Második nekifutás

Kísérletünk folytatódik, újra megjelenünk. A sorozat második darabjával rukkolunk elő, régiek és újak, ahogy ígértük. A világirodalmi levelezőtársaság nyitott, velünk lehet mesélni továbbra is a saját történetet, történeteket. Most két taggal bővülünk, ketten pedig, akiknek élete úgy hozta, erőt gyűjtenek a következő fordulóhoz, amikor is már két kötetre fognak válaszolni. Legszebb reményeim szerint szembesülnek olyan gondolatokkal és művekkel, amelyekről így éreznek:„'eltérítették a figyelmemet' ebbe az irányba. Motiváltak abban, hogy elolvassak, újraolvassak bizonyos műveket, melyek egyébként is 'tervben voltak', ezeket a tapasztalatokat írásba foglaljam, majd közös megmérettetésnek tegyem ki őket második kötetünkben.”

BENYOVSZKY KRISZTIÁN mondja ezt a mostani körben a nőírókról, az előző kötet gyakori szereplőiről, szándékán kívül egyúttal lendületesen összefoglalva legnemesebb s egyben legvérmesebb szerkesztői szándékaimat. Azt, hogy egymás történetei, meglátásai, elemzései, leginkább pedig a méltatott művek jó esetben kultúraközi kapcsolódásokat hoznak létre. A kölcsönviszonyokra láttatnak rá, de korántsem kizárólag kontaktológiai alapon, hanem a befogadók nyújtotta tipológia mentén. Gyakran a komparatisztika hagyományos értelmében vett kontaktus (hatás) hiányzik is a művek születésénél, most jön létre először, rajtunk keresztül. Tehát nem az írók, hanem az értelmezők, ajánlók, bemutatók által. A már kész művek ráismernek egymásra, magukra egymásban. A párhuzamok arra tesznek figyelmessé, hogy egy adott fogalom más problémaszituációban miként merül fel, például egy műfaj, egy (akár régi, akár új) toposz milyen mezt ölt, hogyan nyilvánul meg másutt.

A különbözőségek legalább annyira érdekeseknek bizonyulnak az általunk létrehozott (megteremtett) viszonyban, mint az egyezések. Észrevehetővé, kivehetővé teszik a kultúrák sajátos arculatát, és a sajátszerűség, a külön utak eredőiről folyó elmélkedésre, komparatív gondolatfutamokra késztetnek. (Hasonlóan egy most látható nemzetközi festészeti kiállításhoz, ahol először szerepelnek együtt az adott darabok, ami éppen ezeket az analógiákat ébreszti. Egymás mellé kerülhetnek a már tudott összefüggéseket hordozó művek, de ott, helyben is számos új párhuzam tárulhat fel. És korántsem csupán a direkt hatás törvényszerűsége érvényesül a képek esetében sem.)

A különbözőség nemcsak a tárgyban, hanem az alanyban is ott rejlik. A beszélőké is; az ő ízlésüké, az ő szemléletüké, az ő horizontjuké.

Ehelyütt végre nyugodtan elmesélhetik nekünk (a művekkel egyenrangú szereplőként) a megismételhetetlen látásmóddal bíró egyének, az értelmezői szubjektumok azt, ami számukra kedves, amit ők találnak érdekesnek, amire ők fogékonyak, amire ők nyitottak rá. Erre kaptak felkérést. Éppen általuk nyilvánul meg a sajátos, szubjektív oldala, válik észlelhetővé az a képe, képlete az adott kultúrának, amelyet egyedül ők tudnak leírni. Akkor is, ha csak kisebb szegletét mutatják be, ám ha tablószerű áttekintést nyújtanak, akkor sem függetlenedhetnek a hangsúlyok saját szempontú kitételétől.    

Csakhogy ez mindig így van, kísérletünk ereje pedig abban rejlik, hogy nyíltan vállalja az említett egyediséget, sőt buzdít rá, már címében is. Saját, marginális, perifériális történetedet vedd és add elő! Ne törekedj az objektivitásra!

Ne a fő csapást, a trend, a kánon sodrását célozd meg, hanem térj le a mellékvágányra, azaz maradj nyugodtan a neked kijelölt, neked megnyíló, általad belátható ösvényen.

A játék ezzel a csellel igyekszik felszabadítani a benne résztvevőket a kényszer alól, hogy a jól ismert, hivatásszerűen tanulmányozott kultúra legjellegzetesebb, legfontosabb történeteire koncentráljanak, mert túl nagy felelősség dönteni, kimondani, szaktudásunkkal szentesíteni: az adott irodalom a 20. század közepén-végén elsősorban ilyen. Engedi, hogy a nekik szembetűnő, az ő szemüket, szemléletüket gyönyörködtető vagy irritáló szerző, mű, jelenség kerüljön ezúttal a középpontba.

Itt következik be a koncepció fordulata. Amint leíródik, máris kiderül, hogy nincs lényegtelen történet, még sincs nem-jellegzetes, csak nekünk feltáruló, szubjektív, marginális pozíció és látvány. Az egyedinek tűnő nem véletlenül szúrt szemet. Megnyilvánul benne az általános, hiszen újabb utakat nyit, visszhangot kelt.

Nem lehet „csak” a perifériát megírni, akarva sem.

A sok periféria virtuális, vizuális, közlekedő, mozgásban lévő ideiglenes centrumokká forr össze, az alternatív hálózat jellegzetes alakzatot ölt, ismerőssé formálódik.

Megerősíti azt a sejtelmet és tapasztalatot, miszerint

  – a perifériák irodalma izgalmas.

  – Nem véletlen, hogy mi kerül elénk, mit fedezünk fel, mi ragad meg, mert az erővel bír. Nem csak saját elfogultságunkat tükrözi vissza a kedvencünkké vált irodalom. Túlmutat rajtunk. A marginálisnak hitt, addig alig méltatott szövegeket elemzői, irodalomtörténészi tapasztalatunk tereli figyelmünk fókuszába, a megbúvó tárgyat jó érzékünk tartatja figyelemre méltónak velünk.

  – Nem új kánont képzünk, hanem személyközi (ezáltal tompítottan), szubjektív világirodalom-történetet írunk, megerősítjük a másikat egyedinek tudott történetének visszhangjaival, párhuzamaival, azzal, hogy nyomatékot adunk neki: felismerhetővé tett addig rejtett értékeket, szempontokat.

És mivel nem volt követelmény, hogy kizárólag még jobbára felfedezetlen jelenségeket mutassunk be, gyakran az egyéni kedvenc egybeesik az adott irodalom már ismert és elismert jelenségeivel, s ettől a természetes együttes jelenléttől dinamikus organizmusként hat, nyilvánul meg az irodalom. Összekapcsolódik, összeíródik a régi az újjal, a saját a máséval, az ismert az ismeretlennel. A nekünk kedvesről, az általunk meglátottról könnyen kiderülhet: más is olvassa, vagy ha nem, hát tud hasonlóról.

Az idegennek hitt nagyság is közelivé válhat a megszelídítő vallomásos hangon.

Elsajátíttatik, ami eddig a másik volt, legyen az a külföld, a másik külföld vagy a miénk: a magyar vagy a szakként, másik identitásként stb. ismert és így ugyancsak sajátunknak tekintett irodalom.

A határvidékről jobban is látszanak a dolgok, tágasabb a perspektíva, egyidejűleg sokfelé fordulhat a tekintet.

Végel László szerint a határmezsgye és a nagyváros a multikulturalitás igazi tere. (A vidékiség élménye pedig kitermeli a poétikai újdonságot Tolnainál, ld. CSÁNYI ERZSÉBET.[1])

A váltott fókuszú megközelítések alkotnak képet, összevetülvén.

A kint és a bent, a több helyütt levés egyidejű pozíciója megtermékenyítő. A következő fordulat: az erős (ami egyidejűleg jelenti a bizonytalant, a szubjektívet: csak én látom ezt így?) személyiség határozott (személyhez kötött) víziója a második körtől megmérettetik, a belterjesség, az önkényesség enyhül, ami korlátlannak tűnt, mostantól mederbe szorul, éppen a visszacsatolásoknak köszönhetően. Írni kell ugyanis a későbbiekben, most már arról is, ami felé terelnek a többiek. Kimondatlanul és kimondva arra vonják figyelmünket (ez által történetünket), amerre ők tájékozódnak, afelől érdeklődnek, ami nekik tetszik, ami őket foglalkoztatja, s válaszunkban erre reagálunk. Indokoljuk, értelmezzük a megírtat, ami immár kifordul eredeti bensőséges kontextusából, nem maradhat meg eredendő, szubjektív, reflektálatlan, lokalizált pozíciójában. És megkezdődik, nem halogatható az addig megíratlan terület feltérképezése.

Így egészül ki a magán-, a marginális narratíva a többivel, így telik, íródik tele a részhalmaz, s ekképpen vetül egymásra a saját és a másé. Ezáltal szembesülünk a magunkéban az elfedett másikkal. Saját megíratlan verziónkkal. Esetleg megírjuk most már azt, amit eredetileg nem akartunk, nem terveztünk. Nem is tudtunk.

Egyazon kultúrát pedig egyre többen tanulmányozunk majd, nemcsak magyar nyelvűek.

Akárhonnan indulunk tehát, eljutunk bizonyos átértelmezett centrumokba, a régiekbe és az újakba, átrajzolva több szinten is a hagyományos centrum–periféria-osztatúságot. Egyértelműen át- és szétírjuk a földrajzi, hatalmi, kanonikus központokat a beszélgető művek elméleti metaforájának életre hívásával. Centrum ott képződik, ahol zaj van, ahol valami zajlik, ahol lázas a lét, mondja (magyarul is egészen jól hangzóan) Paszternak. Létrehozunk most sok mozgó, egymásba járó centrumot ott, ahol sűrűsödnek emblémáink, azokon az értelmezői helyeken, amelyekre sokan reagálunk. Emblémáinkkal, emblémáink által jelzett hangunkkal, szólamunkkal, észrevételünkkel, fenntartásunkkal, helyeslésünkkel.

Elképzelésünk és annak megvalósulása értő fülekre, szemekre lelt, volt olyan fórum azonban, éppenséggel a kötetbemutató, ahol, miután ismertettük a koncepciót, rákérdeztek a címbeli fogalomhasználatra, nem érzékelve benne (igaz, még a szövegek ismerete nélkül) a meglévő, általunk evidensnek tekintett nyelvi játék dekonstruáló, újrarendező potenciálját.

Erre reflektálhat KISS TAMÁS a mostani körben a magunknak címzett kérdéssel: használhatjuk-e, akár kifordítva, szemantikai terét átmozgatva e túlterhelt fogalmakat, avagy sokkal erősebben rögzült az alapjelentés a köztudatban, minthogy a használat nonkonform módja azt megingathatná.

Földrajzi perifériára asszociál valószínűleg első hallásra az olvasó, ám a cím másik

olvasata, az, hogy a periféria a figyelem tárgya, hiszen arról beszél a centrum, máris átalakítja a hagyományos viszonyt. Ekkor, ha róla van szó, a „periféria” máris „centrum”. Félő azonban, hogy a jelentésingás az első (hagyományos) és a másik (a fordított) szemantika közt talán megterhelő, nem elég észrevehető, kétértelműsége nem elég egyértelmű. Lehet, hogy hibáztunk akkor, amikor a szavakat, az erős jeleket meghagytuk, bízva a játékmezőben, amibe forgatjuk őket.

Mégis meg kell jegyeznünk, hogy a centrum–periféria hagyományos oppozíciójának regisztere mára olyannyira kiüresedett, hogy a szópár csakis jókora adag iróniával ejthető ki. A mi esetünkben már csak annál fogva is, hogy köztünk vannak a „centrum” irodalmainak képviselői, meg azért is, mert mára túlontúl nyilvánvaló az irodalmi térben a periféria izgalmas volta, vérátömlesztő potenciálja. A periféria modalitása napjainkra bármiféle szóhasználatban idézőjeles, kétséget hagyó, kétségbe vont.        

Egyelőre maradunk a PáCban, az elhatározott és lefoglalt (sorozat)címnél. Elméletben és gyakorlatban egyaránt legitimálni igyekszünk, igazolni próbáljuk sajátos alkalmazási módozatait. A fentiekben jó néhány jelentésárnyalatát, használati esetét felsoroltam a lehetséges, célzott jelentéseknek.

Ám szemlélettől, irodalmi olvasószemüvegtől függ, akár egy irodalmi alkotás jelentésmezejének feltárásakor, kiadványsorozatunk esetében is, hogy „objektív” bennfoglalása-e a cím és annak rövidítése bizonyos ide illő tartalmaknak. Felvetődik a kérdés: honnan, hogyan kerül bele a szövegekbe e bőséges anagrammatika? (Az anagrammatikus írásmód egy válfaját érinti Z. VARGA ZOLTÁN is mostani kötetünkben.) Mit tud, miként működik a nyelv? Avagy egy játékos kedvű irodalmár mindenben talál belső jeleket? Valószínűleg, aki akar, igen; aki a nyelvre fogékony, az immanens szemiotikára is az. Mi sem tudjuk fegyelmezni magunkat, kihagyni a találatainkat: hadd soroljuk fel, ami többünknek eszébe jutott még a címben, a címről.

Folytatom a továbbiakkal, a némileg vétlenekkel, előrevetítve KISS TAMÁS hasonló, könyvünk szemléletét jól tükröző ötletfutamait: Poszt-Coloniális, Politikailag „Correct”, s természetesen, amit

– szerzőink több ízben említenek, sőt élnek vele írásuk gyakorlatában, s oly evidensnek hat: a P/C egyúttal a személyi számítógép megnevezése, rövidítése. Eszközünk, médiumunk; annak könnyedségét fejezik ki nálunk, ahogy szöveget

– írunk magunkban

– írunk egymásba, egymásra, a másikéra – ahogyan elküldjük, összetereljük azokat,

– legfőképp pedig: utal a hipertextuális, a linkes változatra, amely a különnyomtatott és időben évnyi eltérésekkel készülő, lineáris építkezésű anyag összefogott, egymásba nyitódó, adekvát közege, megjelenési, megnyilvánulási alakzata.

Kiolvastuk, beleláttuk még „A perifériáról a centrum”-ba

a Profi – Civil és a

PéCS jelentést is.

Az utóbbi a nekünk való, hozzánk illeszkedő centrum; a kitalálás és a koordinálás helyszíne, az (eddig) legtöbb szerzőt adó és kibocsátó város a határszélen. Ahonnan jól látható többféle túlpart, és ami köré koncentrikusan szerveződik a többi: belföldi és külföldi kutatóhely. Ahonnan, keleti távolítással (orosz történettel) megindulunk egymáshoz.

Az előbbi, a Profi–Civil a határok áthágásának minősített esete. Nemcsak kulturális határvonalakon időzünk, át-átrajzolva, húzva-vonva őket magunk után, hanem némileg megkérdőjelezzük a bevett diszciplináris határokat. Nem hisszük, hogy csak mi magunk

tehetünk érvényes kijelentéseket arról az irodalomról, amit tanultunk, tehát amihez értünk. A határvonalról túlról, a másik szakmájából, a másik irodalmából (irodalomból) is beszélhetünk, arról is gondolkozhatunk – a fentiek szerint. Ám mi ennél is messzebb megyünk. A laikust, más szóval civilt tiszteljük meg azzal, hogy igényt tartunk figyelmére modellszerű előjátszásunkkal, ahogyan magunk is belemerészkedünk, belekérdezünk, beleírunk a másik szövegébe. Ott vagyunk egymáséban, egybeesnek interszubjektív, interkulturális centrumaink. Egymásra kerül a „periféria” (ahonnan én nézek, a kívülálló érdeklődő, átellenből) és a „centrum” (ahol ő, a szakember van). Ahogyan egyik filológiából átvándorlunk a másikba, magunk mögött hagyva belső utalásainkat és szóhasználatunkat, konvencióinkat és megszólalási protokollunkat, s érdeklődve elidőzünk a kolléga szakjában, úgy szabadítjuk fel szándékaink szerint a nem-irodalmárt is: tartson velünk, olvasson velünk, érteni fogja!

Polifon szövegtestet alakítunk érdeklődő, visszajelző, dialogikus jelenlétünkkel. Hívjuk, várjuk a befogadót, jöjjön közénk, hágja át a határokat, legyen velünk együtt kíváncsi. Hisz mi is azok lennénk: kíváncsi befogadók.

***

Ismervén második kötetünk anyagait (az imént szerkesztettem meg őket), tudom, miként is kezd megvalósulni az áhított párbeszéd, hogyan reagáltunk egymásra ebben a körben.

Szövődnek a szálak; a szlovének kutatója megszólítja a másik két déli szlávost, ami valószínűleg jól fog esni GÁTAI ZOLTÁNnak, aki azon kesereg, hogy egyelőre nem vetült egymásra a horvát, szlovén, szerb horizont (pedig már az első kötetben is vannak apróbb-nagyobb összeesések, ld. konkrétan a farmernadrágos próza említését nála és CSÁNYI ERZSÉBETnél).[2] Most viszont az utóbbi két irodalom olyan szoros kapcsolatba kerül CSÁNYI ERZSÉBET tanulmányának már a címében és egész szövegtestében egy költői gesztus felmutatásával, ami számomra egyenesen megrendítő, hiszen ily fokú összefonódásra egyelőre nem számítottam. GÁLLOS ORSOLYA első kötetünkben a szlovén határ (sokat mozgatott) másik oldalára, az olasz szomszéd felé is áttekint régiókat és korszakokat átölelő, nagy ívű írásában. FRIED ILONA szintén a földrajzi közeledés-távolodás koncepciója mentén haladva ad ugyancsak teljességre törekvő áttekintést Itália helyeiről, peremeiről és centrumairól, ám a nemzeti irodalm(ak)on belülről, és érzékelteti az olasz irodalom nyugati orientációját. Ő a 2. kötetben tovább sétál e tereken az időben, miközben beavat bennünket a jelen friss eseményeibe, első megszólalásához hasonló alapossággal. GÁLLOS ORSOLYA most a másik irányban, egy szerző életművének bemutatásában mélyül el. Választott írója viszont országokat, nyelveket köt össze, s szimbóluma lehet identitását kereső világunknak.

Ez utóbbi következtetéshez mint szerzőink közös konceptusához jut el KISS TAMÁS is, összegezvén első kötetünk főbb vonulatait, s ő is az identifikáció lehetőségeit járja körül, konstatálván, hogy az állami elnyomás tereiben Keleten és Nyugaton mennyire hasonló formációk alakultak ki. A Nobel-díj is körbe jár; az előzőekben ő adta fel a labdát a (felfogása szerint kifáradt) latin-amerikai tűzijáték, a „bumm” és az írásának idejébe berobbanó Kertész Imre-hír hallatán, most M. SÁNDORFI EDINA nyugtázhatta, hogy az előző írásában szemügyre vett Elfriede Jelinek-jelenség a stockholmi döntéshozóknak is látókörébe jutott. Ő kultúraközi nőírókat mutat be ez alkalommal. E két peremdátum közt azonban eltelt még egy év, amikor is a dél-afrikai Coetzee kapta meg az ékes elismerést; életművét most és már előző írásában is termékeny helyi kontextusba állította az irodalmi Afrikakutató, PARRAG JUDIT. Tőlünk földrajzilag távoli helyekről és egyben női prózáról szólt Afrika egy, az előzőtől egészen eltérő történelmi-politikai-kulturális területének, a frankofon Maghrebnek a vizsgálatára szegődött HORVÁTH MILÉNA, aki előző kötetünkben egy izgalmasan kevert helyzetű és poétikájú írónő életművét interpretálta. Az amerikai etnikai irodalomban megszólaló női hangot is közvetíti VÖŐ GABRIELLA. Közelebbi vidék írónőit analizálja nagy hangsúllyal a 'lengyel–magyar–holland' Jolanta Jastrzębska (akitől a továbbiakban az utóbbi két kultúrát is érintő összehasonlító elemzéseket szeretnék olvasni), ám nemcsak ők, a nő-értekezők mutatnak be nők által írt műveket. A fent idézett indíttatásból BENYOVSZKY KRISZTIÁN saját olvasatával explicitté teszi, hogy a férfiakat is érdekli, mit írnak a hölgyek. (A cseh nőírókra áttért szerzőnknek van-e kedve még elidőzni a cseheknél? Érdekelne nagyon az is, mit szól Páralhoz és Škvoreckýhez.) Széles spektrumú irodalomtörténeti látlelete végén pedig GÁTAI ZOLTÁN jegyzi meg, hogy a hovát férfiírók egy része fordul a nőinek tekintett témák felé. Sokat tudna erről mesélni Jolanta Jastrzębska, aki plurális horizontjából élesen látja: a magyarok „nőimitátor” férfiírói szinte páratlanok! Említi Závadát, aki másoknál másként is előkerül: a nyelvi-kulturális horizonton például KISS TAMÁS ZOLTÁNnál.

Csodálkoznék, ha a harmadik kötet újra ilyen töménységben foglalkozna női irodalommal. Kimeríthetetlen ugyan, miként a nyelvi és kulturális többszörösség kódja, de talán akad más közös szenvedélyünk is. Én hamarosan elindulok az újrealizmus nyomain, és kíváncsian figyelem, ki jön még erre... PARRAG JUDIT elmélkedik most azon: vajon milyen irányt vesznek ezután a posztdiktatórikus irodalmak, mennyire általános jelenség náluk a közelmúlthoz való ironikus viszony. Vajon mennyi lehetőség rejlik még ebben, s mennyi a mágikus és az újrealista írásmódban. (Többen is említik ezeket a regisztereket.) Az iménti latolgatásnál Judit az általam, ahogy írja, megváltásként emlegetett Ulickajára hivatkozott egy másféle gondolatmenet alapján. Érdekes és bőségesen belefér koncepciónkba, ahogyan értjük egymást, amint olvasatainkban egymásnak tulajdonítunk gondolatokat. Ahogyan magunkat meghallva a másikban egybeforrnak fogalmaink – vagy ahogy önkéntelenül átsajátítjuk őket. Az iménti gesztusban rá is ismerek magamra, s izgalmas rezgésekkel tér vissza hozzám az alapötlet. Örülök, hogy PARRAG JUDITban visszhangot keltett állásfoglalásom, és párhuzamot talált hozzá az afrikai irodalomból. Nyitó állításával viszont nem nagyon tudok azonosulni (de ez is szerves része a polifóniának). Azzal ugyanis, hogy nem kérdőjelezte meg egyikünk sem az elfogadott centrumokat. Én éppen azt élvezem, amilyen magától értetődő természetességgel írtunk az első és most, a második körben mindannyian a különféle, gyakran metaforikusan értett perifériákról. Innen, nem pedig a centrum felől olvastuk és mutattuk be teljes joggal és önbizalommal a közös, együttes kulturális teret a látszólagos marginalitás felől is érzékelhetőnek; a franciát az afrikai, a németet az osztrák, a posztmodernben tobzódó oroszt a realista Ulickaja felől... Az angolszász irodalmat az ír drámákkal reprezentálja például KURDI MÁRIA, textualizálva ezzel és ezennel is az írek tudott primátusát a modernizmus kialakításában. A nagy észak-amerikai irodalom az indián és ázsiai amerikaiak által van jelen VÖŐ GABRIELLÁnál. Éppen azt demonstráljuk a legnagyobb természetességgel, ki nem fogyva a példák sorozatából, hogy a földrajzi-politikai-gazdasági periféria mennyire nem az kulturális értelemben.

Feltárul a csuvas Ajgi középpont-poétikája KLUJBER ANITÁnál, aki gyönyörű filozófiai alátámasztást ad kísérletünknek e kötetben, a közép-európai dráma ereje P. MÜLLER PÉTERnél mutatkozik meg. Játszunk a fogalom eredeti konnotációival (ld. fent), és mi magunk nyitjuk meg az új látószögeket ezzel a teremtő folyamattal – nem nekifeszülve a vélt centrumoknak, hanem szövegeinkben gyönyörrel átrajzolva azokat – telefirkálva például a többször említett testirodalom, az átmediatizált irodalom, a thriller és a populáris regiszter más műfajainak jegyeivel, de a kvázi-krimiével avagy a gondolati kalandregényével is, amelyek más-más néven gyakorta felbukkannak – majd minden második szövegben. Hiába, a korszellem (és Eco, Borges…). Meg is ragadom az alkalmat, hogy megkérjem FRIED ILONÁt: fejtse majd ki bővebben, amire mindkét kötetben utal; hogy mi mentén is osztja meg Eco az olasz kritikát.[3] Tapasztalataim szerint őszintén lelkesednek Eco regényeiért (is) világszerte. Én ez idáig a populáris oldalról tápláltam kételyeket: vajon a nem-szakmai olvasó átküzdi-e magát a kalandok szellemi rétegén. Igazán érdekel, hogy a szakembernek is ezzel; a kultúrtörténeti telítettséggel van-e gondja, vagy a regények (szűkszavúan érintett) elméleti kiszámítottságával, túlzott befogadó-orientáltságával? Austernél, Kunderánál érzékelem, hogy jól bevált receptre írnak, Eco azonban számomra változatosabb és nagyobb formátum, a gondolatiság cselekményesítésének mestere… S még mindig FRIED ILONÁnál érdeklődöm: mit gondol, miért az olaszok lettek a par excellence – igaz, kitételekkel: (európai) posztmodern (kaland)regény letéteményesei (Eco, Calvino)? A latin karneváli előzmények vagy a szerepváltogató Pirandello említése túl messzire visznek?

Az olasz irodalomtudomány belülről is érzékeli ezt a vezető szerepkört? (FRIED ILONA múltkori szövegének 50. oldalán a magyar és olasz recepció különbözőségét emeli ki érdekesen.)

Lám-lám, folyton visszatérülünk a híres nevekhez. Vajon sikerül nekünk, összehangzásaink által kiemelni egyeseket az újak és a régi-újak, a közelmúlt jobbára ismeretlen szerzői közül? Csordás Gábor, a közép-európai minőségi irodalom kiadója és Berkes Tamás, az avatott szakíró szkeptikus, amikor arról esik szó, tudunk-e a közép-európai irodalmakról. Néhány név kering évtizedek óta, így az utóbbi; a média által propagált szerzők (ld. a szocialista tv-t, teli kulturális, ismeretterjesztő műsorokkal) tesznek csak szert ismertségre, így az előbbi, akinek saját keserű tapasztalata, hogy reklámra ma a valódi kultúra világában már nem futja. (S felőlünk nézve ijesztő, idegen még a szláv betűkészlet is... azok a különösen írandó nevek… egyszerűbb Nyugatra fordulni.)

Értem őket, meggyőzőnek tűnnek, ugyanazt látjuk. Elgondolkodtat, sorozatunkkal vajon mi mennyit érünk el. Kezdeményezésünk, azt hiszem, olvasóbarát, s az egyetemi katedra még a szellemé. Mindebből kiindulva meghirdettem e félévre szerzőink ajánlatából egy sort „A közelmúlt világirodalma – oldalnézetből” című kurzusomra.

A(z akár a Nobel-díjnak, akár másnak köszönhetően) kanonizálódott írók, a már (a médiából stb.) ismertek valóban nem lesznek megkerülhetők sem ott, sem a mi vállalkozásunkban. Délszlávosaink írásaiban Krleža, Andrić, D. Ugrešić – nagyon kedvelem![4] – és Danilo Kiš említésre kerül, M. Pavić név szerint nem, híres műfaját tekintve viszont jelen van.[5] Hogy viszonyulnak az utóbbihoz, van-e fő művének folytatása, milyen a recepciója? Ugyanitt olvashatunk a kvázi-dokumentaritásról (FRIED ILONA[6] szövegében úgyszintén), előkerül például a leltárregény, amiről egyrészt a francia újregény jut eszembe, másrészt Z. VARGA ZOLTÁN 2. kötetbeli írása Perecről. A CSÁNYI ERZSÉBETnél ehelyütt előforduló harmadik megjelölés (talált kézirat-toposz) pedig kifejezetten gyújtó hatású számomra, annyira gyakorinak találom a mindenkori irodalmakban, így most önkorlátozást gyakorolva csak V. Brjuszov Tüzes angyalára és M. Bulgakov A Mester és Margaritájára utalok. Érdekes, hogy JOLANTA JATRZĘBSKA éppen a magyar irodalom kedvelt toposzaként említi ezt a fogást.[7]

Várom, hogy valamilyen fogást találjon egymáson a két polonista. Szeretném tudni, PÁLFALVI LAJOS lengyel tárgyú írásainak bensőséges szemléletessége és átütő ereje vajon miként hat a Nyugaton élő lengyelajkú magyar irodalom-kutatóra, akitől projektünkkel első körben a lengyel irodalomról szóló történetet kértünk.

Várom, hogy valamelyik körben M. SÁNDORFI EDINA beemelje a volt kelet-német irodalmat vizsgálódási körébe.

A spanyol irodalom kutatóját (és egyben Nobel-díj-szakértőnket) vagy bárki mást a játszótársak közül pedig hadd faggassak a számomra oly kedves (és Nobel-díja nélkül tájainkra kis eséllyel eljutó) portugál Saramagóról, a nyugat-európai peremvidék portugál írójáról. Hogyan olvasták tőle a kereszténység ellen komoran lázadó Jézus Krisztus evangéliumát, és hogyan a halál rendjét finoman megbolygató Minden egyes név című regényét?

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely „A nemzeti irodalomtörténet-írás módszertani hagyományai és mai lehetőségei” című NKFP 50/130 projekt, a PTE BTK „A modernitás alakulástörténete” elnevezésű doktori iskolája, a PTE BTK magyar szakos diplomás levelező képzése és Pécs Város Önkormányzatának „Pécs -Európa Kulturális Fővárosa” alapja támogatásával jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.