Parrag Judit
Egy másfajta periféria:
A dél-afrikai1 angol nyelvű regényirodalom

I. Bevezetésül

én is, csakúgy mint mindenki más, érintett és megérintett vagyok abban a kultúrában és azáltal a kultúra által, amit vizsgálok. A kultúra objektív (a kultúra mint objektíve leírható és objektíve megközelíthető konstrukció) mítosza nem tartható fenn, hiszen az objektív megközelítéssel az ember nem sok mindent ismer meg. A másikat csak az értheti meg, aki törődik vele, aki nem vesz fel objektív, távolságtartó magatartást; aki vállalja a megérintettséget.
               A fekete-afrikai téma kapcsolódása a projekthez több szálon legitimitást nyerhet: a fekete-afrikai irodalom palettájáról nem beszélhetünk az európai és az amerikai irodalmakhoz való viszonyítás és ráhatás nélkül, ami természetesen mindenek előtt a nyelvben, a megszólalás nyelvében ölt testet (angol és francia), de a kapcsolódási pontokat még sokáig lehetne sorolni (hódítás, gyarmatosítás, állandósult európai jelenlét stb.).


               Másrészt a fekete-afrikai írók, hogy kikerüljék a centrum hatalmi gépezetének centripetális erőit, egyre tudatosabban és szívesebben keresnek szellemi, kulturális, szakmai kapcsolatokat a többi, perifériálisnak nevezett világrészekkel: a karibi térséggel, Japánnal és Közép-Európával. A perifériák újfajta találkozása ez – mely kezdődő táptalajában igencsak termékenynek bizonyul.
               Harmadrészt pedig köztudott, hogy a magyaroknak mindig valami megnevezhetetlen és megmagyarázhatatlan (vagy megmagyarázható?) vonzódásuk volt az afrikai földrész iránt, rengeteg magyar tudós, utazó stb. tett erőfeszítéseket azért, hogy az afrikai földben hagyja lába nyomát.
               Az irodalmi afrikanisztika nem dicsekedhet egy átfogó fekete-afrikai irodalomtörténettel, ezért számít kivételesnek KESZTHELYI Tibor afrikai irodalomtörténete2, mely az afrikai irodalom vizsgálatában egy lehetséges koherencia igényével lép fel és máig érvényes adatokkal és megállapításokkal segíti az afrikanista munkáját.

II. Metodológiai észrevételek

A fekete-afrikai irodalmat sokan sokféleképpen közelítik meg, az irodalmi afrikanisztikában a mai napig nem beszélhetünk egységes megközelítési szempontrendszerről. A fekete-afrikai irodalom tárgyalásának talán legelfogadottabb nyelvi és tematikai felosztását Martin TUCKER 4 pontban határozta meg, mely szerint az irodalmi afrikanisztika tárgykörébe tartozik 1. minden olyan nyugati és nem-afrikai író, aki Afrikáról valamelyik nem afrikai nyelven ír; 2. azok az afrikaiak – feketék vagy fehérek –, akik afrikai témáról írnak valamelyik afrikai nyelven; 3. azok az afrikai írók, akiknek témájuk nem Afrika, de valamelyik afrikai nyelven írnak és 4. azok az afrikai írók, akik Afrikáról írnak valamelyik nyugati nyelven. Röviden: minden beletartozik az irodalmi afrikanisztika érdeklődési körébe, ami Afrikát érinti, ami Afrikával foglalkozik. Természetesen, mikor az afrikai irodalmat kategóriákba igyekeznek rendezni, akkor a tematikai és nyelvi felosztást árnyalni szokták még régiók szerint (történelmileg jogosult felosztás), nemzethez való tartozás szerint (a 19. századi európai gyakorlat befolyása; a nemzethatárok nem fedik az etnikai valóság térképét) és etnikai alapon – így jönnek létre olyan megnevezések, mint pl. angolul alkotó nigériai joruba író (ez éppen a Nobel-díjas Wole Soyinka meghatározása).
               A századközép intervalluma fekete-afrikai és ezen belül dél-afrikai relációban teljesen másként értelmeződik, mint az európaiban. Az 1930-as és '50-es évek egyszerre képeznek kezdő- és forrpontot az írott irodalom történetében és az irodalomkritikában. A század közepe jelenti egyrészt a 'bantu aranykort': xhosza, szoto és zulu nyelven megszólaló írók sokasága alkot és hoz létre irodalmi központokat – főleg a hittérítő telepekhez kötődve: Lovedale, Morija, Marianhill – és ugyanekkor kialakulnak az újságírás és az irodalomkritika kezdetei is. 1921-ben jelenik meg a Bantu Studies című tudományos és kulturális folyóirat, mely fórumot nyújt az irodalomtudomány számára is. Hasonló vállalkozás az 1941-ben induló African Studies című lap. Ezt a kort szokták az afrikai irodalomtörténet és irodalomesztétika bölcsőjének nevezni.
               A század közepe másrészt pedig az angol nyelvű próza kialakulását, aztán pedig térhódítását is jelenti. Az angol nyelvű irodalom legszembetűnőbb vonása, hogy nem kapcsolódik a Párizs égisze alatt ekkor kialakuló négritude ideológiájához és mozgalmához. Éppenséggel Dél-Afrika (Ezekiel MPHALELE) és Nigéria (Wole SOYINKA) írói fogalmazzák meg először a négritude kritikáját és az angol irodalom intellektuális hagyományaira támaszkodnak. Ezzel a gesztussal máig érezhetően radikális különbség alakul ki a fekete-afrikai anglofon és frankofon irodalmak között – mely természetszerűleg a francia, illetve angol gyarmatosítás különböző módjából is fakad. Az 1960-as években elsőként a dél-afrikai és nigériai írók tesznek kísérletet arra, hogy a brit-angolból egy afro-angol irodalmi nyelvet alakítsanak ki.
               A témámból kifolyólag azt hiszem, én fogom a legjobban kitágítani a század középének vizsgálatát, teszem ezt egészen az 1990-es évekig.


III. Afrika metaforái

Röviden számba kell vennem, hogy mit is jelent Afrika, milyen metaforákat, képzeteket társítanak, társítunk hozzá. Azért is szükséges erről pár szót ejteni, mert a jelenlegi irodalmi termést figyelembe véve úgy tűnik, hogy manapság kétféle Afrika létezik: egy romantikus, egzotikummal túlterhelt, 'szafaris', 'Land Rover'-es, vadságtól izzó és túlhevült Afrika (a Karen BLIXEN-i 'Volt egy farmom Afrikában' [Out of Africa, 1937] vonal követése, ide sorolható például némi fenntartással Doris LESSING The Grass Is Singing [A fű dalol, 1950] című regénye, de teljesen egyértelműen már Francesco MARCIANO Rules of the Wild című regénye vagy Stefanie ZWEIG Nirgendwo in Afrika [Hontalanul Afrikában] című műve – ezt az 'Afrikát' nők írják, olyanok, akik Afrikában kerestek maguknak új otthont), másrészt pedig egy etnikai problémákkal küzdő, politikailag a nyugat által befolyásolt és instabil Afrika, egy olyan Afrika, mely a társadalmi és politikai realitást hitelesen, megoldást keresve és az etikai imperatívuszokat felmutatva igyekszik önmagát újraartikulálni. És hogy melyik az igaz? Azt hiszem, ezt nem lehet eldönteni, csak szeretni ezt vagy azt az arcot.
               Amint arra a kérdésre keresem a választ, hogy mit jelentett és jelent ma Afrika, óhatatlanul a kultúra fogalmánál kötök ki, annál a fogalomnál, amit a Postmodern Turn 3 és a Cultural Turn óta mindenki igyekszik megragadni és újraértelmezni. Tény, hogy a posztmodern és a dekonstrukció szélesebb és általánosabb szinten való elterjedése a kultúra megítélésében sok pozitívumot hozott magával. Megszületett a kulturális relativizmus, a kulturális pluralizmus, a multikulturalizmus, a globális értékek, az etnicitás, az ethno stb. fogalma. Az etnocentrikussággal és a multikulturalizmussal – mint elméleti és mint gyakorlati konstellációval egyaránt – csak egy nagy baj van, mégpedig az, hogy vulgarizálják az adott kultúrát. Természetesen örvendetes, hogy befogadhatóvá, fogyaszthatóvá varázsolják a kulturális dolgokat; de ezzel hihetetlen álmetafora-halmazt hívnak életre, és ezzel egyidejűleg az igazi megismerést nem teszik fontossá. Másrészt az etnocentrizmus veszélyes is: egy tengelyben (akár pusztán egy kiagyalt pozitív-negatív tengelyben) szemléli az adott etnikumot, ezáltal az egy kultúrán belül is található pluralizmust és sokszínűséget teszik láthatatlanná.
               Mit jelentett a kultúra a 19. században? Mindenek előtt a földrajzi felfedezések nyomán kialakult a civilizáció eszméje és téveszméje. A civilizáció – kultúra dichotómia képes volt elhitetni a nyugati emberrel, hogy minden kultúrát civilizálnia kell. Ennek értelmében hódításai igazolást nyertek, és az európai civilizáció átlagos képviselője természetesnek vélhette, hogy tevékenysége csakis jótékony hatású lehet. A civilizáció egyik metaforája az Isten Igéje volt: a kiválasztottság tudata, az Ige birtoklása. Ez akár etikai imperatívuszként is szolgálhatott: aki az Igét bírja, az a földkerekséget bírja, mégpedig az Isten Igéje által, azaz törvényesen. Ami pedig törvényes, az etikus. Isten Igéje vérrel mondatott ki, a törvény és a hatalom ereje által. Ha kicsit korábbra tekintünk vissza, a 17–18. századra, akkor például azt találjuk, hogy csak a portugálok keresztelték meg a Brazíliába szállítandó rabszolgákat. „A tömeges keresztelés valóban nevetséges lehetett, mégis volt jelentősége. Azt bizonyította ugyanis, hogy a portugálok legalább emberi lényeknek tekintik az afrikaiakat, akiknek a lelkét meg kell menteni. Az angolok cseppet sem törődtek 'fekete szállítmányaik' lelkével, és a portugáloktól eltérően hittérítőket sem küldtek Afrikába a 18. század végéig.”4
               Ami legelőször is szembetűnő volt a nyugatiak számára a felfedezett kultúrákban, az a hiány fogalmához kapcsolódott: nem találkoztak széles körben elterjedt írott nyelvvel, a feketék nem ismerték a kerekes járművet, sem pedig az ekét. A hiány mindig relatív, a hiány mindig a nyugati civilizáció vívmányaihoz képest artikulálódott. A hiány mindig anyagi és eszköz jellegű volt a nyugati ember számára. A legfontosabb stratégiai tény pedig azt volt, hogy csak a legészakibb néger államok egyike-másika készített puskaport, a civilizáció e nélkülözhetetlen kellékét.
               A következő fontos metaforánk tehát a puska. Afrika megismerése hatalmi, katonai terminus technicusokban történt, éppen ezért az igazi megismerés nagyon sokáig váratott magára. Afrikát 'felfedezték', berajzolták a térképre, a tabula rasa Afrikává rajzolódott ki a nyugati térképeken; Afrikát 'leigázták', 'meghódították', 'annektálták', 'gyarmatosították'. A posztkolonialista és a feminista kritika igazi terepe ez. A puska tette lehetővé Afrika térképének kirajzolását; a militarizmus és a maszkulin jelleg nyílt térhódítása történt: Afrikába 'behatoltak' a felfedezők, Afrikát 'magukévá tették' a nyugatiak. Afrika – a rabszolga. Afrika, akinek a testét meggyalázták és kihasználták a birtokbavétel során. Afrika története a nyugati ember számára nem az afrikai emberek történetével, hanem nyersanyagainak kizsákmányolásával kezdődött. A feketék sokáig nem emberek, csak dolgozó robotok voltak – állatok, melyet meg kell 'szelídíteni'. Afrikát meg kellett 'tanítani' a nagykorúságra. Az Afrikáról szóló beszédek mindennapi metaforái ezek.
               Afrika fogalmához később hozzákapcsolódott az egzotikum, az egzotikusság metaforái: a romantika, a vadság, veszélyesség, érzékiség, ösztönösség és mindenek előtt a 'primitív' képzete. Maga a primitív is antinomikus volt: egyrészt jelentett egy alacsonyabb civilizációs fokot, másrészt pedig a 19. század vége felé egyfajta pozitív ösztönösséget, a természethez való közeliséget, az elementáris átérzését és birtoklását. Nem véletlenül fordulnak a fehér művészek a 'primitívség' és a 'feketeség' felé.

IV. A dél-afrikai valóság és az irodalom

Dél-Afrika speciális helyzetű ország Fekete-Afrika többi országához képest. Történelme, státusza egyedülálló Afrika és a gyarmatosítás történetében. Nem lehet a dél-afrikai irodalomról anélkül beszélni, hogy az ember ne legyen tisztában az ország történelmével. Hiszem, hogy ha az ember egy másik kultúrával foglalkozik, akkor minden tekintetben járatosnak kell lennie abban a kultúrkörben, abban a történelemben, különben csak egy olyan absztrakt szint fogadható be az adott kultúrából, ami hagyná elillanni a másik arcának vonásait.
               Ha Dél-Afrika történelmét egyetlen szóba akarnám sűríteni, elég lenne annyit mondani, apartheid. Maga a szó, apartheid, a búrok, vagy ahogyan önmagukat nevezik az afrikaanerek (afrikanderek) nyelvéből származik, jelentése pedig: megosztottság, elkülönültség. Minden európai fül számára ismerősen cseng az, amit az apartheid alatt kell értenünk: megkülönböztetés, elnyomás, elhurcolás, családok szétszakítása, internáló és koncentrációs táborok, cenzúra, földalatti mozgalmak, betiltások, könyvégetések, kényszervallatások, megkínzott és eltüntetett emberek, száműzetés, emigráció, önkéntes emigráció, békés tüntetések vérbe fojtása, gyermekek legyilkolása. Azt hiszem, nem kell folytatnom a sort, és mégis mindenki tudja majd folytatni. Hihetetlennek tűnő kristálytiszta párhuzam. És még egy azonosság: a berlini fal és az apartheid rendszere majdnem ugyanakkor dől le.
               Dél-Afrika életében először 1991, majd 1994 hozott igazi fordulópontot: 1991 a DE KLERK kormányzat megegyezési készségének és az apartheidpolitikától való távolodásának az első kulcsfontosságú dátuma, amikor Nelson Mandelát szabadon engedik a Robben Island-i börtönből; az igazi áttörés 1994, amikor megtartják az első szabad választásokat és Nelson MANDELA lesz a köztársaság első fekete elnöke.
               1994 után Dél-Afrika új problémával néz szembe: lehetséges-e egy dél-afrikai nemzeti identitás kialakítása, lehetséges-e, hogy egy annyira különböző etnikumú (feketék: ngunik, szoto-cvánák; angolok; afrikanerek; indiaiak; zsidók; színesek és az európai országokból bevándorolt kisebbségek: hollandok, franciák, portugálok, olaszok és a kínaiak) ország lakói önként és vállalva azt mondhassák magukról, hogy dél-afrikai vagyok?
               1994 után a dél-afrikai irodalom megint egyfajta útkeresés előtt áll – több nyugati kritikus azzal bombázta a száműzetésükből visszatért dél-afrikai írókat, hogy mit fognak ezután írni, miből merítik a témát, ha egyszer már szólásszabadság van és bármiről lehet beszélni. Ez hasonló ahhoz a kérdéshez, ami minap hangzott el a Bartók Rádióban, ahol is a riporternő Orbán Ottóval beszélgetve megkérdezte, hogy a betegségből való felépülés után fog-e még tudni írni a költő, és nem érzi-e tisztességtelen előnynek a többiekkel szemben, hogy a betegsége minden nap adott neki valami művészi témát?!
               Nadine GORDIMER, a Nobel-díjas írónő, mikor feltették neki ezt a kérdést, mélységesen – tegyük hozzá jogosan – értetlenkedett a kérdésen, és határozott nyugalommal azt nyilatkozta, hogy egy író mindig az élet értelmét keresi, mindig abban és csak abban a közösségben és közegben egzisztál, amelynek tagja, különben zombi lenne – ebből kifolyólag pedig mindig lesz miről írnia, az apartheid után nem állt meg az élet Dél-Afrikában és nem szűnt meg a mondanivaló, hanem még csak most kezdődik el.
               Mivel 1994 olyan kultikus évszám a dél-afrikai történelemben, ettől az évszámtól kiindulva fogom visszafelé és egy kicsit előre is olvasni a dél-afrikai irodalmat.
               A rendszerváltásnak két regény is adózik: André P. BRINK Homokba írt történet [Imaginings of Sand, 1996] című regénye és Nadine GORDIMER Egymagam [None to Accompany Me, 1994] című műve. Mindkét regény a rendszerváltás történelmi fordulópontjának az idejében játszódik, a cselekmény e köré a dátum köré szerveződik. Dél-Afrikában a politikai irodalomnak óriási tradíciója van, de ez természetes is ismerve az ország politikáját és fajgyakorlatát. Dél-Afrikában politizálni annyit jelentett, mint vállalni az etikát és nem behódolni az elnyomó fehér rezsimnek. Nem politizálni pedig annyit jelentett, mint nem szembenézni a valósággal, annyit tett, mint elfogadni azt a valóságot, amelyben a nem fehérek nem élhetnek.
               GORDIMER és BRINK is más-más hagyományból, más-más etnikai háttérből jönnek: GORDIMER zsidó szülők angol ajkú gyermeke, BRINK pedig afrikander származású. A felületes elemzők gyakran említik őket úgy, mint olyanokat, akiknek műveiben kulcsszerepet játszik a politika. A két regény rövid összehasonlításával megfigyelhetjük a dél-afrikai fehér irodalom tendenciózus kérdéseit és válaszait, azt a többpólusú valóságot, amit ezek a szövegek reprezentálnak. Az első, legszembetűnőbb hasonlóság, hogy mindkét regény főhőse nő, és mindkét műben a politika, a történelmi események nagy horderővel jelentkeznek az egyén életében: új felismerésekhez, új döntésekhez, új feladatokhoz, új célokhoz – egyszóval egy másként való léthez járulnak hozzá, ill. egy másként való élést indítanak el. Az emigráció kérdése is mindkét regényben fontos tényező szerepét tölti be: a Homokba írt történet főhősnője, Kristien Angliából tér vissza hazájába, Dél-Afrikába. Az Egymagamban Vera Stark életével párhuzamosan ismerjük meg a fekete Maqoma család történetét, akik a rendszerváltás előestéjén szintén Londonból térnek vissza hazájukba. Mindkét szövegben ott van a háttérben London, mint viszonyítási, mint értelmezési pont. London az, ahonnan vissza lehet érkezni Dél-Afrikába; a legfontosabb pedig az lesz, hogy meg lehet érkezni és lehet is ott élni. Kristien nem belső szükségszerűségből, hanem anyai nagyanyja betegsége miatt tér vissza szülőföldjére. Az Egymagam című regényben az emigráció kérdése élesebben vetődik fel, hiszen Maqomáék lányának, Mphónak élete jól példázza az emigrációban született gyermekek ambivalens viszonyát szülei hazájához. „Ha megszólalt [Mphó], friss és nyegle londoni angolsággal fejezte ki magát; sem az anyai zulut, sem az apai kszhoszát nem beszélte.” Mphó kitűnő iskolai neveltetést kapott Londonban, aminek hazaérkezésekor csak hátrányát látja, hiszen ez elszigeteli a többi fekete fiataltól. Anyanyelve az angol marad és ez mindig emlékezteti rá, hogy nem futhat el az elől, amivé a körülmények tették: olyan lánnyá, akinek leckét kell vennie az anyanyelvéből. (De ebben a relációban mit is jelent tulajdonképpen az 'anyanyelv'?) Egyébként Brinknél is nyelvi kérdésként tematizálódik az emigráció, Kristien anyanyelve az afrikaans, tehát az angol nyelv mint második nyelv szerepel életében. Az első években Kristien Londonban az ANC5 munkatársa. Didymus Maqoma az emigrációban az ANC főmunkatársaként fontos, titkos küldetésekben vesz részt. Míg Didymus számára az emigráció munka és küldetés, addig Kristiennek az ANC-beli munkája a búr származása elleni lázadás, a fehérek lelkiismeretének csillapítása; idővel ott is hagyja a szervezetet. A két regény hősnőjének általánosságokban karaktere és célja is hasonló: megtalálni önmagukat. Mindkettőjük életébe beleszól a politika, az ország aktuális helyzete, magánélet és közélet egybefonódik, átfedi egymást. A közélet alakítja a magánéletet. Kristien sarkítottabb és tipikusabb figura: az emigrációban tanárnőként dolgozik (hazatérése után pedig nagyanyja farmján marad a fekete szolgálókkal), de ugyanakkor renitens, fiús mentalitású, nem tud és nem is akar háztartást vezetni, nem meri vállalni a gyereket, tehát abortál – emiatt állandó lelkiismeret-furdalástól szenved. Vera Stark, az Egymagam hősnője bonyolultabb és kidolgozottabb jellem: házasságban él(t), felnevelt két gyereket, majd ügyvéd lett és egy alapítványnál dolgozik, majd az új kormány törvényhozó testületének tagja lesz. A szexualitás mindig fontos szerepet játszott az életében, a nemiséget sokszor még gyermekeinél is előbbre helyezte. Mindkét nő, Kristien és Vera is a regény végére eljutnak odáig, hogy egyedül kell megtalálniuk útjukat, addigi kapcsolataikkal leszámolnak. De míg Vera végül megtalálja, hogy mit kell tennie, konkrét feladata, küldetése van, addig Kristien tervei kimondatlanok, patetikusak, a szavak az általánosságba hullnak: „Én valami sokkal kevésbé látványos dologra készülök: arra, hogy másokkal együttműködve lassan, fokozatosan (de biztosan, erre esküszöm) egy olyan világot teremtsek, ahol nem kell többé áldozattá válni.”
               GORDIMER sokkalta finomabban, sejtetőbben, közvetettebben és problematikusabban ábrázolja hősnőjét. BRINK mindent egyértelműbben mond ki, az eseményeket és az érzelmeket is konkretizálja. GORDIMER sokkoló etikai problémákat feszeget a regény lapjain: olyan kérdésekre keresi a választ, mint mi a magán és mi a közös; egy kapcsolatban mennyire és mennyiben felelős az ember a másikért; hol az én és hol a mi határa, hogyan lehet ezt a kettőt megőrizni úgy, hogy egyiket se szüntessük meg; létezik-e egyáltalán különálló én; mi az ami másoktól függetlenül csak az enyém; mikor őrizhető meg az én, és mikor szűnik meg én lenni; meghatározható-e az én a viszonyok, a kapcsolatok hálózatán kívül stb.
               A feketékhez való viszony is mindkét regény esetében felvetődik. Kristien viselkedése a feketékkel tipikusan felvilágosult fehér attitűd: a viszony problematikus és erősen reflektált. A búr hagyaték visszaüt: a feketékkel való kapcsolatában állandóan ellenőrzi magát, hogy nem tipikusan fehérként viselkedik-e. Vera viszonya a feketékhez természetes, színtől független kapcsolat – a viszonyok különbsége a származásból, a történelmi hagyatékból is következhet (gondolok itt az angoloknak és a búroknak a feketékhez való ellentétes viszonyulására: az angolok mindig inkább vették emberszámba a feketéket, mint a búrok; az angolok a búrok szemében reakciósoknak és túlzottan liberálisnak számítottak). Ugyanakkor Vera Stark csak középosztálybeli feketékkel van baráti kapcsolatban, tehát a saját osztályával, így az elmúlt úr–szolga viszony nem tematizálódik új megvilágításban.
               GORDIMER realisztikusabb és bonyolultabb képet fest a dél-afrikai poszt-apartheidről, Vera figurájában komplexebb és nehezen megfejthető figurát alkotott meg. BRINK érdeme viszont a múlt terhének, de ugyanakkor eltörölhetetlenségének a felmutatása. Más-más hagyományból kiindulva, de ugyanazokat a problémákat érzékelve mindkét regény aktuális és ugyanakkor örök kérdéseket vet fel.
               GORDIMER és BRINK korábbi regényeikben is mindig leheletfinom precizitással boncolgatták az ember helyét és felelősségét a társadalomban, az egyén cselekvési lehetőségeit a másikért a hatalommal szemben, azt a konfliktust, amit az egyén él meg az etikailag helyes és a törvény nevében helyes konfrontációjában. GORDIMER és BRINK is rezonáltatja műveit az európai tradícióval, néha akárcsak a mottó erejéig.
               BRINK pornográfia címén sokáig betiltott, 1974-es londoni kiadású regénye, a Fekete éjbe nézve [Looking on Darkness] igencsak kényes problematikát tárgyal: Joseph Malan, a fiatal fekete színésztehetség megöli szerelmét, a fehér Jessicát. A szöveg a kivégzésére várakozó Malan visszaemlékezési folyama: az időben és a történetekben csapongva jutunk el a körülbelüli történés megértéséhez, régmúlt és közelmúlt átszövik egymást; egy idődimenzió nem jelenhet meg a regény lapjain: a jövőé, hiszen Malan számára nem létezik jövő. A rendszer szemével nézve nem is lehet eldönteni, hogy Malan melyik bűne számít súlyosabbnak, az, hogy nemi kapcsolatot létesített egy fehér nővel vagy pedig az, hogy megölte. A vegyes házasságot tiltó 1949-es törvény és az Immorality Act [Erkölcstelenségi Törvény] kiterjesztése a fehérek és a színes bőrűek szexuális kapcsolatainak megtiltására (1950) abból a törekvésből fakadt, hogy megőrizzék a fehér faj 'tisztaságát'.
               Brink egy másik főszereplője, Martin Mynhardt az Aszály vagy vízözönből [Rumours of Rain, 1978] szintén élete egészének átgondolására kényszerül, de az ő börtöne nem manifesztálódik, hanem érzelmi szinten mutatkozik meg: a gyávaság biztosította álnyugalom ketrecéből nem mer kilépni, az önmegnyugtatás és a kényelmes illúziók világának rabja marad és szükségképpen egyedüllétre ítéltetik: sztrájkoló munkásai majdnem megölték, pedig azt hitte, hogy jól kijönnek egymással, elhagyja fia és szeretője is, életének legjobb barátjáról, egy fekete férfiról nem is beszélve. Későn ébred rá, hogy az álságos világ, amiben biztosnak és megingathatatlannak hitte magát, bukásra és felelősségre vonásra van ítélve.
               GORDIMER is több szempontból, több oldalról vizsgálja hazájának társadalmát. Ha ki akarom mondani, hogy mi a különbség BRINK és GORDIMER között a sok-sok hasonlóság ellenére, akkor azt kell állítanom, hogy GORDIMER realisztikusabb, árnyaltabb, sokrétűbb. A problémákat egy-egy műben több aspektusból láttató, az etikus magatartást sohasem cicomázza fel elkoptatott gyöngyökkel.

Nyugaton és főleg az Egyesült Államokban egyik legtöbbet elemzett és értelmezett műve a July's People [July népe, 1981] című regénye. Én ezt a regényét szeretem a legkevésbé, túl sok Doris LESSINGes vonást vélek felfedezni, túl sok a pszichologizálás, ebben a regényében leegyszerűsítettek és egyértelműek a fekete és fehér határának kontrasztjai. Ráadásul Gordimertől szokatlan módon a narráció is egysíkú, a narrációs technika egy mederben van tartva és a narrátor által teljesen uralt.
               A The Conservationist [Az őrző, 1974] párhuzamba állíthatóan BRINK Aszály vagy vízözön című munkájával és GYULAI Pálnak az Egy régi udvarház utolsó gazdája című kisregényével, egy addig bevált, de mára már túlhaladott életformát és az ahhoz való ragaszkodást mutatja be.
               GORDIMER eleddig legutolsó regénye az Önvédelmi fegyver [The House Gun, 1998] súlyos olvasmány. GORDIMER ebben a regényében vitte csúcspontra a nem-nélküli írásmódot, a nyelvezet precizitását és definitív jellegét. Kitágítja az eddig megszokott individuális keretet és egy családot, annak tragédiáját helyezi a központba. A szereplők foglalkozása is legitimálja a nyelvezet tömörségét, precizitását: Claudia, az anya, orvos; Harald, a férj, pénzügyi szakember; a fiúk, Duncan pedig építész. Az egész regény Duncan bírósági tárgyalása körül forog és egy jogi láncra van felfűzve. A jog és az emberi élet etikája a halálbüntetés kérdésében csúcsosodik ki: ölhet-e a társadalom, az állam a törvény és a jog nevében? GORDIMER Duncan bűnének feltárásában merész tematikával dekonstruálja a klasszikus szerelmi háromszöget: Duncan megöli volt férfi szeretőjét, amikor rajtakapja, hogy jelenlegi szeretőjével, a barátnőjével szeretkezik. Duncan két szeretője egymással szeretkezik, és Duncan megöli a fiút. A regény lapjain újraíródik a Bűn és bűnhődés, megfűszerezve Thomas MANN-utalásokkal. Az egyetlen konkrétum, ami a dél-afrikai valóságra utal, az az, hogy a fehér család védőügyvédje egy fekete férfi, Motsamai. 1994 után ez a tény a következőt jelenti/jelentheti: talán jobb szemmel nézik Duncant, ha az új rendszerhez lojalitást mutat, azaz fekete védőügyvédje van – egy fekete bírónál talán ez enyhítő körülménynek számít. A szülők, Claudia és Harald ezt a fekete-fehér problematikát árnyaltabban és problematikusabban élik meg, mint az 'új generáció', mint a fiuk. Máskülönben az ország valósága alig érzékelhetően csak a háttérben pulzál, itt már a mindannyiunk számára ismerős városi, nagyvárosi erőszak-problematikára van kihegyezve a hangsúly: GORDIMER a társadalom felelősségét vizsgálja, boncolgatja: ha nem lenne annyira természetes, hogy mindenki házában található egy önvédelmi fegyver, akkor is gyilkossá vált volna-e Duncan? Tulajdonképpen mit is jelent az, hogy 'önvédelmi' fegyver? Kit és mi vagy ki ellen véd meg? Milyen utat nyithat az önvédelmi fegyverek világa? Hogyan válhat természetes konfliktus-megoldó stratégiává az, hogy valaki egyszerűen meghúzza a ravaszt? Ki tanította ezt a mozdulatot és hova fog vezetni?
               Az Önvédelmi fegyver című regény egyértelmű példa arra, hogy lehet miről írni, hogy a dél-afrikai regény nem fullad ki az apartheid taglalásában – bár 1994 előttre is rosszindulatúnak és szűklátókörűnek tartom az ilyen kijelentéseket.
               Egy olyan sokféle etnikumnak hazát adó országnak, mint Dél-Afrikának, mindig szembe kell néznie azzal a létfontosságú kérdéssel, hogy hogyan lehet annyira különböző kultúrájú embereknek egymással megértésben együtt élniük. A fekete Peter ABRAHAMS 1965-ös regénye az Egyetlen éjszaka [A Night of Their Own] ezt a kérdést merész eleganciával oldja meg: egy izgalmas krimiszerkezetbe ágyazza a történetet – az ellenállási mozgalom egyik akciójának fordulatos eseményeiből kibontakozik a kérdés: Dél-Afrikában egymásra találhat-e és vállalhatja-e a másikat egy indiai és egy fekete? Jó szemmel nézzük-e és fogadjuk-e el a népcsoportok keveredését, a vegyesházasságot, vagy pedig utasítsuk el? Számunkra ismét teljesen ismerős problematika vár feloldásra, elég ha csak a határontúli magyarok 'megmaradási' törekvéseire gondolunk; pl. egyetlen erdélyi magyar sem szívesen támogatja azt, hogy gyermekének román párja legyen. ABRAHAMS mesteri könnyedséggel, ugyanakkor komolysággal vezeti el két főszereplőjét egymáshoz; bemutatja, de nem dramatizálja általánosságokká az előítéleteket és azok fokozatos lebomlását; képes kitapogatni a ki sem mondhatóakat és felmutatja az örök igazságot: a szeretet nevében elcsitíthatóak az első látásra élesnek tűnő ellentétek. Szeretem, ahogyan ebben a könyvben ABRAHAMS fel- és átoldja egymással és egymásba a szerkezet könnyedségét a mondanivaló mélységével.
               Teljesen más utat választ Ezekiel MPHAHLELE a The Wanderers [Hontalanok] című 1971-es regényében. Ő a feketék és csak a feketék világát mutatja be, egy angol irodalomtanár történetét egyes szám első személyben elmesélve. Megtudjuk, hogyan él és élhet-e valójában teljes életet egy fekete, akire olyan törvények vonatkoznak, mint a Job Reservationnek vagy Colour Barnak (Színsorompónak) nevezett rendelkezés (melynek értelmében számos munkakört csak fehérek tölthetnek be és fekete ember nem lehet fehér ember felettese); a Reference Book használatának kötelezettsége (melynek értelmében minden 16 éven felüli, fekete bőrű dél-afrikai állampolgárnak állandóan magánál kell hordania. Valóságos belföldi útlevél ez, amelyben feltüntetik tulajdonosának személyi adatait, jogos tartózkodási helyét és ott-tartózkodásának feltételeit.
               A munkáltató havonta, az adóhivatal pedig évente egyszer beleüt egy pecsétet, annak igazolásául, hogy az illető személy rendben fizeti az adót. Bármelyik fekete bőrű állampolgár bármikor igazoltatható. Ha a passzusa nincs nála, nincs rendben, vagy kiderül belőle, hogy az illető több mint 72 órája elhagyta állandó lakhelyét, bűnvádi eljárást indítanak ellene.); vagy a Native Land Act elnevezésű törvény (melynek értelmében a feketék és színesek a számukra kijelölt bantusztánokban – tulajdonképpen rezervátumokban – tartózkodhatnak). Egy ilyen törvényi csapdahálóban csak hontalan lehet az ember. A túlélés és megmaradás pedig a többiekkel szembeni etikai tartás követelménye lesz.
               A századközép súlyos terheket és kötelezettségeket ró az írókra, muszáj felemelniük a szavukat az igazságtalanságok ellen, elengedhetetlen számukra a lokális értelmezése – ennek pedig betiltás és száműzetés az ára. A többi afrikai íróhoz hasonlóan a dél-afrikaiak is külföldön, elsősorban Londonban és New Yorkban jelentetik meg műveiket. Így – groteszk módon – nem az afrikaiak, hanem a nyugatiak olvassák és tanítják őket az egyetemeken.
               A legabsztraktabb szinten való megjelenítés mesterműve J. M. COETZEE Waiting for the Barbarians [Barbárokra várva, 1980] című regénye. Coetzee-t tartják a legposztmodernebb afrikai írónak: művei főként korábbi szövegek újraírásai, ezáltal az intertextuális utalásrendszerrel teremt egy sajátságos világot. E regénye Konsztantinosz KÁVÁFISZ Várunk a barbárokra című költeményének újraírása, prózává dolgozása. A regényben semmiféle konkrét utalás nem történik a dél-afrikai valóságra, a mű egy vegytiszta kafkai elvonatkoztatás. A Birodalom és a Barbárok állnak itt egymással szemben, a Birodalom egyik előretolt helyőrségében játszódik a történet. A Birodalomról óhatatlanul ASIMOV Alapítvány-trilógiájára kell gondolnunk, az előretolt helyőrségről meg kinek nem Rejtő Jenő neve ugrik be? Az államgépezet legitimitása egyedül a mesterségesen gerjesztett és kiagyalt barbárok elleni fenyegetettségből nyeri legitimitását. Amit Gordimertől, Brinktől, Abrahamstól vagy Mphalele-től megtudtunk a dél-afrikai valóság konkrétumairól, eseményeiről és azok túlélhetőségéről, feldolgozhatóságáról/feldolgozhatatlanságáról, az Coetzee-nél absztraháltan, mint egy konkrét alkotóelemeit levetett koncentrátum jelenik meg. Coetzee-nél nincsenek évszámok, nála, mint a többieknél, nem jelenik meg sem 1960 (a sharpeville-i vérengzés dátuma), sem 1964 (a rivoniai per, melynek során Mandelát és hét harcostársát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik), sem pedig 1976 (zendülések Sowetóban, melynek során a rendőrség a békésen tüntető gyerekek közé lő). De állítom, hogy ha ezeket az évszámokat nem ismerjük, akkor a dél-afrikai irodalmat sem ismerhetjük meg, még akkor sem, ha Coetzee zseniális absztrakt szintjén időzünk.

1 Dél-Afrika alatt értsd mindig a Dél-Afrikai Köztársaságot
2 Keszthelyi Tibor, Az afrikai irodalom kialakulása és fejlődése napjainkig, Akadémiai Kiadó, Bp., 1971
3 Ihab Hassan, The Postmodern Turn, Ohio State University Press, 1987
4 Daniel P. Mannix-Malcolm Cowley, Fekete elefántcsont (Az atlanti rabszolgakereskedelem története), Kossuth Könyvkiadó, 1973, 12.
5 African National Congress, 1912-es megalapításakor eredetileg az erőszakmentes ellenállást írta zászlajára. 1948 után, a faji megkülönböztetés kiéleződésével, amikor az ANC-t betiltották, vezetőit üldözték, az ellenállási mozgalom is erőszakos eszközökhöz folyamodott. Végül már az ANC vezette az apartheid rendszer elleni frontot.

Tovább a szerző A perifériáról a centrum második kötetében megjelent írásához:

Nobel-díj 2003: mikor a fénycsóva Afrikára esik

Vissza a tartalomjegyzékhez

 
 

Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.