| |
Mitja Čander
Koronatanúk (Kronske priče)
Kísérlet a kilencvenes évek fiatal szlovén prózájának bemutatására
Tíz év távlatából
elmondhatjuk, hogy a szlovén történelem az 1990-es esztendő táján az
egyik legintenzívebb időszakát élte. Villámgyorsan omlottak porba a
nemzet évtizedek, sőt évszázadok óta szilárdan beágyazódott alkotóelemei.
A kommunizmus, illetve annak jugoszláv változata Szlovéniában, mint
másutt is Kelet-Európában, szinte egyik napról a másikra átadta helyét a
többpárt-rendszernek, a parlamentarizmusnak, ráadásul mi, szlovének
először a történelemben önálló államot kaptunk. Szlovén útlevelet,
szlovén hadsereget, tagságot a nemzetközi szervezetekben, zászlót az
olimpiai játékokon, saját bankjegyeket és az államiság további
jellemzőit. Gyors, sok tekintetben vad privatizáció következett,
gombamód elszaporodtak körülöttünk a nagy kereskedelmi központok,
autópályák újabb kilométereit avatták ünnepélyesen.
Az Alpok napos oldalán
fekvő kis ország egy szempillantás alatt megváltoztatta arculatát. Noha
eufórikus lelkesedéssel vártuk az új időket, nem tudtuk elképzelni,
mennyire radikálisan törnek majd életünkbe a villámgyors társadalmi
változások. A jugoszláv kommunizmus évtizedeken keresztül tartósította a
társadalmi szerepek pontosan megszabott rendjét, a besúgóktól és a
felsővezetőktől kezdve az egyházi méltóságokig, a hippik és a
mindenfajta ellenzékiek csoportjaiig. Úgy tűnt, a ránk szabott szerepet
játsszuk majd életünk végéig. És nemcsak mi, hanem az utánunk következő
nemzedékek is ugyanezt ismétlik majd a felfoghatatlan örökkévalóságig.
De a játék hirtelen véget ért, a játékosok pedig hirtelen a nyílt páston
találták magukat. Többen sokkolva és zavarodottan. Az újságíró, aki
hosszú éveken keresztül gondosan ügyelt arra, nehogy túl sokat mondjon,
az ellenzéki, aki pár évnyi börtönt letöltvén, siránkozott tovább – hol
van most a hóhéruk, akit egész idő alatt sajátjuknak tudtak, és úgy
megszokták, mint egy háziállatot, mely nélkül elképzelhetetlen az élet
megszokott ritmusa. Honnan a sok idétlenség és bohóckodás az ifjú
Szlovéniában, amely fölmutatja a gyermekbetegségek valamennyi tünetét,
ahogy Zorko Simčič, a hosszú éveken át Argentínában élő író
jóindulattal megállapította.
A szlovén önállósodás és az ugyanakkor lejátszódó
demokratikus változások idején úgy tűnt, a nép nagyra tartja az írók
szavát. Ebben bizonyára közrejátszott az a tény, hogy a szlovén nyelv –
valamint az irodalom, mint a nyelv legmagasabb szintű artikulációja – a
szlovén nemzeti identitás egyik lényeges, ha ugyan nem központi
alapeleme. Semmi kétség, hogy az írók és az irodalom szerepének
felértékelődéséhez legalább ilyen mértékben hozzájárult az irodalomnak a
kommunista időkben játszott szerepe. Az irodalom volt azon kevés oázis
egyike, melyben lehetőség nyílt a totalitárius rendszer elleni
tiltakozás bizonyos formáira, és melyben ápolni lehetett az egyén
szabadságáról és a mindenkori uralkodó ideológiával szembenálló alapvető
eredetiségéről szóló elméleteket. Mindjárt hozzá kell azonban tennünk,
hogy az ellenállás fényének is megvolt az ára, és nemcsak a társadalmi
szankciókban, hanem magukban az irodalmi alkotásokban is. Elsősorban a
drámára és a prózára gondolok, mely kettő a lírától eltérően mindig
erősen kötődik ahhoz a társadalmi kontextushoz, amelyben létrejön. A
hatalmat és stratégiáit illető kritika metaforikus volt – többé-kevésbé:
a létező állapotok direkt ócsárlására érthető okokból igen kevés példa
akad. A háború utáni prózában – korlátozzuk most erre a figyelmünket –
mindig érezni a háttérben a súlyos malomkő, a monolitikum nyomását,
amely ránehezedik a főhős életének számos szférájára. A főhős újra meg
újra kutatja a védekezés eredeti módozatait. Egyszer közvetlen
konfrontációban, másszor lesben lapulva, harmadszor kétségbeesett
futásban. A háború utáni próza legmagasabb szintjein korszakos
krónikáját adta az egyén és a totalitárius rend közötti feszültségnek,
katalógusát a számtalan meglepő helyzetnek, melyben a kommunista
társadalomban élő egyén találta magát. Az egyén és a zárt társadalom
tömbjének dialektikájában, mai szemszögből nézve van valami fenségesen
sorsszerű és szinte hősies. De ez a nagyvonalú tónus nem egyszerűen a
kommunista közegben születő helyi irodalom szeszélye. Hihetetlenül
szervesen halad együtt a világirodalom kortárs modern trendjével, amely
figyelembe véve a fenomenológia felismeréseit és határait, az egyén
tudatában a részletek boncolásával egyszer s mindenkorra meg akarta
fejteni a világ sorsát. Ezért nem volt véletlen, hogy a vezető
szlovén prózaírók, akik a rendszer szorításának ellenére is részei
voltak a globális technikai és médiacivilizációnak, lelkesen fogadták a
modernista nézeteket és eljárásokat, majd begyömöszölték azokat saját
elbeszélői világukba.
A modernizmus központi áramlata mellett, amely mindvégig
fenntartotta társadalomkritikai irányultságát, a hetvenes, még
intenzívebben pedig a nyolcvanas években kibontakozott egy írásmód,
melyet nem nagyon érdekeltek önnön keletkezésének társadalmi feltételei.
Ez a sajátságos eszképizmus az „irodalmat csinálni magáért az
irodalomért” maximájában kereste tulajdon legitimitását. Először a
fantázia belső világaiba való, nyelvi brillírozástól és nyaktörően
fantasztikus témákkal kísért visszavonulásban érhetjük tetten az
ultramodernizmus bizonyos változatában azt az irodalmat, melyet később
keret jelleggel az „új szlovén próza” elnevezéssel illetnek. A
nyolcvanas évek végének metafikcionistái pedig a végső határokig vitték
az irodalom autoreferenciális törekvéseit. Mindenek előtt az utóbbiaknál
kell észre vennünk – hasonlóan, mint a társadalomkritikus modernistáknál
– a kortársi világpróza útkereséseihez való kapcsolódásokat. Némi
általánosítással élve, Barthes-nak a modern irodalomról mint a
„kimerültség irodalmáról” való megfogalmazásának gyakorlati
kipróbálásáról van szó. Nincs többé nagy romaneszk kaland, már csak
elbeszélői vázlatok vannak, szimulációk, ironikusan beiktatott idézetek
tengere. A hemingway-i regényíró helyett, aki kalandos útjain rögzíti
műalkotásainak alkotóanyagát, a szlovén irodalmi ikonográfiában először
jelent meg az író-intellektuel, aki distanciával szemléli a
dolgozószobáján kívül elterülő világot, miközben kétli, hogy ugyanebben
a világban még történhet valami megrendítő. Tört tollú akadémikus.
És mi történt a kilencvenes években, melyeket társadalmi
téren gyökeres átalakulás jellemzett? Azok a társadalmi
kérdésekben elkötelezett prózaírók, akik még a színen maradtak, pár
látható kivétellel folytatták az egyén és az ideológiai szempontból
monolitikus társadalmi struktúra neuralgikus viszonyán alapuló
elbeszélői modelleket. Az ő, többnyire fiatalabb útitársaik, akik a
tollukat korábban szójátékoknak és irodalmon belüli kalandoknak
szentelték, vagy a már látott mintákat játszották tovább, esetleg abba
is hagyták az írást, és csak kevesen kerestek elmozdulást önreflexiós
stratégiákban. A kilencvenes években érvényesült igazán az 1960-as
esztendő után született írók frontja – függetlenül attól, hogy egyesek
már korábban is írtak. Lehet, hogy ez az absztrakt korszakhatár önkényes
és erőltetett, a tájékozódás és az interpretáció szempontjából azonban
meglehetősen használható. Eddig e fiatal írókról annyit állapítottak
meg, hogy valamennyien kifejezett individualisták, hogy poétikáik
autonómok, és teljesen különböznek egymástól. Bizonyára a múlt hasonló
gesztusai iránti averzióiktól vezettetve maguk sohasem foglalkoztak
nyilatkozatokkal vagy közös nevezők keresésével. Mégis bizonyos
fenntartással megengedhetjük, hogy létezik a közös keret, mely ezeket a
valóban öntörvényű elbeszélői megszólalásokat övezi. Az átmeneti modell
felrajzolásának kísérlete, az érzékenység felmutatása, bizonyos szintig
mindegyiküknél fellelhető, még ha ki-ki a saját színeivel színezi is át
mindezt.
A kilencvenes évek hozadéka, hogy az addig egységes
társadalmi erő számtalan gócpontba szóródott szét, melyek többé-kevésbé
agresszíven korlátozzák az egyén szabadságát. A fiatalabb prózaírók
számára, akik a megelőző időszakban nagyon fiatalok voltak, tizenévesek
például, ez az egyetlen valóság, mely alapvetően meghatározza a világról
alkotott tapasztalatukat. Ilyeténképpen egzisztenciális vagy alkotói
pozíciójukat nem tudják elképzelni az ilyen vagy amolyan lázadás
formájában az egyetlen, mindenütt jelenlévő hatalmi stratégia ellen,
amint azt korábban a kommunista ideológia és annak a mindennapi életben
való számos alkalmazása megtestesítette. Ugyanakkor láthatólag
lehetetlen számukra a visszavonulás is valamely magányos szigetre, ahol
esztétikai játékokkal és szellemi tornákkal múlathatnák az időt. Úgy
tűnik, hogy az őket körülvevő valóság túl tömény, sőt neurotikus, de
mámorító is, akár egy kalandokat ígérő ismeretlen tartomány, ahhoz, hogy
hidegen hagyhatná őket. Mindez tükröződik prózájukban már csak azért is,
mivel az ifjabb elbeszélők vehemensen élvezik a történetmesélést.
Eközben ez a mesélés nem az irodalmi tradícióból vett információk
tömegével alátámasztott agyafúrt eljárás. Látszatra megint a naiv
szenvedéllyel van dolgunk a történet iránt, mely talán az egyedüli
keretet adja életünk zűrzavarához. Gyakorta tűnik úgy, mintha ezek a
fiatal mesélők valahol a söntéspultnál, egy magányos tengerparton vagy
az utca forgatagában beszélnék el a maguk kitágított anekdotáit. De ez a
szent egyszerűség inkább csak csábító álarc, talán csak a hallgatáshoz,
illetve az olvasáshoz szóló nyájas invitáció. Az ifjabb prózaírók
ugyanis nem akarnak hermetikusan zárt tornyokat építeni, melyekhez csak
a beavatottak kapnának kulcsot.
Úgy érezzük, e friss irodalmi tájak mintha itt volnának
valahol egészen közel; és ha a sarkon nem balra, hanem jobbra hajtanánk,
az ő hősnőikbe és hőseikbe botlanánk. Egyszerre meglepően sok az ilyen
utca, szoba, lokál és más mindennapi, egyszerre oly fontos, szinte
mitologikus helyszín. Mintha a régi és elcsépelt megállapítás, hogy
legbűvöletesebb a valóság maga, hirtelen éppen a számos változatban
kapná meg bűvös erejét, amelyekben testet ölthet a mindenki által jól
ismert nappali szoba. Vagy a számtalan pillantás által, mely mind a maga
módján nézi ugyanazt az örök nappalit. Épp ezek a pillantások – illetve
a láthatóan őszinte irodalmi feldolgozások – fordíthatják azok
banalitását valóságos mitológiává, és az egy szempillantás alatt falakat
képes elmozdítani, és egészen váratlan dimenziókat adhat ugyanannak a
helyszínnek. A fiatal prózaírók az általuk szőtt történeteket némileg
lezseren adják elő és látszólag mentesen a vágytól, hogy üzenetük az
egész világot átfogja. Hogy az elbeszélői terep bizonyos szűkülése megy
végbe, talán annak tudható be, hogy a társadalom fantomizálódott. Az író
csak azt a saját szférát mutatja be, amit befoghat a tekintetébe. Ha a
korábbi időkben a helyi minta, a globális struktúra számtalan
leképezésének egyike alapján joggal következtetett a társadalom teljes
szerkezetére, s ezzel a világ teljes metaforáját építhette fel, akkor
most az ilyen cselekedet a végtelenségig gyanúsnak tűnik. Minél inkább
állnak két lábbal a földön a kilencvenes évek hősei, annál inkább kifut
látóterükből a világ java része. A világ csapdákkal és meglepetésekkel
teli ősrengeteggé vált. Bizonyos velük született vakság miatt a
fiatalabb prózaírók beszédmódja sokkal kevésbé tűnik metaforikusnak, és
sokkal inkább metonimikus a valósághoz való viszonyukat illetően. A
látótér szűkebb, jóllehet erős megvilágításban van. Mindaz, ami sötétben
marad, váratlan lökésekkel tör a megvilágított sávba, mint a meteor és a
váratlanul felbukkanó repülő tárgyak. Az elbeszélői valóság úszik, mint
a hajó a beláthatatlan óceánon, egyszer úgy tűnik, elpihen, másszor,
hogy félresodortatik, harmadszor pedig, hogy magába szippantja az orkán.
Ebben a látásmódban némileg másképp látják az örök
irodalmi témákat is. Mintha nem léteznének nagy tragédiák, határozott
befejezések, mindent elárasztó megvilágosodások… Valahányszor
kibontakozna egy hatalmas poén, megjelenik az irónia. Nem semmisíti meg
az emberi érzéseket vagy az életről alkotott felismeréseket. Csak a
földre szállítja és relativizálja azokat. Minden vereség vagy győzelem,
minden depresszió vagy eufória csak részbeni kimenetele a hosszú
csatának, amelynek végső kimenetele mindenki számára, bölcsességétől
vagy tapasztalatainak vértjétől függetlenül teljes meglepetés lesz. Így
többé nincs egyetlen egy, tulajdonképpen metafizikus energiaforrás, mely
az egész elbeszélői világot összpontosítaná, ezért a hős téblábolásának
sincsenek monumentális kezdetei vagy fordulatai. Ez azonban még nem
jelenti azt, hogy például az érzelmi megrázkódtatásokat a kilencvenes
évek fiatalabb prózájában csak szimulált számítógépes játékok vagy
kulturált egyeztetés alapján születő kódok helyettesítenék, melyek nem
húsbavágóak. Így a szerelem az egyik központi, ha nem legizzóbb témája
ezen elbeszélői mikrokozmoszoknak, a legkülönfélébb alakzataiban és
fejlődési szakaszaiban, egészen a szenvedélyes szeretkezésig, a futó
kalandig, a végzetes belefeledkezésig, a bágyadt rutinig és az unalomig,
a depresszióig vagy a gyűlöletig és az elhidegülésig. Éppen a szerelmi
tematikánál és annak számos változatánál mutatkozik meg, hogy ez a próza
nem öncélú helybenjárás, hogy darabjai nem ambíciótlan töredékek, melyek
leginkább tetszetős csillogásukkal követelnek elismerést, s alatta csak
a hatalmas üresség rejtezne. A szerelmi problematika jelentősége a
másikra való irányultságra, a vele való szüntelen elfoglaltságra mutat,
vad keresésére és kutatásra, amely néha őrjöngéshez, máskor érdektelen
tespedéshez hasonlít. Mintha csak a másik ígérhetne valamifajta
hitelességet, valódi életteli melegséget, talán azt a mindenen túlit
is… Mintha csak a szerelmi ölelésekben születhetne meg a személyi
szabadság legmagasabb rendű formája. Azé a szabadságé, melyről ebben a
prózában a szerelem mellett talán a legtöbb szó esik. Hiszen a
megváltozott társadalmi körülmények között a szabadság mértéke
egyáltalán nem nagyobb a valamikorinál, de nem lett kisebb az irodalmi
hősöket ösztökélő imperatívusz sem. Mintha az új klimatikus viszonyok
közepette csak a bekerítés stratégiái változtak volna meg, a korlátok,
melyeket a hősnek át kell ugornia. Italozások, kábítószer, őrült
száguldások, éjszakai beszélgetés, hajszák, erőszak – a többi állapottal
együtt talán ezek azok a módozatok, melyek akár talpalatnyi
felszabadított területet ígérnek. Talán valahol váratlanul, közben, a
pillanatok határán. A kilencvenes évek fiatalabb prózaírói így a
lezserség álarca mögött konok harcosként mutatkoznak be, bajnokként,
akit szépszerével nem lehet legyőzni. Hisz minden trauma ellenére ez az
ő idejük, alkalmazkodtak hozzá, mint a ragadozók, melyek ismerik a
dzsungel törvényeit, és könyörtelenül lesnek áldozatukra, nem hederítve
az erősebb vadakra, melyeket talán éppen most takarítanak el a
legközelebbi szikla mögé. Ők ezért egyszerre játsszák ki a
felszabadultság és az életöröm kártyáját. Még rengeteg bejáratlan út van
előttük. A döntő csaták még várnak rájuk. Biztos, hogy néhányan közülük
mai szemmel nagyon szokatlan és bűvöletes irodalmi partikat fognak
lejátszani.
Hogy bízvást számíthatunk a fiatalabb prózaírók újabb
kimagasló eredményeire, erősíti a megállapítás, hogy a legismertebbek
már ma is eredeti és egyéni elbeszélői világot építettek, melyek
energiatöltete sok tekintetben szokatlan és meglepő. Úgy tűnik, hogy
eddigi törekvéseik legletisztultabban a kisprózában jelentek meg, bár
nem tekinthetünk el néhány sikerült és ambiciózus regénykísérlettől sem.
Fussuk át ezért a rövidtávú műfaj csapatának megítélésem szerint
reprezentatív neveit. Maja Novak látszatra kristálytiszta vidékre
vezet bennünket, amíg minden a szilárd racionális törvényeivel
összhangban zajlik. De e sima felszín alatt már növekedik a felbomlás
nyugtalan férge, lassan hízik és növeli mozgásterét. És hirtelen, amikor
senki sem várja, felszínre tör a hűvös kellem szétverésére irányuló
megalomán vágya. A nyomás olyan erős, hogy a kataklizma delíriumában a
világ alapjaiban rendül meg, házak omlanak össze, utak perdülnek táncra,
a fejekből pedig mindenütt szerteárad a régóta leigázott őrület. Ha
Novaknál lassan bontakoznak ki a fejlemények, és ezért erőteljes a
robbanás, akkor Andrej Morovič prózája turbóra van állítva. Hősei
mohó ragadozó madarak, tekintetük lázasan kutat körös-körül, leginkább
az erotikusan vonzó testek után. Mintha se vége, se hossza nem volna az
édes harapásoknak, a bekebelezésnek. Pogány bálványok ösztönei
nagyvárosok kolosszusaiban lelnek az ígéret földjére. Ha Morovič
alakjai örülnek minden újdonságnak, Jani Virk prózájában
fordított a dolgok állása. Hősei lovagias trubadúrokra emlékeztetnek,
akik számukra érthetetlen világba tévedtek. A panelépületek félelmetesen
titokzatos várakká változnak, melyeknek ablakai mögött csodás szépségek
rejtőzködnek. Noha ezek a lovagok gyakorta álmodozóak és felfelé, a
csillogó női sziluettek vagy egyenesen az ég felé irányítják
tekintetüket, nem feledkeznek meg a bajvívás logikájáról. A
hercegnőikhez vezető tövises úton villámgyorsan előrántják a kardot,
engesztelhetetlen és csöppet sem melankolikus harcosok. Végelszámolásuk
a dolgok természete szerint siralmas, hiszen a végzetes asszonyok újra
meg újra kisiklanak ölelésükből.. Virk gyengéd bokszolóitól
eltérően Andrej Blatnik alakjai sokkal békésebb természetűek.
Blatnik prózájában tulajdonképpen az urbánus üresség rafinált
dokumentációját adja annak összes árnyalatában. Mintha testek lebegnének
légüres térben, ahol a bőr ritkán tapad a másik bőrhöz, ahol a két ember
közötti kicsi hézag is valójában végtelen távolságot jelent. A szavakat
nem hallani, elenyésznek a semmiben, csak agyonkoptatott frázisok jutnak
el a fülhöz, melyek megakadályozzák a még sorsszerűbb félreértéseket, és
elviselhetőbb együttélést tesznek lehetővé. Az érzelmek és a vágyak
gyenge lángocskái légmentes kapszulákban maradnak bezárva. Mart Lenardič
embereire is áll, hogy méltóságteljes vegetálásra,
heverészésre és üldögélésre vannak ítélve, a legjobb esetben is lezser
csavargásra. Semmi kétség, hogy a kellemes sörözésen kívül mindössze egy
dolog, a nők érdeklik őket a világon. A nők ébresztik fel őket újra meg
újra a letargiából, bennük ébrednek fel nem sejtett hódítói képességek.
Az addig ormótlan bunkók hirtelen minden hájjal megkent vagányokká
válnak, az ő oldalukon áll a agyafúrt taktika, a gyors cselekvés és a
szükséges őrület egy csöppje. Mintha a nagyszerű sikerek nem töltetnék
el őket az üdvözítő egomániával. Mint hal a vízben, az újabb korsó sör
mellett, amint enyhén bizarr kalandjaikon hahotáznak. Tomaž Kosmačnak
köszönhető, hogy igazi fantazmagória született a vidéki kisvárosban
folyó végtelen ivászatokból, teljesen szokásos és banális jelenetek
számos váratlan, szinte szürrealisztikusan megalkotott trükkjeivel; a
mindig ugyanazokon az állomásokon való vég nélküli körözésekből pedig
határtalan utazást varázsolt. Az elbeszélő mindig ironikusan
távolságtartó megfigyelő, nélkülözhetetlen statiszta, akinek bizonyos
ökológiai beállítottság megakadályozza, hogy éles vágásokkal akadályozza
az események spontán folyását. Sokkal akcionistább típus Mohor Hudej.
Az ő prózavilágában nem hemzsegnek a váratlan és sokkoló események, de
hősei kifejezetten kedvelik az adrenalinos állapotokat. Vagy a
körülmények véletlene folytán keverednek ilyenekbe, vagy maguk
provokálják ki azokat. Ahogy vesszük. Éppenséggel itt mutatkozik meg
ütőképességük. Visszhangzik bennük a dühös ifjú, a valódi utcai harcos,
aki nem enged egykönnyen, a bunyó után, szélvédett helyen nehezen
palástolja a tombolás iránti vele született örömét, még ha arca
élvetegen összeráncolódik is. Dušan Čater hőseinél mintha a
környezetükkel való összetűzéstől magas vérnyomás nem kínálna különösebb
élvezetet, de ha már nem tudják kikerülni, többnyire ügyesen kitérnek
előle, mégis hősként tűnnek fel. Taktikájuk kissé eltérő. Jólelkűen és
kissé heccelően provokálják környezetőket. A jelenlévők nagy része ezt
észre sem veszi, és mindezek után úgy fogják érezni, hogy teljesen
nyugodtan élték át a közösen eltöltött időt, és még beszélgettek is
valamiről, bár nem tudják elismételni, miről is volt szó. Akik pedig
megértik a beszédüket, víg szövetségre is léphetnek velük. Aleš Čar
hősei valahogy tudatosan merülnek le a nyugalomba, az ingerküszöb alá. E
növényi létbe olvadásból azonban valami mindig alaposan kizökkenti őket.
Leggyakrabban a legközelebbi személy, a szerelmi partner. Ez az a
pillanat, mikor a közös elmerülés értelmetlennek tűnik, váratlanul
felébred a megmaradt életöröm, és megpróbálja aktivizálni a történést. A
radikális provokációk árán is, az átgondolt stimulánsok pillanatában is,
melyeknek minél erőteljesebb formában kell megújítaniuk a vágyat és a
többi érzelmet. A hosszadalmas feszültségkeltés, mely az elektromos
kisülés pillanatában valódi táncra perdíti az izzó testeket és forró
fejeket. A névsort folytathatnánk más fiatal tehetségekkel is, de úgy
tűnik, hogy az elsoroltak mutatták – legalábbis a rövid próza területén
– az alkotótehetség legmagasabb mértékét. Tudatában kell azért lennünk,
hogy néha az iskolapadból szállnak a játékba a még felfedezetlen
csillagok.
A szlovén próza fiatal oroszlánjai persze nem a semmiből
kezdték. A modernisták megfertőzték őket a szabadságkeresés éhségével,
és azzal az imperatívusszal, hogy teljes hévvel kell hozzálátni az élet
azon témáihoz, melyek a bőr alatti tájak labirintusait kutatják. Az
ultramodernek és a metafikcionalisták ehhez a csomaghoz jó adag
felszabadultsággal és gátlástalansággal járultak hozzá. Mindezt az
örökséget a fiatal elbeszélők átszabták a maguk ízlése szerint, és
főként sok újjal gazdagították. Összhangban a maguk korában és
világában. Meg persze ki-ki a maga egyéni színeivel. Így kapunk tucatnyi
autentikus elbeszélői tájat, melyek a szlovén kilencvenes évek
koronatanúinak vallomását hivatottak életre kelteni. Szertelen,
melankolikus, sértődékeny, racionális, neurotikus…, de veretes
vallomásokat.
Gállos
Orsolya fordítása
Vissza a tartalomjegyzékhez |
|
