Hammer Erika

Útikönyvek senkiföldjéről

Rövid utazás a mai német irodalom néhány kérdése körül

Bekapcsolódva a beszélgetésbe a jelenkor irodalmának áramlatairól és továbbszőve egyes szálait, szeretném felhívni a figyelmet néhány izgalmasnak tűnő jelenségre két már bemutatott női író, Terézia Mora és Yoko Tawada kapcsán. Bár a női kategóriát tudatosan használom, hisz az előző két kötetben fontos helyet foglalnak el a női szerzők, mégsem ez lesz fejtegetéseim vezérfonala. Mindkét szemlézett szerzőre igaz az ún. „elit-író”-besorolás is, amit PARRAG Judit fejteget Cotzee kapcsán (PARRAG P/C 2; 123�). Tawada az irodalomtudomány doktora, elméleti ismeretei és munkássága szépirodalmi alkotásaiban ugyancsak nyomon követhetők. Japánul is ír; régi hazájában szintén ismert és elismert szerzőnek számít. Morát némileg hasonlóan más aspektusból: nemcsak jelentős íróként, hanem a magyar irodalom értő fordítójaként is nyilvántartja a német irodalmi közélet. Mora és Tawada tehát nem csak Djebarral, Ulickajával (ld. HORVÁTH Miléna P/C 1, V. GILBERT Edit P/C 2), a cseh, lengyel vagy éppen indiai írónőkkel állítható egy sorba (BENYOVSZKY Krisztián P/C 2, Jolanta JASTRZĘBSKA P/C 1, KÖVES Margit P/C 2; 81󈞾). A kontextust ezen felül a migráns ill. kisebbségi lét, a nyelvek és identitások keveredése is szolgáltathatja, mint például a Gállos Orsolya által bemutatott Lojze Kovačič (GÁLLOS P/C 2; 46) vagy a KISS Tamás Zoltán (P/C 2; 63) által vázolt spanyol nyelvű irodalom, de akár Georges Perec portréjában is, amit Z. Varga Zoltán (P/C 2; 133) rajzol meg. Költözködésekről és jövevényekről lesz szó ebben az esszében is, amikor kultúrák és nyelvek interakcióját, irodalmi tereket és kódokat veszek szemügyre. Különböző diskurzusokat kapcsolok be, és egy pillantást vetek a nemzeti irodalom problematikájára, bizonyos azon belüli mintázatok kialakulására.

A német, vagy helyesebben a német nyelvű irodalmon belül több szempontból is felmerül a periféria vs. centrum kérdése, amennyiben például – mint teszi azt Sándorfi Edina (P/C 1; 142) az első kötetben – az osztrák irodalom problematikáját vizsgáljuk. Még tovább árnyalható azonban a kép, ha felvetjük a sokkal bonyolultabb identitású svájci irodalom kérdését. A germanisztikán belül általában elfogadott, hogy az osztrák irodalmat különállóként, míg a svájci német irodalmat a német irodalom részének tekintjük. Ez főként abból adódik, hogy az osztrákok többnyire a saját irodalom létét hangsúlyozzák, a svájci szerzők ezzel szemben inkább annak adnak hangot, hogy a nyelvi eltérések ellenére – mely elsősorban a helvetizmusok használatában nyilvánul meg – ők nem óhajtják külön irodalomként definiálni magukat.

Ezen a különböző német nyelvű országokra fókuszáló megközelítésen kívül megemlíthető az a tény, hogy a német irodalomnak soha nem voltak a történelem során állandó centrumai, hisz Strassburg, Jena, Weimar, Berlin vagy Heidelberg átmeneti központi szerepük után – Berlin ill. a monarchiabeli Bécs kivételével – mind periférikussá váltak. Ez a két nagyváros ma is centrum, ám számos jelentős író nem ezeknek a fővárosoknak valamelyikében él. A német irodalomra egész története során jellemző a periféria súlya, valamint a befogadó attitűd, amiről már az előző kötetben is szó esik. Nemcsak az a tény tartozik ide, hogy a német szellemi élet kiemelkedő alakjai, mint Kant, Herder vagy pl. Lenz is Kelet-Poroszországból, a mai Kaliningrád területéről indultak és lettek a német irodalom meghatározó személyiségei. Gondolhatunk már a 20. századra koncentrálva a bukovinai Czernovciban született Paul Celanra vagy a bulgáriai Ruszéban született Elias Canettire is, megemlíthetjük Kafkát és a különösen összetett prágai miliőt. A helyzet tehát régen és ma is meglehetősen szövevényes. Nem egyértelmű súlypontokat, hanem inkább oszcilláló mozgást, folyamatos átrendeződést fedezhetünk fel benne.

Még hangsúlyosabb a periféria-centrum dilemmája, ha új szempontrendszert, az ún. migráns vagy ’interkulturális, transzkulturális’ irodalmat nyilvánítjuk vizsgálódásunk tárgyává, mintegy kapcsolódva az előző kötethez, ahogy most teszem. Két, a német kultúrába idegenként került írónő, Terézia Mora és Yoko Tawada életművét szálazgatom tehát, amivel nagyon konkrétan szövöm tovább a második kötet egyik fonalát, bár vizsgálódásaimban tovább lépek, és így új aspektusok kerülnek előtérbe. Annak ellenére, hogy mindkét vizsgált szerző a peremről vagy azon is kívülről, keletről jött és robbant be viszonylag hamar a nyolcvanas (Tawada) ill. a kilencvenes (Mora) években a német irodalom kontextusába, éppen jelentős sikereik következtében nem mondhatjuk ma – sem az olvasóközönség, sem a kritika, sem a tudományos érdeklődés szempontjából –, hogy a periférián lennének.

A (nyugat-)német irodalmon belül a nyolcvanas évek óta folyamatosan történnek erőfeszítések, hogy megismertessék az ún. vendégmunkások vagy migránsok irodalmát a nagyközönséggel is. Ennek számtalan megjelenési formája van, melyek közül most csak egy-két fontos ismérvet emelnék ki. Kétségtelenül komoly szerepet játszott ebben a folyamatban egy neves, az irodalmi közélet által is elfogadott díj, az ún. Chamisso Díj, melyet 1985 óta kap meg kiemelkedő teljesítményéért évente egy külföldről jött, gyakran más anyanyelvű, de Németországban élő és legtöbbször német nyelven alkotó szerző. Ebben a díjban Mora és Tawada is részesült már. A folyamat egy újabb állomása, hogy 2001 óta a Drezdai Egyetemen évente ún. poétika-előadásokat tartanak, melyek keretében egy-egy korábbi Chamisso-díjas elmélkedik egy szemeszteren keresztül ars poétikájáról, s ismerteti meg azt a nagyközönséggel. Ezek az institucionalizálódó formák jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az irodalomnak ez az eleinte periférikus szegmense egyre inkább a kánon részévé válik. Egyik manifesztálódása az, hogy a migráns irodalom (a képzés minden szintjén) a tananyag része, az érettségi témák egyikeként jelentős helyet foglal el az irodalmi kánonban, az interkulturális vagy a fiatal irodalom kategóriáján belül elsősorban. Fontos szerephez jutnak az oktatásban, az ún. interkulturális nevelésben; az idegen látásmódokkal illetve kultúrákkal való ismerkedésben.

A helyzet természetesen nem mindig volt ennyire ideális. A nyolcvanas évek óta tartó folyamat egyik érdekes, de valójában nem meglepő momentuma, hogy az interkulturális irodalommal történő foglalkozás a perifériáról, az ún. külföldi, amerikai germanisztikából került a kutatás fókuszába és vált az irodalomtudomány részévé. A posztstrukturalista, posztkolonialista irodalomtudomány Amerikában már hosszabb ideje a figyelem középpontjában állt. Köves Margit (P/C 2; 81.) is értekezik arról, hogy az irodalomelmélet a kilencvenes évektől érdeklődik határozottabban a periféria, a marginális csoportok és helyzetek iránt. Ezek az irányzatok aztán az Amerikában élő és tanító germanisták közvetítésével adaptálódtak egyre inkább a német irodalmi köztudatba. Jelentős szerepet játszott az átviteli folyamatban a Német Akadémia Csereszolgálat (DAAD) ill. a Goethe Intézet, olyan intézmények, melyek folyamatos interkulturális kontextusban dolgoznak. A 90-es évek óta számtalan jelentős tanulmány és könyv született a témával kapcsolatban, s természetesen folyamatosan jelennek meg a primer művek is. Van köztük jó néhány antológia, amelyek könnyen áttekinthető képet adnak a mindenkor aktuális állapotokról.

A német társadalom, főként a nagyvárosok mint Berlin, Hamburg, Frankfurt és a többi is ma már ugyanúgy illethetők a melting pot metaforájával, akár Amerika. (Igaz ez Bécsre, Zürichre is.) A bevándorlók második, harmadik nemzedéke pedig, nyilván a szocializáció és a nyelvismeret következtében, merőben más helyet foglal el az irodalmi közéletben, mint az első, németül alig beszélő úttörők a hetvenes, nyolcvanas évek szárnypróbálgatásainak korából. A minden tekintetben más helyzet (a fokozódó érdeklődés és a tudományos kutatások) ellenére jelenleg is rengeteg érdekkülönbség van azonban még ezen a területen. Közülük az egyik legégetőbb kérdés: hogyan nevezzük az irodalomnak e szegmensét. Az elnevezések természetesen az időbeliség függvényében is változnak, hisz eleinte csupán vendégmunkás- irodalomról van szó, ám még ma is oszcillál a megnevezés: ezeket a szerzőket a kisebbségi, az idegen vagy a migráns titulussal úgyszintén illetik. Napjainkban már leginkább – főként a kultúratudományos fordulat következtében – interkulturális, multikulturális vagy transzkulturális irodalomról beszélünk.

A legtöbb szerző – Terézia Morával egyetemben – vehemensen tiltakozik az ilyesfajta „kirekesztés” ellen a német irodalom teljes jogú tagjának kívánván tudni magát, akit nem illetnek címkékkel. A dolog pikantériáját és a helyzet paradoxonát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy maga Mora is kirekesztő elfogadásnak („Ausgrenzung durch Anerkennung”) nevezi azt az álláspontot, mellyel ma a kritika és a tudományos érdeklődés megpróbál fogalmi kereteket adni a jelenségnek. Mora, aki megkapta a talán második legnívósabb német irodalmi elismerést, az Ingeborg Bachmann Díjat, s akinek elbeszélései szerepelnek a „Legjobb német elbeszélők” című, 2000-ben és 2003-ban megjelent antológiákban (hogy csak e két példát említsem), evidensen formál jogot az egyenrangú elbírálásra és tiltakozik, ha ’a kelet-európai’-nak nevezi a sajtó vagy a kritika. A „Literaturen” nevű folyóirat 2005. áprilisi, az idegenségről szóló számában Mora és néhány más külföldről származó szerző egy velük folytatott beszélgetésben egyértelművé teszik, hogy mindannyian a német irodalom részének tekintik magukat. „A német irodalom része vagyok, annyira német, mint Kafka”, hangzik a cikk sokatmondó címe, és utal egyben vissza a fentebb már mondottakra. A lényeges momentum itt annak a hangsúlyozása, hogy nekik nem Németország mint nemzet ad otthont, hanem a német nyelv, melyet teljes mértékben sajátjuknak éreznek.

Ezek a szerzők, akik ma valóban a német irodalom fiatal generációjának élvonalába tartoznak, nem akarnak a multi-kulti divat áldozatai lenni, hanem, mint erre Mora mindig kitér, színvonalas szövegekkel akarnak elismerést szerezni. Egy ilyen aktuális divat beemel ugyan szövegeket, szerzőket az irodalmi élet pereméről az érdeklődés középpontjába, de a címkék nagymértékben meg is határozzák a recepciót. Behozzák az irodalmi vérkeringésbe, bizonyos szempontból segítik, de korlátozzák a befogadást, ha csak a multikulturalitásra, a migrációra stb. redukálják azt. Az egész ráadásul politikai, jogi és más diskurzusokat is aktivál. Nem véletlenül utal Deleuze és Guattari éppen Kafka kapcsán arra, ezt fejtegeti Kiss Tamás Zoltán (P/C 2; 64) is az előző kötetben, hogy ebben a helyzetben minden átpolitizált és szinte lehetetlen pusztán esztétikai kategóriákkal dolgozni. A színvonalas szöveg, amire Mora utal, nyilván elsősorban esztétikai és nem kultúrpolitikai elveknek szeretne megfelelni.

A fent említett kérdés talán valójában nem is az, hogyan nevezhetjük ezt az irodalmat, hanem sokkal inkább az, szükség van-e egyáltalán ilyen kétélű külön kategóriákra. Magam is ambivalens helyzetbe kerülök, ha ebből a megközelítésből, a migráns lét felől vizsgálom a témát, hisz ez akarva-akaratlanul is behatárolt rubrikában helyezi el a szerzőket. Hogy a migráns lét határozza-e meg Mora és Tawada írásmódját, és ha igen, mennyiben, nem áll módomban eldönteni. Fejtegetéseimben számos olyan témakör kerül az érdeklődés homlokterébe, ami ezzel szorosan rokonítható, akár egyértelmű párhuzamnak kiáltható ki. Törekedni fogok azonban arra – a beskatulyázást elkerülendő –, hogy ezeket a problémapontokat mind egy tágabb kontextusban helyezzem el, felbontva ezzel a szegregációt, ami valamilyen szinten kirekesztésként, periférizálásként is érthető. Moránál csakúgy, mint Tawadánál erős a biografikus elem, ám nem állítható róluk, hogy mindössze tulajdon életútjukat írnák, mint elmondható ez a Gállos Orsolya által bemutatott Kovačičnál megfigyelhető (GÁLLOS P/C 2; 46). Az énelbeszélések dominanciája, a migrációs tematika vagy akár Japán folyamatos megjelenése mind-mind látszólag ilyen olvasatot implikál, mégis többről van itt szó.[1]

Tény, hogy Mora Mindennapok [Alle Tage][2] című regényét például az ún. nagyvárosi regény kategóriájában is tárgyalhatjuk, teljesen függetlenül a szerző származásától. Mind Mora, mind Tawada szövegei azonban a Hofmannsthallal, vagy ha akarom, Bachmannal fémjelzett ún. nyelvi válság perspektívájából is képezhetik vizsgálódásaink tárgyát, részben vagy teljesen kiküszöbölve a származásból vagy migráns létből eredő idegenség fogalmát. Az említett jelenség ezekben a szövegekben nem csupán a biografikus kulccsal nyitható, hanem sokkal inkább valamilyen általános emberire utal, a megértés, a világ olvashatóságának ill. olvashatatlanságának problémájára, a wittgensteini vagy gadameri határokra, a nyelv és a megértés határaira. Kétségkívül ez az egyik központi kérdés mindkét írónő gondolkodásában.

Sándorfi Edina (SÁNDORFI P/C 2) az előző kötet egyik esszéjében szintén a nyelv problematikáját, azon belül is a medialitás kérdését járta körül. Az én gondolatmenetemben úgyszintén vörös fonal a nyelv, ami köré egy más perspektívából nyíló meglátásaimat csoportosítom, s a határok és az idegenség megjelenése lesz az egyik irányzék, mely azonban visszacsatol a medialitás problematikájához.

A határokra, egyfajta köztes létre reflektál mindkét szerző a nyelvvel kapcsolatban. Ez természetesen a biográfia felől is megközelíthető, hisz mindketten határokat, kultúrákat szeltek át, hagytak maguk mögött és vittek mégis magukkal a cipőtalpukon. A migráció maga, ami eredendően térbeli áthelyeződést, mozgást jelent, nyilvánvalóan felveti a határ vagy éppen a határtalanság problematikáját. Nem kerülheti el a szövegeket olvasva az sem a figyelmünket, hogy az egyik tematikus súlypontot mindkét szerző szemlézett szövegeiben az idegenség megjelenítése adja. Tawada, aki az orosz irodalom iránti érdeklődése miatt indult útnak Európa felé, véletlenül kötött ki Németországban. Utazása a transz-szibériai vasútvonalon szinte a migráns lét paradigmája lehetne. Utazás közben elhagyjuk a lelkünket, mondja a Talizmán [Talisman][3] egyik én-alakja, mert a lélek nem tud olyan gyorsan haladni, mint a közlekedési eszközök. A gyakori ide-oda-mozgás pedig egyenesen azt eredményezi, hogy a lélek valahol a kiinduló és végpont között egy köztes térben lebeg (21). Ez lehet az oka, hogy nemcsak ennél a figuránál, hanem a szövegekben általában egyfajta köztes lebegés lesz a szervező elem. Tawadát tehát a véletlen fújta Németországba, hisz japánként akkor még nem tanulhatott a Szovjetunióban. Következő célállomásán, Lengyelországban pedig éppen akkor vezették be a szükségállapotot, így ott sem maradt, mivel azonban Hamburgban munkát kapott, hát ott talált új otthonra. Mora számára (magyarországi német kisebbségiként) Németország úti cél volt és tudatos döntés egy nyelv mellett, ő tanulni ment Berlinbe, ahol azóta is él.

A határlét ill. határok átlépése a fő kérdés már első kötetében, a Különös anyagban (Seltsame Materie)[4] is. Ebbe a komplexumba tartozik az elhatárolódás, kiközösítés problematikája, mely ott szintén központi momentum, s ami egyértelműen az idegenség témáját hozza felszínre. Ez az idegenség azonban nem helyhez, országhoz, kultúrához kötött, mint azt a Mindennapok című regény első mondatai is kitűnően alátámasztják: „Nevezzük az időt mostnak, nevezzük a helyet ittnek. Írjuk le mindkettőt, mint következik.

Egy város, annak egy keleti kerülete. (…) Egy szombat reggel.” (9. Kiem. az eredetiben.) Rímel erre az első kötet számos kijelentése, hisz ott is mindig „egy falu”, „egy templom”, „egy tó” stb. adja a kulisszát, s nincs konkrétabban meghatározva. Bár a regény főhőse (ha nevezhetjük így és nem inkább az antihős titulust kellene kapnia), valahonnan a Balkánról jön egy másik ország nagyvárosába, amelyek szintén nincsenek sehol közelebbről megnevezve. A kiindulópontról, ahol „tizenöt, húsz évvel ezelőtt” élt, csak annyit tudunk meg, hogy „egy kisváros, három határ közelében”, és egyébként sziget, mely egy valamikori mocsár helyett jött létre, klímája kontinentális és környéke olyan, amit az ember szépnek nevez (24). Nem konkrét országokról és határokról esik tehát szó, hanem a határról általában, ami mögött a más, a másik, az idegen, az ismeretlen, rejtélyes és esetleg félelmetes, veszélyes húzódik meg. A központi férfialak, akinek már apja is külföldi volt, elhagyja ezt a várost és országot, s egy másik névtelen helyen telepedik le. Migrációs mozgásról van tehát szó, de a központi kérdések ennél sokkal mélyebbre mennek, és azt a kérdést feszegetik, amit ’transzcendentális hazátlanságnak’ nevezünk.

A regény főalakja, Abel Nema azzal próbálja új helyén idegenségét leküzdeni, hogy egy különös tehetségeknek nyújtott ösztöndíj segítségével és egy professzor pártfogása alatt megtanul tíz idegen nyelvet, amelyeken akcentus nélkül beszél. Akcentus- és dialektusnélkülisége, ezt a regény expliciten kimondja, olyanná teszi a figurát, mint aki sehonnan nem jön, aki hely nélküli. „Azok a problémái vannak, mint minden emigránsnak: papírokra van szüksége és nyelvre van szüksége” (13) – áll még a kötet elején. Mint látjuk, Nema egy csoda következtében túlteljesíti ezt, mégsem talál otthonra, tartós identitására. Fejtegetéseimben a nyelv kerül a továbbiakban az érdeklődés homlokterébe. Abelnak ez lesz az igazán fontos, ez az egyetlen dolog az életében, ami jelentőséggel bír. A világ többi része nem érdekli. „A világban élni és nem a világban élni. Egy ilyen alak”, egy barbár (14). Abel kívül van tehát valamilyen abszolút határon, amit akár a civilizáció határának is nevezhetünk, és ez határozza meg eredendő idegenségét.

Nekünk, magyarul értőknek nem szorul különösebb magyarázatra a hős beszélő neve, mely létezésének paradoxonára utal. A regény maga levezeti a Nema jelentését, és foglalkozik a némasággal, de ez az elem már a Különös anyag szövegeiben (és Tawadánál) is jelen van. Már az első recenziók utaltak arra a momentumra is, hogy a név másik tagja, az Abel a héberben ’leheletet’ jelent, ami szintén a némaság megjelenítése lehet. Ehhez társul a láthatatlanság jelentése is, hisz Abel mintha valamilyen illékony anyagból lenne, ami láthatatlan és megfoghatatlan, van és nincs egyben. Ez az, ami a lenni és nem lenni paradoxonát feloldhatja. Abel Nema tehát a tíz nyelv ellenére valahogy mégiscsak néma marad és láthatatlan, hisz mikor volt feleségét még a regény elején kihallgatják és megkérdezik tőle, mikor látta őt utoljára, majdnem azt mondja, soha. Abel mindig olyan, mintha csak egy kabát lenne vagy egy vonal a tájban. Tíz nyelvet beszél ugyan, de hangját soha nem hallani, mintha nem is lenne jelen, nem is létezne. Némasága Abel magányának, a kommunikáció szükségszerűségének és egyben lehetetlenségének megnyilvánulása, de a regény végének valamifajta előhírnöke is. Mercedes, akivel Abel a papírok miatt évekig látszatházasságban él, felismeri és megfogalmazza ezt az összefüggést: Abel „kezdettől fogva nem akart mást, csak egyedül lenni, peremfigura, semmi valósba belépni” (329). Ismerősei csak „tíznyelvember”-nek nevezik, és látják, hogy tudatosan kívül és idegen marad (323). A tíz nyelv sem elegendő az idegenség megszüntetéséhez, a megismeréshez. Abel másik „nyelve”, az „igazi”, az érzékszerv (németül: Zunge) pedig egy balesetben megsérült és nem képes az ízlelésre, így ez az orgánum sem segítheti hozzá őt a világ egy másfajta, az észlelésen keresztüli megismeréséhez.

A láthatatlanság és a beszédzavarok visszacsatolhatók a Különös anyag elbeszéléseinek világára, hisz ezek a momentumok ott is újra és újra felbukkannak. A láthatatlanság határok, kontúrok hiányából, azok állandó változásából, eltolódásából, egy végtelen folyamatos mozgásból következik. A biztos, maradandó, rögzített pont hiánya már ebben az elbeszéléskötetben is megjelenik a folyamatos határátlépések, az úszás mozgása és a víz folyása, általában véve is a határok nélküli víz paradigmáján keresztül. Abel a Mindennapokból is állandóan úton van, de igaz ez a Különös anyag elbeszéléseinek figuráira is. A mozgást, a rögzítettség hiányát kiemelendő, itt nemcsak a tó vagy a medence vize cseppfolyós, hanem az aszfaltozott út is, hisz megolvadt a melegben és a kátrány ráragad a fiatal lányfigura lábujjaira. Az út maga is mozog és különböző formák felvételére képes ezáltal. A sínek is mindig jelen vannak a szövegekben, ám ezeknek a figuráknak mintha éppen nem lenne sínen az életük, nem létezik egy meghatározott, mozdíthatatlan irány, amire ráállhatnának. A sínek felé vagy a sínek mellett haladnak csak, valamilyen változó, amorf anyagban maradva.

Ez a mozgás, az utazás és egyben állandó változás Yoko Tawada művészetének is centrális motívuma. Az előző kötetben bemutatott „Talizmán” című esszégyűjteményen kívül ezt tematizálják regényei, esszéi és az Ópium Ovidiusnak [Opium für Ovid][5] című „párnakönyv” is, mely az alliteráció következtében létrejövő csengő hangzáson túl megannyi asszociációt elindít az olvasóban. Már a cím többszörösen utal az itt vizsgált problematikára: hisz a keleti kultúrával asszociált ópiumnak a nyugati kultúrához tartozó Ovidius Nasoval való összekapcsolása már egy határelmosást implikál. Tudjuk ezen felül, hogy Ovidius külföldi, de legalábbis távoli száműzetésben élt, miután kikerült az ókori világ centrumából, Rómából a perifériára és az akkori nyugati és barbár világ határán, a Fekete-tengernél élte éveit. Ebben a határlétben írta meg híres művét, mely az állandó változást, átalakulást helyezi a fókuszba, a Metamorfózisokat. Tawada Ovidius-könyve az elődre támaszkodva, számtalan áthallással huszonkét mitikus nőfigura történetét meséli újra egy asszociatív, az ópiumból levezethető részegségből vagy transzállapotból következő logikával. A multiperspektivikus és sokszólamú szöveg maga talán leginkább nyelvi játékként ragadható meg, melyben nemcsak stílusok, hangnemek keveredése tűnik fel, hanem tömérdek neologizmus és szokatlan szókapcsolat is, melyek új konstellációkat hoznak létre nemcsak a nyelv, hanem a világ elemeiből is bizarr egymásmellettiségükben. A perspektíva állandó mozgása csak tovább növeli az áthallásokat és egybefolyásokat. A határok tehát nemcsak a szóképzés különös formái során mosódnak össze, de a perspektivikus fixpont hiánya is ezt húzza alá.

Az intertextuális utalás a Metamorfózisokra semmiképp sem véletlenszerű, hisz a zavaró, de ebben a gondolkodásban természetesen jelenlévő mutációk a legtöbb Tawada-szöveg tartópillérei. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire fontos ez a momentum az írónő számára, hogy Tawada Tübingeni Poétika-előadásait is „Átalakulások” [„Verwandlungen”][6] címmel tartotta. Az állandó mozgás, alakváltozás lesz immár a konstans elem, mely az én határait is elmossa, újra és újra kikezdi és módosítja. Az arc állandó változását reflektálja például a HalluciNáció[7] [Die HalluziNation] című esszé, melyben az én-elbeszélő egy határátlépés során azért aggódik, hogy hasonlítani fog-e vajon az útlevelében fellelhető fényképre, hisz a haja megnőtt, most ráadásul szemüveget hord és mivel egy thaiföldi étteremben csípőset ebédelt, még a szája is megdagadt és eldeformálódott, olyannyira, hogy nem is igazán emlékeztet valamikori fényképére. Ezzel egybecsengően a Fürdő [Das Bad][8] című szöveg is azt feszegeti, hogy mivel az ember teste nagyrészt vízből áll, akárhányszor és bármikor a tükörbe nézünk, tulajdonképpen mindig különböző arcot látunk. Maradandó, egyező kontúrok és formák nincsenek. Az identitás megszokott konstrukciói kérdőjeleződnek meg eredendően ezekben a szövegekben. Mindkét írónő elsőrendű célja meglátásom szerint az, hogy az énkonstrukciók mellett általában véve is felülvizsgálják világkonstrukcióinkat, azok hamisságára, tarthatatlanságára világítsanak rá.

A határ-lét, a peremeken való táncolás a köztes lét metaforájaként olvasandó, mely az egyértelműséget, az ilyent vagy olyant, a megszokott rendet negálni óhajtja. A valóság folyékonnyá válik és megfoghatatlan lesz. Tawada már említett Fürdő című szövegében az egész világ az óceánon levő szigetekből áll, és a biztosnak tartott talaj alatt is állandó mozgás, áramlás van. Éppen úgy, mint ahogy Abel Nema szülővárosa mocsárra épült és Mora első könyvének elbeszéléseiben is patak folyik a ház mellett és alatt, mindent tó és mocsár vesz körül. Nem a biztos és rögzített, hanem a képlékeny a meghatározó paradigma. Ez az a különös anyag, mely a figurák lételeme, hisz itt az állandó mozgásban érzik jól magukat, ahogy Ofélia – a Különös anyagból – az úszásban, holott az egész falu a melegvizű medencében ül.

Nem ül egy helyben Ofélia vagy a többi figura, Nema, de Tawada alakjai sem. Újra és újra elindulnak, ám nemcsak a térnek, hanem a nyelvnek is nekivágnak egyben, hisz a kettő egymástól elválaszthatatlan. A nyelv pedig fordítást jelent, amit Nema űz, illetve Tawada figurája is például a lefordíthatatlan című Überseezungen[9] című esszékötetében. Az énelbeszélő itt is úton van, legalábbis álmában egy autópályán jár, s egy szürrealisztikus álomban halként látva önmagát hoz a felszínre elbeszélése során számunkra egyre több érdekes mozzanatot. Már maga a cím megérdemli, hogy elidőzzünk vele egy pillanatra, hisz megálljt parancsol a fejünkben lejátszódó automatikus nyelvi, megértési folyamatnak. A szó ugyanis állandó és megállíthatatlan alakváltozáson megy keresztül, és minden olvasási próbálkozásnál más képet mutat. Ha megpróbálunk határokat kijelölni és az oszcillációt feltartóztatni, a következő lehetséges konstellációk jönnek létre: A „Seezunge” egy halfajta, de az összetett szó tagjaiban tavat vagy tengert („See”) és nyelvet („Zunge”) jelent. (A „Zunge” szó a németben az érzékszerv nyelvre utal, a nyelv, amit beszélünk, az a „Sprache”.) Az Übersee jelentése tengerentúl. Felbontva olvashatjuk a címet tehát „Über Seezungen”, azaz „Nyelvhalakról” jelentéssel, de „Übersee-Zungen”, azaz „tengerentúli nyelvek” jelentéssel is. Ha mindhárom tagot külön választjuk, akkor a „Tóról/Tengerről, nyelvről” jelentést kapjuk. A helyzetet még bonyolítja, hogy kiejtve az „Überseezungen” szinte ugyanúgy hangzik, mint az „Übersetzungen”, azaz „fordítások” jelentésű szó. Ez a legutóbb említett összefüggés implicit reflektál a mediális fordításra, egyrészt arra, hogy a nyelv mindig valamiféle fordítási, olvasási, interpretálási folyamat eredménye. Rávilágít a fenti szójáték másrészt egyben arra is, hogy a beszélt illetve az írott forma a nyelven belüli mediális eltoláson, törésen, egy változáson megy keresztül. Legalább ennyire fontos az itt vizsgált szempontrendszer tekintetében a határok kérdése, azok meghúzásának nehézsége, ill. azok oszcillálása, melyek függvényében teljesen különböző olvasatok és jelentések jönnek létre. A szó részei egymásba folynak, jelentések egymásba gabalyodnak, és csak egy meg- és feloldhatatlan irritációt hagynak maguk után. Nem is beszélve arról a már szintén említett momentumról, hogy megint vízről, halról és nyelvről van szó. A nyelv lételeme következésképpen itt is a víz, a folyékony anyag, tehát az állandó mozgás és metamorfózis.

Párhuzamosan azzal, ahogy a figurák alámerülnek a vízben, úgy merülnek bele a nyelv áramlataiba és lehetőségeibe is. A halak állandó felbukkanása mindkét szerző szövegeiben a némaság mellett valamilyen másik, különös anyagra utal, amelyben a kommunikáció szokatlan módon zajlik, ahol a kulturális kódok és szempontrendszerek egy másfajta regiszterben működnek. Az elbeszélői stratégia a folyékony paradigmáját hangsúlyozandó az esszéisztikus formát részesíti előnyben, ezzel is felbontva a nyelv áramlásának korlátait.

A nyelv jelentésének és jelentőségének kettőssége a világ felfedezésében és megismerésében is visszaköszön – ebben az összetételben ugyanúgy, mint Abel Nema esetében a Mora-regényben. A megismerés folyamata a nyelven mint beszéden keresztül zajlik egyrészt. Legalább ekkora szerepet kap azonban az észlelés és azon belül is az ízlelés. Tawada én-figurái szó szerint ízlelik nemcsak a nyelvhalat, hanem a nyelvet általában. Az ízlelés és a behabzsolás (erre Sándorfi Edina P/C 2; 130 az előző kötetben már felhívta a figyelmet) kap prioritást, és ezzel a testet legfelülre teszi a megismerés hierarchiájában. A morai regényhős számára éppen sérülése miatt ez az út nem járható, ő csak az idegen nyelveket tudja habzsolni, ami azonban nem vezet célhoz, hisz ezekkel az idegenség nem oldható fel.

Nema egész útja városokon, országokon és nem utolsó sorban a nyelven keresztül: labirintikus mozgás. Az utazás nem megérkezéssel végződik, vagyis az ember mindig vasútállomásra érkezik, ahonnan újabb utak vezetnek tovább. Ez a regény is gazdag irodalmi és bibliai intertextuális utalásokban, és a körkörös struktúrát egyébként is elsősorban a nyelv uralja. Nema, aki a határokat nem óhajtja tudomásul venni, vélt nyelvi hatalmával kíván úrrá lenni életén, mígnem egy szőnyegkiverő póznán himbálózva találnak rá. Meg van kötözve, sérülésekkel teli – egy támadás áldozata lett. A kórházban, miután magához tér, orvosa megállapítja, hogy a sérülések következtében, melyek leginkább a sokáig tartó lógó, himbálózó helyzet következményei, afáziában és amnéziában szenved. Abel Nema elveszítette tehát nyelvtudását, amit hatalmának tekintett. Esetét, az L (azaz lingua) 10-et, ahogy azt nem minden irónia nélkül fejtegeti a könyv, neves neurológusok vizsgálják nagy örömmel és érdeklődéssel, ilyen esettel ugyanis még nem találkoztak. Nema, aki most már valóban szinte néma már csak egyetlen dologra gondol és szinte csak néhány szót ismétel dadogva, „jó így”, mondja, és ezzel megfordítja nevének olvasási irányát (409). Az ’amen’, az úgy legyen, lesz az egész utazás nyelvi végpontja.

Ez az utazás is számtalan részegségen és transzállapoton vezet keresztül, amelyekről nem deríthető ki egyértelműen: a drog vagy alkohol hatására jöttek-e létre, avagy inkább Isten-élménynek tekinthetők. Az érzékszervek zavarodottak és másfajta tapasztalást eredményeznek. E lebegésérzet felerősíti ezt az egyébként is központi szerepű motívumát a Mora-szövegeknek, amely, mint mondtuk, a Különös anyag elbeszéléseiben állandóan jelen van. Lebegés a vízen vagy csak úgy, az álom, a transz mind-mind köztes állapotok, mindkét írónő szövegeinek sarokkövei és a határtalan köztes lét megjelenési formái. Ebbe a sorba tartozik Nema helyzete megtalálása idején, amikor fejjel lefelé lóg. A talaj hiánya itt is mozgást és lebegést eredményez. Legalább ennyire fontos viszont az a mozzanat, hogy mindez fejjel lefelé történik, ami eredendően más perspektívát jelent és más világlátást implikál. A fejen-állás ill. fejen-járás kérdése hasonló összefüggésekben hosszú tradícióra tekinthet vissza a német irodalomban, hisz találkozunk ezzel a főként a 18. század esztétikai vitáiban reflektált motívummal expliciten Georg Büchner Lenz című elbeszélésében és Celan híres Meridián-beszédében is. A megszokott a visszájára fordul, új konstellációk jönnek létre, és ez a másként-látás lesz a vezérgondolata mindkét írónő itt vizsgált szövegeinek. Tawada saját látásmódját, mely szintén a fejenállás motívumával ragadható meg, „inszcenírozott idegenségnek” nevezi, ami újra és újra kiemeli az alakváltozások szükségszerűségét.

A megszokás, a tapasztalás automatizmusai kérdőjeleződnek meg, és mindez kivetül a nyelv kérdésére, arra a lingvo-poétikai hálóra, amely világlátásunkat egyben tartja, és ezzel megkövesíti. Ezeknek a megkövesedéseknek kell a szövegekben felolvadniuk, mint a kátránynak és az aszfaltnak az Oféliában [Der Fall Ophelia][10]. A nyelvvel való játékos bánásmódon és újításokon kívül a hangnemek és perspektívák váltakozása, a polifon elbeszélésmód, az asszociatív, szürrealisztikus képek mind ezt szolgálják. Összeolvadnak és egymásba folynak az idősíkok, a helyek és történetek határai nem kivehetők. Az időkezelés, a műfaji formák és sajátosságok egytől egyig az olvadást és folyamatos áramlást húzzák alá. A labirintus, mellyel a Mora-regény írásmódját jellemeztem, természetesen nem az egyirányú és biztos haladási irányt adó tradicionális labirintusként értendő, hanem sokkal inkább a deleuze-i rizómaként. Az utak és a létrejövő csomópontok mind-mind mozgásban vannak, változtatják alakjukat ezzel minden bizonyosságot megkérdőjelezve.

Ebbe a motívumkomplexumba tartozik azonban a különlegesség, egyik egyértelműbb formájaként az őrültség. Mora figurái mintha nemcsak a falu, a város, az ország határán élnének mind, hanem a normalitás és abnormalitás valamiféle határán, mint teszik ezt a tawadai figurák is hangsúlyozott naivitásukkal. Kétélű az egész attól lesz, hogy nem dönthető el biztonsággal, a határ melyik oldalán mi van. Ezekben a szövegekben – a Tawada-esszéket is ideértem –, minden a feje tetején áll, köztes világok a dominánsak, amelyekben nem különíthető el egymástól meggyőzően a belül és a kívül. A perspektíváknak nem lehet fókusza, a kamerák mintha állandó mozgásban lennének mintegy alátámasztva és kiemelve a motivikus hálót, ami szintén a változást, a nyugvópontok hiányát hangsúlyozza. Ahogy a figurák országhatárokat szelnek át és fűznek egybe kultúrákat, úgy töri át az intertextualitás a szövegek peremeit vagy a szójáték a szavak illetve a beszélt és az írott nyelv közti mediális választóvonalat, állandó áramlást eredményezve valamiféle amorf közegben.

A senkiföldjéről jött könyvek oda vezetnek, ahol nincsenek nevek, szavak, jelentések, oda, ahol minden megkérdőjeleződik. Ebben a köztes világban, nevezzük határ-létnek, kap teret újra egyfajta eredeti megtapasztalás és egy másik, csak itt életképes nyelv. Mora és Tawada itt szemlézett szövegei kalandos utazásra visznek el tulajdonképpeni mindennapjainkba, az utazáshoz viszont új szemüveget tesznek az orrunkra, hogy hasadék keletkezhessen a látásunkban. Erre utal számos központi motívum, mint az ópium, a transz, a delírium, a hallucináció, az álom, az őrület és hasonló állapotok, melyek az érzékeket összezavarják, és a nyelvi háló által megtartott automatikus világlátást deformálják. Ezek és a szemüveg általi törés emlékeztetnek minduntalan arra, hogy mindig van valami köztünk és a világ között. A szövegek azzal, hogy előszeretettel állítanak megszokott látásmódokat a fejük tetejére, rávilágítanak, hogy csalóka és hamis biztonság az, amit a nyelv számunkra nyújt. „A szemüveg nélküli élet unalmas” – mondja Coronis, az Ópium Ovidiusnak című szöveg hetedik fejezetében, mikor szemorvosi vizsgálaton több szemüveget is kipróbál, és folytatja: „Mindig valami mást látok. Gyakori szemüvegváltás következtében megélni a többértelműséget, ez lenne a szemüveg értelme?”

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.