Kiss Tamás Zoltán

Irodalom, nyelv és az identitás(ok) összetettsége a Periférián és a Centrumban egyaránt*

V. GILBERT EDITnek az első kötetben leírt munkára szólító-kérő bevezetőjében szerepel a játék szó („…izgalmas játéknak ígérkezik…”), amely éppen a PC-masina és a világháló eszközén, egyszersmind közegén keresztül ösztönözhet erre a sajátos interakcióra. Bevallom, a magam spanyol fejezetében akkor nehéz volt eleget tennem üveggyöngyjátékunk magister ludi-ja eme kérésének. Játékon vajon Huizinga gyermeki, illetve kultikus ludus-át vagy Gadamer szakrális komolyságú, a valaki számára történő megmutatás mediális folyamatát értsem-e?[1] A probléma éppen annyira fejlődés-lélektani, mint ontológiai természetű, s akkor még nem is beszéltünk a szerencse-, tehát sors-játékról sem. Ezért ideidézek egyik kedves költőmtől két sort. Tudható, sokan sokféleképpen ítélik meg azt, hogy a Marosvásárhelyen élő és alkotó, ám magyarországi, illetve idegen nyelvű nyomtatott és elektronikus kiadványokban is szerencsére gyakran szereplő Kovács András Ferenc vajon miféle centrumban vagy éppen milyen periférián helyezkedik el.

„Jó volna lenni még picit

S még jobb nagyon jó «vanni»…”

(Jugendstil. Ezredvég!)

KAF számomra azért hyper, mivel szövegei tudatosan, provokatívan, pimaszul, s egyben játékosan hipertextek: bárhol kattintunk rá szemünkkel vagy egerünkkel, mindig ott van a transztextuális link, bár persze ő általában nem az. A nagy spanyol barokk költő, Luis de Góngora leghomályosabb, művenként külön endoszemantikát, azaz csakis az adott szövegvilágon belül érvényes mitikus utalásrendszert, jelentéstant, sőt szintaxist működtető költeményei is ilyenek. Csakhogy az 1627-ben meghalt córdobai értelmezését történeti tudatunk nem csupán horizontálisan és retrospektíve, hanem előrefelé is képes összekötni azzal az irodalmi anyaggal, amelyet a hipertext mint az utókor linkjeit jeleníti meg.

A játék, annak bármilyen formája nagyon komoly dolog, illetve illik azt nagyon komolyan venni. Ezért megpróbálom a magam játékosságát esszében, tehát a műfaj eredeti értelmében, próbaként, gyakorlatként és kísérletként fölfogni. Derrida híres „Irigység-tanulmányában” a 20. századi irodalmi formák állandó változékonyságát az esszészerű gondolkodás szükségszerűségével, tehát a (modern) szubjektum gondolkodásának alapmodelljével magyarázza[2]. A reflexió ugyanis immár képtelen a totális világábrázolásra egyetlen sémában, formában, műnemben vagy műfajban.

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy vállalkozásunk első fázisának tétje javarészt annak a kérdésnek a föltevése volt: vajon lehet-e egyáltalán dekonstruálni a P/C-t mint ellentétpárt, vagy talán elvetni kellene inkább, s a gazdasági, a szociokulturális és a politikai diskurzus működő vagy működtethető metaforájaként értelmezni.

***

A virtuális irodalmi teret könyvtárban vagy személyi számítógép (PC) segítségével és a periféria/centrum szemszögéből is böngészve rálelhetünk arra az esetre, amikor Goethe egy kínai regény fordítását olvasva kifejti Eckermannak a Weltliteratur ötletét, mivel szerinte a tökéletesnek éppen nem mondható műben nagyon hasonló morális-ideológiai alapelveket vél felfedezni, mint amilyenek saját (nyugati) esztétikai értékrendjében is központi helyet foglalnak el. A szellem alkotásainak eme szabad áramlása kapcsán persze leginkább a német, francia, angol, esetleg olasz (vagy itáliai?, mi is az, hogy olasz?) nyelvű irodalmi terek összekapcsolódására gondol, amelynek néhány irodalomtörténész konkrét kultúrpolitikai hátteret tulajdonít. A Bécsi Kongresszus után megmerevedni látszanak az európai hatalmi viszonyok, s Goethe csakugyan aggódhat a status quo megőrzése folytán konzerválódó német széttagoltság, a „Kleinstaaterei” fennmaradása miatt. Úgy tűnik, a világirodalom mint határok nélküli szellemi-esztétikai tér tehát távolról sem mentes a centrum/periféria-helyzet által befolyásolt politikai szempontoktól. Hozzá kell azonban tenni, hogy az egyes nemzeti irodalmakat, közvetítőket Goethe másutt tolmácsoknak nevezi, akik egy olyan piacon tevékenykednek, ahová minden nemzet elhozza az áruját, s ily módon a tolmács maga is gazdagodik[3].

A perifériáról a centrum című kötet szövegeit elolvasván nem tudtam szabadulni néhány Deleuze-nél és Guattarinál olvasott megállapítástól. Nevezetesen azoktól, amelyeket én úgy (is) értelmezek, hogy a periférián, illetve általában valamilyen (politikai, gazdasági, szociokulturális) alárendelt helyzetben létrejövő literatúrákra általában jellemző, hogy – nevezett szerzők elsősorban Kafka többszörös kisebbségben, a Prágában németül író zsidó szövegeit hozzák például – a kisebbségi irodalom által végrehajtott esztétikai megnyilatkozások a művet helyzeténél fogva, s akarva-akaratlan átpolitizálják[4]. Ez az érvelés azt sugallja, hogy bármely kijelentés (a leghétköznapibb és a legbanálisabb is) áthelyeződik a politika dimenziójába, hiszen identitás, jogok, autonómia, függőség–függetlenség, s elsősorban a szabadság és annak hiánya, illetve a cenzúra kontextusában értelmeződik.

Visszautalván az első kötetben használt kognitív modellre, ezt a kontextust nevezhetném hiperérzékeny, egyszersmind hiperaktív, témaspecifikus mentális térnek (szabadság, elnyomás, függetlenség, autonómia, nyelvcsere, migráció, asszimiláció stb.) is, amely állandó izgalmi állapotban van. De-, illetve rekontextualizációs folyamatokról avagy tudatos stratégiákról van/lehet szó, amelyek adott helyzetben ily módon irányítják az értelemképzés vagy értelemtulajdonítás mechanizmusait. E két művelet között persze nemigen tehető különbség a befogadás kognitív-szemantikai szempontjaiból. Méltán nevezhetjük ezt az értelmező közösségek (kisebbségi helyzetben a közösség végképp nem csak csoportot jelöl) dekonstrukciós eljárásainak – író és olvasó oldalán egyaránt.

Az irodalomnak ugyanis más a szociokulturális funkciója, mint a (kánonalkotó) centrumokban. Tudjuk, hogy a hiányzó közbeszéd esztétikailag kódolt változatáról volt szó. Az irodalom és a színház a „második társadalom” nyilvánosságának szerepét tölti be, mint ahogyan azt P. MÜLLER PÉTER a közép-kelet-európai drámai groteszkkel kapcsolatban megállapítja. Az „alternatív nyilvánosságban” létrejött alkotás szükségképpen nagyon bonyolult viszonyt tart fönn saját referencialitásával. Az áthallások vagy az utalásosság napjainkban is fontos probléma, amely például a magyar irodalom fordíthatósága kapcsán kerül előtérbe. Ha ebből a szempontból olvassuk első kötetünk tanulmányait, kiderül, hogy a jugoszláviai, a csehszlovákiai, a lengyelországi, a spanyolországi, a Szovjetunió-béli, illetve a koloniális–posztkoloniális helyzetben született irodalmak meglepően sok hasonlóságot mutatnak a mi literatúránk történelmi utalásrendszerének intertextuális sűrűségével.

Amennyiben a problémát a befogadás és a hatástörténet szemszögéből vizsgáljuk, akkor – mint az első kötetben tételeztem – a centrum és a periféria; a többségihez, a tekintélyesebbhez, az uralmi pozícióban lévőhöz viszonyított alárendeltség vagy peremlét tudataként, (át)politizált jelentések és értelmezések kognitív sémájaként él a befogadóban-értelmezőben (s persze az íróban és szövegében is). Ebből a szempontból maga a politikai diskurzus is jelentős recepciós és produkciós közeg. Erre persze azt lehetne mondani, hogy akkor meg maga a politika hozza létre ezt az ominózus kontextust. Ez így is van meg nem is, illetve ördögi a kör. Annyi bizonyos, hogy ha ily módon párhuzamot vonunk kisebbség–többség (mondjuk egy politikai államalakulaton belül), illetve periféria–centrum (egy politikai entitáson belül vagy különböző gazdasági-politikai formációk) között, akkor az irodalom látóhatárán belül maradva rendre a nyelv, helyesebben a nyelvhasználat problémáján keresztül ütközünk a politika kategóriáiba. Számomra a kötet egészének 'összeolvasásakor' ennek a régi-új tapasztalatnak a hol explicit, hol pedig implicit jelenléte volt a legmegragadóbb élmény. A kisebbségi–többségi, koloniális–posztkoloniális irodalmak kód-, tehát nyelvválasztásaiban megfogható, önazonosságot egyeztető, valamint arról (politikailag is) tárgyaló-egyezkedő attitűdjeinek vizsgálatához még sok kutatásra van szükség. Legalább ennyire érdekes azonban az úgynevezett 'nagy nyelvek', mint például az orosz, a spanyol, a francia, a német irodalmainak hatástörténete a középpontban vagy peremhelyzetben.

Hans Robert Jauss éppen egyetemünkön tartotta meg 1993-ban emlékezetes előadását az irodalmi posztmodernségről, illetve ama „vitatott korszakküszöbről”. Ez a bizonyos korszakküszöb pedig éppen beleesik a 20. század közepét fürkésző látószögünkbe. Az egykori NDK-ban sokat élő marxista (az 1980-as években sandinista) Carlos Rincónra támaszkodva Jauss utal a kifulladó, s egyre ezoterikusabbá váló francia újregényre, amely az euro-atlanti centrumban már erőtlen ahhoz, hogy saját kánonját megújítsa. „Az irodalmi posztmodern ennélfogva nem a modernség atlanti központjaiból, hanem Dél-Amerika kontinentális peremhelyzetéből lépett elő, egy sajátságosan »periferikus modernitásból« […], mely éppúgy előfeltételezi a régi európai örökséget, annak autoritását, történetképét, mint technokráciáját, csupán az irántuk való engedelmességet mondja fel.”[5]

A cél pedig a saját mítosz megírásával, illetve folyamatos újraírásával magának az önazonosságnak, pontosabban az identitás tudatának megteremtése. A kánonképző – euro-atlanti – centrumok kritikusai persze már a 60-as években érzékelik, hogy Borges 30-as évekbeli novellisztikáját, illetve az 50-es évek végétől körülbelül az 1970-es évtized közepéig született rendkívül heterogén latin-amerikai elbeszélő prózát, tehát magát az irodalmi teljesítményt igen nehéz lenne leírni a modern, a későmodern vagy a posztmodern periodizáció kritériumainak segítségével. Ezért aztán a boom elnevezésű, irodalom-esztétikai szempontból teljesen üres korszakkategória finomítása érdekében megszületnek az olyan címkék, mint a mágikus realizmus vagy a csodás való, amelyek által az elbeszélés nyelvhasználata és e nyelvi struktúrák referencialitása válik fő szemponttá. Az 1990-es években Bényei Tamás volt az, aki „Apokrif” iratok című kitűnő könyvében végre magyar nyelven is leszámolt a mágikus realizmus sokáig mindenhatónak vélt interpretációs kliséjével. A magam részéről úgy is fogalmazhatnék, hogy a „mágikus” jelző az amerikai szubkontinens „egzotikus, varázslatos és megejtő” valóságára vonatkoztatva a gyarmatosító koloniális, illetve Poszt-Coloniális, de semmiképpen sem Politikailag „Correct” viszonyulását is tükrözi. Amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy az úgynevezett postboom, tehát a 80-as, 90-es évek spanyol nyelvű regénye, rövidprózája és lírája (!) mintha ismét visszakerülne a perifériára. Ezt az egyre inkább marketingalapú kánonképzést a centrum talán éppen a mexikói Octavio Paz és a spanyol Camilo José Cela Nobel-díjaival próbálta meg némileg kompenzálni, hiszen egyikőjüket sem lehet a latin-amerikai boomhoz sorolni.

Éppen a latin-amerikai írók példázzák jól a kánonba kerülés 'térbeli' megvalósulását is, nevezetesen azt, hogy X író letelepedési engedélyt, esetleg állampolgárságot kér-kap a kánonképző centrum valamely országába. Itt persze – rezidensként vagy első generációs bevándorlóként – megint csak periférikus lehet. Gustavo Pérez Firmat, Junot Díaz az USA-ban, illetve a teljes chicano és latino irodalom Észak-Amerikában. Az úgynevezett transznacionális identitás problémáját nem mindenki képes úgy tekinteni, mint ahogyan azt a Puerto-Rico-i Judith Ortiz Cofer megfogalmazza. Míg apja a migráció összes fájdalmával együtt halt meg (az USA-ban), ő bensőjében egyszerűen magával vitte a szigetet[6]. Egyáltalán nem biztos, hogy ugyanez a helyzet mondjuk a perui Mario Vargas Llosával, aki spanyol útlevéllel él Európában. Ugyanakkor az is tény, hogy Spanyolország könyvkiadói nagyhatalom: egy évben több új cím (tehát új mű) jelenik meg itt, mint Közép-Kelet-Európában összesen.

***

Az identitás plurális és személyenként vagy közösségenként változó-változékony, sokrétű struktúrájára a virginiai Charlottesville-ben oktató chilei–brit–amerikai Randolph Pope a libanoni származású, keresztény vallású, ám arab első- vagy anyanyelvű szerzőre, Amin Maaloufra utalva hívja föl a figyelmet[7]. A Párizsban élő, franciául író szerző – aki 1993- ban a Goncourt-díjat is elnyerte – 1996-ban franciául, majd 2000-ben „In the Name of Identity: Violence and the Need to Belong” címen angolul is publikált könyvében az identitás meghatározottságait a komplex szociokulturális helyzetben az egyén legkülönbözőbb kötődéseinek (allegiences) összességeként fogja föl.

Ezekben a helyzetekben persze a félelem, a fenyegetés és fenyegetettség, a túlélés ösztöne vagy az erőszak döntő szerepet játszhat. A nyelv, a vallás/felekezet, a nemzeti hovatartozás mind-mind ezen kötődések egyike, s Maalouf számára az tűnik biztosnak, hogy ezek egyáltalán nem kizárólagosak, tehát az egyik nem zárja ki a másikat. A mexikói Carlos Fuentes Áttetsző tartomány című (az euro-atlanti kánon által tulajdonképpen az első boom-regénynek tekintett) művéből idézve, s az Osztrák–Magyar Monarchia kulturális azonosságtudatainak illusztrálására Fried István hívta föl nemrégiben a figyelmet a sokat idézett mondatra. „…az eredetiség, alkotás”, és sajátos természete éppen a kevertség, a sokrétűség[8].

A néhai Jacques Derrida kritikusai szemére vetették a francia filozófusnak, hogy „A másik egynyelvűsége” című filozófiai esszé-memoárjában vagy memoár-esszéjében éppen az iránt a nyelv (az algériai gyarmati francia) iránt érez múlhatatlan nosztalgiát, amelyről az első fejezetben éppen a koloniális alaphelyzet miatt jelenti ki, hogy nem volt és nem lehetett az övé soha, mert azt a gazda, a gyarmattartó birtokolta. Le kell szögeznünk, hogy Herder és Wilhelm von Humboldt véleményétől eltérően a nyelv/nyelvek ma sem magától értetődően és szükségszerűen azonosíthatóak az identitás legfontosabb és legmeghatározóbb szimbólumaival: elég például a 20. század első felének egyik legjelentősebb angol nyelvű lírikusára, William Butler Yeatsre gondolnunk. Nem szükségképpen, hiszen lehet, hogy ilyen vagy olyan mértékben mégis összetevők, illetve azzá válnak. A debreceni nyári egyetem magyar nevű hallgatóinak anyagi áldozatai és erőfeszítései, vagy az ír, a baszk stb. nyelvek revitalizációja természetesen éppen ezt az irányt mutatja.

BENYOVSZKY KRISZTIÁN a szlovák nyelvű irodalomról szóló tanulmányát azzal zárja, hogy „Závada Pál nagy sikerű könyvéhez hasonlóan, a szlovákiai magyar befogadó számára külön élvezetet nyújt, mivel a két nyelv/kultúra ismerete az árnyaltabb, pontosabb megértést segíti elő.” Az idézett mű igen izgalmas olvasmány egy békési szlovák családban felnőtt magyarországi olvasó számára is. A kötet utolsó, számozott lapokból álló (439–444)[9], ám a nyelvi-művészi kommunikáció hiányát, képtelenségét kifejező, így éppen ürességétől iszonyúan sűrű epilógusa a regény fiktív univerzumán keresztül szembesítheti őt szülei nyelvvesztésével és saját nyelvi és kulturális asszimilációjával, amint ezt néhány esztendeje magam is leírtam „Vankúsik moj!” [sic!] címmel[10]. Van persze etnikai reneszánsz, nyelvi revitalizáció, továbbá a nyelv egyéni 'visszatanulása' is.

***

M. SÁNDORFI EDINA tanulmánya olvastán az is megérti Elfriede Jelinek kijelentését, miszerint nem szeretné, ha az ő 2004-es Nobel-díja virág lenne Ausztria gomblyukában, aki egy sort sem olvasott az osztrák írónőtől. Sem tőle, sem pedig Thomas Bernhardtól, pedig mindkettőjüknek vannak magyar fordításaik. Bernharddal kapcsolatban eszembe jut, hogy az 1975 utáni spanyol irodalomban bizony nem találunk egy ilyen öncsalásromboló „túlzásművészt”.

Mindezt úgy szokták megfogalmazni, hogy az átmenet utáni spanyol irodalom még mindig adós a Franco-korszak valóban őszinte, esztétikailag és morálisan is hiteles elbeszéléseivel, ami persze ma már aligha lehetne egyetlen 'nagy kulcsregény'.

***

Befejezésül, s az Osztatní (beszélő) név apropóján 'utoljára' leírok még egy KAF-sort a Jugendstil. Ezredvég! című versből – így Karácsony előtt: „születni kéne inkább”.

E tanulmány elkészítését a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj tette lehetővé.

Vissza a szerző A perifériáról a centrum első kötetében megjelent írásához:

Irodalom, nyelv és az identitás(ok) összetettsége a Periférián és a Centrumban egyaránt

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely „A nemzeti irodalomtörténet-írás módszertani hagyományai és mai lehetőségei” című NKFP 50/130 projekt, a PTE BTK „A modernitás alakulástörténete” elnevezésű doktori iskolája, a PTE BTK magyar szakos diplomás levelező képzése és Pécs Város Önkormányzatának „Pécs – Európa Kulturális Fővárosa” alapja támogatásával jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.