| |
Jolanta Jastrzębska
A mai lengyel írónők mássága
FEMINISTA
NÉZŐPONTOK
A női írás mássága még a
feminista irodalomelméleten belül sem magától értetődő, elfogadott
fogalom. Ugyanakkor az a belátás, hogy az írásmód mibenléte és az abból
fakadó értékrendszer szükségszerűen a genderhez kötött, éppen a
feminista kritika egyik vívmánya. A feminista irodalomtudomány most már
negyven éves tapasztalatai, tanulságai és eredményei során nyilvánvalóvá
vált, hogy a maszkulin versus feminin ellentétpáron alapuló
megkülönböztetés paradox módon az előbbit sokkal inkább alkalmas volt
feltárni és leírni, mint az utóbbit. Ennek okaira szövegemben némi
figyelmet szeretnék szánni, anélkül, hogy a feminista irodalomelmélet
változatosságának és belső megosztottságának terjedelmes áttekintését
nyújtanám. A szakirodalom különben mind a mai napig behatóan foglalkozik
ezzel a témával, méghozzá magyarul is, és itt hadd említsem Kádár Judit
kiváló beszámolóját, amely a „Feminista nézőpont az irodalomtudományban”
címmel jelent meg a Helikon folyóirat azonos című számában, már
1994-ben.
Elöljáróban mégis szeretném kiemelni a feminista irodalomelmélet azon
szempontjait,
 amelyeket, ha fenntartásokkal is, a műelemzésben újítónak
és gyümölcsözőnek tartok. Konkrét feminista kutatókra gondolva, Elaine
Showalter és Hélene Cixous nevét szeretném említeni, mivel az ő írásaik
régóta foglalkoztatnak. Meggyőződésem szerint igenis létezik egy sajátos
női irodalmi hagyomány, amely egy úgynevezett
écriture féminine-t hozott
létre, és amely stílusban, nyelvezetben, hangnemben és érzelemben
mutatható ki, de mindenek előtt, és ezt saját belátásomnak tartom, a mű
struktúrájában nyilvánul meg. Egyetértek Cixous egyik tételével, amely
szerint alapvető különbség van női és férfi gondolkodás között, és abból
kifolyólag a női és férfi írás között is. E tétel elfogadása azonban
semmiképpen nem vezethet ahhoz, hogy a szerző nemi hovatartozása alapján
írását automatikusan női, illetve férfi írásnak tekintsük. A gender
problematikája kulturális téren meglepő módon jelentkezhet, hiszen nem
természeti, biológiai törvényekről van szó, hanem az évszázadok folyamán
kidolgozott, egymásra ható irodalmi mintákról, kulturálisan
meghatározott magatartásokról. A feminista kritika kénytelen volt
beismerni, hogy egyes írónők, biológiai nemük ellenére „maszkulin”
diskurzust folytattak; a beismerés legtöbb esetben elítéléssel járt
együtt, még ha „enyhítő” körülménynek számított is a női alkalmazkodás
elkerülhetetlensége a patriarkális társadalomban. A nő felszabadítása
érdekében a feminizmus kifejezetten ideológiai álláspontra helyezkedett,
ami abban is megnyilvánult, hogy a női íróktól kizárólag női jellegű
írást követelt, mint az egyedül boldogító és mind művészi, mind
társadalmi szempontból megfelelő megoldást. A férfi diskurzust csak az
aláaknázás céljából volt szabad használni, véli például Luce Irigaray,
és arra serkenti a nőírót, hogy „parler femme”, azaz nőként beszéljen,
tehát szólaltassa meg testét.
De mit jelent konkrétan ez a kissé furcsán hangzó követelmény: „parler femme”? Hogyan érhető el a női szexualitás és a
nyelv kapcsolatának feltárása? Mivel ellensúlyozható, illetve
helyettesíthető a feminista kritika által olyan erősen elvetett fallocentrikus látás- és beszédmód? Első pillantásra úgy tűnik, mintha a
férfi magatartásának, hatalmának és diskurzusának jelképe, a fallosz
olyan egyedülálló érték lenne, amelynek a női oldalon csupán annak a
hiányérzete, sőt egyfajta péniszirigység felelne meg. A freudi elmélet,
amely a maszkulin diskurzus legkirívóbb példája, mind máig
kontroverziókra serkenti a feminista kritikusokat. Habár a legtöbb
feminista teoretikus elveti a péniszirigység fantáziáját, ugyanakkor a
női testen valamiféle, a péniszhez hasonló szervet keresve kiemeli a
klitorisz fontosságát. Még ezen is túllép a radikális feminizmus
legextrémebb válfaja, amely teljességgel kirekeszti a férfit, és
kizárólag leszbikus kapcsolatokat tart elfogadhatónak. Ezek mind
félmegoldások, mivel hallgatólagosan követik a freudi ellentétet: ami
látható, az van, ami nem látható, az nincs. De ha elfogadjuk azt a
hipotézist, hogy a testi-nemi adottság megszabja az emberi magatartást,
a látás- és végsősorban az írásmódot, akkor az egyetlen, abból logikusan
következő eljárás a női test olyan percepciója, amely képes feltárni a
női különbözőség szellemi és érzéki feltételeit. A hivalkodóan jelenlévő
pénisszel szemben a női nemi szerv nem látható, élettől lüktető hely,
amely zárt és nyílt egyaránt, és éppen ezért egy kicsit titokzatos és
rejtélyes is. Véleményem szerint, és ez lenne tanulmányom alaptézise,
ezek a specifikusan női biológiai adottságok egy sajátságos irodalmi
modellhez vezetnek, amelyre egy másfajta világlátás, a valóság egy a
férfiétől különböző szelektálása jellemző. A jellegzetesen női
világlátásban, mint egy „tiszta”, tehát elvont modellben a bezártság, a
beláthatatlanság, a titokzatosság és hallgatás a meghatározó kategóriák.
E kereten belül még más tartalmi, stiláris és érzelmi jellemzők
érvényesülnek, amelyek szintén a női identitásból fakadnak. Ezáltal a
feminista irodalomtudomány úgynevezett biológiai változatát választom
kiindulópontnak, amely szerint a test a képzelet forrása. Az alább
következő, lengyel nők által írt regények elemzésében igyekszem majd
kimutatni e modell érvényességét. Egyúttal azt is szeretném kimutatni,
hogy egy írónő nem szükségszerűen alkot „női” szövegeket, hanem a maszkulin
beszédmódot kiaknázva olyan valóságot teremthet, amely a férfi
látásmód parodizálását is eredményezheti. Végül az ellenkező
lehetőséget is szeretném szóba hozni: a kulturális interferencia
eredményeként a férfi szerzők szintén képesek elsajátítani az „écriture
féminine” jellemzőit és végül erre is hozok példát.
A LENGYEL NŐI IRODALMI HAGYOMÁNY
Három modern lengyel írónő egy-egy regényét mutatom be: O. T., H. K. és M. G. munkáit. Szándékosan nem harcias feminista írókat
választottam, hanem a lengyel női irodalmi hagyományt folytató és újító
szerzőket. Projektünk komparatív kontextusában fontosnak tartom
megemlíteni azt a magyar irodalomban szokatlan tényt, hogy a lengyel
irodalomtörténetben a nőírók a szentimentalizmus korától a mai napig
fontos helyet foglalnak el. Hiszen az első lengyel szentimentális
regényt egy nő írta, és a romantika kivételével minden egyes irodalmi
periódusban, illetve irányzatban a női prózaírók és költőnők egyaránt
képviseltették magukat. Az irodalomtörténet is ennek megfelelően
tárgyalja őket, és a lengyel nőírók az irodalmi kánonban jelentős helyet
foglalnak el. Az általam választott szerzők, akik még negyvenéves
életkort sem értek el, már most komoly kritikai visszhangot kaptak,
nemcsak Lengyelországban, hanem külföldön is.
Első választásom az 1962-ben született
Olga Tokarczuk,
akinek eddig megjelent négy regényéből az időbeli sorrendben harmadikat szeretném bemutatni, mivel ez az alkotás áll a legközelebb
fent felvázolt modellhez. Az 1996-ban megjelent Őskor és más idők című regényben az „őskor” szó nem (csak) az időre, hanem arra a helyre
is utal, ahol a regény cselekménye játszódik. A hely meghatározása és
pontos leírása döntő jelentőségű, mivel megszabja azt a világot,
amelyről az egész regény szólni fog; realista és mitikus elemeket
felhasználva rámutat e világ összetettségére. Az Őskor az elbeszélő
szerint a világ közepén fekszik, két folyó és két veszélyes út fogja
körbe, határait pedig négy arkangyal őrzi. A regényben gyakran esik szó
arról, hogy Őskor határait átlépni veszélyes, és rosszul járnak azok,
akik ezt teszik. Ugyanakkor a megjelölt hely sem Árkádiával, sem a
Paradicsommal nem azonosítható, és hiába védik az angyalok, a világ
beavatkozhat és megrendíti annak viszonylagos harmóniáját. A regény
cselekménye 1914-ben kezdődik, akkor viszik el Michałt, Genowefa férjét
a háborúba. Genowefa pár hónappal később szüli meg az első gyerekét,
lányát, akinek a neve Misia. Férje visszatérésére négy évig kell várnia,
ez idő alatt ő gondoskodik a családról; szerelmes lesz a nála
fiatalabb zsidó fiúba, Elibe, ám nemcsak nem hajlandó megszökni vele,
hanem még a fiú iránti testi-lelki vonzalmát is elfojtja. Genowefa és a
falubeli nők többsége a helyhez való kötöttséget, a család összes
tagjaiért érzett felelősséget, a hitvesi hűséget képviselik. De a hely,
ahol élnek, bármennyire is körülhatárolt, védett és zárt, más női
alakokat is képes befogadni, eltűrni, sőt értékelni is. Ennek a másfajta
női magatartásnak a példája a már nevében is jelképes Kłoska, „talált
kalász”, aki egyszer csak megjelenik Őskorban. Először meglehetősen
szabad szexuális életet él, de miután világra hozza halva született
gyerekét, visszahúzódik az őserdőbe. Egyszer a kunyhója előtt nőni kezd
egy archangelica officinalis nevű növény, amelyből egy nyári éjszaka
kilép egy elbűvölő szépségű szőke fiatalember és szeretkezik vele. Kłoska
egy leánygyereket szül, és e csodás megfogamzás csupán egy példa arra,
hogy a regény számtalan mitikus, bibliai és népi hiedelemből származó
elemek szövevénye. A realista réteg ugyanilyen erős a regényben, amelybe
beletartoznak a mindennapi élettel kapcsolatos elem és a történelmi
események. A második világháború nem hagyja érintetlenül Őskort, először
a németek szállják meg, majd a szovjet katonák foglalják el, és alig
lehet megítélni, melyik hadsereg a rosszabb. A németek megölik a
helybeli zsidókat, az orosz katonák megerőszakolják Kłoska lányát,
Rutát. A majdnem teljes pusztulás után jön az új rendszer, az
államosítás, az újjáépítés, mindezt egy család és a helységnek egy-egy
választott alakja történetén keresztül tudjuk meg. Misia férjhez megy,
gyereket szül, eltemeti a szüleit, várja az unokáit. Ruta is férjhez
megy, de nem az őt imádó Izydorhoz, hanem egy gazdag városi
üzletemberhez. Boldogtalan házasságából megszökik, és kivándorol
Brazíliába. A háború utáni korszakban a közösség szétesik, a gyerekek
városba költöznek, ott tanulnak, majd ott is maradnak. Misia halála után
Paweł egyedül él a házban, gyerekeik mind elhagyták Őskort. A
nagyvárosban elő lánya egyszer meglátogatja, és ezzel a regény véget ér.
 E rövid beszámoló is érzékelteti talán azt a szemléletet,
amelyet a regény sugalmaz: azt tehát, hogy egy helyhez kötött közösség
élete, annak természetes lefolyása önmagában értelmes és gazdag. Ami
Őskor határán túl történik, mint például Michał háborús évei, vagy
azoknak a sorsa, akik elhagyták a helyet, egyszerűen nem tartozik az
elbeszélő érdeklődési körébe. A regény belső világa szerint a
gondoskodás, a hétköznapi feladatok elvégzése, a természet megértése és
az emberi szeretet olyan magasrendű értékek, amelyeknek sokkal inkább a
női, mint a férfi alakok a hordozói. Ebben rejlik a regény
nőközpontúsága, amelyet Tokarczuk nagyon finoman érzékeltet. A nemek
egymásrautaltsága, a szexualitásra–szerelemre való igény eleve nem
rekesztheti ki a férfit, de a férfiak kaland- és becsvágya, nagyképűsége,
mértéktelensége folytán azok kevésbé alkalmasak az élettársi szerepre. A
pozitív, illetve negatív értékek megosztása a regényben a mitikus,
mesebeli alakokra is átterjed. A rossz szellemek, mint pl. a
vízbefulladt ember lelke a népi hagyománnyal ellentétben nem a vízitündér, hanem egy férfialak, ugyanúgy, mint a hajdani gyilkosból
vademberré vált Gonosz Ember figurája. Az isteni gondviselésről szóló
fejezetek egy csalódott, fáradt, saját művében kételkedő Istent mutatnak
be, aki nagyon messze esik a szokványos apafigurától. Ezért a helybeliek
nem Istenhez fordulnak segítségért, hanem a Jeszkotle templomában levő
Szűzanya képéhez imádkoznak, és ha van bennük elég bizalom, meg is
kapják azt, amit kérnek. Ezzel szemben az örökké dühös plébános, aki
kizárólag az Istenhez fordul segítségért, még annak sugallatára sem képes
megbirkózni az árvízzel. Kłoska ezenközben a természettel teljes
harmóniában él, annak titkait kutatja, s kígyókat szelídítő bölcs
asszonnyá válik; gyógyfüvekkel kezeli a betegeket, sőt egy bolond
asszonyt is képes megbékíteni. Kłoska lánya pedig az, aki beavatja
Izydort a természet rejtelmeibe. Ruta személyes kudarca abból ered, hogy
a gazdagság és a városi élet kényelmei iránt vonzódik, s csak később jön
rá, hogy ezzel együtt lelki nyomort és testi szenvedést választott.
Habár Őskor világa semmiképpen nem mondható idillikusnak, hiszen a
szülés és halál között levő időszakban lakosai ugyanúgy szenvednek, mint
máshol, viszont több esélyük van arra, hogy autentikus értékeket
válasszanak.
Második választásom, az előbbi ellensúlyozásaként, egy
napjainkban játszódó, kifejezetten pszichológiai jellegű regényre esik,
Hanna Kowalewska Ezen a nyáron, Zawrociéban című művére,
amelyért az írónő az „1997 legjobb lengyel regénye” díjat kapta.
Mint az előbbi esetben, e regény címében szintén szerepel egy hely neve, Zawrocie, egy Isten háta mögötti városka, amelynek szélén, egy gyönyörű
vadaskertben áll egy régi villa, tele antik bútorral és más értékes
tárggyal, egy régi dicsőség emlékeivel. Ezt a vagyont örökségül kapja
éppen meghalt nagyanyjától Matylda, egy fiatal értelmiségi nő, a regény
én-elbeszélője. Az öregasszony végrendelete a család összes tagja
számára váratlan meglepetés, a hősnőt is beleértve, hiszen a nagyanya soha
nem érdeklődött iránta, életében csupán egyszer látta, ugyanis lányával, Matylda anyjával annak házassága miatt nem volt hajlandó kapcsolatot
tartani. Az évek folyamán elfelejtett, illetve elfojtott kérdések
hirtelen aktuálissá válnak Matylda számára. A megőrzött levelek, naplók
és tárgyak arra serkentik, hogy egyfajta felfedező munkába kezdjen,
amelynek eredményeként utólag megismerheti nagyanyját. Zawrocie minden
tekintetben egy csapda, amelybe Matylda önként és tudatosan kerül bele.
Először is fel kell függesztenie személyes és szakmabeli életét; Michał,
a barátja (aki díszlettervezőként dolgozik abban a színházban, amelynek
Matylda az irodalmi igazgatója), akinek esze ágában sincs Matylda miatt
időt tölteni Zawrociéban. Michał első (és utolsó) látogatása
nyilvánvalóvá teszi a Matylda és közte levő szakadékot, mintha a hely
zártsága még élesebben megmutatta volna a férfi fogyatékosságait:
alapvető érzéketlenségét, hiúságát és hatalomvágyát. Matylda nem érez
szerelmet Michał iránt, hanem elsősorban szexuális partnernek tekinti;
ennek ellenére zárt világába nem hajlandó még más férfiakat is
beengedni. Erre a magatartásra nem valami szokványos hűségideál
készteti, hanem az a meggyőződése, hogy csakis így őrizheti meg belső
szuverenitását. Matylda vállalja a Michałtól való külön életet azért is,
mert a saját érzelmeire s szeretője viselkedésére is kíváncsi. Zawrocie
térbeli és időbeli lehetőséget ad neki, hogy egyfelől feltárja nagyanyja
életét, megismerje gondolatvilágát, másfelől, hogy önmagáról is többet
megtudjon, és hogy végül eldönthesse, mit is csináljon a váratlan
örökséggel és az azzal járó lehetőségekkel. Az egyik kulcskérdés számára
az, hogy az öregasszony miért éppen neki ajándékozta a vagyont, mialatt
az egész család azt várta, hogy Zawrocie Pawełnek, az unokaöccsének fog
jutni. Paweł, aki nagy tehetségű zongoraművész, nagyanyja kedvence volt,
a hely ideális munkakörnyezetet jelentene számára. A regény az utolsó
oldalig megtartja a lankadatlan feszültséget, amely a két erős női
egyéniség szembesítéséből fakadt. Matylda elfojtott sérelemérzésekkel és
szinte egy detektív pontosságával kutatja a megmaradt családi irattárat,
fotókat, a nagyanyja ruhatárát is beleértve, de egyre jobban belátja a
feladat lehetetlenségét. Hiába próbálja a saját női mivoltából kiindulva
beleképzelni magát nagyanyja életébe, töprengései folyamán csupán
hipotéziseket tud felhozni, a halott asszony élete beláthatatlannak
bizonyul. Matylda rekonstrukciójában a nagyanyja főlényes, domináns,
akaratos személyiségnek tűnik, aki csalódott a lányaiban, és ezért
ambícióit zongoraművész unokájára projektálta, mintegy őtőle várva azt a
sikert, amit lányai nem adtak meg neki. Matylda értelmezésében Paweł
azért nem kapja meg Zawrociét, hogy ne érezze magát lekötelezve, hogy
szabadon döntse el, mit akar kezdeni az életével. Végül Matylda
haszonélvezetre átadja neki a vagyont, reméli, hogy megértette nagyanyja
szándékát, ám ugyanakkor kételkedik is benne. Ami az ő életét illeti,
szintén hoz egy döntést, visszamegy a városba, pici lakásába, amelyet
sokkal inkább magának való környezetnek tekint, még akkor is, ha tudja,
hogy Michał már többé nem vár rá. E töredékes családregény, melynek
középpontjában két nőalak áll, részben azt a felfogást tudatosítja az
olvasóban, hogy a világon nem létezik csak egyetlen igazság, csak
egyetlen feltárható valóság. E részleges tudásban való megnyugvás, amit
végül is Matylda vállal, s amely ellentétben áll a fallocentrikus,
teleologikus szemlélettel, az écriture féminine jellemzőjének
tekinthető, mivel a hősnő veszteségei és magánya ellenére is képes egy
zárt, maga által választott környezetben teljes életet élni.
A harmadik mű Manuela Gretkowska Metafizikai
kabaré című regénye, amely 1994-ben jelent meg, harmadik könyveként.
Az írónő népszerűsége vitathatatlan, de írásai annyira provokatív
jellegűek, hogy a kritikai visszhang nagyon is megosztott. A
Metafizikai Kabaré Gretkowska legellentmondásosabb regénye. Ezt a
művet csak bizonyos feltételek mellett lehet écriture féminine-nek
nevezni, tudniillik szerkezetével, stílusával és alakjaival inkább
parodizálja azt az írásmodellt, amelyre a túlméretezett intellektuális
töprengés, a férfiakról és a nőkről szóló freudi és egyéb fogantatású
előítéletek jellemzőek. Nagyon valószínű, hogy az írónő, aki éveket
töltött Franciaországban, jól ismeri a feminista kritikát, és szellemes,
többszólamú vitába száll vele. Írása meglehetősen laza szerkezetű, egyes
fejezetei rövid, esszéjellegű történetek az európai kultúrtárból, mint
például az egyszarvú és a szűz kapcsolatáról szóló meditáció, vagy a
XVIII. századi lengyel zsidó ál-messiásról szóló tanulmány-féle. A
fejezetek egymásutánja teljesen önkényes; összefüggésük csupán abban
rejlik, hogy az előző fejezetben csillaggal megjelölt szó a következő
fejezetnek a tartalma, illetve kulcsfogalma, néha pedig csak egy
ürügynek használt szó, mint például a „megmerevedett” igealak és az immobilisek szektájáról szóló
fejezet. Ezeknek a részeknek alig van közük
a „valódi” történethez, amely egy párizsi kabarészínésznő, Beba
Mazeppo sorsát mondja el. Beba arról híres, hogy két klitorisza van, s ennek
következtében olyan pornográf jeleneteket tud produkálni, hogy a
közönség sztereóban hallhatja orgazmusát. A felkapott színésznőnek több
csodálója és egy komoly udvarlója van, az utóbbi, Wolfgang Zanzauer
harmadéves germanista a párizsi egyetemen, mellesleg költő. A kabaré
neve „Metafizikai”, amire semmi sem jogosítja fel, hacsak az nem, hogy
Wolfgang és társai ott fejtegetik filozófiai problémáikat. Wolfgang
másik két beszédpartnere egy szicíliai festő, Giugiu del Soldato és
Jonatan, egy ortodox zsidó. Beba először tudomást sem vesz Wolfgang
érzelmeiről, az idő múlásával azonban a nő egyre inkább a reménytelenül
rossz szerelmes verseket firkáló költő hatása alá kerül. Úgy tűnik, hogy
az olyanfajta megnyilatkozások, mint: „Szeretnélek akkor is, ha férfi,
pillangó vagy út menti kő lennél…” nem maradnak eredmény nélkül. Végül Beba odaadja magát Wolfgangnak. Első szexuális együttlétük alkalmával a
költő leharapja Beba egyik klitoriszát, aminek következtében a
színésznőnek abba kell hagynia a karrierjét, de valószínű, hogy boldog
háziasszony és feleség lesz belőle.
Nyilvánvaló, hogy Gretkowska írásai nem a mimetikus
művészettel tartanak kapcsolatot, hanem a létező irodalmi minták és
modellek kifigurázására törekednek. Ezek a minták pedig nagyon
különbözőek: filozófiai regény, családregény, szerelmi történet,
feminista kritika és pornográfia. Gretkowska láthatólag tréfát űz a „nőies”
irodalom és a feminizmus célkitűzéseiből egyaránt; perverzitása abban
rejlik, hogy nem hajlandó komolyan állást foglalni az örökös vitában,
hogy mit akar a nő, hogyan érvényesítse, személyiségét megőrizve
önállóságát és milyen módon legyen boldog. Ráadásul Gretkowska olyan
férfialakokat teremt, akik akár Freudról, akár a nőkről beszélve szinte
a feminizmus szószólói. Az okos Jonatan Freudot az új vallás, a
pszichoanalízis rabbijának nevezi, Wolfgangot pedig kioktatja, hogy Bebát,
mint kivételes, nagy tehetségű művésznőt csakis hódolat illetheti, nem
pedig a mindennapi, házasságon belüli szerelem. Kérdéses azonban,
mennyire feminista jellegű Jonatannak azon állítása, hogy vannak nők,
akik a Küche–Kinder–Kirche értékének élnek, és akik sokkal
alkalmasabbak arra a szerepre, amelyben Wolfgang szívesebben látná Bebát.
Ugyanakkor Wolfgang alakja szinte kifordítása a sztereotipikus férfi–nő
magatartásnak, mivel állítása szerint ő nem a szexuális kapcsolatot
keresi Bebával, hanem elsősorban annak szerelmét áhítja. Wolfgang
lovagias magatartása azonban groteszkké válik, mivel imádottja teljesen
hibásan választott alak, aki még a feminista értékrendszer szerint is
éppen a legszigorúbban tiltott szerepet vállalja. Kérdés, hogy Beba
megszakított pornószínésznői karrierje női győzelem vagy kudarc?
Gretkowska ehhez hasonló váratlan megoldásai – az ellentétben álló minták
felhasználása –, de mindenek előtt parodizálása révén igen szellemes és
frissítő hatást tud elérni; egyik nagy érdeme talán éppen az, hogy ad
abszurdum feszíti a kultúránkban még mindig érvényes és kényes
kérdéseket.
Fejtegetéseim végén csupán egy gondolatot szeretnék
megpendíteni: ha létezik olyasmi, mint nőies írás és annak hagyományai,
akkor elképzelhető-e, hogy ez a fajta minta teljesen elzárt területet
jelent a férfi írók számára? Meggyőződésem szerint a kulturális
interferencia révén ez lehetetlen. Ha női írók képesek elsajátítani a maszkulin írásmódot, akkor nincs jogunk feltételezni, hogy a férfi írók
ne lennének képesek feminin módon írni. Számos példa hozható erre a
huszadik századi magyar irodalomból, így Závada Pál Jadviga
párnája című nagysikerű regénye, annak is egyik része, nevezetesen
Osztatní Ondrás által írt naplója. A napló szerkezete, az elbeszélő
érzékenysége és nőközpontúsága komoly párhuzamokat mutat az écriture
féminine jellemzőivel. A női magazin-beli megjelentetés s a szerző által
említett női olvasóközönségnek köszönhető siker szintén elgondolkodtató.
Vissza
a tartalomjegyzékhez |
 |
