Jolanta Jastrzębska
A mai lengyel írónők mássága

FEMINISTA NÉZŐPONTOK 

A női írás mássága még a feminista irodalomelméleten belül sem magától értetődő, elfogadott fogalom. Ugyanakkor az a belátás, hogy az írásmód mibenléte és az abból fakadó értékrendszer szükségszerűen a genderhez kötött, éppen a feminista kritika egyik vívmánya. A feminista irodalomtudomány most már negyven éves tapasztalatai, tanulságai és eredményei során nyilvánvalóvá vált, hogy a maszkulin versus feminin ellentétpáron alapuló megkülönböztetés paradox módon az előbbit sokkal inkább alkalmas volt feltárni és leírni, mint az utóbbit. Ennek okaira szövegemben némi figyelmet szeretnék szánni, anélkül, hogy a feminista irodalomelmélet változatosságának és belső megosztottságának terjedelmes áttekintését nyújtanám. A szakirodalom különben mind a mai napig behatóan foglalkozik ezzel a témával, méghozzá magyarul is, és itt hadd említsem Kádár Judit kiváló beszámolóját, amely a „Feminista nézőpont az irodalomtudományban” címmel jelent meg a Helikon folyóirat azonos című számában, már 1994-ben.


Elöljáróban mégis szeretném kiemelni a feminista irodalomelmélet azon szempontjait, amelyeket, ha fenntartásokkal is, a műelemzésben újítónak és gyümölcsözőnek tartok. Konkrét feminista kutatókra gondolva, Elaine Showalter és Hélene Cixous nevét szeretném említeni, mivel az ő írásaik régóta foglalkoztatnak. Meggyőződésem szerint igenis létezik egy sajátos női irodalmi hagyomány, amely egy úgynevezett écriture féminine-t hozott létre, és amely stílusban, nyelvezetben, hangnemben és érzelemben mutatható ki, de mindenek előtt, és ezt saját belátásomnak tartom, a mű struktúrájában nyilvánul meg. Egyetértek Cixous egyik tételével, amely szerint alapvető különbség van női és férfi gondolkodás között, és abból kifolyólag a női és férfi írás között is. E tétel elfogadása azonban semmiképpen nem vezethet ahhoz, hogy a szerző nemi hovatartozása alapján írását automatikusan női, illetve férfi írásnak tekintsük. A gender problematikája kulturális téren meglepő módon jelentkezhet, hiszen nem természeti, biológiai törvényekről van szó, hanem az évszázadok folyamán kidolgozott, egymásra ható irodalmi mintákról, kulturálisan meghatározott magatartásokról. A feminista kritika kénytelen volt beismerni, hogy egyes írónők, biológiai nemük ellenére „maszkulin” diskurzust folytattak; a beismerés legtöbb esetben elítéléssel járt együtt, még ha „enyhítő” körülménynek számított is a női alkalmazkodás elkerülhetetlensége a patriarkális társadalomban. A nő felszabadítása érdekében a feminizmus kifejezetten ideológiai álláspontra helyezkedett, ami abban is megnyilvánult, hogy a női íróktól kizárólag női jellegű írást követelt, mint az egyedül boldogító és mind művészi, mind társadalmi szempontból megfelelő megoldást. A férfi diskurzust csak az aláaknázás céljából volt szabad használni, véli például Luce Irigaray, és arra serkenti a nőírót, hogy „parler femme”, azaz nőként beszéljen, tehát szólaltassa meg testét.
               De mit jelent konkrétan ez a kissé furcsán hangzó követelmény: „parler femme”? Hogyan érhető el a női szexualitás és a nyelv kapcsolatának feltárása? Mivel ellensúlyozható, illetve helyettesíthető a feminista kritika által olyan erősen elvetett fallocentrikus látás- és beszédmód? Első pillantásra úgy tűnik, mintha a férfi magatartásának, hatalmának és diskurzusának jelképe, a fallosz olyan egyedülálló érték lenne, amelynek a női oldalon csupán annak a hiányérzete, sőt egyfajta péniszirigység felelne meg. A freudi elmélet, amely a maszkulin diskurzus legkirívóbb példája, mind máig kontroverziókra serkenti a feminista kritikusokat. Habár a legtöbb feminista teoretikus elveti a péniszirigység fantáziáját, ugyanakkor a női testen valamiféle, a péniszhez hasonló szervet keresve kiemeli a klitorisz fontosságát. Még ezen is túllép a radikális feminizmus legextrémebb válfaja, amely teljességgel kirekeszti a férfit, és kizárólag leszbikus kapcsolatokat tart elfogadhatónak. Ezek mind félmegoldások, mivel hallgatólagosan követik a freudi ellentétet: ami látható, az van, ami nem látható, az nincs. De ha elfogadjuk azt a hipotézist, hogy a testi-nemi adottság megszabja az emberi magatartást, a látás- és végsősorban az írásmódot, akkor az egyetlen, abból logikusan következő eljárás a női test olyan percepciója, amely képes feltárni a női különbözőség szellemi és érzéki feltételeit. A hivalkodóan jelenlévő pénisszel szemben a női nemi szerv nem látható, élettől lüktető hely, amely zárt és nyílt egyaránt, és éppen ezért egy kicsit titokzatos és rejtélyes is. Véleményem szerint, és ez lenne tanulmányom alaptézise, ezek a specifikusan női biológiai adottságok egy sajátságos irodalmi modellhez vezetnek, amelyre egy másfajta világlátás, a valóság egy a férfiétől különböző szelektálása jellemző. A jellegzetesen női világlátásban, mint egy „tiszta”, tehát elvont modellben a bezártság, a beláthatatlanság, a titokzatosság és hallgatás a meghatározó kategóriák. E kereten belül még más tartalmi, stiláris és érzelmi jellemzők érvényesülnek, amelyek szintén a női identitásból fakadnak. Ezáltal a feminista irodalomtudomány úgynevezett biológiai változatát választom kiindulópontnak, amely szerint a test a képzelet forrása. Az alább következő, lengyel nők által írt regények elemzésében igyekszem majd kimutatni e modell érvényességét. Egyúttal azt is szeretném kimutatni, hogy egy írónő nem szükségszerűen alkot „női” szövegeket, hanem a maszkulin beszédmódot kiaknázva olyan valóságot teremthet, amely a férfi látásmód parodizálását is eredményezheti. Végül az ellenkező lehetőséget is szeretném szóba hozni: a kulturális interferencia eredményeként a férfi szerzők szintén képesek elsajátítani az „écriture féminine” jellemzőit és végül erre is hozok példát.

 

A LENGYEL NŐI IRODALMI HAGYOMÁNY


               Három modern lengyel írónő egy-egy regényét mutatom be: O. T., H. K. és M. G. munkáit. Szándékosan nem harcias feminista írókat választottam, hanem a lengyel női irodalmi hagyományt folytató és újító szerzőket. Projektünk komparatív kontextusában fontosnak tartom megemlíteni azt a magyar irodalomban szokatlan tényt, hogy a lengyel irodalomtörténetben a nőírók a szentimentalizmus korától a mai napig fontos helyet foglalnak el. Hiszen az első lengyel szentimentális regényt egy nő írta, és a romantika kivételével minden egyes irodalmi periódusban, illetve irányzatban a női prózaírók és költőnők egyaránt képviseltették magukat. Az irodalomtörténet is ennek megfelelően tárgyalja őket, és a lengyel nőírók az irodalmi kánonban jelentős helyet foglalnak el. Az általam választott szerzők, akik még negyvenéves életkort sem értek el, már most komoly kritikai visszhangot kaptak, nemcsak Lengyelországban, hanem külföldön is.
               Első választásom az 1962-ben született Olga Tokarczuk, akinek eddig megjelent
négy regényéből az időbeli sorrendben harmadikat szeretném bemutatni, mivel ez az alkotás áll a legközelebb fent felvázolt modellhez. Az 1996-ban megjelent Őskor és más idők című regényben az „őskor” szó nem (csak) az időre, hanem arra a helyre is utal, ahol a regény cselekménye játszódik. A hely meghatározása és pontos leírása döntő jelentőségű, mivel megszabja azt a világot, amelyről az egész regény szólni fog; realista és mitikus elemeket felhasználva rámutat e világ összetettségére. Az Őskor az elbeszélő szerint a világ közepén fekszik, két folyó és két veszélyes út fogja körbe, határait pedig négy arkangyal őrzi. A regényben gyakran esik szó arról, hogy Őskor határait átlépni veszélyes, és rosszul járnak azok, akik ezt teszik. Ugyanakkor a megjelölt hely sem Árkádiával, sem a Paradicsommal nem azonosítható, és hiába védik az angyalok, a világ beavatkozhat és megrendíti annak viszonylagos harmóniáját. A regény cselekménye 1914-ben kezdődik, akkor viszik el Michałt, Genowefa férjét a háborúba. Genowefa pár hónappal később szüli meg az első gyerekét, lányát, akinek a neve Misia. Férje visszatérésére négy évig kell várnia, ez idő alatt ő gondoskodik a családról; szerelmes lesz a nála fiatalabb zsidó fiúba, Elibe, ám nemcsak nem hajlandó megszökni vele, hanem még a fiú iránti testi-lelki vonzalmát is elfojtja. Genowefa és a falubeli nők többsége a helyhez való kötöttséget, a család összes tagjaiért érzett felelősséget, a hitvesi hűséget képviselik. De a hely, ahol élnek, bármennyire is körülhatárolt, védett és zárt, más női alakokat is képes befogadni, eltűrni, sőt értékelni is. Ennek a másfajta női magatartásnak a példája a már nevében is jelképes Kłoska, „talált kalász”, aki egyszer csak megjelenik Őskorban. Először meglehetősen szabad szexuális életet él, de miután világra hozza halva született gyerekét, visszahúzódik az őserdőbe. Egyszer a kunyhója előtt nőni kezd egy archangelica officinalis nevű növény, amelyből egy nyári éjszaka kilép egy elbűvölő szépségű szőke fiatalember és szeretkezik vele. Kłoska egy leánygyereket szül, és e csodás megfogamzás csupán egy példa arra, hogy a regény számtalan mitikus, bibliai és népi hiedelemből származó elemek szövevénye. A realista réteg ugyanilyen erős a regényben, amelybe beletartoznak a mindennapi élettel kapcsolatos elem és a történelmi események. A második világháború nem hagyja érintetlenül Őskort, először a németek szállják meg, majd a szovjet katonák foglalják el, és alig lehet megítélni, melyik hadsereg a rosszabb. A németek megölik a helybeli zsidókat, az orosz katonák megerőszakolják Kłoska lányát, Rutát. A majdnem teljes pusztulás után jön az új rendszer, az államosítás, az újjáépítés, mindezt egy család és a helységnek egy-egy választott alakja történetén keresztül tudjuk meg. Misia férjhez megy, gyereket szül, eltemeti a szüleit, várja az unokáit. Ruta is férjhez megy, de nem az őt imádó Izydorhoz, hanem egy gazdag városi üzletemberhez. Boldogtalan házasságából megszökik, és kivándorol Brazíliába. A háború utáni korszakban a közösség szétesik, a gyerekek városba költöznek, ott tanulnak, majd ott is maradnak. Misia halála után Paweł egyedül él a házban, gyerekeik mind elhagyták Őskort. A nagyvárosban elő lánya egyszer meglátogatja, és ezzel a regény véget ér.
               E rövid beszámoló is érzékelteti talán azt a szemléletet, amelyet a regény sugalmaz: azt tehát, hogy egy helyhez kötött közösség élete, annak természetes lefolyása önmagában értelmes és gazdag. Ami Őskor határán túl történik, mint például Michał háborús évei, vagy azoknak a sorsa, akik elhagyták a helyet, egyszerűen nem tartozik az elbeszélő érdeklődési körébe. A regény belső világa szerint a gondoskodás, a hétköznapi feladatok elvégzése, a természet megértése és az emberi szeretet olyan magasrendű értékek, amelyeknek sokkal inkább a női, mint a férfi alakok a hordozói. Ebben rejlik a regény nőközpontúsága, amelyet Tokarczuk nagyon finoman érzékeltet. A nemek egymásrautaltsága, a szexualitásra–szerelemre való igény eleve nem rekesztheti ki a férfit, de a férfiak kaland- és becsvágya, nagyképűsége, mértéktelensége folytán azok kevésbé alkalmasak az élettársi szerepre. A pozitív, illetve negatív értékek megosztása a regényben a mitikus, mesebeli alakokra is átterjed. A rossz szellemek, mint pl. a vízbefulladt ember lelke a népi hagyománnyal ellentétben nem a vízitündér, hanem egy férfialak, ugyanúgy, mint a hajdani gyilkosból vademberré vált Gonosz Ember figurája. Az isteni gondviselésről szóló fejezetek egy csalódott, fáradt, saját művében kételkedő Istent mutatnak be, aki nagyon messze esik a szokványos apafigurától. Ezért a helybeliek nem Istenhez fordulnak segítségért, hanem a Jeszkotle templomában levő Szűzanya képéhez imádkoznak, és ha van bennük elég bizalom, meg is kapják azt, amit kérnek. Ezzel szemben az örökké dühös plébános, aki kizárólag az Istenhez fordul segítségért, még annak sugallatára sem képes megbirkózni az árvízzel. Kłoska ezenközben a természettel teljes harmóniában él, annak titkait kutatja, s kígyókat szelídítő bölcs asszonnyá válik; gyógyfüvekkel kezeli a betegeket, sőt egy bolond asszonyt is képes megbékíteni. Kłoska lánya pedig az, aki beavatja Izydort a természet rejtelmeibe. Ruta személyes kudarca abból ered, hogy a gazdagság és a városi élet kényelmei iránt vonzódik, s csak később jön rá, hogy ezzel együtt lelki nyomort és testi szenvedést választott. Habár Őskor világa semmiképpen nem mondható idillikusnak, hiszen a szülés és halál között levő időszakban lakosai ugyanúgy szenvednek, mint máshol, viszont több esélyük van arra, hogy autentikus értékeket válasszanak.
               Második választásom, az előbbi ellensúlyozásaként, egy napjainkban játszódó, kifejezetten pszichológiai jellegű regényre esik, Hanna Kowalewska Ezen a nyáron, Zawrociéban című művére, amelyért az írónő az „1997 legjobb lengyel regénye” díjat kapta. Mint az előbbi esetben, e regény címében szintén szerepel egy hely neve, Zawrocie, egy Isten háta mögötti városka, amelynek szélén, egy gyönyörű vadaskertben áll egy régi villa, tele antik bútorral és más értékes tárggyal, egy régi dicsőség emlékeivel. Ezt a vagyont örökségül kapja éppen meghalt nagyanyjától Matylda, egy fiatal értelmiségi nő, a regény én-elbeszélője. Az öregasszony végrendelete a család összes tagja számára váratlan meglepetés, a hősnőt is beleértve, hiszen a nagyanya soha nem érdeklődött iránta, életében csupán egyszer látta, ugyanis lányával, Matylda anyjával annak házassága miatt nem volt hajlandó kapcsolatot tartani. Az évek folyamán elfelejtett, illetve elfojtott kérdések hirtelen aktuálissá válnak Matylda számára. A megőrzött levelek, naplók és tárgyak arra serkentik, hogy egyfajta felfedező munkába kezdjen, amelynek eredményeként utólag megismerheti nagyanyját. Zawrocie minden tekintetben egy csapda, amelybe Matylda önként és tudatosan kerül bele. Először is fel kell függesztenie személyes és szakmabeli életét; Michał, a barátja (aki díszlettervezőként dolgozik abban a színházban, amelynek Matylda az irodalmi igazgatója), akinek esze ágában sincs Matylda miatt időt tölteni Zawrociéban. Michał első (és utolsó) látogatása nyilvánvalóvá teszi a Matylda és közte levő szakadékot, mintha a hely zártsága még élesebben megmutatta volna a férfi fogyatékosságait: alapvető érzéketlenségét, hiúságát és hatalomvágyát. Matylda nem érez szerelmet Michał iránt, hanem elsősorban szexuális partnernek tekinti; ennek ellenére zárt világába nem hajlandó még más férfiakat is beengedni. Erre a magatartásra nem valami szokványos hűségideál készteti, hanem az a meggyőződése, hogy csakis így őrizheti meg belső szuverenitását. Matylda vállalja a Michałtól való külön életet azért is, mert a saját érzelmeire s szeretője viselkedésére is kíváncsi. Zawrocie térbeli és időbeli lehetőséget ad neki, hogy egyfelől feltárja nagyanyja életét, megismerje gondolatvilágát, másfelől, hogy önmagáról is többet megtudjon, és hogy végül eldönthesse, mit is csináljon a váratlan örökséggel és az azzal járó lehetőségekkel. Az egyik kulcskérdés számára az, hogy az öregasszony miért éppen neki ajándékozta a vagyont, mialatt az egész család azt várta, hogy Zawrocie Pawełnek, az unokaöccsének fog jutni. Paweł, aki nagy tehetségű zongoraművész, nagyanyja kedvence volt, a hely ideális munkakörnyezetet jelentene számára. A regény az utolsó oldalig megtartja a lankadatlan feszültséget, amely a két erős női egyéniség szembesítéséből fakadt. Matylda elfojtott sérelemérzésekkel és szinte egy detektív pontosságával kutatja a megmaradt családi irattárat, fotókat, a nagyanyja ruhatárát is beleértve, de egyre jobban belátja a feladat lehetetlenségét. Hiába próbálja a saját női mivoltából kiindulva beleképzelni magát nagyanyja életébe, töprengései folyamán csupán hipotéziseket tud felhozni, a halott asszony élete beláthatatlannak bizonyul. Matylda rekonstrukciójában a nagyanyja főlényes, domináns, akaratos személyiségnek tűnik, aki csalódott a lányaiban, és ezért ambícióit zongoraművész unokájára projektálta, mintegy őtőle várva azt a sikert, amit lányai nem adtak meg neki. Matylda értelmezésében Paweł azért nem kapja meg Zawrociét, hogy ne érezze magát lekötelezve, hogy szabadon döntse el, mit akar kezdeni az életével. Végül Matylda haszonélvezetre átadja neki a vagyont, reméli, hogy megértette nagyanyja szándékát, ám ugyanakkor kételkedik is benne. Ami az ő életét illeti, szintén hoz egy döntést, visszamegy a városba, pici lakásába, amelyet sokkal inkább magának való környezetnek tekint, még akkor is, ha tudja, hogy Michał már többé nem vár rá. E töredékes családregény, melynek középpontjában két nőalak áll, részben azt a felfogást tudatosítja az olvasóban, hogy a világon nem létezik csak egyetlen igazság, csak egyetlen feltárható valóság. E részleges tudásban való megnyugvás, amit végül is Matylda vállal, s amely ellentétben áll a fallocentrikus, teleologikus szemlélettel, az écriture féminine jellemzőjének tekinthető, mivel a hősnő veszteségei és magánya ellenére is képes egy zárt, maga által választott környezetben teljes életet élni.
               A harmadik mű Manuela Gretkowska Metafizikai kabaré című regénye, amely 1994-ben jelent meg, harmadik könyveként. Az írónő népszerűsége vitathatatlan, de írásai annyira provokatív jellegűek, hogy a kritikai visszhang nagyon is megosztott. A Metafizikai Kabaré Gretkowska legellentmondásosabb regénye. Ezt a művet csak bizonyos feltételek mellett lehet écriture féminine-nek nevezni, tudniillik szerkezetével, stílusával és alakjaival inkább parodizálja azt az írásmodellt, amelyre a túlméretezett intellektuális töprengés, a férfiakról és a nőkről szóló freudi és egyéb fogantatású előítéletek jellemzőek. Nagyon valószínű, hogy az írónő, aki éveket töltött Franciaországban, jól ismeri a feminista kritikát, és szellemes, többszólamú vitába száll vele. Írása meglehetősen laza szerkezetű, egyes fejezetei rövid, esszéjellegű történetek az európai kultúrtárból, mint például az egyszarvú és a szűz kapcsolatáról szóló meditáció, vagy a XVIII. századi lengyel zsidó ál-messiásról szóló tanulmány-féle. A fejezetek egymásutánja teljesen önkényes; összefüggésük csupán abban rejlik, hogy az előző fejezetben csillaggal megjelölt szó a következő fejezetnek a tartalma, illetve kulcsfogalma, néha pedig csak egy ürügynek használt szó, mint például a „megmerevedett” igealak és az immobilisek szektájáról szóló fejezet. Ezeknek a részeknek alig van közük a „valódi” történethez, amely egy párizsi kabarészínésznő, Beba Mazeppo sorsát mondja el. Beba arról híres, hogy két klitorisza van, s ennek következtében olyan pornográf jeleneteket tud produkálni, hogy a közönség sztereóban hallhatja orgazmusát. A felkapott színésznőnek több csodálója és egy komoly udvarlója van, az utóbbi, Wolfgang Zanzauer harmadéves germanista a párizsi egyetemen, mellesleg költő. A kabaré neve „Metafizikai”, amire semmi sem jogosítja fel, hacsak az nem, hogy Wolfgang és társai ott fejtegetik filozófiai problémáikat. Wolfgang másik két beszédpartnere egy szicíliai festő, Giugiu del Soldato és Jonatan, egy ortodox zsidó. Beba először tudomást sem vesz Wolfgang érzelmeiről, az idő múlásával azonban a nő egyre inkább a reménytelenül rossz szerelmes verseket firkáló költő hatása alá kerül. Úgy tűnik, hogy az olyanfajta megnyilatkozások, mint: „Szeretnélek akkor is, ha férfi, pillangó vagy út menti kő lennél…” nem maradnak eredmény nélkül. Végül Beba odaadja magát Wolfgangnak. Első szexuális együttlétük alkalmával a költő leharapja Beba egyik klitoriszát, aminek következtében a színésznőnek abba kell hagynia a karrierjét, de valószínű, hogy boldog háziasszony és feleség lesz belőle.
               Nyilvánvaló, hogy Gretkowska írásai nem a mimetikus művészettel tartanak kapcsolatot, hanem a létező irodalmi minták és modellek kifigurázására törekednek. Ezek a minták pedig nagyon különbözőek: filozófiai regény, családregény, szerelmi történet, feminista kritika és pornográfia. Gretkowska láthatólag tréfát űz a „nőies” irodalom és a feminizmus célkitűzéseiből egyaránt; perverzitása abban rejlik, hogy nem hajlandó komolyan állást foglalni az örökös vitában, hogy mit akar a nő, hogyan érvényesítse, személyiségét megőrizve önállóságát és milyen módon legyen boldog. Ráadásul Gretkowska olyan férfialakokat teremt, akik akár Freudról, akár a nőkről beszélve szinte a feminizmus szószólói. Az okos Jonatan Freudot az új vallás, a pszichoanalízis rabbijának nevezi, Wolfgangot pedig kioktatja, hogy Bebát, mint kivételes, nagy tehetségű művésznőt csakis hódolat illetheti, nem pedig a mindennapi, házasságon belüli szerelem. Kérdéses azonban, mennyire feminista jellegű Jonatannak azon állítása, hogy vannak nők, akik a Küche–Kinder–Kirche értékének élnek, és akik sokkal alkalmasabbak arra a szerepre, amelyben Wolfgang szívesebben látná Bebát. Ugyanakkor Wolfgang alakja szinte kifordítása a sztereotipikus férfi–nő magatartásnak, mivel állítása szerint ő nem a szexuális kapcsolatot keresi Bebával, hanem elsősorban annak szerelmét áhítja. Wolfgang lovagias magatartása azonban groteszkké válik, mivel imádottja teljesen hibásan választott alak, aki még a feminista értékrendszer szerint is éppen a legszigorúbban tiltott szerepet vállalja. Kérdés, hogy Beba megszakított pornószínésznői karrierje női győzelem vagy kudarc? Gretkowska ehhez hasonló váratlan megoldásai – az ellentétben álló minták felhasználása –, de mindenek előtt parodizálása révén igen szellemes és frissítő hatást tud elérni; egyik nagy érdeme talán éppen az, hogy ad abszurdum feszíti a kultúránkban még mindig érvényes és kényes kérdéseket.
               Fejtegetéseim végén csupán egy gondolatot szeretnék megpendíteni: ha létezik olyasmi, mint nőies írás és annak hagyományai, akkor elképzelhető-e, hogy ez a fajta minta teljesen elzárt területet jelent a férfi írók számára? Meggyőződésem szerint a kulturális interferencia révén ez lehetetlen. Ha női írók képesek elsajátítani a maszkulin írásmódot, akkor nincs jogunk feltételezni, hogy a férfi írók ne lennének képesek feminin módon írni. Számos példa hozható erre a huszadik századi magyar irodalomból, így Závada Pál Jadviga párnája című nagysikerű regénye, annak is egyik része, nevezetesen Osztatní Ondrás által írt naplója. A napló szerkezete, az elbeszélő érzékenysége és nőközpontúsága komoly párhuzamokat mutat az écriture féminine jellemzőivel. A női magazin-beli megjelentetés s a szerző által említett női olvasóközönségnek köszönhető siker szintén elgondolkodtató.


Vissza a tartalomjegyzékhez

 

 

Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.