V. Gilbert Edit

A másvilág tettenérése avagy az irodalmi teofánia esélyei

Előző P/C-szövegemben azt ígérem, hogy bár már eddig is írtam a nőírókról (leginkább egyről), feltétlenül visszatérek hozzájuk, s jeleztem is, kiknek mely műveit szeretném összehasonlítani. (Ürügyül szolgál további méltatásukra többek között, hogy izgalmas kereszthivatkozásokat tesznek nyilatkozataikban az említett orosz írónők egymás szövegeire, teljesítményére.) Szándékomról nem tettem le, sőt azóta bővült a várakozólistám, egyelőre azonban mindössze annyit jeleznék, hogy az Ulickajáéval ellentétes vonulatnak is értékelhető Tolsztaja-féle groteszk-fantasztikus Kssz! második olvasásra már megrendített. Világának kidolgozottsága, a torzság és a hagyomány, az ösztönszerűség – természetesség és a sznob, kikényszerített értékőrzés illetve a beavatatlanságból származó tudatlanság izgalmas metszetei nem pusztán tudós, cizellált, kultúrtörténeti hivatkozásaiban gazdag szöveggé teszik a művet. A mindenható Könyv köré szerveződik egy sajátos logikájú, éppen a könyvhöz való viszonya alapján tagolódó társadalom, amelyben a  mindenáron (itt éppen a könyveket) birtokolni akaró és minden korban korrumpálódó emberi lény mellett a szépre, jóra és titokzatosra vágyó emberi személy (még ha embercsökevény is) esélyei szintúgy megélednek.

Most más irányban indulok el, s ez a kalandregényesség és a misztika találkozási pontja. Azért tettem fel előző kötetünkben a Saramagóra vonatkozó kérdést, mert érdekelt, másokat is megragadott-e már a portugál írónak az a képessége, amivel kortársunkként változatos, ötletekben gazdag történetíveket tud még hajlítani, új konstellációba helyezvén az ismert toposzokat. Észrevették-e már olvasótársaim,  milyen fordulatosan, cselekményesen ír, hogy a szó hagyományos értelmében izgalmasak és lebilincselőek a regényei, hogy várakozást gerjeszt, s mielőtt megoldódna valami, újabb és újabb meneteket talál ki, váratlan csavarokat helyez el a történetben. Képes meglepetésekkel szolgálni, megteremteni és fenntartani a feszültséget, ami a kortárs irodalomban igencsak figyelemreméltóvá teszi. A narrátori pozíciót tekintve ugyancsak lenne mit mondani róla, ha nem ismételné a némileg rafinált technikát: a belső monológok és a narrátori szólam központozás nélküli összeolvasztásában lebegteti minduntalan, követő vagy megelőző, állító vagy megelőlegezett-e a kommentár. Gyakran betör ugyanis az elképzelt, megtörténhető, fantáziában meglévő, lehetőségként egzisztáló történés a konstatált események világába. Rögzítetlen, feltételes módú narrációja elbizonytalanító modalitást eredményez ezzel, ami a sokadik kötetre modorossággá válik. Egészen az általam utolsók közt olvasott Az embermásig és a számomra élvezhetetlen Megvilágosodásig (vajon miért ezekhez jutottam el a legkésőbb?) úgy tűnt, megújuló, tárgyában és problémafelvetésében önismétlésre nem hajlamos mai kalandregényíróval van dolgom. Most már értem PAPP Ágnes Klára kevéssé lelkes kritikáját, amit Az embermásról írt. Ha ez a könyve kerül kezembe először, én sem biztos, hogy még más művéhez is nyúlok. Elcsépelt, már Auster által alaposan túlírt hasonmás- , maszk-történetként olvasom ezt a lejáratott gegekkel, név- és identitáscserével, divatos, kidolgozatlan, odavetett metanarratív technikával élő művet.

Ha még nem sikerült elvenni a szerzőtől a kedvüket, kedves olvasók, szeretném gyorsan bejelenteni: regényeinek túlnyomó többsége lenyűgöz.  Könyvei közül a Minden egyes név [1] címűt vettem meg először, a címe miatt, és vált kedvencemmé (már nem csak a címe miatt). A kolostor regényének váltogatott makro- és mikroperspektívája, az emberi lehetőségek határait feszegető fantasztikuma megejtő, a Jézus Krisztus evangéliumának keresztényellenes és emberpárti radikalizmusa meghökkentő. E lehető legélesebb, legmetszőbb és legkönyörtelenebbül következetes atyaisten-kritikától a Minden egyes név realista talajon megmaradó finomságához, élet és halál dokumentált forgatókönyvét megkérdőjelező hallatlanul merész szépségéhez jut el. Amit pesszimistának tartanak benne egyes kritikusai (ld. köv. lábjegyzet), rám éppen ellenkező hatással van. Műveinek sora a mai, ám némileg időtlen történettől a történelmi-fantasztikus regényig, a fantasztikummal-misztikummal átitatott, 20. században játszódó Kőtutajtól a történelem átírásának tétjéig és szerelemmel átitatott játékáig ível. A szülőföldjére visszatérő idős emigráns, Ricardo Reis Pessoa friss szellemével társalog, idegenségét az étkek és a nők oldják fel (Ricardo Reis halálának éve), a torzított történetmondás mögé fiktív verzió íródik a Lisszabon ostromának krónikájában. Másutt egy soha nem látott nő a cselekmény mozgatója. Neve és egy hétköznapian misztikus jel (minthogy kartotéklapja a kezében maradt) alapján a segédfogalmazónak ismeretlenül is annyira fontossá válik, hogy bár a cselekmény kibontakozása folyamán a nő meghal, lényének nyomain kutatója tovább halad; közös történetüket J. úr így is tovább bonyolítja.

„'Belakhatóvá' teszi a fantasztikumot, háziasítja a csodát” – írja róla Lukács Laura [2], megjegyezve, mennyire hozzánőtt Saramagóhoz a mágikus realizmus címkéje. És valóban, a megalkotottság figuratív-narratív-retorikai jegyei, a mágikus kauzalitás, a többszörös okozatiság, a metafikcionalitás, az inverziók, a hiperbolikusság, a történetmesélés iránti kedv, a metanarrativitás, önreflexivitás Bényei Tamás által összefoglalt [3] kategóriái mind jellemzőek rá.

E mai portugál szerző – más mágikus realistákhoz hasonlóan – ellentéte és egyben társa Kafkának, aki Todorov [4] szerint normálissá, világállapottá nyilvánítja a fantasztikust, de nem az izgatót és élhetőt, hanem a fantasztikusan embertelent.

A kíméletlenségről és az irgalomról is tudó Saramagóról a Nobel-díjnak köszönhetem, hogy értesültem – enélkül jóval kisebb valószínűséggel vetődik el híre tájainkra. Olvasmányossága, misztikuma és termékeny, megújuló fantáziája alapján Umberto Eco mellé sorolom (akinek kultúrtörténeti tartalmai ugyan erősebben megterhelhetik, ám motiválhatják is az olvasót). Saramagót tekintem a mai, nem-csak-intellektuális irodalmi kalandregény másik mesterének.

A rá vonatkozó kérdésemre áttételesen, a misztika-konferenciánkon hangzott el csupán egy válasz, miszerint a Kőtutajban a csodás és a hétköznapi természetesen él együtt, és emberi együvé tartozást erősítenek fel a különleges események (PASKU P/C 3). Használtuk, a kötetben már jobbára definiálni is igyekszünk a fenti, közbeszédbe átszüremkedett kategóriákat. Ugyanezen a tanácskozáson, ahol lámpással kerestük a túlvilágot tematizáló mai műveket, a legtöbb szó újra Ljudmila Ulickajáról esett, aki a mindennapokba belesimuló misztikát (Médea és gyermekei) és a másik, valamiféle határon túli világot ottlétében is megmutatja, igaz, többféle kódolással (lehet álom, lázálom, betegség víziója, halál utáni lét stb.) a Kukockij eseteiben. Misztikus (ahol anyagi és szellemi, látható és láthatatlan egybenyílik) és másvilági kalandok is megesnek tehát nála. Misztikus realizmusról beszéltünk vele kapcsolatban abban az értelemben (BALIKÓ P/C 3), hogy realista világábrázolásába bevonja elkülönülten, de (retorikailag kialakított konszenzuális) valóság-fogalmunkba érthetően a természetfölötti jelenségeket. Pszichológiai realizmus és (a szerző által megalkotott elbeszélői és implicit befogadói) parapszichológiai realitás összjátéka alakítja ki a mű hatásmezejét. Az előbbi híján nem hatnak a misztikus történetek, mondatja velem Coelho ellenpéldája, akinek figurái kidolgozatlan papírmasék maradnak, minthogy a narrátor durván, elnagyoltan, erőszakoltan, voluntaristán mozgatja őket ezoterikus propagandája vonalán. Ideologikus vértezetű vérszegény regényalakjai nem érik el a szépirodalmiság mezejét. A keresés és találás sivár nyelve, a kiagyalt, mesterkélt, motiválatlan helyzetek itt sem a fantasztikum, sem a csodás felé nem mozdítanak el tartósan, minthogy a felhívás a jelek fejtésére és követésére elképesztően direkt, nem követel semmiféle befogadói munkát. Ars poeticája, miszerint az ősi jelképek közvetlen használata mindenkit megérint, [5] nem állja ki a befogadás-lélektan és hermeneutika próbáját. Visszaél az ősképpel, mert sulykolja azt, s a beavatás poétikai kínját, olvasói erőfeszítését megkerültetné velünk. (Egy műfajelméleti kérdés azért felvetődhet vele kapcsolatban: tekinthetjük-e modern mesének vagy parabolának a beavató kalandsémát, s ha igen, ekkor milyen szinten, regiszterben hat? Nem; lapos, heterogén elemekből összetákolt ideológiájához a történet csak mankóul szolgál, a meseszerű fordulatokat igénytelen nyelvezete és csupasz, kilátszó narratív formái átélhetetlenné teszik, s ezek nyomán alkalmazott, didaktikus, irodalmias, kvázi-irodalmi elbeszélés, ezoterikus lektűr jön létre, nem művészi irodalom.) Esete azért beszédes, mert ellenpontul szolgál kereséseinkhez: hogy átadható-e misztikus élmény, spirituális tapasztalat, esztétikai relevanciával, mai irodalmi műben.

A nem elbeszélő, hanem tanácsadó Kornis-féle Vigasztalások könyve sem talál hatékony retorikai-poétikai-narratológiai alakzatot. Életreceptjei vonzóak, de mitől jönnének működésbe? Nem hitelesíti őket eléggé sem a külső szerzői biográfiai kontextus, sem más műveinek áthallása, sem belső szerkezeti-retorikai meggyőző erő. Zavarba ejtően csomagolt bölcsességei az ezoterikus pszichológia életvezetési útmutatóira hasonlítanak leginkább.

Mindannyian alkottunk (vagy kifejtetlenül használtunk) a konferencián, majd a kötetben egyféle irodalomtudományos csoda-terminológiát. Mágikusról a természetfelettivel fenntartott teremtő viszony, misztikusról az ittlétben megtapasztalt kozmikus teljesség, transzcendensről a spirituális határt átlépő és a túl-létet megjelenítő aktus megnyilvánításakor beszélek, mindhárom esetben tehát arról, ahol és amikor az anyagi és szellemi átjárható.

Ezek viszont nem irodalmi kategóriák; irodalmasításukkor

a legtöbben természetesen a mágikus realizmussal próbálkozunk, amelynek egyik jelentésében az olvasó és az elbeszélő-szereplők számára is természetes (a fogalom legáltalánosabb, Bényei által meghaladott értelmében [6]) a természetfölötti, avagy már árnyaltabban: sokféleképpen problematizálódik a vele való viszony. Az Iser-féle fiktív (a valóság szintjeiről szelektíven átemelt) és imaginárius (azt képzelettel feltöltő, bővítő) kategóriák [7] itt kevésbé, a todorovi fantasztikus mindmáig erősebb támaszunk. Bár napjainkra különösen jól látszanak az utóbbi elméletének strukturalista korlátai,[8] alapzata, mint oly sok strukturalista modellé, nehezen megkerülhető elképzelés. Eszerint a szereplő és a bennfoglalt olvasó közösen habozik afölött, hogy a furcsa esemény megmagyarázható avagy nem, illeszkedik-e a kor elfogadott természetesség- , természettudományosság-rendjébe. Ha kiderül, hogy van rá racionális magyarázat, az veszi át a fantasztikum helyét, ha az, hogy nincs, csodássá válik az elbeszélés.  A természetfölöttinek tűnő és a fennálló tudományos világképünk alapján fizikailag, pszichológiailag magyarázható kettősségével a modernitás és a posztmodernitás valóban számos műve játszik el, így a ruszisták egy részének kályhául, elrugaszkodási pontul szolgáló Valerij Brjuszov Tüzes angyala a 20. század elején,[9] s a belőle készített, modern szállal dúsított Bódy Gábor-féle film-forgatókönyv a század vége felé, vagy a még kevésbé ismert, ugyancsak a 20. század első harmadában keletkezett Goloszovker-mű, az Elégetett regény.[10] Az említett szövegek játékba hozzák a képmás és a könyv metaforikus/metonimikus figuráit, a különböző szintekhez tartozó narratív alakmegfeleléseket egymásba csúsztatják, s egyaránt alkalmazzák a metalepszis, a metanarrativitás eljárásait. Számos hasonló narrációs eszközzel élő és világmagyarázó elvű történet alkotja a dupla- , vagy inkább többszörös; (Bényei 86) fedelű elbeszélések izgalmas dobozát. (A mágikus realizmus Bényei-féle definíciójában a csodással, a természetfölöttivel való viszony ugyanis nyelvi megalkotottságú. Nem egyfajta, végül határozottan eldönthető viszony rajzolódik ki a természetfölöttihez, mint amit még Todorov feltételezett.)

Bényei Tamás megkerülhetetlen összefoglaló, rendszerező munkájában tehát állást foglal amellett, hogy a mágikus realizmus sokrétű, nyelvileg (retorikailag-poétikailag-narratológiailag) konstruált viszonyt alakít ki a természetfölöttivel. Szövegeinek szereplői és elbeszélői szóval, szóképpel, megnevezéssel látják el; definiálják, újradefiniálják, nyelvi aktussal viszonyulnak – gyakran figuratívan – a megfoghatatlanhoz. A műveknek ezt a korpuszát, mint allegorikus értelműeket Todorov eleve kivételként kezeli, kiemeli a fantasztikus irodalomból, ami Bényeinél szinte lehetetlen művelet, hiszen nála alapvető  a nyelven át történő viszonyulás – a természetfölöttihez is.

Világmagyarázó bináris oppozíciók (valami csodás vagy nem) helyett – Bényei koncepciója szerint – átmenetek számossága jelenik meg a művekben. E felfogást méltányolva jelzem, hogy számomra a todorovi elképzelés legfőbb merevségét, egyre nyilvánvalóbb hiányosságát mégis inkább a kritikusai által emlegetett másik gyenge pont: a történeti olvasat problémája, hiánya jelenti. Todorov rendszerének érvényességét megingatja, hogy a mindenkori befogadó, a mindig változó kor reális olvasója másként ítél, mint az (általa evidensnek tételezett) implicit befogadó, az egyedi olvasatban eltolódnak a műbe kódolt határok valószínű és valószínűtlen között. Mást fog akár meg is történhetőnek tartani, saját kora valószínűség-érzékelésébe illeszkedőnek vélni egy más kor olvasója, aminek következtében gyakori horizontváltoztatásra kényszerül.

Az én kérdésirányom némileg különbözik a fentiekétől: megjelenhet-e a kortárs irodalomban a nem relativizáló teljesség-tapasztalat (amit misztikus realizmusnak hívok, és közel áll a todorovi Én-témákhoz, melyeknek nála a tekintet és a hallgatás az eszköze) és megmutatkoznak-e a spirituális transzcendálás eredményeképpen megnyíló más dimenziók (ami nála a Te-témákhoz hasonló, mágikus jellegű és a beszéd a kifejezője; nálam transzcendens realizmus).

Visszalépek tehát némileg Todorovhoz: a határátlépés (a meglévő, majd a misztikus egyesülés pillanatában spiritualizálódó választóvonal: Todorov 101) aktusának nyelvi megvalósulása érdekel a valós befogadóra tett hatás szempontjából.

A kétféle koncepciót abban a feltételezett jelenségben köti össze kérdésem, amelyben a nyelvi működés közvetíti a nem-nyelvit, s a szöveg nem szórja, szálazza szét, hanem összefogja a jelentést. Feltételezek egy misztikus viszonyt a világhoz, s azt kérdezem, várható-e még kortárs (nem-liturgikus, nem-vallásos) irodalomtól ennek; a teofániának, a felismerésnek, megértésnek, a megérkezés eksztázisának hathatós (meggyőző) megjelenítése. Ha tematikusan ezt is jelöli, célozza meg mai irodalmi mű, megteremtődik-e benne a különös érzelmi töltet? A szakralitás katartikus érzése felszabadul-e, s hogyan, milyen mechanizmus eredményeképpen? Mi teszi lehetővé az azonosulást a befogadók csoportjánál, s kiket hagy hidegen, kiket taszít el?

Arra kérdezek, miként domesztikálható, domesztikálódik-e szövegbe a határon túlról jövő élmény, s akként azonosítódik-e; beilleszthető-e evilági tapasztalatunkba. Van-e hozzá kapcsolódó átlépés a más szférákba, van-e valamiféle túlvilág-képe a kortárs epikának? Ha igen, miként szólal meg benne a hagyomány, mire emlékeztetnek a megnyilvánuló képzetek? Ha nyílt retorikával misztikusnak tételezi magát a mű, egyensúlyba tud-e kerülni benne a tanító, közvetítő szándék, a tapasztalat átadása az esztétikai érvényességgel?

A kérdés lehet anakronisztikus, ha a posztmodern szubjektum ugyanis decentrált, szétszórt, várható-e tőle, hogy egységesüljön a transzcendens határátlépés nyomán, s miféle egységtudata lehet így?

A határ, a transzcendálás fogalmai viszont gyakori elemei tudományos közbeszédünknek, a Másikra nyitás emberi transzcendenciája koherens összetevője elméleteinknek. (Lévinas arcmetafizikájában az arc a másikkal való viszony lehetősége, dimenziókapuja. Az arc mint a formát áttörő és határoló minőség vezet át a viszonylagos, egoista tapasztalatunktól totálisan különbözőbe [11].)

Az ezoterikus szövegek tartománya is növekvőben – lehet-e közös halmaza a literatúrával? [12]

Hipotetikusan kijelöltem egy misztikus eseményt, a teofániáét, keresve: miként kívánja az istenélményt, a misztikus tapasztalatot az epika hatékonyan átadni, s miféle befogadói készség, rétegzettség figyelhető meg a magukat – több ismérv alapján – misztikusnak nyilvánító és/vagy a befogadó által annak tartott alkotások esetén.

 A líra móduszai ismertebbek; a nemrég még kortársak – Baka, Eörsi István, Petri György – Isten-kereső versei például folytatják az Istennel perlekedő költészeti hagyományt.

Czesław Miłosz Milyen is lesz a Mennyben című kötete [13] (bár alapvetően nem térek ki a lírára, azt megtették kiváló munkáikban TÉCSY Edit és KLUJBER Anita, P/C 3) erős címadó kérdésének köszönhetően írásomba kívánkozik. Áttételesen kapcsolódom is vele PÁLFALVI Lajos e kötetbe (P/C 3) írt tanulmányához, annak indító téziséhez, miszerint a lengyel irodalom élő misztikus hagyományba ágyazódik.

Úgy vélem, alapvetően a képiség erejéből töltekezik e költészet, a látványhoz fordul, mely túlvilág-képzeteiben erősebbé, markánsabbá válik. A nem testi tapasztalás materiálissá: emberi módon, érzékletekkel, nyelven felfoghatóvá és közvetíthetővé tett élményét Huxleyhoz [14] hasonlóan nem a hangzás, hanem az imágó (képlet, leképezés, ikon, képmás) konceptusa, a látomás, látvány, megvilágosodás vizuális metafora-láncolata mentén valósítja meg ez a versvilág.

„Számtalan könyvet elolvastam, de egyiküknek sem hiszek, / Fájdalom idején visszatérünk ugyanazon folyókhoz, / Jól emlékszem...” (18). A mindenség rendje, a kölcsönös vonzások, a kis dolgok észlelése („Hívő az, aki észrevesz egy szirmot / A patak tükrén, vagy  egy harmatcseppet, / S azt gondolja róla: úgy helyes, hogy van.” (12), a tisztább látás esetén érzékelhető „Pár sosem látott virág és állat” (13), a felébredt embert mint jelet csodálni akaró lírai én: „.. engedd, hogy őt szemlélve Téged csodáljalak.” (20), a hipotetikus, isten-nélküli állapot emberi felelőssége (160), a látható és érzékelhető világ dicsérete (127), az „Értelem” – a túloldalon: „– Ha meghalok, meglátom  a világ bélését. / A másik oldalt, túl madáron, napnyugtán, hegyen. / A való jelentést, mely arra vár, hogy megfejtsék. / Ami sohasem illeszkedett, képpé áll össze, / Ami felfoghatatlan volt, végül megértjük.” (125), a könyvek emberi és égi közös származtatása (102), a fordítás missziója, az ima aranyhíd-volta (91), a tárgyak (84, 85), emberek ( 84 ),  könyvek létezésének (74) kettős dimenziója, „a tekintet gyönyöre” (97), túlható erejének sóvárgása („Látni, egész egyszerűen, meg nem nevezve, / Elvárások, bajsejtelmek, remények nélkül / A mezsgyét, hol egybeér az Én és a Nem-én.” (97) fogalmazódik e kötetbe. Létező világunk gyönyörűségének, színeinek, illatainak, érzeteinek, formáinak, látványainak áthatóbb lényegét találja meg majd a mennyben a lírai én a címadó vers tanúsága szerint. A Realizmus című verse (138) és a kötetbeli „A világ teremtése: költészet” című beszélgetés (167) is az immanensben meglévő/folyton képződő transzcendens konceptusát hangsúlyozzák – Huxleyhoz és Ulickajához hasonlóan. Miłosz hatása talán áttetsző tisztaságú, köznyelvi regisztert bekapcsoló modalitásában, képeinek és gondolatainak pontos, nyugodt szerkezetében keresendő.

A PÁLFALVI Lajos által az előző körben (P/C 2, 115) említett Olga Tokarczuk Bardo – köztes lét? című novellája az emberi – de nem a demitologizált, a groteszkül profán  – felől indul el. Szüzséje szerint nem más, mint egy kisvárosi betlehem építése, leromboltatása, majd a képmás rekonstruálása egyéni alakokkal. Kérdéses: a Terv hiányában visszaállítható-e még egyáltalán az eredeti modell. Szeretettel, fantáziával, gondoskodással apokrif-emberi módon, fordított úton sikerül is újrateremti azt. Ebben a betlehemben nem az istent mutatják be az embernek, ellenkezőleg: istennek – képmásának – az embert. (A természetfölötti szólam helyén az emberi transzcendencia és a bibliai valamint a tibeti hagyomány mitikus összhangzata áll. Ezzel ér el szakrális hatást. A mű él a mágikus realizmus több fogásával, az apokriffal, az inverz alakzatával: a profán és a szent itt nem blaszfemizáló megcserélésével is.)

A magyar epikus irodalom múltja és jelene nem bővelkedik a misztikus hangokban, szólamokban; létezik viszont a magyar szellemtörténeti iskola, amely esszéiben – s kevésbé regényeiben – rekonstruálja [15] az Aranykort, s meg is találja benne a magyar elhivatást. A hamvasi Karnevál spirituális maszk-forgatag. A teljességélmény Hamvas szerint a „hiteles oroszok” mintájára a hagyományban, azaz a gyakorlatban gyökerező személyiség-felfogásban, a „személyiség metafizikájá”-ban (136), Krisztusnak a keresztény ortodoxiában megnyilvánított másikért való létében (132), a szó nem-platóni dialogikusságában (78) valósulhat meg. Az én irodalmi misztika-olvasataim és olvasmányaim is ebben a hagyományban gyökereznek; mind Jesua, Bulgakov empatikus, feloldozó Ember-hőse, mind a Dosztojevszkij Inkvizítorát feloldó jézusi csók az árulásból kiinduló vezekléstörténetek dialógusaiban jelöli ki a modern szépirodalmi szakralitás esélyét. Más kultúrákban ugyancsak találkozunk a bibliai üres helyeket kitöltő Júdás- , Saulus- , Péter-átiratokkal. Az Emberiben meglévő teljesség nyilatkozik meg így Bulgakov A Mester és Margaritájában, a vezeklés visszatérést eredményez magasabb szinten, a halál kétségbe vonódik, s minden, ami történik (a narráció és a cselekményszövés szintjén), helyére kerül, a jó érdekében van s jónak mondatik. Az evilág-túlvilág a már említett Goloszovkernél egymásba ágyazódik az ikon rétegein át a Jézus-alak többszörös áttételeivel, a freskó-labirintus-templom-könyv motívumainak s a festő-író alakoknak az összecsúsztatásával. Márai Harminc ezüstpénz és Merezskovszkij Az ismeretlen Jézus című esszéregényei is a látvány ikonikusságára épülnek.

A mágikus realizmusnak arra a vonulatára találtam példákat (azokra voltam valószínűleg nyitott), amely a képiség ősképhez visszatérítő misztikus közvetítő útját (az immanensben találva meg a transzcendenst, onnan kiindulva s oda visszatérülve) az árulás és szenvedés példázatának apofatikus narratívájával, pszichológiai kódjával köti egybe. Ezek az eljárások alakítják ki azt az általam belátható teret, ahol a kortárs szépirodalom a természetfölöttit reprezentálja akképpen, hogy a szent szövegbeli rejtélyek – üres helyek – árulásokba sűrűsödnek, s ezek feleltethetők meg a misztikus elhallgatásnak.

A kevés magyar mű közül a kanonizálásra érett, a mágikus realizmus fenti ismérveivel kevésbé élő (egyenesebb vonalú; a metanarrativitást és metafikcionalitást kevésbé megvalósító) mitikus és pszichológiai realista Kodolányi-regényt emelem ki.[16] Az Én vagyok mai horizontú, értelmiségi hitetlenség-történet. Jehudája hinni akaró és nem tudó, túlképzett, zárt, gyanakvó, előítéletes személyiség, aki olyan mértékben jártas a zsidó szentírásban, annyira függ tőle, ahogyan mi mai eszméinknek, megrögzöttségeinknek, meggyőződéseinknek lehetünk fanatikusai. Bukása pszichológiai példázat a transzcendálás, transzformálódás intellektuális és akarati úton való képtelenségéről. Lehetőség a mai horizontra emelt bibliai regényalakkal történő önfelismerő azonosulásra és a tőle való eltávolodásra. A csoda akarásának, megtagadásának és a szenvedésben rejlő, onnan megnyilatkozó utólagos elismerésének allegorikus megnyilvánítása.

A halál lehetséges határának átlépését mai irodalmunkban Nádas Péter Saját halálának fenomenológiai pontosságra törekvő, a klinikai halál mindent észleletét és tanulságnélküliségét rögzíteni akaró tanúságtevő leírása képviseli. A peremhelyzet érzékeltetése a vadkörtefa fotográfiáin rögzített átalakulásai révén, átkötéseinek segítségével történik.

Ezoterikus hagyományunknak a huszadik századon átvonuló nagy alakja Szepes Mária. Elméleti írásaiban kifejti egység-filozófiáját, aminek akár esztétikai relevanciái is lehetnének. A következő idézet már-már a (koncepciómba tökéletesen illeszkedő) fraktál-geometriát előlegezi meg, saját szépirodalmi művein azonban nem segít.

„Az ideákból úgy alakulnak ki a formák, mint a magból a növény. A hasonlóság tehát nem formai, hanem lényegi. Ezért a kicsiből a nagyot egyszerű felnagyítással kivetíteni, vagy pedig az alant lévőből a fent lévőre szolgai módon következtetni nem szabad, mert így születnek meg a transzcendens világra vonatkozó, emberi mértékre szabott elképzelések.” [17]

A formailag nem, ám lényegileg hasonlót ő hogy jeleníti meg és ismerteti fel irodalmi munkásságában?  Milyen esélyei vannak műveiben a nem-emberi, a transzcendens megnyilvánulásának – az emberi világában? Másképpen: létrejön-e teofánia, amikor az összefüggések villámfényként rendeződnek eggyé a kegyelem által, [18] amikor a történetmondás már nem csűr-csavar, hanem koherenssé lesz, s eljut a befogadóhoz az eljuttatni kívánt üzenet? Milyen feltételei vannak ennek a nyelvben, poétikában, retorikában?

Szepes Mária további vonzó ötleteket ad, mereng a „mitikus benső tájak[ról],” (184), arról, hogy „A művész, aki egy határtalan áramokkal telített zeneművet életre kelt, nem tartózkodik a fizikai síkon – észlelésmódjának magasabb rezgései olyan zenekiterjedésbe viszik, ahol az eksztatikus elragadtatás a lét természetes állapota” (183), ahol „termékenyítő, feszültségoldó [a] sugárzás.” Panaszkodik, hogy a mai ember „létének nem érzi aranyfedezetét” neki sem sikerül azonban a lét teljességének talapzatát saját alkotásaiban érzékeltetni, sem a mai fül és szem számára a szándékozott vizuális és akusztikai hatásokat befogadhatóan, élményszerűen megjeleníteni. Vízióversei gyengék, didaktikusak, túldíszítettek; kongón allegorikusak, pátosszal teliek. Misztériumjátékai tézis- allegóriák [19]; arról szólnak, hogy amit feláldoztunk, azt később visszakapjuk, vagy hogy a másik(unk)ban a lélek utazik, majd önnön árnyékával egyesülve saját vezetője lesz. Ezeket az ezoterikus tételeket azonban sem az impresszionista, sem az ünnepélyes nyelvezet, sem az evilágin túli, kitöltetlenül hagyott mitikus helyszín nem eleveníti meg. Kultuszkönyvének, A vörös oroszlánnak különböző helyeiről [20] származnak a következő, gyakran előforduló kifejezések: „Sugárzó, kifejezhetetlen, esztelen öröm és remény, hegy, szellemi fény, árnyékkirályság, éber, sejtelmek, külső tükörkép, félelem, kíváncsiság; aranysárga bor kábult, megbékélt harmóniába old...”. Hiába a barokkos szóhalmozás, az ezoterikus rajongótáborán kívül álló, ám nyitott olvasóra nem hat mágikusan. Szólamokban lebeg, megközelíthetetlen a tetőponton elhangzó, a lélek sokszoros újjászületése után a beavatottnak tartott patetikus fogadóbeszéd is. E dagályosan sémakitöltő hosszú regénynél kissé összefogottabb a rövidebb, a Varázstükör [21], de itt is, ott is áthidalhatatlan a szakadék a testetlen lények alapbirodalma, ahova kiválasztottsága által a főhős eljut és az emberi inkarnációk tere között. (Alapproblémája fausti: a látó és mágikus képességgel ellátott ember lehetőségei egybeesnek-e a transzcendentális ígérettel; beavatkozás-e a beavattatás siettetése.)

A beavatás, a dimenzióátlépés élményszerűsége az, ami legtöbbször és leginkább hiányzik a mindezeket tematizáló szépirodalomból.

A misztikusok tanulmányaikban érzékletekbe átforduló tapasztalásról, szín- és hangorgiákról értekeznek, de szövegük nem feltétlenül reprezentálja ezeket. Tudjuk a misztikus Eckhart Mestertől, hogy fogékonynak kell lenni a színre, s ha kiüresedve, nem pedig telítve létezünk, a kíváncsiság, a kalandvágy, a transzcendencia sóvárgása, a nosztalgia sikerre vezet, [22] főként ha eközben felszabadultak maradunk, hallgatni is képesek vagyunk – s nyitottak a jó szándékra. Jung  a való világ egységének helyreállításáról beszél a potenciális világéval, amely az ősok, s közli, van lehetőség az Ősképből, az archetipikus képekből történő részesülésre. Elemzi a numinózus élményt, s kételyt ébreszt azzal kapcsolatban, hogy a metafizikai világkép egybeesik a transzcendens valósággal. Felveti: a tapasztalás átadható-e, s az átadására tett kísérlet milyen hatást vált ki [23]. Huxley mond el legtöbbet [24]: „A valóság szentségszerű látomásáról” (21), „a puszta lét pillanatról pillanatra változó csodájáról” (16), „belső Fénnyel világított, határtalan jelentőséggel bíró, saját jelentésüktől remegő tárgyakról” számol be; plátóni, de nem statikus, hanem valamivé válás közepette megnyilvánuló képzeteket lát; a lét- , a jelenlét élményében van része.

„Ez a létező realitás olyan végtelen, hogy felfoghatatlan, és mégis lehetővé teszi, hogy közvetlenül és – bizonyos szempontból teljesen – megértsük. Ez egy emberi rendtől eltérő transzcendencia, mégis érzékelhető immanenciaként, megtapasztalt részvételként jelenhet meg számunkra. a megvilágosodás annyit jelent, mint mindig tudatában lenni a teljes valóságnak, benne rejlő másságával együtt – [...] célunk annak felfedezése, hogy mindig is ott voltunk, ahol lennünk kell.” (89)

„A dolgok e nyilvánvaló pompájából való részesedése semmiféle teret nem engedett az emberi lét szükséges, megszokott kapcsolatai számára” (37)

„egy halom, teljes virágjában pompázó fáklyaliliom robbant be a látóterembe. Annyira szenvedélyesen elevenek voltak, hogy azt alig lehet kifejezni a virágok felfelé, a kékségbe nyújtózkodtak.” (66)

„a kert virágai még mindig a természetfölötti lét határán remegtek.” (67)

Megindító, erős emocionális töltettel bíró ruharedőkről tudósít, s közli, hogy előzetes elképzeléseivel szemben a zenei, akusztikus hatásokra transzállapotban alig volt fogékony. A vizuális élmények szintjén is a profánban, a mindennapiban nyilvánult meg a nagyszerű, pedig „sokszínű, bonyolult geometriai felépítésű, drágakövekkel kirakott építményeket, hősi alakokkal benépesült tájakat, állandóan a végső reveláció határán ingadozó szimbolikus drámák vízióit kellett volna látnom.” (13)

Azt vonja le konklúzióként, hogy ima, jó munka és lelkigyakorlatok révén nem mindenki képes a transzcendens érzékelésre, ezért folyamodik az ember a meszkalinhoz, amely érdekes, értékes változásokat idéz elő a tudatban, mint amilyenek a mindenhatóság illúziójának a kialakítása, a transzcendentális másság – „a hajnali menny jelei”.

Ő vitte el legtovább a titkos területek feltérképezésében a 20. század kíváncsi olvasóját – a nem-szépirodalmi csapáson. Kísértetiesen egybecsengő következtetésre jut a Sámánok című friss kutatás egyik résztvevő megfigyelője:

„Ezek a látomások nem voltak homályosak vagy bizonytalanok. Élesre állított képeket láttam, a vonalak és a színek olyannyira élesek voltak, hogy minden sokkal valóságosabbnak tűnt, mint bármi, amit életemben valaha is láttam. Úgy éreztem, teljesen tisztán látok, amihez képest a hétköznapi látás tökéletlennek tetszett; az archetípusokat láttam, a platoni eszményeket, melyek a mindennapi élet képeinek tökéletlenségét még jobban kiemelték.” [25]

Az irodalomban viszont már (csak) Ulickaját találom, aki jellegzetes tünetként visszavonja műve eredeti címét (Utazás a hetedik mennyországba / a világ hetedik körébe), s a semleges Kukockij-kázusra cseréli, hogy ne legyen már a címnek hivalkodóan szakrálisra utaló jellege. E mű, amelyről hosszan értekeztem előző köteteinkben, az ősképhez visszatérő látványokon át léptet túl a határokon, de vannak szavai az immanensben otthonra találó transzcendenciára a zenében (320), a fájdalomban (156), a tapintásban, a testi és még magasabb gyönyörben történő kiteljesedésben is. Az egymásnak kijelölt, de földi létükben valamit elrontott pár testi-lelki újraegyesülésének az immár kölcsönös felismerés pillanatában létrejött eksztázisát a következőképpen írja le:

 „Jelenának, az ő egész lényének csak az kellett, hogy teljesen elrejtőzzön benne, bele akart veszni örökre, átadni neki meggyötört emlékezetét is, sápadt, semmiben nem bízó 'én'-jét, ami szétforgácsolódott álmokban bolyong, s folyton elveszíti határozatlan széleit.

Nem a férfi hatolt belé házastársian, kitöltve a szűk, sehová nem vezető járatot, a nő hatolt be és töltötte ki a nemiség magvát, a férfinek maga előtt is rejtett középpontját, amit váratlanul felfedezett magában.

Lelkem lelke –, suttogta a férfi a nő füle mögötti nedves tincseknek, s szorosan magához szorította.

Ott, ahol a bőrük érintkezett, Jelena feloldódott a boldogságban. Ez annak az elérhetetlennek az elérése volt, ami arra készteti a szerelmeseket, hogy újra és újra egyesüljenek a házastársi ölelésben, évekig, évtizedekig, hogy öntudatlan igyekezetükben elérjék a testi függőség alóli felszabadulást, de a szegényes emberi közösülés a kikerülhetetlen orgazmussal véget is ér, amin túl már nem lehet jutni a testi közelségben. Minthogy maguk a testek a határok is...

Velük viszont szokatlan dolog történt. Abból, ami az emberi felfogáson belül van még, a testek érzete maradt meg, a sajáté és a másiké, ám az, ami a földi életben egymásba hatolásnak neveztetik, ebben a világban beláthatatlanul kitágult. Ebben az újraképződő teljességben, az együttes kilépésben a másik világ égitestére, új térhatás nyílt meg, ahonnan egyszerre látni rögtön mindent és egyidejűleg sok gondolatot lehetséges gondolni. S mindezek a képek és gondolatok és érzetek most olyan szögben jelentek meg, hogy már csak mosolyt váltott ki Jelenából: iménti félelme a szakadéktól, hogy eltéved a térben, ami ismeretlen koordináták között húzódik, s elveszíti azt a tengelyt, amit egyszer valóban elveszített: az időét.

A belső látás utolsó csobbanásában látható volt, hogy a petefészkek két hajlított ágacskája szépen ott fekszik a maga helyén, a negyvenháromban eltávolított méh is a korábbi helyén található, s a hason keresztül húzódó varratnak sincs nyoma.

De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a megtörténtek meg nem történtté váltak volna –, találták ki mindketten, a férfi is és a nő is. Ez azt jelenti, hogy minden ki van téve az átalakulásnak: a gondolatok és az érzések, a testek és a lelkek. S még azok a kicsik, azok a majdnem senkik, akik a létre nem jött testek áttetsző tervezetei, akik az érdes és véres élet nehéz körülményeinek hatására megszakították földi utazásukat...” [26]

A Harmadik Állapot teljes érzékletei az evilági kiteljesedései; az elbeszélő-szereplő éppen a tárgyak hármas létezésén át világítja meg a három létállapot (ébrenlét, álom, Harmadik Állapot) különneműségét. Ez utóbbiban a tárgyak teljes-ideális minősége nyilvánul meg. Ebben a különleges dimenzióban kibomló látványvilág sokrétű, mitikus (sivatag, víz, híd-labirintus-szerkezet, Paradicsom) elemeket is felhasználó konstrukció, de a civilizált létből és a fiktív térképzetekből ugyancsak merít a szöveg. Mindkét főszereplő természetfeletti látóképessége is kiemeli a vizualitás szerepét.

A más-világon található meg újra az, ami a Földön elkerülte a szereplők figyelmét, ami mellett a halandó, esendő, szenvedő ember elhaladt. Ugyanazt találja, de már az elmélyült megfigyelés esélyével:

„Tett néhány lépést a füvön és csodálkozott a benyomások gazdagságán, amiket meztelen talpa felfogott, ahogy a földhöz ért: érezte az összes fűszálat, a szárak kölcsönös elhelyezkedését, sőt még a keskeny levelek közös hüvelyben történő egyesülését is. Mintha feleszmélt volna vak talpa. Valami hasonló történt a látásával, a hallásával, a szaglásával is. Jelena két bokor közé ült egy kis halomra. Egyikük, ami kinyílni készült, jázmin volt, egyszerű és erős illattal, a másik ismeretlen, tömött levelekkel, melyeket szélükön világos csík vett körül. Szaga savanyú és hideg, különös volt. A földről szagok sokasága áradt felfelé:  a nedves föld rothadása, a szétnyomódott fűszálak nedve, a földieper levele, a gyanta, a keserű kamilla... S még a nemrég itt járt ember szaga is... Rögtön tudta, hogy éppen kié is...

'Vadállati ösztön, hát ez az' –, jegyezte meg magában. Hangból is túl sok volt egy ilyen csendes reggelen: hangosan susogtak a füvek, s a susogásban meg lehetett különböztetni sajátosságukat: a vastagabb füvek érdesebben surrogtak, a puhák vékonyabb, sikamlósabb hangot adtak ki. A bokor levelei bársonyos susogással törlődtek egymásba, s hallani lehetett a feszes nyögést is, amivel bomlott ki a rügy. A fáról felröppenő cinke szárnya és farka segítségével hármashangzatot hallatott, ez könnyed cikkanást hagyott maga után a levegőben, ami körülfolyta a röptükben szétnyíló szárnyakat.

S eközben láthatóvá vált, amit Jelena azelőtt soha nem vett észre: az elrepülő madár farktollazata majdnem függőlegesen állt, a szárnyak kihegyesedő végei lefelé irányult, a sötétszürke gyufányi lábacskák pedig szürke begyéhez tapadtak... Leereszkedett, aztán mintha meggondolta volna magát, felfordította a farkát, leengedte a toll végét s szárnyalni kezdett... S a repülés geometriája, aerodinamikája, iskolában is oktathatnák... 'Hogyhogy ezt korábban soha nem láttam meg?' – csodálkozott Jelena” [27]

A zenei hatás átadására is van nyelve:

„A Professzor meghallotta s elsírta magát. Elszálltak utolsó reményei: hát valóban meghalt, mert a földön ilyen nincs. Mindig büszke volt jó hallására, megbízhatóan énekelt gitárral, még dzsesszharmonikán is tudott pötyögni, ha nem is tanultan; sőt tökfilkó-fia is örökölte tőle zenei képességeit... De ez most másfajta zene volt. Pontosan, kifejezően beszélt a szépség értelmetlenségéről és nélkülözhetetlenségéről és maga volt a szépség: megszakíthatatlan, elengedett, gondtalan, semmire nem való és súlytalan, akár a madártoll, a szappanbuborék vagy a bársonyos szirmokból összeálló árvácskaszemek lila arca... S még olyant is mondott, amitől a Professzornak kínzó szégyenérzete támadt a céltalanul élt évei miatt... Nem, nem, ezt valaki más mondta: a Professzor nagyon kínosan kezdte érezni magát saját maga miatt, születésétől haláláig, lábától a fejéig, reggeltől estig...

S mindenfajta mozgás, kapaszkodás, felfelé kúszás abbamaradt. Mind elhallgattak, megdermedtek. Még a kis lények, akik a szakadék mélyén a szétesett Próbababán szorgoskodtak, is felfelé emelték szemes fejüket és hallgatóztak...

S a Hosszúhajú mintha nem létezett volna. Egészen feloldódott a muzsikában, maga volt a muzsika, s egész lényéből csak egyetlen kristály maradt, ami csak arra volt jó, hogy felismerjék a megvalósult csodát, csak egy pont maradt: az erős élvezeté, amely előtt minden ragyogó földi öröm még csak nem is a megvalósult boldogság előképe, hanem szégyenletes csalás, mint a guminő a bűzlő guminyílással...” [28]

A hosszú idézetekkel szeretném felmutatni, hogy az eufória miféle nyelvi kifejeződést nyer. Úgy vélem, mai misztikus szöveggel van itt dolgunk. A figurativitás (a szóképek: metaforák, hasonlatok, szimbólumok), az alakzatok (ellentétek, ritmusváltás, a változó, felgyorsuló-lelassuló lélegzet követése, kimerevítés, kihagyás, elhallgatás), a narráció: a pszichologizáló leírás, a két szintet összekapcsoló elbeszélési kód, az eufóriát kiváltó esemény, tárgy hatásának elemzése, külső-belső pozícióból történő kivetítése s a teljességre utaló, áttetsző nyelvezetű bölcseleti értelmező kommentárok váltják ki ezt a hatást. Az ábrázolt más-világ is részlegesen referenciális, köthető emberi tapasztalatunkhoz, kontextusainkhoz. A transzcendálás két feltétele: a másság és ismerősség válik eggyé, a másság ismerőssé lesz. Ám csak bizonyos típusú befogadó számára. Az olvasó rejtélyt bogoz, rejtvényt fejt újragondoló, újraolvasó, fellapozó befogadói stratégiára kényszerülve. Erőfeszítéseket tesz, ám ehhez motiváció, ráhangolás szükségeltetik. A meglelt alakmegfelelések feletti örvendezés és a ködbe vesző, nem egyértelműsíthető, enigmatikusan maradó kettősségek zavara is része az élménynek. A képződő, nyitott, szakaszosan összeolvadó horizontot, a profán és a szent egymásmellettiségét, összetartozását, egymást feltételezését alkotják más szélső minőségekkel. Komplementer pólusok feszítik tággá a horizontot. Ilyen a fájdalom és az öröm mélységének tapasztalata vagy a felismerhetetlenség, monotónia, idegenség nyomasztó volta egyfelől – másfelől a bent-levés: a másvilági rész végére, a könyv közepére kicsúcsosodó, de időnként másutt is létrejövő bensőségesség teljességének ismétlődő, más-más tartalmú eksztatikus megnyilatkozása.

A másvilági részben található textusokból idéztem, onnan nyílnak az említett kódok is. Mitikus képzeteket is [29] magába foglaló átváltozásban, alakulásban, mozgásban, előrehaladásban részesülnek itt, a túlvilági kiterjedésben a szereplők annak függvényében, hogy a Földön mire jutottak személyes életükben. Eltérő bizonyossággal ismerhetőek fel az alakpárok. Más-más tudatszinten folytatódó, s bizonyos létsíkokon érintkező próbatevő sorstörténeteik – belső logikájukon túl – kitapintható misztikus, vallási, mitológiai és irodalmi hagyományokra épülnek.

Nem lágyítják meg azonban azt az olvasói csoportot, amely ellenáll a misztikus kódnak. A regényt képező két szöveg más létszinten van; a „másvilágit” a már említett különböző, lebegtetett, nem egyértelműsíthető potenciális eljárások kötik a realista család- és kortörténethez. A létszintváltás zavara és traumája nemcsak a misztikus világnézetre nem fogékony olvasót sokkolja, hanem a csekélyebb olvasási tapasztalatra támaszkodót is. A fundamentalista vallásosság sem ismeri fel képzeteit és hitének nyomait, referenciáit a másvilági textusban, a holisztikus-misztikus irányultságú olvasókat azonban átsodorja a lendület. [30]

Valamilyen túl-világi utazást téve szerez tudomást az elhallgató, az evilág számára tudatát, emlékezetét elveszítő Jelena arról, hogyan élhetett volna a Földön jobban, boldogabban. Igaz, a földi világban elromlott e regény főszereplőinek élete – az írónőnek egy másik, a Médea és gyermekei című regénye mutatja meg a földi egyensúly lehetőségét, fájdalommal és gyönyörűséggel teli evilági megvalósulását. A binaritásoktól, polaritásoktól, ambivalenciától feszített földi létben a Kukockij-regény Jelenája nem volt képes teljes életre, transzcendens vigaszban részesül csak. A művön belül is létesül viszont némi visszaigazolás: a Földön ér véget elbeszélt története, ahol ráismert egyvalakire Odaátról. Valamiképpen előrehozott lehetőség rejlik ebben (a narrációs szerkezetnek köszönhetően) az ő számára, nem egészen egyértelmű ugyanis, nem kezdhetik-e újra felismert párjával a földi életet, ha a két dimenzió viszonya egymáshoz nem csupán a lineáris kronológiáé, az egymásutániságé. A mű(vészet) performatív, teremtő gesztusa révén a kettős rétegű, egymásba fonódó kompozíció jelzése annak, hogy magasabb rendű egységben is szemlélhető, élhető már talán az evilág is – legfőképpen az olvasóé.

***

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.