Klujber Anita

Gondolatok a misztikáról

Ha a centrum-periféria fogalompár kontextusában beszélünk a misztikáról, akkor érdemes utalni (ismét) a mandala archetipikus sémájára, és ezzel megvilágítani a misztika egyik lényegi sajátosságát. A mandala két különböző (de nem különválasztható) szerkezeti egysége a középpont és ennek minden irányban való szétsugárzása, maga a körfelszín, vagy gömbtér, tehát a periféria. Ez a két szerkezeti egység két különböző létérzékelést illetve tudati tevékenységet és a valóság két különböző dimenzióját jelöli. A periféria az érzékszervekkel felfogható jelenségvilágban a tér, idő, és ok-okozatiság kategóriái szerint eligazodó racionális, analitikus tudatot jelképezi, a középpont pedig azt a tudat- és létdimenziót, melyet a teremtés előttiség állapotával szoktunk jelképesen kifejezni: a nem differenciált egység, az idő nélküliség, és az én-tudat nélküliség állapotát, ami az érzékszervekkel közvetlenül nem felfogható pszicho-kozmikus teremtőenergia forrása. Gyakran asszociáljuk a misztikus tapasztalást a mandala középpontjával, elkülönítve azt a köznapi, periférikus tudatformáktól. Ez azonban egy olyan túlzott leegyszerűsítés, ami megfosztja a misztikus létérzékelést önmaga lényegétől. Hiszen hogy is lehetne az ellentéteket feloldó misztikus tudatállapotot bármitől is elkülöníteni anélkül, hogy magát a szintézis elvét megsértenénk? A misztika lényege tehát nem is annyira a középpont enigmatikussága, hanem inkább a középpont és a periféria még enigmatikusabb összjátéka és egymásbaolvadása, az a paradox tapasztalás, hogy a láthatatlan, forma nélküli, kimondhatatlan és elgondolhatatlan létdimenziót mégis a látható, érzékszervekkel megközelíthető, és szavakkal megragadható (szavakkal teremtett) jelenségvilág anyagából formált metaforák és szimbólumok útján tudjuk megközelíteni.

Az A=B típusú metafora szerkezeti ambivalenciája azt a küszöb-állapotot képezi le, amit a teremtés metamorfózisában tudunk elgondolni: a metaforában mint a kozmogónia metamorfózisában, a dolgok egyszerre különválasztódnak (hiszen már nevük van, A, B) és összemosódnak (hiszen A=B). A metaforában tehát egymásra vetül két tudatforma: a teremtés előttiséggel szimbolizált, ellentéteket összemosó, amorf differenciálatlanság, és a teremtés utáni léttel szimbolizált, megnevezésen, formábaöntésen, polarizáción alapuló differenciáltság. A mandala szimbolikájára lefordítva ezt a kettős tudati tevékenységet eljutunk egy a szimultán centrifugális és centripetális rendezőelvhez, mely láthatóvá teszi azt a mozgást, ahogyan a kör és annak középpontja magukba fogadják egymást. Ebben a dinamikus összjátékban ragadható meg a misztikus tapasztalás egyik alapvető aspektusa.

A metaforához hasonlóan a szimbólum a költői képzeletnek olyan egysége, amely magába sűríti a misztikus gondolkodás egyik lényegi tulajdonságát. August Schlegel szerint a transzcendens csak szimbolikusan, képekben és jelek által jeleníthető meg. Coleridge úgy definiálja a szimbólumot, hogy az az egésznek olyan részegysége, amely az egészet reprezentálja; a szimbólum az időbeliségen keresztül tárja fel az örökkévalót, a sajátoson keresztül az általánosat.[1] C. G. Jung szimbólum-meghatározása is kapcsolatba hozható a misztikus létszemlélettel. Jung szerint a valóság fizikai és 'pszichés' dimenziója, anyag és lélek tökéletes egységet alkot, és ez a köztes létszféra csakis a szimbólum által fejezhető ki. A szimbólum nem absztrakt, de nem is konkrét, nem racionális, de nem is irracionális, nem valóságos, de nem is valóságon túli. A szimbólum mindig egyszerre mindkettő.[2] Jung szerint az ellentétek misztikus egysége a lelki és tudati fejlődés egy bizonyos szintjén valósul meg, és szimbólumok által jut kifejezésre. Ez a folyamat tudati úton nem befolyásolható. A szimbólum mágiája a tudatalatti szférából ered.[3]

Ha elfogadjuk, hogy a szimbólum és a metafora, ez a két széles körben alkalmazott figuratív nyelvi eszköz a misztikus gondolkodásformával hozható kapcsolatba, akkor felmerül az a kérdés, hogy vajon a misztikus látásmód is olyan általános-e, mint a metafora és a szimbólum használata. Hiszen a metafora és a szimbólum nem kifejezetten misztikus írásokban is előfordul; ilyenkor utal-e ez a két trópus valamiféle rejtőzködő, vagy embrionális, vagy elfojtott misztikus érzékenységre?

A misztika ma nem divatos tudatforma, talán azért nem, mert a misztikus élmény a tudat kiüresítésén, a ráció elcsendesítésén alapszik, mi pedig az információrobbanás korában nem kiüresíteni (megtisztítani) akarjuk az életünket és a fejünket, hanem minél több mindennel megtölteni. Ez aztán a periférikus tudat centralizálódásához (dominanciájához) és az archetipikus középpont marginalizációjához vezet. Pedig a lélek univerzálissá személytelenedő mély-rétegeivel foglalkozó misztikusok menthetik át azokat az értékeket, amelyeket korunk természettől eltávolodó, gépiesedő érzelemvilágú embertípusa megfoszt önmagától. Szerencsére az egyre inkább tért hódító demokratikus szemlélet és a multikulturális életközeg rugalmassága lehetővé teszi, hogy a szélesebb közönség igényeit kielégítő irodalom mellett, azzal érintkezve azért helyet kap a misztika, az ezoterika, a spiritualitás, és toborozza az embereket.

A mai angol költészetben például az 1939-es születésű Nicholas Hagger, a misztika egyik tudatos képviselője úgy véli, hogy az európai civilizáció hamarosan eljut a misztikus látásmód  újjáéledéséhez ('új barokk tudat'). Hagger szerint ez a folyamat úgy zajlik le, hogy a feminin, irracionális, transzcendenciára és az anyagtalan kozmikus életesszenciára irányuló szemlélet egyensúlyba kerül a véges anyagi világ, az időbeliség és a szociális én létszférájával. Úgy is mondhatnánk, hogy az archetipikus középpont és periféria átjárják egymást. Hagger költészete tematikájában és formájában is ezt a folyamatot hivatott bemutatni.

Egy másik, kevésbé didaktikus (őszintébb, vagy mélyebben átélt?) misztikus hang a mai angol lírában Kathleen Raine (1908�) költészete és irodalomszemlélete. (Raine egyszerre volt háttérbe szorított és elismert költő; munkásságának kettős megítélése a társadalmi szinten mutatja a centrum és periféria összjátékát.) Ízelítőképpen Raine Kagylók című versének egy képére utalok, mely közvetlenül kapcsolódik a cikk témájához. A vers első szakaszában a lírai én elcsodálkozik azon, hogy a kagylók, amelyeket kiemel a tenger vizéből a teremtés napján kapták formájukat. A vers azzal a misztikus paradoxonnal zárul, hogy

Harmonikus kagylók, mindörökké

suttognak a fülünkbe,

A világ, amelyben élünk

még nincs megteremtve.

A teremtés előtti és a teremtett világ együtt létezése, a titokzatos lét- és tudati dimenzió szavakkal való újból és újbóli körüljárása (de nem megérintése), a láthatatlannak és az öröknek a láthatóban és a múlandóban való szimbolikus kikristályosodása, a formátlannak a formahordozó szerepe, a csöndnek a minden szót potenciálisan hordozó szerepe, és az Egy-nek a Sok-ban való manifesztációja, tehát a mandalikus centrum és periféria egymásbaolvadása a misztika egyik megnyilvánulása. A racionális tudat fogalmai szerint elkülönített lét- és tudatszférák misztikus összecsúszásának csodáját fogalmazza meg a Tao Te King első verse, melynél találóbb végszót, úgy hiszem, nem találhatnék ehhez az íráshoz. Weöres Sándor gyönyörű fordítását idézem (Lao Ce: Tao Te King. Az Út és Erény könyve):

Az út, mely szóba-fogható,

nem az öröktől való;

a szó, mely rája mondható,

nem az örök szó.

Ha neve nincs: ég s föld alapja;

ha neve van: minden dolgok anyja.

Ezért:

aki vágytalan,

a nagy titkot megfejtheti;

de ha vágya van,

csak a dolgokat szemlélheti.

E kettő mögött közös a forrás,

Csupán nevük más.

Közösségük: csoda,

S egyik csodától a másik felé tárul

a nagy titok kapuja.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.