Veres Attila

A világ rajzolt képkockákon: az élet és halál,

ahogy Neil Gaiman látja

Sokan valószínűleg megdöbbennek e sorok olvastán. Képregények. Hogy kerülnek a rajzolt képkockákon izomtól dagadó, színes és valószínűtlenül testhezálló ruhát viselő szuperhősök egy olyan gyűjteménybe, ahol – legalábbis reményeim szerint – túlvilági, határátlépő tapasztalatokról esik szó a modern irodalomban.

Nos, a válasz roppant egyszerű: a rajzolt képkockák világa nem csupán (egy bizonyos életkor után óhatatlanul komikussá váló) héroszok küzdelméből áll: kis hazánkon kívül nagy hagyománya van az úgynevezett graphic novelleknek. Komoly, felnőtt közönség számára készült alkotások ezek, van köztük természetesen konvencionálisabb, kevésbé sikerült munka, de rengeteg a kísérletező kedvű alkotó tollából/vásznáról származó kötet.

Ehhez talán nem árt egy kis áttekintés, még ha némileg felszínes is.

A nyolcvanas évek elején az agonizáló képregény-piacon egy új író jelent meg, aki friss vért pumpált a kissé rozsdásodó erekbe. Az úriember Alan Moore, aki a lassan önmaga paródiájává váló Batman-sorozatba megírta az egyik legkomolyabb, legnagyobb visszhangot keltő epizódot (magyarul is hozzáférhető: Gyilkos tréfa), melyben végleg elmosta a hős és ősellensége közti határt, mindkettőt ugyanolyan őrültnek ábrázolva. A történet komor és erőszakos jellege visszaadta a Sötét Lovag régi, patinás fényét, melyet aztán Frank Miller ápolt még tovább két kitűnő kötetben (Első év, A Sötét Lovag visszatér, fiktív időbeliség szempontjából a Denevérember-legenda két végpontja). Moore Superman-nel is hasonlót cselekedett (A holnap embere, hogy ismét csak a legfontosabb történetet említsük), hogy aztán önálló címek alatt formálhassa át a grafikus történetek világát, mely azután soha nem lett olyan, mint előtte volt. Mi Magyarországon ebből persze vajmi keveset éreztünk, de odakint kezdték nagyon komolyan venni Moore, majd a szárnyai alól kikerülő angol írónemzedék alkotásait, akik maguk is ontották a jobbnál jobb sztorikat.

A klasszikus képregényhős-szemlélettel le lehet számolni durván, minden tisztelet nélkül (Garth Ennis: A profi) vagy finoman, átértékelve a mítoszt (J. Michael Straczynsky: Éledő csillagok – Rising Stars, mely amúgy rengeteget merített Moore történetéből), de olyan stílusosan és megdöbbentően hatásosan, ahogy Moore tette a Figyelők (Watchmen) című sorozatban, mely egyébként általános vélekedés szerint egyszerűen csak a világ legjobb képregénye, le(te)hetetlen.

Ember és természet, spirituális és profán viszonyát vizsgálja a Mocsári lény (Swamp Thing), az elnyomás és lázadás mechanizmusát az orwelli ihletettségű V mint Vérbosszú (V for Vendetta). Teljesen új megvilágításba helyezi a Hasfelmetsző-mítoszt az A Pokolból (nem minden aktuálpolitikai áthallás nélkül), képes gond nélkül egy csapatba szervezni a viktoriánus kor irodalmának minden nagy alakját, Dorian Gray-től a Stoker Draculájából kölcsönzött Mina Harkeren át Wells Láthatatlan Emberéig, majd ismert regények kulisszái közt mozgatni őket úgy, hogy esetenként igen komoly kritikát fogalmaz meg a nyugati világlátással kapcsolatban Rendkívüli úriemberek szövetsége (The League of Extraordinary Gentlemen). Moore amúgy is igen furcsa, visszahúzódó figura. Végletekig perfekcionista, tetovált, őserdőszerű szakállal rendelkezik, és ősi román kígyóistent imád. Varázsló szeretne lenni.

Ezzel le is zárnom a Moore-fejezetet; összegzésül kimondhatjuk, hogy ő formálta át alapvetően a képregény-ipart (még ha voltak előtte is próbálkozások, kiemelkedő munkák), nyomában több tucatnyi brit szabadult a világra, csodás, radikálisan új történetekkel gazdagítva a tárgyalt médium amúgy sem szűkös katalógusát. Innen nem lehetett tovább negligálni az újságosnál feltűnő füzetkéket.

Rá is térhetünk az írás tárgyára: Neil Gaimanre (aki Moore jó barátja, az említett nemzedék tagja) és az ő csodás kis világára. Ki ez az úriember, és miért övezi oly nagy rajongás bizonyos körökben?

A ködtől terhes angol földön született, gyermekkorában falta a mítoszokról, legendákról szóló köteteket. A történetek összenőttek vele, minthogy még az iskola rontó hatása előtt ismerkedett meg azokkal; így tisztán lelkesedhetett értük. Régi és új határán áll, egyaránt hatással vannak rá a klasszikusok és a ponyvák, Homérosz és Lovecraft, Shakespeare és Jack Kirby.

Ám le kell szögezni, hogy Gaiman a mítoszokat, ősi meséket nem holmi posztmodern geggként használja, ezek a történetek számára nem halott vázak, boncolni való tetemek, hanem élő, lélegző entitások, melyek csak azt várják, hogy újra elmeséljék őket – vagy legrosszabb esetben is komposztként szolgáljanak újabb történeteknek. Képes rá, hogy a régi, jól ismert sztorikat úgy formálja át, adja elő ismét, hogy azok frissnek hassanak. A legjobb példa erre a Sandman-történetfolyamba ágyazott Orfeusz-parafrázis, az Orfeusz dala [The Song of Orpheus, DC Comics, 1991]. Még aki ismeri a legendát, sem vonhatja ki magát e képregény hatása alól, ami, azt hiszem, igen nagy szó manapság, amikor mindent az elemeire bontunk ahelyett, hogy a még egész és ép csodában gyönyörködnénk. Magam is meglepődtem, amikor észrevettem magamon az izgatottságot: vajon visszanéz-e Orfeusz?... Az alapműveltség részének, következésképp halottnak tekintett történet (gyerekek, mi a tanulság Orfeusz meséjéből?) újra levegőhöz jut a lapokon, a túlvilágról kivezető út ugyanolyan elviselhetetlenül feszült az olvasónak, mint a hősnek – köszönhetően a pazar mesélőnek és a tökéletes ritmusban adagolt paneleknek (itt emlékeznék meg a rajzolókról, akik alulértékelt zsenik, és sajnos én sem tudok megfelelő elégtételét, ellentételezést szolgáltatni a számukra itt). Gaiman mélységes tisztelettel bánik az alapanyaggal, megtartja a legfontosabb motívumokat, de az egészet szépen belesimítja saját meséjébe, így lesz Orfeusz Sandman fia, így jelenik meg a sorozat Halál-karaktere, mint a kulcs a túlvilágra, Orfeusz bacchánsnők általi széttépetésének pedig kiemelkedően fontos szerepe lesz a későbbiek szempontjából. Gaiman ebből a szempontból egyébként szigorúan darwinista elveket vall: csak azok a történetek, vagy történetverziók maradnak fenn, melyek elég „erősek”.

Ez a történet működik. Nem úgy, mint például Dino Buzzati itthon felkapott, ám kevésbé értékes Orfeusz-parafrázisa (Szerelem utolsó látásra – Poema a fumetti, Nyitott Könyvműhely, 2005, ford.: Dánél Mónika), mely tökéletes ellenpéldája Gaiman adaptációjának. A már műfajmegjelölésében (képes poéma, ami a mű eredeti címe) is csupán művészieskedő író-rajzoló sikeresen kiöl minden értékelhető motívumot a történetből, mely így inkoherenssé, üressé és céltalanná válik. Orfeuszból, a dalnokból, aki a napot kelti énekével ócska popzenészt kreál, nevét is megváltoztatva (zseniális: Orfi), hogy spontán megnyissa előtte egy sikátorban a másvilág kapuját. Orfi, ha már ott van, alászáll az alvilágba, ami, ahogy kiderül, egyetlen nagy kupleráj (nem múlik el oldal anélkül, hogy legalább egy buja olasz szépség fel ne ajánlja magát hősünknek). Dalokat énekel a holtaknak útmutatásért cserébe az elvesztett életről és végső enyészetről (még több szex és üresen visszhangzó villoni gondolat-másolatok). Buzzati kihagyja a menekülés lehetőségének motívumát (Orfi csak limitált időt tölthet a holtak világában, aztán vissza kell térnie az élők közé), így teljesen és végleg meggyalázza a tragédiát. Az agyunkkal tudjuk, mit akart elmondani az író, de nem érezzük a szívünkkel...

Pontosan így kell elrontani egy remekül működő történetet. Arról nem is beszélve, hogy a rajzok sem érik el azt a színvonalat, hogy legalább miattuk megérje kézbe venni Buzzati munkáját.    

A másik kitűnő és talán még hatásosabb példa Gaiman módszerére a Hó, tükör, almák című novella, mely nem más, mint a Hófehérke – a mostoha szemszögéből elmesélve. Ebben a verzióban a gonosz mostoha nem is annyira gonosz, a törpék nem is annyira aranyosak, Hófehérke szótlan, kegyetlen vámpír, a szőke herceg pedig nyilvánvalóan nekrofil. Ebből kiderül, hogy bár az író nagy tisztelettel viseltetik a mítoszokkal, hajlandó nagyon merészen nyúlni hozzájuk, átformálni őket a saját képére, de csak finoman, nem változtatva az eredetin, csak más szemszöget keresve. Elég például a Szentiván-éji álom [A Midsummer Night's Dream – DC Comics, 1990] című Sandman-kötetre gondolni, mely a Szentiván-éji álom premierének éjszakáját meséli el, főszereplőjéül magát Shakespeare-t téve. A színdarab története nem változik, csak egy olyan keretet kap, amitől egy teljesen új értelmezés is lehetségessé válik a keret kontextusán belül. Hófehérke története is ugyanaz maradt, csak az olvasót helyezte új értelmezői pozícióba.

Mintha csak a gravitáció húzná, Gaiman mindig visszatér bizonyos motívumokhoz, akármilyen médium számára is alkosson. Tudni kell ugyanis, írónk számára nincsenek határok: újságíróként kezdte, hogy átlovagoljon a képregény-iparba, átlényegüljön klasszikus értelemben vett regényíróvá, nagyobb kitérőkkel a forgatókönyvírás illetve kisebbekkel a filmrendezés felé (nem említve a rádiójátékokat és elbeszélő költeményeket). Azt a médiumot választja, amelyik leginkább illeszkedik az aktuális történethez. Munkásságának gerincét képregényei (főként a Sandman-kötetek, de illeszkedik a témába a Mr Punch is) és prózai írásai alkotják, melyek közül Magyarországon csupán az Amerikai istenek (American Gods, Szukits, 2003, ford:Juhász Viktor) című regény, illetve a Tükör és füst (Smoke and Mirrors – Beneficium,1998, több fordító) című válogatás, valamint a kultikus hírű, Terry Pratchettel közösen írt Good Omens – Elveszett próféciák (Good Omens – Beneficium,1999, ford: Horváth Norbert) került kiadásra, de említésre méltó furcsa gyermekkönyve, a Coraline, melyet a gyerekek imádnak, a felnőttek pedig nem merik éjszaka olvasni, valamint a visszatérő gaimani témát (egy világban rejtőző világ) bogozó Seholvolt (Neverwhere) is. Utóbbiak magyar nyelvű megjelenésére még várnunk kell.

A Sandman-sorozat indulásakor csak egy egyéni ízű horror-fantasy történetnek tűnt, Gaiman számára idegen terepen mozgott, a nyitó széria (Előjáték és felvezetés) [Preludes and Nocturnes – DC Comics, 1989] utolsó számáig kellett várni, hogy megvillantsa zsenijét, de megérte: A szárnyai hangja [The Sound of Her Wings –, DC Comics, 1989] katarzisa után írónk csak nagyon ritkán nyúlt mellé, a sorozat végig tartotta egyenletesen magas színvonalát, egészen korán átszakítva a műfaji kereteket. Óriási kritikai és kereskedelmi sikere hívta életre a DC/Vertigo kiadót, mely kizárólag nagy példányszámban megjelenő, felnőtteknek szóló kiadványokkal foglalkozik. A sorozat története kissé bonyolult, gyakorlatilag összefoglalhatatlan. A központi karakter Sandman (azaz Morfeusz, vagy Álom), a Végtelenek egyike (ők az életet meghatározó funkciók, mint például Halál, Vágy, Sors, Kétségbeesés stb.). A kötetek néha nehezen bár, de önmagukban is értelmezhetőek, azonban csak egyben olvasva rakható ki a teljes történet, amely legalább annyira szól magáról a történetmesélésről, mint bármi másról, amit itt leírok.

A Sandman gigászi, több, mint kétezer oldalas történetfolyama lehetőséget kínált Gaiman számára, hogy rendet teremtsen a káoszban. Mint később elmondta, az írás számára a mód, hogy megtudja, mit is gondol egy adott témáról. Így bontotta elemeire az amerikai álmot és a mítoszok isteneit azért, hogy új, izgalmas kavalkádot hozzon létre az Amerikai istenekben, és így építette fel újra a világot a Sandman-sorozatban, ami legalább 6 éven keresztül volt élete része, hisz akkor még határidőre kellett dolgoznia, nem vonhatta ki magát világából... Minden témát érint benne, ami foglalkoztatja, a lapokon egybefonódik a végtelen hatalmú entitások, istenek, démonok sorsa a mindennapi emberével, a misztikus, sohanemvolt helyek és lények interferálnak az olvasó valóságával. Itt nincsenek hősök, az emberek félnek a haláltól, szoronganak, keresik az útjukat. A homoszexualitás, AIDS, intolerancia, perverzió, a halál a maga félelemtől síkos valójában nem tabu a lapokon, de a sorozat képes igaz katarzis kiváltására. Elmúlástól és szorongástól terhes a történet, de képes ezen érzelmek szublimálására vagy transzformálására valami pozitívvá.

Nem állítom, hogy a Sandman a legfőbb tabudöngető képregény a fősodorban; hogy mást ne mondjak, már a Chris Claremont-féle X-men is alaposan megbolydította a rasszizmus kérdéskörét a maga módján (hogy a már tárgyalt Moore, valamint a tabudöngető sorozatairól elhíresült Warren Ellis történeteit, főként a legendás hírű Transmetropolitan címűt ne is említsük), mindenesetre olyan emberközeli, finom módon, s mégis metsző egzisztenciális érvénnyel nagyon kevesen tudnak hozzászólni a világhoz, ahogyan azt ez az angol úriember teszi.

Ugyanakkor a tabutémák, a sötétség és halál mellett sugárzik az oldalakról a csoda, az élet csodája. Nemcsak a sötétség és félelem hatja át a lapokat, de az öröm, a hit és az álmok is.

Különösen az álmok. Ez a kulcsszó.

Valójában nincs különbség álom és valóság között, mind ugyanolyan valós, ugyanakkora létjogosultsága van. A kettő tulajdonképpen egymás tükörképe – az álom formálja a valóságot és fordítva. Az álom-földbe az átjárás teljesen szabad, minden éjjel megtesszük az utat, ami oda vezet, de ha megtaláljuk a módját, más ösvényeken is odajuthatunk. Nagyon érdekes az álomnak mint anyagnak a megjelenése: Morfeusz tiszta nem-létből sző tárgyakat, lényeket, üres térből formáz álmokat, melyek látszólag személyiségek, de valójában funkciót töltenek be, mint például a szemei helyén is szájakat viselő Korintiai, aki tükörképe az emberi szív sötét bugyrainak, az emberben rejlő gyilkosnak. Az átjárás természetesen az álmokból is lehetséges a mi világunkba, rögtön a Babaház [Doll's House – DC Comics, 1989] kötetben szembetalálkozhatunk négy szökött álommal, akik szökésükben egyszerre töltik be funkciójukat, és szegülnek szembe alkotójuk és egyben saját alkotóelemük akaratával.

Valóság nélkül nem lenne álom, de álom nélkül a valóság üres lenne, értelem nélküli. Morfeusz világa látszólag alárendelt a miénknek, de ez ismét csak látszat: a koncentrált hit, az összpontosított álom képes a valóság átalakítására, mint az Ezer macska álma [Dream of a Thousand Cats – DC Comics, 1990,] című történetből kiderül, ahol az óriási macskák által elnyomott emberek közös álma megváltoztatja a fizikai valóságot, létrehozva azt a világot, ahol a macskák picik, az emberek számára játékszerek. Így formálódott a mi valóságunk.

De ne feledjük, mikor aranyos, pici cicákat babusgatunk: leghőbb vágyuk, hogy helyreálljon a rend, és újra uralkodhassanak rajtunk. Még szerencse, hogy képtelenség rávenni akár egy tucat macskát is, hogy egy időben ugyanazt tegye, nemhogy ezret, hogy ugyanazt álmodja.

A valóság így ugyanúgy formálható, mint az álom, csak hit szükséges hozzá (mint az Amerikai istenek című regény azon jelenetében, mikor Árnyék erős koncentrációval havazást idéz elő. „Ezt én nem én csináltam, igaz?”, kérdi, mikor szemét kinyitva ugyanazokat a hópelyheket látja, amiket ő képzelt el. „Szép munka volt” – hangzik a válasz Odintól, Mindenek Atyjától.

Azonban amivel a Sandman a legnagyobb hatást gyakorolta az emberek világlátására, az a képregény által prezentált megdöbbentő halál-kép: Álom legközelebbi testvére egy életvidám, okos, talpraesett és érzékeny 16 év körüli lány, aki az embereket nem elragadja, kegyetlenül és kérlelhetetlenül törli a létezésből, inkább csak átsegíti őket a túlvilágra, meghallgatja és megérti a távozó lelkek panaszát, megkönnyíti távozásukat. Furcsa, de a Végtelenek közül ő a leginkább emberközeli, szerethető. Egyébként százévente egyszer emberi alakot kell öltenie, hogy megismerhesse az emberek életét, megértse, mit vesz el. Pontosan ismeri az élet értékét, és ezt az egy napot maximálisan kihasználja: mindent látni akar, ízlelni és érinteni, segít újra felfedezni a hétköznapok apró örömeit (Buzzati is ezt teszi a maga módján, csak sokkal kevésbé hatásosan). Paradox módon puszta jelenléte boldoggá teszi az embereket. Gaiman (állítása szerint) furcsán érezte magát, mikor olyan emberekkel találkozott, akik hittek az általa alkotott Halálban, vagy mikor leveleket kapott, amikben hálájukat fejezték ki azok, akiknek a karakter segített feldolgozni szeretteik halálát.

Nem Halál dönti el, mikor ér véget egy élet, ő csak egy funkció, az életből kilépés momentumának aspektusa, aki nem tudja megmondani, mi van odaát. Nem azért, mert nem lép át a lélekkel, hanem mert (és ez már az Amerikai istenekből derül ki) a halál alapvetően szubjektív élmény, egyszeri és megismételhetetlen, személyre szabott. A regény főhősével, Árnyékkal lépünk át mi is a túlvilágra, hogy részt vegyünk személyes revelációkkal teli útján, és vele együtt megtanuljuk elfogadni az odaátot. Árnyék félelem nélkül lép a holtak földjére, hogy az egyiptomi istenek megmérjék szívének súlyát. Igaz, hősünk előnyös helyzetből indul: már életében is személyesen ismerte túlvilági társaságát.

A halál csak egy állomás, a létezés másik oldala, és ami fontos: mindenki hite szerint hal, így hát létezik Valhalla, Mennyország, Nirvána, és minden más. Abból a feltételezésből kell kiindulni, hogy Pokolnak léteznie kel, hisz egyházi doktrína, de abban nem kell hinni, hogy van is benne valaki. Ugyanígy van ez minden más túlvilág-képzettel: mind léteznek valamilyen módon, s vagy „használatban vannak”, vagy nem.

Ez az elképzelés vezette oda Gaimant, hogy megírja az A ködök évadja [Season of Mists – DC Comics, 1990] kötetet, melyben Lucifer, megunva szerepét egyszerűen kitessékeli az összes kárhozott lelket és démont a pokolból, leadja a kulcsot, és elmegy hosszú vakációra, így a halálra készülő Morfeuszt odautazásakor csak egy üres Pokol várja.

A halál, a túlvilág az életnek mintegy folytatása, a létezés része. Akármi is történjék a lélekkel, az nem feltétlenül visszafordíthatatlan. Árnyékutazása végén a semmit, a nemlétet választja, de ez sem tarthat örökké: szükség van rá, hát visszahívják. Sandman a meggyilkolt Fiddler's Green-nek is felajánlja az újjáteremtést, de az visszautasítja. Neki elég volt egyszer meghalni.

Érdekes, hogy sem a Sandmanban, sem az Amerikai istenekben nem szerepel a keresztény Isten, bár bizonyos evidenciái (Pokol, Lucifer, Angyalok) megjelennek a képregényben (a regényben nem), de személyesen nem bukkan fel a kockákon, ezért érdemes megemlékezni a Sandman világba illeszkedő, de attól különálló novelláról. Az Egy gyilkosság misztériuma [Murder Mysteries, a Tükör és füst kötetben található, képregényre is adaptálták, de az nem sikerült olyan jól] az első, még a világ teremtése előtt elkövetett gyilkosságot meséli el, erősítve a már a Sandmanban is erőteljes miltoni Lucifer-áthallásokat, és megmutatva Istent, a Fényes Város legfelső szobájában dolgozó, szárny nélküli angyalt, aki világos, hogy céllal alkotta a világot, csak az nem derül ki, mi ez a cél, mint ahogy azt sem tudjuk meg, mekkora hatalma is van tulajdonképpen Gaiman világán belül. Valóban ő-e az alfa és ómega? A világ terméke Isten - vagy fordítva? Az író világképe szerint elméletileg az első feltételezés a helyes, de a novella túlságosan elbizonytalanító.

Gaiman munkáiban a valóság is teljesen relatív. Mondhatni, csak nézőpont kérdése, mit is nevezünk valósnak egész pontosan. Egy entitás nem csak egy helyen, egy formában létezhet, és nem csak egy funkciót tölthet be. Anubis egyszerre a Styx révésze és temetkezési vállalkozó, Odin egyként létezik Amerikában és Svédországban, és mindkét helyen különböző jellemmel bír, - mégis ugyanaz. A „túlvilágon világító” lehet pénzérme méretű, egészen közel a szemlélőhöz, de lehet több ezer mérföldre egy óceán méretű földdarab. Ha más szögből tekintünk a világra, az megváltozik, mégis ugyanaz marad.

A legjobb példa Hippolyta Hall története A Kedveskék [The Kindly Ones – DC Comics/Vertigo, 1993), aki furcsa spirituális vándorlás után találja meg a bosszúját beteljesítő Fúriákat. Lyta beleőrül fia elvesztésébe, vándorlásba kezd. Találkozik a kedvesét egy toronyból megmenteni igyekvő hőssel, egy átok sújtotta női küklopsszal, Medúza még mindig gyászoló testvéreivel („Szép szobrok, ti faragtátok őket?”); eszik a Tudás Fájáról, miután beszélt az azt őrző háromfejű kígyóval, s teszi mindezt úgy, hogy valójában az utcán kóborol, villanypóznákhoz vagy idegenekhez beszél. A szerencsepénz, amit a hősszerelmestől kap csak egy koldusnak – neki – odadobott negyeddolláros, az almát egy kuka mellett fogyasztja el. Egyértelműen őrült, mégis ez az őrület teszi lehetővé számára az átlépést a valóság más szintjére. Így valóban eléri a célját: eljut a Fúriákhoz, megvalósítva ezzel egy Végtelen pusztulását.

Igen, még az istenek, a lét alapját képező entitások is elpusztíthatók. Az istenek viszonylag könnyen halnak: ha megszűnik a hit, az isten meggyengül, ha végleg elfelejtik, meghal, eltűnik. Ez az Amerikai istenek fő hipotézise. Az istenek a bevándorlókkal együtt eljutnak Amerikába, ahol azonban lassú pusztulásra vannak ítélve, ez a föld nem kedvez a hitnek. Gyengék lesznek, az emberek közt élnek, dolgoznak (Sába Királynője luxusprostituált, az egyiptomi túlvilág említett istenei temetkezési vállalkozók, stb.), a hit utolsó morzsáit is igyekeznek begyűjteni. Helyettük új istenek jelennek meg, a média, az Internet, a vasutak, az autópályák istenei, akiknek vérrel áldozunk mindennap. Lassan háború készül régi és új között, melyet az amerikai álom kulisszái mögött vívnak meg, így feltűnés nélkül változtatva meg a világot. Furcsa alaphelyzet, és maga a regény azért nem is ennyire ponyvaszerű, mint ahogy az én szerény tartalmi összefoglalóm sejtetni engedi: többszörösen rétegzett, komplex, de olvasmányos és stílusos mű, érdemes az elolvasásra. Persze nem egy Joyce, de magasan a ponyvák felett áll. Bár Gaiman valóban műfaji alapú munkákat alkot, ám saját bevallása szerint a horror és fantasy alapvetően fantáziátlan műfaj: csupán gyors, felszínes katarzis elérése alkalmasak, de mint ő mondja:

„Ha szerencsések vagyunk, a fantasztikum térképet kínál – útmutatót a képzelet territóriumához, mivel ez az imaginatív irodalom funkciója, hogy megmutassa nekünk a világot, amit ismerünk, de egy másik irányból.”

Persze, ha az Álom, mint funkció, mint a lét egyik aspektusa megszűnne létezni, összeomlana a valóság: magát a funkciót nem lehet elpusztítani, csak az aspektusát, aminek helyét átveszi egy másik. Valószínűleg velünk, emberekkel is így van ez: valójában halhatatlanok vagyunk, mert mint arra Bast, az egyiptomi isten aspektusa nagyon helyesen rámutat:

„Nemcsak a boldog befejezés nem létezik, mint olyan. Egyáltalán nem léteznek befejezések.”

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.