Mitja Čander
Koronatanúk (Kronske priče)

Kísérlet a kilencvenes évek fiatal szlovén prózájának bemutatására

Tíz év távlatából elmondhatjuk, hogy a szlovén történelem az 1990-es esztendő táján az egyik legintenzívebb időszakát élte. Villámgyorsan omlottak porba a nemzet évtizedek, sőt évszázadok óta szilárdan beágyazódott alkotóelemei. A kommunizmus, illetve annak jugoszláv változata Szlovéniában, mint másutt is Kelet-Európában, szinte egyik napról a másikra átadta helyét a többpárt-rendszernek, a parlamentarizmusnak, ráadásul mi, szlovének először a történelemben önálló államot kaptunk. Szlovén útlevelet, szlovén hadsereget, tagságot a nemzetközi szervezetekben, zászlót az olimpiai játékokon, saját bankjegyeket és az államiság további jellemzőit. Gyors, sok tekintetben vad privatizáció következett, gombamód elszaporodtak körülöttünk a nagy kereskedelmi központok, autópályák újabb kilométereit avatták ünnepélyesen.

Az Alpok napos oldalán fekvő kis ország egy szempillantás alatt megváltoztatta arculatát. Noha eufórikus lelkesedéssel vártuk az új időket, nem tudtuk elképzelni, mennyire radikálisan törnek majd életünkbe a villámgyors társadalmi változások. A jugoszláv kommunizmus évtizedeken keresztül tartósította a társadalmi szerepek pontosan megszabott rendjét, a besúgóktól és a felsővezetőktől kezdve az egyházi méltóságokig, a hippik és a mindenfajta ellenzékiek csoportjaiig. Úgy tűnt, a ránk szabott szerepet játsszuk majd életünk végéig. És nemcsak mi, hanem az utánunk következő nemzedékek is ugyanezt ismétlik majd a felfoghatatlan örökkévalóságig. De a játék hirtelen véget ért, a játékosok pedig hirtelen a nyílt páston találták magukat. Többen sokkolva és zavarodottan. Az újságíró, aki hosszú éveken keresztül gondosan ügyelt arra, nehogy túl sokat mondjon, az ellenzéki, aki pár évnyi börtönt letöltvén, siránkozott tovább – hol van most a hóhéruk, akit egész idő alatt sajátjuknak tudtak, és úgy megszokták, mint egy háziállatot, mely nélkül elképzelhetetlen az élet megszokott ritmusa. Honnan a sok idétlenség és bohóckodás az ifjú Szlovéniában, amely fölmutatja a gyermekbetegségek valamennyi tünetét, ahogy Zorko Simčič, a hosszú éveken át Argentínában élő író jóindulattal megállapította.
               A szlovén önállósodás és az ugyanakkor lejátszódó demokratikus változások idején úgy tűnt, a nép nagyra tartja az írók szavát. Ebben bizonyára közrejátszott az a tény, hogy a szlovén nyelv – valamint az irodalom, mint a nyelv legmagasabb szintű artikulációja – a szlovén nemzeti identitás egyik lényeges, ha ugyan nem központi alapeleme. Semmi kétség, hogy az írók és az irodalom szerepének felértékelődéséhez legalább ilyen mértékben hozzájárult az irodalomnak a kommunista időkben játszott szerepe. Az irodalom volt azon kevés oázis egyike, melyben lehetőség nyílt a totalitárius rendszer elleni tiltakozás bizonyos formáira, és melyben ápolni lehetett az egyén szabadságáról és a mindenkori uralkodó ideológiával szembenálló alapvető eredetiségéről szóló elméleteket. Mindjárt hozzá kell azonban tennünk, hogy az ellenállás fényének is megvolt az ára, és nemcsak a társadalmi szankciókban, hanem magukban az irodalmi alkotásokban is. Elsősorban a drámára és a prózára gondolok, mely kettő a lírától eltérően mindig erősen kötődik ahhoz a társadalmi kontextushoz, amelyben létrejön. A hatalmat és stratégiáit illető kritika metaforikus volt – többé-kevésbé: a létező állapotok direkt ócsárlására érthető okokból igen kevés példa akad. A háború utáni prózában – korlátozzuk most erre a figyelmünket – mindig érezni a háttérben a súlyos malomkő, a monolitikum nyomását, amely ránehezedik a főhős életének számos szférájára. A főhős újra meg újra kutatja a védekezés eredeti módozatait. Egyszer közvetlen konfrontációban, másszor lesben lapulva, harmadszor kétségbeesett futásban. A háború utáni próza legmagasabb szintjein korszakos krónikáját adta az egyén és a totalitárius rend közötti feszültségnek, katalógusát a számtalan meglepő helyzetnek, melyben a kommunista társadalomban élő egyén találta magát. Az egyén és a zárt társadalom tömbjének dialektikájában, mai szemszögből nézve van valami fenségesen sorsszerű és szinte hősies. De ez a nagyvonalú tónus nem egyszerűen a kommunista közegben születő helyi irodalom szeszélye. Hihetetlenül szervesen halad együtt a világirodalom kortárs modern trendjével, amely figyelembe véve a fenomenológia felismeréseit és határait, az egyén tudatában a részletek boncolásával egyszer s mindenkorra meg akarta fejteni a világ sorsát. Ezért nem volt véletlen, hogy a vezető szlovén prózaírók, akik a rendszer szorításának ellenére is részei voltak a globális technikai és médiacivilizációnak, lelkesen fogadták a modernista nézeteket és eljárásokat, majd begyömöszölték azokat saját elbeszélői világukba.
               A modernizmus központi áramlata mellett, amely mindvégig fenntartotta társadalomkritikai irányultságát, a hetvenes, még intenzívebben pedig a nyolcvanas években kibontakozott egy írásmód, melyet nem nagyon érdekeltek önnön keletkezésének társadalmi feltételei. Ez a sajátságos eszképizmus az „irodalmat csinálni magáért az irodalomért” maximájában kereste tulajdon legitimitását. Először a fantázia belső világaiba való, nyelvi brillírozástól és nyaktörően fantasztikus témákkal kísért visszavonulásban érhetjük tetten az ultramodernizmus bizonyos változatában azt az irodalmat, melyet később keret jelleggel az „új szlovén próza” elnevezéssel illetnek. A nyolcvanas évek végének metafikcionistái pedig a végső határokig vitték az irodalom autoreferenciális törekvéseit. Mindenek előtt az utóbbiaknál kell észre vennünk – hasonlóan, mint a társadalomkritikus modernistáknál – a kortársi világpróza útkereséseihez való kapcsolódásokat. Némi általánosítással élve, Barthes-nak a modern irodalomról mint a „kimerültség irodalmáról” való megfogalmazásának gyakorlati kipróbálásáról van szó. Nincs többé nagy romaneszk kaland, már csak elbeszélői vázlatok vannak, szimulációk, ironikusan beiktatott idézetek tengere. A hemingway-i regényíró helyett, aki kalandos útjain rögzíti műalkotásainak alkotóanyagát, a szlovén irodalmi ikonográfiában először jelent meg az író-intellektuel, aki distanciával szemléli a dolgozószobáján kívül elterülő világot, miközben kétli, hogy ugyanebben a világban még történhet valami megrendítő. Tört tollú akadémikus.
               És mi történt a kilencvenes években, melyeket társadalmi téren gyökeres átalakulás jellemzett? Azok a társadalmi kérdésekben elkötelezett prózaírók, akik még a színen maradtak, pár látható kivétellel folytatták az egyén és az ideológiai szempontból monolitikus társadalmi struktúra neuralgikus viszonyán alapuló elbeszélői modelleket. Az ő, többnyire fiatalabb útitársaik, akik a tollukat korábban szójátékoknak és irodalmon belüli kalandoknak szentelték, vagy a már látott mintákat játszották tovább, esetleg abba is hagyták az írást, és csak kevesen kerestek elmozdulást önreflexiós stratégiákban. A kilencvenes években érvényesült igazán az 1960-as esztendő után született írók frontja – függetlenül attól, hogy egyesek már korábban is írtak. Lehet, hogy ez az absztrakt korszakhatár önkényes és erőltetett, a tájékozódás és az interpretáció szempontjából azonban meglehetősen használható. Eddig e fiatal írókról annyit állapítottak meg, hogy valamennyien kifejezett individualisták, hogy poétikáik autonómok, és teljesen különböznek egymástól. Bizonyára a múlt hasonló gesztusai iránti averzióiktól vezettetve maguk sohasem foglalkoztak nyilatkozatokkal vagy közös nevezők keresésével. Mégis bizonyos fenntartással megengedhetjük, hogy létezik a közös keret, mely ezeket a valóban öntörvényű elbeszélői megszólalásokat övezi. Az átmeneti modell felrajzolásának kísérlete, az érzékenység felmutatása, bizonyos szintig mindegyiküknél fellelhető, még ha ki-ki a saját színeivel színezi is át mindezt.
               A kilencvenes évek hozadéka, hogy az addig egységes társadalmi erő számtalan gócpontba szóródott szét, melyek többé-kevésbé agresszíven korlátozzák az egyén szabadságát. A fiatalabb prózaírók számára, akik a megelőző időszakban nagyon fiatalok voltak, tizenévesek például, ez az egyetlen valóság, mely alapvetően meghatározza a világról alkotott tapasztalatukat. Ilyeténképpen egzisztenciális vagy alkotói pozíciójukat nem tudják elképzelni az ilyen vagy amolyan lázadás formájában az egyetlen, mindenütt jelenlévő hatalmi stratégia ellen, amint azt korábban a kommunista ideológia és annak a mindennapi életben való számos alkalmazása megtestesítette. Ugyanakkor láthatólag lehetetlen számukra a visszavonulás is valamely magányos szigetre, ahol esztétikai játékokkal és szellemi tornákkal múlathatnák az időt. Úgy tűnik, hogy az őket körülvevő valóság túl tömény, sőt neurotikus, de mámorító is, akár egy kalandokat ígérő ismeretlen tartomány, ahhoz, hogy hidegen hagyhatná őket. Mindez tükröződik prózájukban már csak azért is, mivel az ifjabb elbeszélők vehemensen élvezik a történetmesélést. Eközben ez a mesélés nem az irodalmi tradícióból vett információk tömegével alátámasztott agyafúrt eljárás. Látszatra megint a naiv szenvedéllyel van dolgunk a történet iránt, mely talán az egyedüli keretet adja életünk zűrzavarához. Gyakorta tűnik úgy, mintha ezek a fiatal mesélők valahol a söntéspultnál, egy magányos tengerparton vagy az utca forgatagában beszélnék el a maguk kitágított anekdotáit. De ez a szent egyszerűség inkább csak csábító álarc, talán csak a hallgatáshoz, illetve az olvasáshoz szóló nyájas invitáció. Az ifjabb prózaírók ugyanis nem akarnak hermetikusan zárt tornyokat építeni, melyekhez csak a beavatottak kapnának kulcsot.
               Úgy érezzük, e friss irodalmi tájak mintha itt volnának valahol egészen közel; és ha a sarkon nem balra, hanem jobbra hajtanánk, az ő hősnőikbe és hőseikbe botlanánk. Egyszerre meglepően sok az ilyen utca, szoba, lokál és más mindennapi, egyszerre oly fontos, szinte mitologikus helyszín. Mintha a régi és elcsépelt megállapítás, hogy legbűvöletesebb a valóság maga, hirtelen éppen a számos változatban kapná meg bűvös erejét, amelyekben testet ölthet a mindenki által jól ismert nappali szoba. Vagy a számtalan pillantás által, mely mind a maga módján nézi ugyanazt az örök nappalit. Épp ezek a pillantások – illetve a láthatóan őszinte irodalmi feldolgozások – fordíthatják azok banalitását valóságos mitológiává, és az egy szempillantás alatt falakat képes elmozdítani, és egészen váratlan dimenziókat adhat ugyanannak a helyszínnek. A fiatal prózaírók az általuk szőtt történeteket némileg lezseren adják elő és látszólag mentesen a vágytól, hogy üzenetük az egész világot átfogja. Hogy az elbeszélői terep bizonyos szűkülése megy végbe, talán annak tudható be, hogy a társadalom fantomizálódott. Az író csak azt a saját szférát mutatja be, amit befoghat a tekintetébe. Ha a korábbi időkben a helyi minta, a globális struktúra számtalan leképezésének egyike alapján joggal következtetett a társadalom teljes szerkezetére, s ezzel a világ teljes metaforáját építhette fel, akkor most az ilyen cselekedet a végtelenségig gyanúsnak tűnik. Minél inkább állnak két lábbal a földön a kilencvenes évek hősei, annál inkább kifut látóterükből a világ java része. A világ csapdákkal és meglepetésekkel teli ősrengeteggé vált. Bizonyos velük született vakság miatt a fiatalabb prózaírók beszédmódja sokkal kevésbé tűnik metaforikusnak, és sokkal inkább metonimikus a valósághoz való viszonyukat illetően. A látótér szűkebb, jóllehet erős megvilágításban van. Mindaz, ami sötétben marad, váratlan lökésekkel tör a megvilágított sávba, mint a meteor és a váratlanul felbukkanó repülő tárgyak. Az elbeszélői valóság úszik, mint a hajó a beláthatatlan óceánon, egyszer úgy tűnik, elpihen, másszor, hogy félresodortatik, harmadszor pedig, hogy magába szippantja az orkán.
               Ebben a látásmódban némileg másképp látják az örök irodalmi témákat is. Mintha nem léteznének nagy tragédiák, határozott befejezések, mindent elárasztó megvilágosodások… Valahányszor kibontakozna egy hatalmas poén, megjelenik az irónia. Nem semmisíti meg az emberi érzéseket vagy az életről alkotott felismeréseket. Csak a földre szállítja és relativizálja azokat. Minden vereség vagy győzelem, minden depresszió vagy eufória csak részbeni kimenetele a hosszú csatának, amelynek végső kimenetele mindenki számára, bölcsességétől vagy tapasztalatainak vértjétől függetlenül teljes meglepetés lesz. Így többé nincs egyetlen egy, tulajdonképpen metafizikus energiaforrás, mely az egész elbeszélői világot összpontosítaná, ezért a hős téblábolásának sincsenek monumentális kezdetei vagy fordulatai. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy például az érzelmi megrázkódtatásokat a kilencvenes évek fiatalabb prózájában csak szimulált számítógépes játékok vagy kulturált egyeztetés alapján születő kódok helyettesítenék, melyek nem húsbavágóak. Így a szerelem az egyik központi, ha nem legizzóbb témája ezen elbeszélői mikrokozmoszoknak, a legkülönfélébb alakzataiban és fejlődési szakaszaiban, egészen a szenvedélyes szeretkezésig, a futó kalandig, a végzetes belefeledkezésig, a bágyadt rutinig és az unalomig, a depresszióig vagy a gyűlöletig és az elhidegülésig. Éppen a szerelmi tematikánál és annak számos változatánál mutatkozik meg, hogy ez a próza nem öncélú helybenjárás, hogy darabjai nem ambíciótlan töredékek, melyek leginkább tetszetős csillogásukkal követelnek elismerést, s alatta csak a hatalmas üresség rejtezne. A szerelmi problematika jelentősége a másikra való irányultságra, a vele való szüntelen elfoglaltságra mutat, vad keresésére és kutatásra, amely néha őrjöngéshez, máskor érdektelen tespedéshez hasonlít. Mintha csak a másik ígérhetne valamifajta hitelességet, valódi életteli melegséget, talán azt a mindenen túlit is… Mintha csak a szerelmi ölelésekben születhetne meg a személyi szabadság legmagasabb rendű formája. Azé a szabadságé, melyről ebben a prózában a szerelem mellett talán a legtöbb szó esik. Hiszen a megváltozott társadalmi körülmények között a szabadság mértéke egyáltalán nem nagyobb a valamikorinál, de nem lett kisebb az irodalmi hősöket ösztökélő imperatívusz sem. Mintha az új klimatikus viszonyok közepette csak a bekerítés stratégiái változtak volna meg, a korlátok, melyeket a hősnek át kell ugornia. Italozások, kábítószer, őrült száguldások, éjszakai beszélgetés, hajszák, erőszak – a többi állapottal együtt talán ezek azok a módozatok, melyek akár talpalatnyi felszabadított területet ígérnek. Talán valahol váratlanul, közben, a pillanatok határán. A kilencvenes évek fiatalabb prózaírói így a lezserség álarca mögött konok harcosként mutatkoznak be, bajnokként, akit szépszerével nem lehet legyőzni. Hisz minden trauma ellenére ez az ő idejük, alkalmazkodtak hozzá, mint a ragadozók, melyek ismerik a dzsungel törvényeit, és könyörtelenül lesnek áldozatukra, nem hederítve az erősebb vadakra, melyeket talán éppen most takarítanak el a legközelebbi szikla mögé. Ők ezért egyszerre játsszák ki a felszabadultság és az életöröm kártyáját. Még rengeteg bejáratlan út van előttük. A döntő csaták még várnak rájuk. Biztos, hogy néhányan közülük mai szemmel nagyon szokatlan és bűvöletes irodalmi partikat fognak lejátszani.
               Hogy bízvást számíthatunk a fiatalabb prózaírók újabb kimagasló eredményeire, erősíti a megállapítás, hogy a legismertebbek már ma is eredeti és egyéni elbeszélői világot építettek, melyek energiatöltete sok tekintetben szokatlan és meglepő. Úgy tűnik, hogy eddigi törekvéseik legletisztultabban a kisprózában jelentek meg, bár nem tekinthetünk el néhány sikerült és ambiciózus regénykísérlettől sem. Fussuk át ezért a rövidtávú műfaj csapatának megítélésem szerint reprezentatív neveit. Maja Novak látszatra kristálytiszta vidékre vezet bennünket, amíg minden a szilárd racionális törvényeivel összhangban zajlik. De e sima felszín alatt már növekedik a felbomlás nyugtalan férge, lassan hízik és növeli mozgásterét. És hirtelen, amikor senki sem várja, felszínre tör a hűvös kellem szétverésére irányuló megalomán vágya. A nyomás olyan erős, hogy a kataklizma delíriumában a világ alapjaiban rendül meg, házak omlanak össze, utak perdülnek táncra, a fejekből pedig mindenütt szerteárad a régóta leigázott őrület. Ha Novaknál lassan bontakoznak ki a fejlemények, és ezért erőteljes a robbanás, akkor Andrej Morovič prózája turbóra van állítva. Hősei mohó ragadozó madarak, tekintetük lázasan kutat körös-körül, leginkább az erotikusan vonzó testek után. Mintha se vége, se hossza nem volna az édes harapásoknak, a bekebelezésnek. Pogány bálványok ösztönei nagyvárosok kolosszusaiban lelnek az ígéret földjére. Ha Morovič alakjai örülnek minden újdonságnak, Jani Virk prózájában fordított a dolgok állása. Hősei lovagias trubadúrokra emlékeztetnek, akik számukra érthetetlen világba tévedtek. A panelépületek félelmetesen titokzatos várakká változnak, melyeknek ablakai mögött csodás szépségek rejtőzködnek. Noha ezek a lovagok gyakorta álmodozóak és felfelé, a csillogó női sziluettek vagy egyenesen az ég felé irányítják tekintetüket, nem feledkeznek meg a bajvívás logikájáról. A hercegnőikhez vezető tövises úton villámgyorsan előrántják a kardot, engesztelhetetlen és csöppet sem melankolikus harcosok. Végelszámolásuk a dolgok természete szerint siralmas, hiszen a végzetes asszonyok újra meg újra kisiklanak ölelésükből.. Virk gyengéd bokszolóitól eltérően Andrej Blatnik alakjai sokkal békésebb természetűek. Blatnik prózájában tulajdonképpen az urbánus üresség rafinált dokumentációját adja annak összes árnyalatában. Mintha testek lebegnének légüres térben, ahol a bőr ritkán tapad a másik bőrhöz, ahol a két ember közötti kicsi hézag is valójában végtelen távolságot jelent. A szavakat nem hallani, elenyésznek a semmiben, csak agyonkoptatott frázisok jutnak el a fülhöz, melyek megakadályozzák a még sorsszerűbb félreértéseket, és elviselhetőbb együttélést tesznek lehetővé. Az érzelmek és a vágyak gyenge lángocskái légmentes kapszulákban maradnak bezárva. Mart Lenardič embereire is áll, hogy méltóságteljes vegetálásra, heverészésre és üldögélésre vannak ítélve, a legjobb esetben is lezser csavargásra. Semmi kétség, hogy a kellemes sörözésen kívül mindössze egy dolog, a nők érdeklik őket a világon. A nők ébresztik fel őket újra meg újra a letargiából, bennük ébrednek fel nem sejtett hódítói képességek. Az addig ormótlan bunkók hirtelen minden hájjal megkent vagányokká válnak, az ő oldalukon áll a agyafúrt taktika, a gyors cselekvés és a szükséges őrület egy csöppje. Mintha a nagyszerű sikerek nem töltetnék el őket az üdvözítő egomániával. Mint hal a vízben, az újabb korsó sör mellett, amint enyhén bizarr kalandjaikon hahotáznak. Tomaž Kosmačnak köszönhető, hogy igazi fantazmagória született a vidéki kisvárosban folyó végtelen ivászatokból, teljesen szokásos és banális jelenetek számos váratlan, szinte szürrealisztikusan megalkotott trükkjeivel; a mindig ugyanazokon az állomásokon való vég nélküli körözésekből pedig határtalan utazást varázsolt. Az elbeszélő mindig ironikusan távolságtartó megfigyelő, nélkülözhetetlen statiszta, akinek bizonyos ökológiai beállítottság megakadályozza, hogy éles vágásokkal akadályozza az események spontán folyását. Sokkal akcionistább típus Mohor Hudej. Az ő prózavilágában nem hemzsegnek a váratlan és sokkoló események, de hősei kifejezetten kedvelik az adrenalinos állapotokat. Vagy a körülmények véletlene folytán keverednek ilyenekbe, vagy maguk provokálják ki azokat. Ahogy vesszük. Éppenséggel itt mutatkozik meg ütőképességük. Visszhangzik bennük a dühös ifjú, a valódi utcai harcos, aki nem enged egykönnyen, a bunyó után, szélvédett helyen nehezen palástolja a tombolás iránti vele született örömét, még ha arca élvetegen összeráncolódik is. Dušan Čater hőseinél mintha a környezetükkel való összetűzéstől magas vérnyomás nem kínálna különösebb élvezetet, de ha már nem tudják kikerülni, többnyire ügyesen kitérnek előle, mégis hősként tűnnek fel. Taktikájuk kissé eltérő. Jólelkűen és kissé heccelően provokálják környezetőket. A jelenlévők nagy része ezt észre sem veszi, és mindezek után úgy fogják érezni, hogy teljesen nyugodtan élték át a közösen eltöltött időt, és még beszélgettek is valamiről, bár nem tudják elismételni, miről is volt szó. Akik pedig megértik a beszédüket, víg szövetségre is léphetnek velük. Aleš Čar hősei valahogy tudatosan merülnek le a nyugalomba, az ingerküszöb alá. E növényi létbe olvadásból azonban valami mindig alaposan kizökkenti őket. Leggyakrabban a legközelebbi személy, a szerelmi partner. Ez az a pillanat, mikor a közös elmerülés értelmetlennek tűnik, váratlanul felébred a megmaradt életöröm, és megpróbálja aktivizálni a történést. A radikális provokációk árán is, az átgondolt stimulánsok pillanatában is, melyeknek minél erőteljesebb formában kell megújítaniuk a vágyat és a többi érzelmet. A hosszadalmas feszültségkeltés, mely az elektromos kisülés pillanatában valódi táncra perdíti az izzó testeket és forró fejeket. A névsort folytathatnánk más fiatal tehetségekkel is, de úgy tűnik, hogy az elsoroltak mutatták – legalábbis a rövid próza területén – az alkotótehetség legmagasabb mértékét. Tudatában kell azért lennünk, hogy néha az iskolapadból szállnak a játékba a még felfedezetlen csillagok.
               A szlovén próza fiatal oroszlánjai persze nem a semmiből kezdték. A modernisták megfertőzték őket a szabadságkeresés éhségével, és azzal az imperatívusszal, hogy teljes hévvel kell hozzálátni az élet azon témáihoz, melyek a bőr alatti tájak labirintusait kutatják. Az ultramodernek és a metafikcionalisták ehhez a csomaghoz jó adag felszabadultsággal és gátlástalansággal járultak hozzá. Mindezt az örökséget a fiatal elbeszélők átszabták a maguk ízlése szerint, és főként sok újjal gazdagították. Összhangban a maguk korában és világában. Meg persze ki-ki a maga egyéni színeivel. Így kapunk tucatnyi autentikus elbeszélői tájat, melyek a szlovén kilencvenes évek koronatanúinak vallomását hivatottak életre kelteni. Szertelen, melankolikus, sértődékeny, racionális, neurotikus…, de veretes vallomásokat.

Gállos Orsolya fordítása

 

Vissza a tartalomjegyzékhez

 
 

 

Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.