egy ilyen találkozás mit jelenthet. A fa felfedi arcát, mire a járókelő érezte

„saját körvonalait lazulni

köd úszta be folyékony partjait,

mint aki hirtelen erdei

tóvá sötétül,

mert egy ilyen arcot tükrözhetett.”

 A tölgyfa erősen kötődik a földhöz, de nem csak a felszínéhez, nemcsak azon jár, hanem mélyéhez is, gyökerein még rajta vannak a rögök. Ugyanakkor az éghez is a koronájában viselt madarakon keresztül; a sötétséghez (éjszaka követi a járókelőt) és a fényhez, hiszen azonnal a lehető legnagyobb megvilágításba lép, elhárítja arca elől haját. Erős rokonságot mutat a vers a Közöttel, ahol az emberi jelenik meg ezek között a fogalmak között. Most egy hétköznapi járókelő kerül olyan kiváltságos helyzetbe, hogy megtapasztalhatja föld és ég egységét, saját magában tükrözheti, magába fogadhatja – felismerheti létének élő, organikus esszenciáját. Ez az üzenet azonban – úgy tűnik – megfejtetlen marad, a járókelő szeme lassan ismét megszilárdul, a fa visszatér földi közegébe.

„A műalkotás is csak akkor képes a maga orfikus értelmében feltartóztatni az időbeliséget, ha egyszerre gyökerezik mindkét dimenzióban, a létben és az azt feltételező nemlétben”[10]

Kulcsár Szabó Ernő mindenképpen elkülönítendőnek tartja az új tárgyiasság orfizmusát a Hamvas és Weöres által elgondolttól, semmi misztikus vagy mágikus jelentést nem tulajdonít neki, ennek ellenére szinte ugyanazokkal a szavakkal definiálja:

„Die Sonette an Orpheus "... törekvés, hogy a költészet legősibb funkciójához, az orfikus hagyományhoz visszanyúlva teremtsen újból egységet az élet két dimenziója között.”

Ezekkel a szavakkal valójában a mágia lényegéhez jutunk közelebb, hiszen a mágia korában nem válik ketté a világ létre és nemlétre, földre és égre, az istenek az emberek között járnak kelnek, saját képmásukban meg-jelen-ítődnek. Danto hívja fel a figyelmet a mágia és a művészet közötti kapcsolatra, azt állítva, hogy a mágikus világképben valójában nincsen művészet, hiszen nem szakad a világ két részre, értelmetlenek a valós és nem valós kategóriák. A művészet szerinte akkor kezdődik, mikor az ember tudatára ébred ezeknek az elkülönítéseknek. Az új tárgyiasság lírája mágikus abban az értelemben, hogy az élő és élettelen dolgok, a teremtett és a teremtő közötti határok elmosódnak. Fontos azonban, hogy mégsem tűnnek el teljesen, csupán pillanatokra csillan meg az eggyé válás lehetősége, de soha nem következik be maradéktalanul, csak a határsáv válik elmosódottá, a „között” tere.

Első látásra önkényesnek tűnhet Sziveri János és Nemes Nagy Ágnes poétikáját összekapcsolni, de Nemes Nagy Ágnes fa-verseit idézi Sziveri János Korai párhuzamok című költeménye, ami nagyon közel áll a mágikus beavatás-versekhez. A misztériumvallások fő jellemzője az átváltozás, az orfizmusnak is ez a legfőbb alakzata. A versben nyomon követhető, amint a feltételes módú kijelentés a jelen valóságában realizálódik, valóban megtörténik: először a hétköznapi cselekvések, aztán a szimbolikus gesztusok szintjén, és bekövetkezik a metamorfózis. 

„"...

Kinyújtottam a karomat

s mintha ágak nőttek volna törzsemből

Ágak nőttek a törzsemből

s mintha gyökeret vertem volna

Gyökeret vertem

s mintha én lettem volna a föld

Én voltam a föld"...”

A vers a chiazmus alakzatára épül, két szerkezeti egységre osztható, melyek egymás tükrözései, így nemcsak az átváltozás folyamatát, hanem a visszaalakulást is nyomon követhetjük. Mikor már a misztikus tér vált természetessé, a hasonlító kötőszó a mindennapi cselekvések elé kerül. A keret is köznapi akciót tár elénk:

„felnyitottam a szemem / s mintha szélesre tártam volna az ablakot”

- ezek a vers kezdő sorai, a befejezés pedig:

„ablakom szélesre tártam / mintha felnyitottam volna a szememet”.

A legérdekesebb eltérés a két költő között nem esztétikai szempontból figyelhető meg, hanem a vers által teremtett világ különbözőségében. Sziveri verséből hiányzik az az elem, ami Nemes Nagy Ágnes fa-verseiben mindig jelen van: az ég és a föld összekapcsolódik, tükröződik egymásban. Sziverinél hiányzik az ég, csak a föld súlyát ismeri meg az ember a beavatás során.

Kulcsár Szabó Ernő felvetette az új tárgyiasság kapcsán, hogy szükség van egy újfajta, minden misztikától és mágiától mentes orfizmus meghatározásra, de ezzel végül adós maradt. Sziveri János költészetén keresztül úgy látom, az orfika teljesen más, eddig ismeretlen aspektusát ismerhetjük meg. Ez a líra valóban mentesnek tűnik mindenféle misztikától, pedig az orfikus hagyomány minden elemét megtalálhatjuk verseiben. Láthatjuk az orfikus kozmogónia elemeit, az orfikusok a világ keletkezését tojásban képzelték el, majd az Éjtől született Ókeános és Thétys násza viszi tovább az életet („etc.=bérletek”). Rámutat a misztériumvallásokban megfigyelhető kettősségre: a beavatás együtt jár egy másfajta tudatállapottal, eksztatikus önkívülettel vagy kristálytiszta tudatállapottal, de a beavatás szigorú szabályok szerint történik és különböző lépcsőfokokból áll. Az Anti-poetica ciklus első darabjának címe: Orfikus napi teendők. A cím alapján egyfajta regulát várunk – az is. A szertartás, a rítus, a liturgia szabályainak pontos betartása a versek alapját adják, ám ezek mindenféle miszticizmus nélkül hétköznapok tárgyaihoz, közönséges viselkedésformákhoz kapcsolódnak. Ez a rideg szabályosság azonban nem idegen az orfizmus jelenségétől, ahogy Kerényi Károly is írja: az orphikus vallás egyetlen megjelenési formájának sincs semmi spirituális vonása. Vándorpapok szemfényvesztő működése marad rá jellemző még századokkal később, az augustusi korban is.[11] Az orfika paradoxonokkal telített jelenség, a világ teljesen testies szemléletét szent könyvek rendkívüli tiszteletével köti össze. Ezért válhat idővel mindinkább szabályokban rögzített plebejusi, aszketikus életmóddá, és „irodalomgyártássá”.

Két eltérő értelmezését látjuk tehát most az orfizmusnak, hogyan lehetséges, hogy a magyar irodalomtörténet-írásban az előbbi tartja magát sokkal erősebben? Valószínűleg magyarázható ez a források hiányosságával is, hiszen a fennmaradt töredékek[12] alapján nehezen rekonstruálható maga az orfikus gondolkodás, az ún. orfikus himnuszokról[13] pedig, amelyek szerzőjének magát Orpheuszt tartották, már bebizonyosodott, hogy sokkal később keletkeztek, a homéroszi himnuszok után, tehát nem egy mitikus korban. Az átértelmezéshez nagyban hozzájárulhat az egyetlen Görögországban 1962-ben talált lelet orfikus lelet, a Derveni papirusz[14], amely nemcsak egy orfikus költeményt, hanem annak Kr.e. 340� körüli magyarázatát is tartalmazza. A szerző okokat akar megadni, így a rítus racionalizálására törekszik, sőt azt is állítja, hogy a hit és a tudás azonos, a tudás pedig a megértésen alapul. Mintha igazolni látnánk Pilinszky szavait, miszerint az igazi misztikusok valójában hiperrealisták.[15] A papirusz szerint a „kimondás”, a „beszéd” és a „tanítás” ugyanazt jelenti, és azonosnak veszi a „jóslatot kinyilvánítani” és a „helytállni” („bajt elhárítani”) kijelentéseket is. Sziveri mintha párbeszédet folytatna a papirusz szerzőjével, a szövegekben a rítushoz mindig kapcsolódik a rítus értelmére való kérdezés is. Ám az orfikus világ-tojás Sziverinél a verssel válik egyenlővé, a vers törik össze és szüli újjá önmagát, ami további kérdéseket vet fel. A versek világa egyfajta tört világ, melyet egy tört nyelv teremt meg. Már a szóhasználat elárulja, hogy feltételeznünk kell valami egésznek a létezését, amihez képest a részei töredékként jelennek meg. Miből ered a darabokból álló világ képe – ezzel teoretikusok sokasága foglalkozott már, itt most csak az orfizmussal való kapcsolatára térek ki.

Orfeusz alakja kapcsolódik Apollónhoz, egyes források őt nevezik meg apjaként, tőle kapja lantját és jóstehetségét, általa kapcsolódik a harmóniához, a jövőhöz, a Naphoz. De legalább ennyire kötődik Dionüszoszhoz, akit az alvilági Hádésznek is neveznek, mivel Orfeusz az ő misztériumának a beavatottja, beléphetett az alvilágba, így a halálról való tudásnak és a múlt ismeretének is a birtokában van, így kötődik az Éjhez is. Ez bővül a haláluk közötti rokonsággal, hiszen mindkettejük sorsa szparagmosz, darabokra tépik őket. A test szétszaggatása tehát szintén tekinthető az orfikus misztérium egyik elemének. Ez azonban leegyszerűsítése lenne annak a problémának, hogy a mai művészetben a test, a csonkítás központi helyet foglal el. A huszadik század művészetében eleve azért válik hangsúlyossá Orfeusz alakja, mert érzékeli a sorsában hordozott határátlépések sorozatát – a huszadik század művészete is miközben folyamatosan definiálni igyekszik önmagát, saját határait is feszegeti. Átlépnek egymásba az egyes művészeti ágak, a filozófia és a művészet, az élet és a művészet. Arthur Danto[16] a határátlépésre törekvő művészetek között is különbséget tesz aszerint, hogy szörnyű dolgokat ábrázolnak szörnyű módon, de mindazt galériákba zárva, elhatárolva az élettől – ezt hagyományos módon felkavarónak nevezi. Vagy részévé teszi ennek az önmagában is felkavarónak minősülő valóságot, pl. obszcenitást, vért, ürüléket, csonkítást, fájdalmat – ezt nevezi diszturbatív művészetnek. Ha összekapcsoljuk mindezt a fenti, mágiáról szóló gondolatmenettel, akkor azt kell látnunk, hogy a művészet és a valós élet közötti határ felbomlik, egymás részeivé válnak, s így ezt nevezhetnénk akár mágiának is. Sziveri lírája kétségtelenül hordoz magában valamit ebből a diszturbatívnak nevezett művészetből, de túl is lép rajta.

A Hidegpróba elsőként a Jelenések könyvét idézi, a Bibliának azt a részét, ami legközelebb áll a misztériumokhoz, a jóslatok, látomások a pogánynak mondott kultúrákban is fontos szerepet töltenek be. A látomást csak a beavatott tudja értelmezni, a profán tömeg számára kusza, jelentés nélküli halmaz. De a beavatáshoz nemcsak a beavatandó jelenlétére, liturgiára, hanem beavatóra, a tudás átadójára is szükség van, aki betölti a közvetítő szerepét. Mivel az orfizmust már előbb összekötöttük a könyvek tiszteletével, a világot a vers világával tettük egyenlővé, a beavató ebben a struktúrában az irodalmi hagyomány lenne. Hogyan viszonyul Sziveri költészete a tradícióhoz? Cáfolja a hagyományhoz való tartozását, nem nevez meg elődöket, akikhez kötődne

„Így elődök és utódok nélkül, kellemetlen a létezés./ Egy látomás – vagy egyéb talán – még menthetné / a menthetőt” (Tiltott tilalmak).

 Bizonytalanok a gyökerek, a cél

„Honnan jöttem, hová megyek?” (In continuo), „Ide semmi sem köt” (Termő félelem)

s a múlt tanítóinak a létét is megkérdőjelezi

„Hol vagytok, kitalált mesterek?” (Már oly nagy, már oly nehéz).

Úgy tűnik, önmagának mond ellent, mikor ennek ellenére mégis mottókat, ajánlásokat illeszt a versek elejére, majd saját verseibe idézőjellel vagy anélkül beépíti korábbi szerzők szövegeit és mitikus hagyományokat, köztük az európai kultúra alapját, a Bibliát. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, hiszen nem a hagyomány teljes tagadásáról van szó, csupán az értelmezésének hiányáról – ettől válik élettelenné, hiszen nincs része az emberi életben. A költemények rámutatnak a megélt és értelmezett tradíció szükségességére, mivel ennek hiányából fakad a lét töredékessége, s ennek a töredékességnek a megélése ennek a modern orfizmusnak a lényege.

„apró tárgyaink látszanak, úgymint asztal, szék, az óra / vagy a kés” (Tárgytalan remeklés); „Feldarabolom / a tojást, kenyeret szelek, sajtot” (1978.augusztus 18.); „Üvegreszelék talán?” (Termő félelem); „darabjaira tördelt hiány-állapot. / Isten szilánkok, istenke reszelékek” (Erotikus változat); „Tenyeremen üvegdarab” (Reszort)

A dionüszoszi misztérium struktúráját követve, a test széttépését, a feldarabolást követően az omophagia, a nyers hús elfogyasztása következik. A természetes rend szerint az atyát öli meg a fiú és a helyére lép, a Dionüszosz misztériumban az anya öli meg a fiút, vagyis értelmét veszti, semmissé válik a genezis. A görög és a bibliai genezisnek azonos jellegű a szerkezete, a világ teremtése a szétválasztatlannak ellentétpárokra történő felosztása: világosság – sötétség, folyékony – szilárd, fent – lent s így isteni és emberi világ. Az isten testének a megevése, az istennel való egyesülés általában az újjászületést, az élet győzelmét jelképezi a halál felett. Ahogyan az isten testének elfogyasztása az isteni erő birtoklását jelképezi, ugyanúgy az ételkészítés is felfogható egyfajta mediációs tevékenységként: a főzéshez „közvetítőkre”, vízre és edényre van szükség; a füstöléshez levegőre; szimbolikus értelemben az ételek elkészítése mediációs tevékenység az ég és a föld, az élet és a halál, a természet és társadalom között.[17] Itt azonban mindig csak a maradékkal, a felesleggel, hulladékkal találjuk szembe magunkat, az étel elvesztette táplálék jelentését, mintha semmi köze nem lenne az élet fenntartásához. Mindig ottfelejtődik a konyhaasztalon, a visszataszítóság az egyetlen meghatározó eleme. Sziveri azonban bravúrosan aknázza ki az „eszem” szó azonos alakúságát, egyszerre használja „táplálkozom” és „értelmem” jelentésben (pl. 1978. aug.18.), így az étel is többértelművé válik, nemcsak fizikai, hanem szellemi táplálékot is jelent.

„Másnak kenyér / az élet cseppköve, rám kőként nehezedik az élelem.” (Már oly nagy, már oly nehéz)

„A tányéron zöldsaláta. Hús, villa. Kanál és leves” (Érintés)

„emésztődöm” (Karton)

Az orfikus misztérium dionüszoszi elemének mindkét részét tartalmazza tehát ez a költészet: a részekre szabdalást és az ezt követő elfogyasztást – s mégsem válik általuk a cselekvések végrehajtója beavatottá.

Ez a hiány vonja maga után a költészettel kapcsolatos problémákat is:

„Nem vers ez már. Baj van költővel, / költészettel egyaránt. – Íme kövesd: / ha leírnám íróasztalom gyökereit, / odahúzódnék hűvösébe"...” (Ügyeim)

A gyökereket megtalálni, a hagyományhoz kapcsolódni védelmet, oltalmazást, menedéket jelenthetne, de a versek világa a tradíciót nem folyamatosnak, hanem külön álló, a jelentől elhatárolódott jelenségnek mutatja. Arra is rávilágít azonban, hogy nem a hagyomány lényegéből ered mindez, hanem a jelennek az eszmékhez való viszonyából.

„"...Bögyünkben / emésztetlen magok.” (Ügyeim) – visszatérő kép a kötetben.

A költő szerepe ebben a helyzetben az eszmék továbbadása, őrzése lenne?

„Tartom a rakományt: mindenség-nemű eszmemag-tartományt.” (A történelem bizonyos pontjai)

Nemcsak az átmentés itt a költő feladata, hanem az értelmezés is. Ennek a tudatosulása azonban nem társul határozott prófétai szerepvállalással, helyette a szerep bizonytalan kijelölése, feltételes módú megfogalmazása történik.

„Megérteni kellene összes tárgyaim; / de pontatlan és törékeny a nyelv / boncasztalomon, kellékeim alatt.” (Jel)

Azt állítottam, hogy a beavatás meghiúsulhat a beavatók, az elődök hiánya miatt, illetve a velük való kapcsolat megszakadása miatt. Ha a beavatandó megpróbálja az értelmezés által ezt a viszonyt helyreállítani, akkor kénytelen eszközeinek hiányosságaival szembesülni. Az értelmezéshez elengedhetetlenül szükséges egyfajta nyelvbe vetett bizalom, itt azonban a látható, használható eszközök (szavak) mélyén lévő nyelv maga is esendő, maga is csak rész, töredék, nincs megidéző ereje, megjelenítő hatalma, mint a mágiában.

„"...Az ízekre, immár, / nem csordul a mennyei nyál. / Elérhetetlenek számunkra / a szó rejtélyei” (Költészet)

Ezekben a sorokban együtt áll mindaz, ami a misztérium dionüszoszi vonulatában hangsúlyos volt. Az „íz” a szó egyaránt jelenthet „darabokat” és „zamatot”, utalhat szparagmoszra és omophagiára, egyik értelméhez sem kapcsolódik isteni jelenlét, pedig ez elengedhetetlen lenne az átlényegüléshez. Ebből következően a szó, az ige megfejtetlen marad, nincs közvetítés az ég és a föld, az isteni és az emberi között. Míg Nemes Nagy Ágnes orfikus tárgyiasságában a „között” terében megjelent a tükrözés és az eggyé válás lehetősége, addig Sziverinél nem létezik ilyen sáv, vagy azért, mert még nem vált részekre a világ,

„Kezdetben: csak kietlen és puszta.

Közöttük semmi nincs. (De a 'között' sincsen.)” (Kezdetek)

vagy mert már menthetetlenül szétszakadt, és az ember mintegy légüres térben „rés”-ben létezik. „Rés” – gondolom, – beszűrődő rés, / korszakos misztérium.” (Rés – gondolom) A kor beavatása nem az istenség megismerése, sorsában való osztozás – hiszen különálló létezőkből épül fel a világ, melyek között valódi kapcsolat nem jöhet létre – csupán a liturgiában, szertartásban való részvétel – s mindez a költészetre is igaz.

 „felbontatlan, párolt húsdarabok. Mintaételek. / Ködsziták rázzák a szirtet. Egymás szabvány-eledelét.” (Kilenc sorom)

„marad a rítus: körmök a műhely zománc-falán.” (oo-)

Ám bizonyossá válik, hogy a liturgikus szabályok betartása az életben és a költészetben is elégtelen, így szorul az egyén mindenen kívül.

„A „kül”-ben kell immár folytatódnunk.” (A történelem bizonyos pontjai)

A versekben megjelenik a misztériumnak még egy elengedhetetlen összetevője, amit eddig figyelmen kívül hagytunk: az erotika, a másik testével való egyesülés szintén a beavatás része. Ennek az egyesülésnek a leképezése nyelvi szinten a másik definiálására, lényegének megragadására irányuló törekvés (Birtokos eset).

Sziveri János a főszerkesztője a Symposionnak, mikor megjelenik a lapban Thomka Beáta Roland Barthes-fordítása „A szöveg gyönyöre” címmel. A szöveg beavatódása nem más, mint önazonosságának felismerése, ami Sziverinél magában foglalja a korlátokkal való szembenézést – de az ebbe való belenyugvás csak látszólagos. Mikor Máthé Andrea ennek a költészetnek a profanizálódásáról ír[18], figyelmen kívül hagy egy fontos tényezőt: a test kultuszára épülő orfikus világszemlélet összefonódását a keresztény hagyománnyal. Orfeusz és Krisztus alakját már a középkorban is rokonították, apokrif iratok Krisztus pokoljárásáról beszélnek, festményeken Orfeuszt láthatjuk a jó pásztor képében, s mindezt a haláluk közötti rokonság csak erősíti. Sziveri verseiben is érezhetően jelen van a keresztény tradíció, s itt a kritika láthatóan zavarba jön.

„maga is szerette ("...) személyét a Krisztus-szerep beteljesítőjének látni”

- olvashatjuk[19], de maga Sziveri így nyilatkozik erről Keresztury Tibornak adott interjújában, mikor váteszi szerepvállalásról kérdezi:

„ezek nyilván próféciának fogták fel az iróniát!”

Mikor erről kérdezik, mindig visszautasítja ezt a szerepet, ugyanakkor képzőművészeti írásaiban erényként emeli ki, ha ilyen magatartással találkozik.[20] Észre kell vennünk tehát ennek a költészetnek a tragikumát: a határátlépések sorozatát, amelyek soha nem teljesítik be az ezzel járó reményeket, mindig újabb határsávra kerülünk, nincs olyan pont, ahol a létezők összetartoznának. Erre maga a szerző is felhívja a figyelmet, hiszen az Orfikus napi teendők Pilinszky Jánossal kezdődik:

„Mert az sem véletlen, hogy tragédiája csúcsán ki-ki kővé mered”.

Ebben a költészetben e tragikum nem vész el, az irónia sokkal inkább erősíti a tragikum érzését.

„A szókratészi irónia atópiája "... egy erotikus átrendeződés lenne, a transzcendentális démon (a „tudás”) ellenőrizhetetlen behatolása az immanens diszkurzusba, vagyis a szövegbe.”[21]

Sziveri költészetében a tragikum feloldására egyetlen lehetőség létezik: az egyén önmagává válása, önazonossága (Átváltozások, Töredék, Hogy- és hollétem felől), s mégis ez a tragikum forrása is, hiszen mindezt egy széttört, darabokból álló világban, öntörvényű, elégtelen nyelv segítségével kell megvalósítani.

Amikor orfizmusról beszélünk az irodalomban, nem érthetjük többé ezen a költészet hatalmába, erejébe vetett hitet. Sziveri lírája folyton szembesíti az olvasót azzal, hogy a költészet valójában nem változtat a világon, ironikus gesztusnak tekinthető tehát a költő-szerep vállalása, amelyben, Losoncz Alpár szavaival élve, felfedezhető valamiféle romantikus korszerűtlenség.[22] Orfikusnak nevezhető a mai értelemben az a költészet is, ami nem a világban lévő harmóniát, a szavak erejét hangsúlyozza, hanem Orfeusz alvilágban vallott kudarcára összpontosítva épp a világ szétszakítottságát, a műhelymunka mechanikusságát, a vers eleve bukásra ítéltségét emeli ki.

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.