OROSZOS VAGYOK

 

 

 

 

Nehéz most oroszosnak lenni.

Micsoda pontatlan mondat! Hiszen mikor volt egyáltalán könnyű?

Aki a rendszerváltásig végezte el és művelte kulturális meggyőződésből a szakot, folyamatosan a politikával szemben határozta meg magát 'oroszosként' – evidens módon határolódva el mindenkori politikai rendszerüktől. Így szocializálódtunk a (szegedi) tanszéken – szamizdatokon és tamizdatokon, azokból nyertük szellemi táplálékunkat. A Szovjetunióban megjelent könyvekkel óvatosan bántunk; az orosz kiadásúak közül jobbára régi (századfordulós) vagy klasszikus műveket forgattunk. Irodalom-tankönyvek helyett cikkekből, előadásokból tanultunk. A klasszikus irodalmat és a századelőt favorizáltuk, a harmincas évektől elkomoruló rendszer valódi kultúráját hivatalosan megjelent anyagokban elvétve fedeztük fel. Szívtuk magunkba az ellenmítoszt, a szubkultúrát, ápoltuk a szóbeliség hagyományát, minden lehetséges módon faggatva az orális forrásokat és az illegális, törvényen kívüli anyagokat. (Ahogyan előző írásom címében: változatosan, találékonyan, mindenáron kijátszva a centrumot, ami általános metafora, az orosz irodalom kutatóira és rajongóira egyaránt vonatkozott külföldön és náluk is.) Külön csemegét kínált azoknak a műveknek a sora, amelyek – a cím értelmében – valahogyan mégis megkerülték az éber, ám gyakran buta cenzorok figyelmét, és átsiklottak. Esetenként túl nagy árat is fizetve, ha szándékolt kompromisszumot kötöttek, ha kettősen kódolta őket szerzőjük.

 

Nem kétséges, hogy azóta sem lehetünk büszkék a hatalmi centrumára annak az országnak, amelynek kultúráját tanulmányozzuk.

Miért foglalkozom ezzel? Ahogy a hollandos, a lengyeles, az angolos nem bosszankodik és nem szörnyülködik a vizsgált irodalom politikai hátországa, az ország hatalmi viszonyai miatt, én miért teszem?

Lehet, hogy mégsem vagyok egyedül ezzel – csoportunkból sem. A posztkolonialista irodalmak kutatóinak asztaláról szintén nem lehet lesöpörni a politikumot (ld. Parrag Judit, Horváth Miléna). A russzisták pedig elkeseredetten regisztrálják (korántsem nyugtázzák): nem lett jobb '90 után sem, nincs demokratizálódás, gyűrűzik tovább a civilizálatlan, félelmetes, életveszélyes hatalmi káosz.

A jelen: az ukrán ellen-elnökjelölt megmérgezése.

A közelmúlt, a legfájóbb: Beszlán.

A néhány éves ügy: a Kurszk-tengeralattjáró cserbenhagyása.

Tombol a hozzá nem értés, él tovább a cinikus álintézkedések és hamis tájékoztatás hagyománya, a ragaszkodás a látszat megőrzéséhez, mindenáron.

De milyen vélt jó hírt őrizhetnének meg?! Mit lehet ma már titokban tartani?! Sokat emlegetett, szimulákrumot, hiperrealitást gerjesztő rendszerük[1] bárminémű mítoszokat is gyárt, biztos lehet benne: a vaskos realitást sem tudja eltüntetni. Nem söpörheti le immár, nincs szőnyeg, ami alá tömködhetné a tényeket. Vérlázító a hatalom viszonya az emberélethez, gondatlan bánásmódja az atomerőművekkel…

Rossz erről írni. Nehéz indulat nélkül, elegánsan, távol maradva, értékelve, értelmezve szóba önteni a benyomásokat. A „kremlinológia” igyekszik kialakítani a tudományos viszonyt az orosz–szovjet–posztszovjet történelemhez és politikához. (A politika-kutatásnak ezt a külön orosz tárgyra specializálódott ágát a szükség hívja életre – ahogyan az orosz kultúra sajátos bölcselete, mentalitástörténete, úgy társadalmi folyamataik is megteremtik adekvát megközelítési módjaikat.)

E kezdő keserű gondolatfutam mutatja, milyen nehéz lenne mellőzni a hatalmi kontextust, amiben létrejön és létezik az új orosz irodalom. Annál inkább tisztelem benne azt, aki nem hasonul hozzá alkotói attitűdjében. Az írók többsége ugyanis autentikusan, a helyzethez illően dühöng és konceptualista gesztusokkal rázza az öklét, nem kímélve most már semmiféle, tehát hatalmi érzékenységet sem. Világukra: múltjukra, közelmúltjukra, jelenükre jellemzően iróniával, groteszkkel, hiperbolával, szarkazmussal, trágársággal, vulgarizmussal reagálnak. Gyakori a fikciós, a fantasztikus eltávolítás, a szituációkat egyes alkotók történelmi környezetbe állítják.

Egy kisebbség pedig úgy fordul el a tobzódástól, hogy megkísérli fenntartani az egyensúlyt a belső világgal; próbálja újrateremteni azt a klasszikus emberi mérce alapján. Ezek az írók átengedik magukon a zűrzavart, a külső történéseket, nem veszítve közben szem elől, ami személyes környezetükben zajlik, ami „kéznél” van. Valahogy Anton Pavlovics Csehov módjára, aki nem nagyítja ki önkínzóan a betegséget, a megfigyelt torz jelenséget, nem is átkozódik, még más korba sem távolodik, legfeljebb átteszi színtereit a fővárosokból és a provinciából a krími üdülőkbe és a szibériai száműzetések helyszíneire. És okos körültekintéssel leírja, amit észlel. Mint Almási Miklós „Mi lesz velünk, Anton Pavlovics?” című könyvében (amelynek címe jelen időben adekvátabban, ám nehézkesebben fejezte volna ki a fenti tartalmat – a 'mi van velünk' és a 'hogy is vagyunk' pongyola, joviális familiaritása valószínűleg már nem vállalható) közvetíti.

Mi lesz velünk, kérdezhetnénk begyakorlottabban, ám a jövő Csehovnál is nyitott és költői (hol ironikusba, hol patetikusba fordul, hol a kettő kibogozhatatlan elegye). A jelen, a modern ember életfolyamatainak érzékelésében és közvetítésében azonban az egyre aktuálisabb 20. század eleji novellista lenyűgözően hat.

Miképpen az előttem feltáruló horizonton Ulickaja is – a mában. Ő egyike azon keveseknek, akitől a mindennapok orosz irodalmából eljutnak hozzám a csendes hang méltóságának, a körültekintő analízis képességének adományai, akinek egyes műveiből áramlik a remény, hogy van mód, van esély a káosz és a hisztéria megnyugtató kezelésére. Figyelme megértő, láttató, befogadó, az elfogadásra irányul; éppen a tágas körbetekintés jellemzi. Ellentétben környezetének belterjességével, egyoldalúságával, ő széles látókörben mutatja fel a jelenségek összefüggéseit. Elemző tekintete fenomenológiai pontosságú látleletet eredményez. Ő is – Csehovhoz hasonlóan – ebben a regiszterben otthonos. Műfaját tekintve azonban számomra nem a novella, hanem a regény terében tud kiteljesedni. (Néhány kivétellel mégis foglalkozom a továbbiakban.)

Rendkívül népszerű, olvasott szerző kül- és belföldön egyaránt. M. Nagy Miklós szerint

„Az orosz irodalomban az utóbbi évek legsikeresebb – legolvasottabb! – regényei, Viktor Pelevin és Borisz Akunyin művei például majdhogynem demonstratívan posztmodern írásművek, s ez, úgy látszik, csöppet sem zavarja olvasóikat, akiknek – az orosz kritikusok útmutatása szerint – már régóta valamiféle neorealistákat kellene kegyeikbe fogadniuk, hogy a kegyvesztett posztmodernek 'hülyítsék' csak a nyugati szlavistákat. (Tény persze, hogy a mai orosz irodalom harmadik világsztárja, az Oroszországban is népszerű Ljudmila Ulickaja éppen azt műveli roppant magas színvonalon, amit a kritikusok többsége igényel: a mediatizált új orosz kultúra mögött, alatt mégiscsak létező, vegetáló – halálra ítélt? – mélyvalóság alakjait (például koldusait) ábrázolja egészen hagyományos elbeszélő módszerekkel. Ez a neorealizmus – melyet Ulickaja mellett még jó pár orosz nőíró képvisel – kétségkívül mélyebb megismerésre és elemzésre méltó irányzat, de ez a gondolatmenet nem róluk szól: minden erénye és vonzereje mellett is periférikusnak tűnik ugyanis.)”[2]

Létezik tehát ez az irodalom, még sikeres is, azaz mégsem csupán a kritikusok és irodalmárok vágyaiban él. M. Nagy Miklós legalább megemlíti (időnként még Nobel-díj-várományosként is, az Ulickajával sokak által szembeállított Tatyjana Tolsztajával egyetemben), több magyarországi russzista azonban egyszerűn kifelejti, elhallgatja, amikor az orosz irodalom mai állásáról kérdezik. Kötetünk koncepciója szempontjából is érdekes, vajon mit jelenthet a fent idézett magyar kritikus szövegének kontextusában a „periférikus” megjelölés. S vajon miért nem akarnak tudomást venni róla mások. Ezt járom körül a továbbiakban. Kíváncsi vagyok arra is, kiket illethet a nőírókra vonatkozó többes szám – kikre, milyen nőírókéra hasonlít Ulickaja írásmódja. Az imént említett Tolsztajáéra nem, az előző részben érintett Petrusevszkajáéra is alig. Nyina Szadurral szokták néha párhuzamba vonni, ám az ő zilált monológú, deviáns hősei számomra nem az Ulickaja-féle pszichológiai érvényű, markáns újrealizmust idézik. Távoli párhuzamot látok egy (ugyan jóval konvencionálisabb) mesélővel, Grekovával. S bár a bevezetőben éppen én vontam kétségbe, hogy a 3. körben is ilyen nagy számú nőíró kerülne még reflektorfénybe, elsőként cáfolom előrejelzésemet. A magam részéről ugyanis feltétlen szükségesnek tartom T. Tolsztaja Kssz! és Lj. Petrusevszkaja[3] Egyes szám avagy a más lehetőségek kertjében [Номер один или в саду других возможностей] című regényeinek tárgyalását azért, mert határozottan e művek tűnnek váltott (magyar, orosz, más külföldi kritikai, írói önértelmezések, olvasói tapasztalatok felőli) látószögekből is a legeredetibb, legizgalmasabb irodalmi jelenségeknek ma Oroszországban. M. Nagy Miklós fent említett többi szerzője ugyan markáns vonalat visz, ám a stilizált történelmi krimi (Akunyin) és a pszichologizáló szürrealizmus illetve a mediatizált konzumérzés (Pelevin) megfogalmazói számomra összességükben kevésbé érdekesek, bár az utóbbitól nagyon szerettem A rovarok életét (Ford. Király Zsuzsa, Park K. 2003 - Жизнь насекомых, Вагриус 2003), és vannak még titkai. Viktor Jerofejevből mindössze egy nyegle show- és businessman maradt, a múltkor tárgyalt Szlapovszkij prózáját viszont továbbra is figyelemre méltóan változatosnak tartom. Az előzőekben emlegetett „Se apák, se fiúk” című antológiában a harmszi abszurd nyomdokain haladva a múlt évezredben kurta-furcsa történetkékből Könyv(et írt) azoknak, akik nem szeretnek olvasni. Az Akasztófavirág [Висельник][4] című kisregényében azonban már hogy-hogy nem, újra a kortársak kedvelt terepén, a lelki komplexusok talaján járunk. Egy gyilkosság kitervelése zajlik (az orosz irodalomban nem először) hideg fejjel, egyes szám első személyben. A főszereplő férfit tudatáram-monológjának tanúsága szerint eddig indokolatlanul hagyták el szerelmei. Mostantól bosszút forral: megelőzésül megöli őket. Az ő nézőpontjából, az ő logikáját követve szemléljük az eseményeket, az újabb és ez alkalommal különösen helyes pszichiáterlány kiválasztását, érdeklődésének felkeltését, változatos érzelmi zsarolási technikákkal történő maga felé fordítását, s amikor megszerezte, kétségbeesésbe kergetését. Azon a ponton ugyanis, ahol a beszélő-főszereplő már-már beléjük szerethetne, ellenáll nekik oly módon, hogy ellehetetleníti számukra az esetleg újra bekövetkező lépést: ő maga veszi elejét a fordulatnak a (majdnem) megszeretett személy kiiktatásával.

A mai orosz irodalom kedvelt témája ez; a megalázás, megaláztatás, a kínos, bizarr helyzetek mániákus taglalása külső-belső nézőpontból. A mai orosz irodalmat reprezentáló folyóirat-számok így könnyen megtalálják ezeket a szövegeket, ld. Melihov: A vidéki című kisregényének kisebbrendűségi érzéseit felkínáló, önmagát megalázó helyzetbe lavírozó, barátnője randevúját a szomszéd szobából végig asszisztáló antihős bizarr testi-lelki állapotainak hosszas közvetítését az Átváltozások 17-18. számában (az öngyilkosságról és vodkáról szóló anyagok társaságában). Szolzsenyicin továbbra is történelmi óriástablókat alkot. Sajnos, az általam az előzőekben dicsért V. Akszjonov a gigászi méretű Moszkvai történettel (Európa 2003, ford. Soproni András; Московская сага 1999) is valami hasonlót vitt véghez. Ha van férfiírásmód rossz értelemben, ez az. Nem is értem azokat, akik Ulickajával együtt említik. Az orvostematika révén feltalálni vélt párhuzam nem releváns; itt látszik igazán, mennyire nem a tárgya határozza meg az irodalmat és kisugárzását. Túlságosan olcsón, könnyedén adják magukat, hallottam még kettőjükről (a fent említett egyik szakmai pozícióból); hát, számomra egyáltalán nem. Ulickaja azért nem, mert sokrétegű, aprólékosan motivált, erős emberi töltetű művészetet kínál, Akszjonov azért nem, mert töményen szürke makrotörténelmet ír vérszegény szereplőkkel, s 1200 oldalas művében szinte csak csaták, tárgyalások követik egymást; a magánszféra megbúvik, s sorjáznak egyre, könyörtelenül a politikum és a front hadmozdulatai.

Ulickaját előző kötetünkben vezettem be, most folytatnám a történetet, a történetét, a történetemet, sőt történetünket vele, hiszen azóta járt Magyarországon, számolatlanul adta a magyaroknak is az interjúkat (amitől irtózik), kapta a munkásságára irányuló tudományos indíttatású kérdéseket (amitől úgyszintén), de a sablonosakat is bőven (naná!).

Ám ezt egy közszereplő – az író is az, ha már turnézik újonnan megjelent művével – viselje el.

A recepció mindenesetre megélénkült körülötte. Érdekes, hogy világszerte mind szakmai, mind olvasói körökben alapvető elfogadottságra tett szert, ám folyamatosak a kritikák, kétfelől is. „Lentről” időnként azt hallani: elit-író, érthetetlen, követhetetlen; sötéten lát, bonyolultan rakja össze szövevényes történeteit. „Fentről”: sokat vesz át az elődöktől, leegyszerűsít, túlzottan harmonikusnak mutatja a világot, kiszolgálja az olvasót a nők életerejének mindent legyőző erejét misztifikálva. Folyton jó véget érnek történetei, tehát megszépíti a nehézségeket, ezáltal hamisít.

Az egymásnak ellentmondó kritikai visszhang nem egyedi jelenség, a nagy teljesítmények sajátja is, engem több ponton emlékeztet az U. Eco-recepcióra (ld. a bevezetőben). Mindamellett, hogy elméletileg is kizárt az egységes fogadtatás, érdemesnek tartom szemügyre venni a főbb vádpontokat. Ahonnan én érzékelem: egyszerre zárt és nyitott, kerek és amorf nála a művészi konstrukció, humanista-modernista a világkép, újrealista a szemlélet- és írásmód. Azaz: átláthatónak, összetett motivációiban is megragadhatónak, nyelvileg megfoghatónak bizonyul a világ. Ezen belül igen változatos, széles skálán mozognak az életmű darabjai. Tragédiák, veszteségek és megoldódó helyzetek elegáns intertextuális háttérrel, finoman és eredeti látásmóddal, erős kézzel megkomponált együttese a Médea és a Kukockij, [5] másként. Mindkettőt a legmagasabb rendű irodalomnak tartom. Maga sem tagadja azonban, hogy rászolgált a leegyszerűsítő címkére: nálunk legutóbb megjelentetett szövegét például szinte félkész állapotban adta ki kezéből kiadója sürgetésére (!). Nem tagadható, hogy elkapta a piac sodrása, vö. Fried Ilona példájával.[6] Általunk is érzékelhető esetlegessége ellenére sem tagadható meg ettől az elbeszélésfüzértől annak megkapó dinamikája. Az a játéka, ahogyan a (női) mesélés kreatív hazugságba vált, valamint ahogyan a jóindulatú, becsapható, kihasználható értelmiségi (s ugyancsak női) befogadó erre kapható. Ráadásul egy korábbi, problematikus novella „mélyvalóság-koldusai” e szöveg által nyertek hitelt nálam. Ezt a szerzővel készített interjúkban 'talán kedvesebb' saját alkotásnak vallott művet, A kiválasztott nép (Избранный народ, 1991)[7] címűt, amivel magyarul a híres-hírhedt antológiában bemutatkozik 1995-ben, a legutóbbi időkig nem kedveltem, rá jellemzőnek semmiképp nem láttam, s végképp nem hittem, hogy kiemelkedne a posztszovjet átlagból. Éppen olyan morbidnak, groteszknek, szélsőségesnek véltem, mint azok nagy részét.

Újraolvasva – más lett, az életmű pozícionálta tágasabb térben elnyerte helyét a szememben. Segített ráhangolódni az imént említett Életművésznők (Magvető 2004, Ford. Goretity József - Сквозная линия, 2003) című elbeszélésfüzér, amelynek utolsó darabja egy balesetben nyomorékká lett értelmiségi nő megújuló élni akarását mutatja meg. A kiválasztott nép bár szegényekről, született nyomorékokról, fizikailag torz lényekről, majd minden oldalról szerencsétlen koldusasszonyokról szól, az ő perspektívájuk életlehetőségeit keresi, a vitalitás profán szentségének felmutatása köti össze őket ebből a nézőpontból. Egyik esetben – valamilyen szintű – tanúságtétel ez az evilági nyomorúság értelméről, a rendelés elfogadásáról, a másikban a nihilista pozíció feladásáról.

Ulickaja pedig csak egy csipetnyit szentimentális (igaz, ilyen címkét is aggattak rá, de legfeljebb környezetéhez, a vadakhoz/trágárokhoz képest az), s nem ír sem vallásos, sem ezoterikus irodalmat – bár mindezzel érintkeznek írásai. Éppen a váltogatott, egymást hol támogató, hol kioltó kódok használata az izgalmas művészetében. Már-már misztikusan értelmezhetünk egy helyzetet – pl. a Vadállat (Зверь)[8] című novellában, ahol a hősnő hermetikusan (le)zárt lakásában férje és anyja halála után rendre egy óriás kandúr tűnik fel –, ám pl. a projektálódást/materializálódást mint értelmezési módot erősítő túlbuzgó antropozófus barátnő elbizonytalanítóan hat: akarjuk mi is így gondolni?… Az ezoterikus megfejtést kioltja a vallásos barátnő magyarázata is – és viszont. Feltétlen kell történnie Ulickajánál ilyenkor valaminek a külső cselekmény szintjén, ami kibillent a borzongásból (másutt a vallásos áhítatból vagy kínlódásból); fiziológiai (belefárad a bajba a szereplő; netán addig is a kialvatlanságtól látott már rémeket?), pszichológiai (beleun) oldalról oldódik a rejtély. A nemiség is bevonódik (egy-két férfi érdeklődése kizökkenti, felfrissíti a szereplőnőt), s a rituális gyászév letelte, az emlékező tor lebonyolítása, a terhek illő hordozása, majd lerakása után beköszönt az oldó pihenés. Az élet ritmusát; feszültségeit, konfliktusait és azok kioltódásának folyamatát Ulickaja bölcsen mutatja fel.

A kiválasztott nép pedig a valódi „mélyvilági kolduslét” naturalista ábrázolásával egyszerre távolít el a témától és kínál magyarázatot az alakok állapotára – egyik szereplő által a másiknak. A groteszk és az istenes kód összevillanása fenntartja az ábrázolt világ súlyosságát, a mottó helyén, gyanánt közölt önvallomás pedig a szerzőnek olyan fokú kitárulkozása a rendkívüli, sőt szent emberekkel történt találkozásairól és hitvallása arról, hogy formába öntse e tapasztalatot, amit utóbb már inkább visszavonna.

A Kukockij eseteiben megy el a legmesszebb a különleges élmények megjelenítésében, amelynek érvényét aztán para- és metatextuálisan fokozatosan fiktivizálja, relativizálja. Éppen emiatt tompítja később az eredetileg, folyóirat-közlésekor Utazás a világ hetedik körébe címet Kukockij-kázusra. Hadd ne legyen oly feltűnő, miről is van szó, a természetfeletti tudás bevonásáért hadd ne ő, a szerző vállalja a felelősséget. „Vannak az olvasók közül olyanok, akik szerzői súgás nélkül is gyanakszanak, hogy kiegészítő koordináták kerülnek be a regényvilágba, ám ha valakinek ez nem tűnik fel, ám maradjon meg számára a történet egyedi esetnek, egy különös képességgel megáldott orvos fura anomáliájának, aki 'átlát' az emberen”[9] – nyilatkozza.

Szó mi szó, nem könnyen bocsátják meg neki e könyv transzcendencia-látomását. Hallottam már New Age-es engedménynek, érthetetlen és feleslegesnek zagyvaságnak, megterhelő ezoterikus betétnek, a realista ritmust és elvárást durván megbontó furcsaságnak, szervetlen helynek titulálni. Elfogadása nyilvánvalóan függ a befogadó világnézetétől; a vallásostól a misztikus felé tartó sávban nyitottak rá. A különleges közjáték sokszínű értelmezésre ad lehetőséget: lehet lázálom, látomás, Jelena furcsa, emlékezet-vesztéses, és így talán másfelé nyíló, nyúló betegségének tartalma, lehet élet utáni, élet előtti státusz, lehet álom, lehet transzállapot. Gyűjthetők érvek mindegyik mellett, és lelkialkat, meggyőződés, kulturális háttér függvénye, ki melyiket véli elsődlegesnek. Az pedig talán nem is poétikai nyitottság-, inkább intelligenciafüggő, hogy a többi kód lebegését a befogadó, értelmező elviseli-e.

Abban a (szerintem) másik világban, párhuzamos dimenzióban, köztes térben, harmadik állapotban az evilági életüktől függően ocsúdnak fel egyedi módon a személyek, kapnak új nevet és régi-új identitást.

Jelena Újdonka lesz, Kukockij Borotváltfejű, Goldberg Zsidó. Ennyi párhuzam felismerése az én nézetemben elegendő is, hogy lélegzetelállítóan izgalmassá váljék annak követése: mi történik ezen az új helyszínen velük, megismerik-e egymást, megértik-e itt, az emelt szinten, hogy hol hibáztak korábban, képesek-e összekapcsolni földi énjüket a megváltozottal; hogyan és hova léphetnek tovább, miképpen javíthatnak, és sikerül-e ez nekik.

Őszintén nem értem, miért a rengeteg ellenkezés, panasz, sirám, felháborodás, zúgolódás, elutasítás a regény e szűk száz oldalával szemben.

A szebbnél szebb, megrendítőbbnél megrendítőbb, rejtettségi fokban különböző, gyakran megdöbbentő alak-átmenetek közül most csak egyet emelek ki: a Professzort, akit az evilágon nem ismerünk, de előbb-utóbb rájövünk: ő Szergej, a szaxofonista apja. Szergej addig viszont még nem szerepel a regény lineáris menetében az evilágon… majd csak a betét után ismerkedünk meg vele. Többszöri olvasás juttat el tehát ezeknek a kapcsolódásoknak a felismeréséig, de az borzongató. A materialista, ateista, életét feleségére és egyetemi munkájára tevő, fiát megtagadó, lényegi központ nélküli ember bennem egyértelműen Csehov Unalmas történetének professzorát idézi, aki igen jól érezte magát majd' élete végéig a katedrán, az oktatásban és a tudományban, de élete alkonyán mindez kevésnek bizonyul. Ulickaja professzora a túlvilágon sem ismeri fel fiát, pedig folyton eszébe jut róla, a Hosszúhajúról. Az a csodálatos muzsika, ami szerinte csak ott hangozhat fel (nem egészen! Tánya és közös barátaik a Földön is meghallják, megértik!) juttatja csak el a katarzisig az apát, éppen fel nem ismert fiának varázslatos zenéjétől.

A Földön elromlott, egymástól elidegenedett életek túlvilági esélyt kapnak az újrakonstituálódásra, ám nem mindenki tud még ott sem élni vele. Nevezhetjük ezt transzcendens realizmusnak?

Ulickaja hatásának titka talán abban rejlik, hogy nem a káosz poétikájával ír a világról, noha számára is ismert a káosz létezése. A több síkon folyó élet nem átláthatatlan, nem kilátástalan, kiszámíthatatlan, durva entitás, amit csak ugyanilyen eszközökkel lehetne érzékeltetni. Történetíveket, sorsvonulatokat alkot meg és okokat, sokrétű motivációt fed fel mögöttük. Ezekből pedig megfogható, megfogalmazható markáns arcélek és életút-vonalak rajzolódnak ki. Egymásba érnek, mégis elhatárolhatók egymástól a sorsok. Biztonságot ad, ahogyan láttatja összefüggéseiket, külső-belső törvényszerűségeiket. Genetikai indíttatás és szocializáció együtt hat szereplőire, érthető, követhető, felismerhető, kivel mi történik, miért, milyen minta érvényesül.

Eco írja, hogy a befejezett történetek meghalni tanítanak. Én ezt úgy értem, hogy megtanítják az olvasóval elfogadtatni a halált az által, hogy az egyes sorsok zártak, befejezettek, látható, miről szóltak, miért addig tartottak. Állásfoglalás ez a szerző részéről az élet és a halál viszonyáról, amelyeknek az egyes sorsokra vetítve is jól kitapintható az íve és egymásutánisága. A folyamatos alakulás logikája a meglepő fordulatokkal együtt is kivehető, katartikus. A bomlás, a nehézségek, a katasztrófák, a váratlan helyzetek szerves részei a világrend létezésének. Mása halála a Médea és gyermekeiben elháríthatatlan, akárhonnan nézzük – Brjuszov, Tolsztoj vagy Paszternak irodalmi hagyatéka vagy a regény immanens motívumai –, szüleinek tragédiája vagy nagyanyja gonoszsága felől. És hogy éppen a pici, szöszke, vékonyka északi Nóra lesz a csontos, kemény, fekete, szikár Médeának a mentális örököse, gazdaságának, háztartásának folytatója, szintén érthető, méltányolható a regény metonimikus multikulturalitás-szerkezetének köszönhetően.

A térbeli egymás mellettiség működteti ugyanis a regény dinamikáját. Médea házának szomszédságában üdül Nóra, akivel a Médeánál nyaraló kedvenc unokaöcs viszonyt sző. Médea házának lakói, a rendszeresen visszatérő vendégek is egymás mellett hálnak, esznek, kávéznak, nevelik gyerekeiket, életük egymásba folyik, a falakon áthallatszik minden, ahogy az sem maradhat rejtve, ha egyazon férfit kívánnak meg – a szomszédból.

Médea háza kronotoposz. Médea állandó otthona ez, amiből mindössze kétszer mozdul ki: vigasztalást keresni és vigaszt adni. Amúgy kora tavasztól késő őszig a nagycsalád üdülője, ahova menetrendszerűen érkeznek és ahonnan ki-kirajzanak a rokonok. A térszerkezet tehát koncentrikus és önmagába tér vissza, mivel bár Moszkvában ér véget a folyamatosan elbeszélt cselekmény, az Epilógusban újra a Krímben, Médea világában vagyunk, immár Nóráéknál, a mentális örökösöknél.

Ez az epilógus kicsit talán didaktikus a későbbi események vázlatos felrajzolásával, a kontinuitás érzékeltetésével. A Kukockij eseteinek Möbius-szalagként magára boruló kompozíciója s egyben időszerkezete azonban másféle befejezettséget, elrendezettséget mutat. Nagyszabású koncepciója megadja a visszatérés lehetőségét az ősmintához, a Földre, a legegyszerűbb szerkezetekhez: a látványhoz, a hanghoz, az égihez, az ideához, ami azonban itt, lent is jelenlévő, de csak az intim közelítés számára. A halál után folyik tovább az élet, amely feldolgozza a múltat és tovább is lép, figyelmeztetve az itt és ott egymásra simulására. A mű világszemlélete annak megjelenítésében csúcsosodik ki, hogy a földöntúli eufóriát a Földön is megtapasztalhatod, mert ott van, a tiéd, választható.

 

Persze, Ulickaja jól tudja, hogy lent, a Földön nehéz tartósan jól éreznünk magunkat, viszont annál könnyebb alaposan elrontani az életünket. Képesek vagyunk útkeresésünkben, belső képeink, késztetéseink megélésében, létkérdéseink kimondhatatlanságában, megbántottságunkban, sokféle bajunkban, betegségünkben, nemiségünkben, vágyaink, érzelmi szükségleteink félreérthető artikulálásában olyannyira eltávolodni magányunkba, hogy bár megmarad a szeretet, az egymásnak rendeltek életvonala akár végzetesen szétválhat. A félreértések, a különböző minták, az evilági polaritások kioltják egymást. Magasabb szinten viszont már nem lépnek egymás elé, nem rivalizálnak. Ezt tanúsítja többszintes szerkesztésével a Kukockij esetei. Az evilágban a legális abortuszokért küzdő nőgyógyász férj és az abortuszt ellenző feleség világszemléleti konfliktusa súlyos személyes sértésbe torkollik, a férfi meggondolatlanságából adódóan („Neked nincs szavad ebben. Te nem vagy nő”.). Mind az igazságtalan és pontatlan szavak, mind az az igazságtalanság, hogy ebben az életben e két egymást olyannyira szerető embernek nem lehetett gyermeke, a másik világon kiegyenlítődik…

Ulickaja művei felismeréseket hoznak és segítenek megbékélni a sorssal. Megtalálják olvasójukat és értelmezői közösségüket, a léthelyzetek átélhető feldolgozására vágyó mai embert. Művészete, írásmódja, szemlélete periférikus abban az értelemben lehet, hogy alig akad párja e törekvéseiben.

 

 

---

[4] In: http://www.kulichi.com/moshkow/PROZA/SLAPOWSKIJ/viselnik.txt. (a címbeli kifejezést a nagyszótár nemes egyszerűséggel szélhámosnak fordítja)

[5] Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei. Ford. V. Gilbert Edit és Goretity József. Magvető 2003. Медея и ее дети. Вагриус Москва 1996.

Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei. Ford. V. Gilbert Edit és Goretity József. Magvető 2003. Казус Кукоцкого. Эксмо Москва 2000.

[6] 1Fried 49. o.: „Tabucchi példája számomra intő jel a piac, a marketing romboló hatására: a befutott író nehezen vonulhat háttérbe, nem könnyű azokról az anyagi előnyökről sem lemondani, amelyekkel a publikációi járnak.”

[7] A „Se apák, se fiúk” című antológiáról van megint csak szó (Osiris/2000, szerk. Bojtár Endre, Bp. 1995), s ez alkalommal Lacházi Aranka fordításáról.

[8] Megjelenés alatt a Magyar Lettre Internationale 2005. tavaszi számában, ford. Gilbert Edit. Az eredeti megjelenés helye: In: uő: Веселые похороны. Москва, 1998

[9] V. Gilbert: Valahogy…