Pálfalvi Lajos

Mitogeográfiai képződmények a lengyel irodalomban 2.

Az előző részben az elmúlt évtizedek lengyel irodalmának két tendenciáját próbáltam összekapcsolni: a mitográfiai vonulatot hol kiegészítettem, hol összemostam a földrajzi konkrét értelemben vett regionalizmussal a házi használatra kreált „mitogeográfia” terminus segítségével. Be kell vallanom, hogy a szó egyszerű nyelvbotlásból született Piotr Szewc Alkonyok és reggelek (Balassi, 2002, ford. Körner Gábor) című, nagyon is ide tartozó regényének magyarországi könyvbemutatóján, mégis használhatónak tűnik: a mitográfia csak a mítoszalkotás mozzanatára hívja fel a figyelmet, de a mítosz alapanyagáról nem árul el semmit, nem hangsúlyozza azt, hogy a legtöbb ilyen mű erősen kötődik egy konkrét tájhoz, városhoz. Számomra most ez az utóbbi a fontosabb, ezért nem zárom ki a regionalizmus kontextusában vizsgálható művek közül azokat sem, amelyek nem emelnek Tádzs Mahalt a letűnt kultúrák romjai fölé, hanem azt írják le, miként tölti idejét az a történelemben nem nagyon messzire visszavezethető populáció, amely a romba dőlt oszlopcsarnok közelében legelteti a birkáit. Vajon akar olvasni a jelekből? Átértelmezi és birtokba veszi, vagy elpusztítja azokat?

Ha mitogeográfiai körutat teszünk az egykori és a mai Lengyelországban, bejárjuk a művekben megjelenített világot, azt látjuk, hogy a lengyelek két ellentétes szerepet is betölthetnek. Az ukrajnai-litvániai tájaktól elszakadt, főként emigráns írókra a romantikából, Mickiewicz Pan Tadeuszából eredő elégikus hangnem jellemző. A műveikben megörökített kulturális értékek törékenyek, pusztulás vár rájuk a 20. század közepén kezdődő új jégkorszakban. Az ország nyugati és északi részén ennek ellenkezője történt: itt a lengyeleket terelték a németek után maradt romhalmaz, a földdel egyenlővé tett Breslauba és Danzigba ugyanazok a magasabb erők, amelyek keletről elűzték őket. De ennek az élménynek, az ismeretlen terület lelki-szellemi birtokbavételének csak a 20. század utolsó évtizedében születik meg az irodalma.

Nézzünk egy-egy példát mindkét változatra, vizsgáljuk meg ugyanazt a motívumot egy-egy kiemelkedő műben. Zygmunt Haupt (1907-1975) 1939-ben, Magyarországon keresztül jutott ki Franciaországba, majd Angliába, 1946-ban pedig New Orleansba költözött. Onnan idézte föl a kelet-galíciai és podóliai éveket. Akkor örökítette meg e térség rég elveszett kulturális sokszínűségét, amikor még nem létezett ilyen divat, csak egy antikváriusi mentalitású emigráns, egy Amerikába került festegető ulánus agyában merülhetett fel ilyesmi. A Mexikói-öböl közelében, a hidegháború, majd a versenyszerű űrhajózás korában, az emberiség legfuturisztikusabb évtizedeiben állított emléket a távoli világban maradt „holt dolgoknak”, lengyel gimnáziumoknak, zsidó temetőknek, a Jezsuiták Kertjének, s főként a lovaknak és a tájaknak. Gyakoriak nála a régi könyvekből vett, mintegy véletlenül talált idézetek; szívesen ír le régi metszeteket, térképeket, amelyekre csodás lényeket rajzoltak; a tengereket leviatánok, szirének népesítik be, a még felfedezetlen, ismeretlen tájakat rejtő fehér foltokat pedig az UBI LEONES felirattal töltötték be az egykori kartográfusok. Fehér foltnak, az európai civilizáció határain kívül eső területnek látták a „keleti végek” írói Kelet-Galícia távoli múltját. E fehér foltot aztán példátlanul sokszínű kultúra töltötte be, majd 1939 szeptemberében a térség megint lekerült a térképről – a fehér folt most már az új jégkorszakot jelzi.

Az oroszlán motívuma a Lili Marlene című elbeszélésben is visszatér, de itt már nem a térképen, hanem a zsidó temetőben, a sírköveken látható Júda oroszlánja. A haszid zsidó kultúra sorsa is ugyanaz, egy szín volt a fehér foltot életre keltő kultúrában, vele élt és vele pusztult el, megfejthetetlen hieroglifákat hagyva maga után: „jöttek a vész évei, a temetőt beszántották, a sírtáblákat kiszaggatták a földből, és kisvárosok járdáit kövezték ki velük, melyeken aztán kegyeletsértő lábak jártak-keltek, s még ma is mondják, hogy a városokban néhol kőtutajokon közlekednek, lépkednek, rajtuk pedig ott az emberi láb taposta kilencágú gyertyatartó és Júda oroszlánja. Csak a gyerekek, akik iskolából hazafelé menet, ahogy szokták, egy lábon ugrálnak végig az utcán, kerülik ki ugrálás közben a táblák közti réseket és fugákat, vajon elcsodálkoznak-e ilyenkor a távoli, ismeretlen, idegen mintázaton, a különös rébuszon, emberek rejtvényén, akik eltűntek, akárcsak az Inka Birodalom földbe temetett oszlopai”.[1]

Az olsztyni Włodzimierz Kowalewski (1956) ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek a szülei voltak kényszerű honfoglalók – például Allensteinben, az egykori Poroszország területén. A szép szoba (Európa, 2003, ford. Pálfalvi Lajos) így írja le ezt a helyzetet: „nem ismert senki egyetlen lakost sem, alig húsz évvel ezelőttről a városunkból; senki, még a legidősebb olsztyneki sem tudta megmondani, hogy nézett ki régen az udvarunk, kik voltak azok, akik a mi szobáinkban ettek, aludtak, veszekedtek és szeretkeztek, a mi ablakainkból néztek ki, és ugyanazt látták, mint mi, ugyanazt a fogantyút húzták meg a klozeton. Idegen nyelven szólt hozzánk a múlt, itt is, ott is kilátszott a cégtáblák és a feliratok hitvány festéke alól, szemünkbe tűnt a pincében talált süteményes dobozokon, a nem létező sörgyárakban töltött üvegek címkéin”. Majd nála is visszatér a temető motívuma, de nem egy művészetért rajongó arisztokrata tudatában él tovább, aki ezen a tájon élte az életét a 20. század nagy civilizációs katasztrófája előtt, hanem a régi, de idegen díszletek közt felnőtt újabb generáció szemével látjuk: „Csak télen vagy november végén látszottak ki a kopár ágak sűrűjéből a csiszolt fekete kőből készült, félig földbe süllyedt sírkövek. Ijesztően zúgtak a vén temetői fák, én meg két kezembe kaptam az iskolatáskát, és futásnak eredtem, mert már láttam, hogyan csúsznak át a kerítésen a halottak lábszárcsontjai, hogy próbálnak elkapni és behúzni a sírok közé. (…) A hetvenes években kiirtották a bozótost, elhordták a sírköveket, eladták a kőműveseknek, a kápolnát is lebontották.

Nem messze az utcától fölépült néhány panelház, mögöttük parkot létesítettek, gyerekek játszottak a vén fák között, a felnőtt lakosok meg kutyát sétáltattak.” (278-279)

Szóval ilyen logika szerint haladtam volna északra az ukrán, fehérorosz, majd litván vidékeken, a kizárólag képzeletben létező tájakat sem elkerülve, többször is kilépve a lengyel irodalomból, hogy elgondolkodhassunk a Magyarországon már másfél évtizede nemlétezőnek tekintett fehérorosz irodalom kilátástalan helyzetén. De közbeszóltak az események, olyan különös interferenciák keletkeztek a vizsgált irodalom és bizonyos konkrét földrajzi terek, egy-egy mű, szerző, kisváros vagy ország, sőt egész Európa között, amelyek semmiképpen sem hagyhatók figyelmen kívül. Ezek egész másfelé, más tájakra, más témákra térítették a gondolatmenetet.

Az első példa Olga Tokarczuk (1962), akit az előző kötetben JOLANTA JASTRZĘBSKA helyezett el a lengyel női irodalmi hagyományban, és leírta, hogyan épülnek egymásra a mitikus és realista elemek az Őskor és más idők [Prawiek i inne czasy, 1996] című regényében. A szerző élete legnagyobb részét a kulturális szempontból hihetetlenül érdekes Sziléziában töltötte, most is ott él, és ez a táj a művein is egyre inkább eluralkodik. Az őshonos lengyelekből, németekből és keletről ide telepített, részben ukránokból álló lakosság nemrég külön nemzetiségként próbálta meghatározni magát a politika szintjén, ez talán megkönnyítené a múlt birtokbavételét, amitől ugyanolyan szakadék választja el sokukat, mint Kowalewski regényhősét.

A vidék szinte követeli a mitizálást, s ez az itt élők lelki szükségleteivel is összhangban van. Muszáj helyi hagyományokat teremteniük, mert aligha tudnak természetes módon azonosulni a lengyel irodalom fő vonulatával és annak kompromisszumot nem tűrő, szabadságharcos-függetlenségi ideológiájával. A mainstream itt azért problematikus, mert a lengyel romantikus kánon a három részre szakadt ország orosz zónájában szerzett, varsói, közép-lengyel és litván történelmi tapasztalatokat tükrözi, szabadságharcos heroizmust követel, mert a sátáni erőktől fenyegetett nemzeti identitás másképp nem őrizhető meg.

A romantika manicheista mítoszával nem értelmezhető az elnémetesedett, majd Sztálintól visszakapott Szilézia múltja. De ezt a távolságtartást talán éppen Pécsett a legkönnyebb megérteni. Az irodalomtörténeten belül maradva: a virágzó mandulafácskától nem könnyű megtalálni az utat a felső-tiszai doktrinerek által teremtett reformkori magyar irodalomhoz. Mint Nyáry Krisztián igen fontos tanulmányában olvashatjuk, elsüllyedt Atlantisszá, a kánonból kiszorult zárvánnyá vált „a dunántúli nyelvi és irodalmi modell”.[2]

Olga Tokarczuk Bardo. A betlehem című elbeszélése a Szudéta-vidéken, a címben megnevezett kisvárosban játszódik, ahol a két templom és egy kolostor mellett van „egy étterem és néhány kisebb vendéglő (…), ahol a helyi különlegességet, a mandulás pisztrángot ajánlják”, de a legfőbb nevezetesség mégis a betlehem volt, amely épp olyan lassan, türelmesen keletkezett, mint a városok. A fikció szerint 1591-ben említik először az Excursio Glacensis, avagy Térítés Kłodzkóban és környékén című iratukban a jezsuiták. A bibliai alakokat óraműszerű szerkezet mozgatja, a jámbor bábszínházat oltárépítők egymást követő nemzedékei újabb meg újabb figurákkal és technikai megoldásokkal gyarapítják. Mintha magától gazdagodna a tiroli és cseh mesterek keze alatt. A turistalátványossággá váló gépezet monumentális képregényben kapcsolja a szent történethez a sziléziai tájakat, a kis bányavárosokat, gyárakat.

A 2. világháború után lengyel kézbe kerül a helyi és az egyetemes történetet egyetlen térben megjelenítő szerkezet, de a megőrzéséért felelős muzeológusnő egy idő után folytatja a hajdani alkotó nemzedékek munkáját: „úgy érezte, akármit tesznek hozzá a betlehemhez, úgyis a helyén lesz, beleolvad az angyalokkal teli tájba. Igen, odaillettek a parányi emberkék vérfoltos fehér ingükben, a kicsiny akasztófák apró élei, a szürke alakok a szögesdróttal körülkerített téren, az őrtornyokból meredező kis puskacsövek. Legyen, gondolta. Kerüljenek a helyükre a felégetett falvak, a városok romjai, sőt a miniatűr temetők is, a gyufaszálnál vékonyabb sírkeresztekkel. Csak tegye, gondolta, hiszen jó, amit csinál, nem pusztít, hanem hozzáad, vagyis többet tesz, mint ha csak javítgatná.”

1957-ben földcsuszamlás pusztítja el, a megtalált darabokat múzeumban őrzik, de már nincs, aki össze tudná rakni, csak az eszme maradt meg: „nem Isten megszületésének pillanatát kell bemutatni a világnak, hanem ellenkezőleg – az egész világot kell bemutatni a születésnek (…), nem számít, jó vagy rossz – indoknak elég az, hogy létezik –, vagyis a háborúkat és a szénkitermelést, a futballmeccseket és az árvizeket, a bankokat és a pályaudvarokat, a demokratikus választásokat, az inflációt, a családon belüli erőszakot (…), mindent meg kell mutatni a betlehemnek, s közben hinni, hogy lélegzetelállító rendje mindezt egyetlen képpé egyesíti, egyetlen szerkezetté szervezi, ismétlődő mozgássá ringatja, amely mindörökre összeköt mindent mindennel”.[3]

Bárki, akinek kezébe kerül az elbeszélés, úgy érezheti, nagyon mély értelmű szöveggel találkozott. Már a cím is többértelmű, a Bardo a konkrét kisváros mellett a Tibeti halottaskönyvben leírt „köztes létet”, „a halál utáni átmeneti állapotot” is jelenti. A szerző egy interjúban szembeállítja magyarul is olvasható első regényével, melyben az Őskönyv Isten levele az emberekhez, míg a Bardóban leírt betlehem az emberek levele Istenhez „egy elfeledett provinciáról, a sehol-helyről, a kozmosz perifériájáról”.[4]

Miután megjelent az elbeszélés, a szerzőt meghívták a bardói könyvtárba, mert a helybeliek évente ismétlődő betlehemes fesztivált készültek szervezni, a meghívók és a műsorfüzetek szövegébe bekerültek részletek a műből, de nem mint irodalmi illusztrációk, hanem mintha a valóban létező szerkezetet írnák le. Az író-olvasó találkozón megjelent érdeklődők is mintha igaz történetként, nem pedig irodalmi fikcióként kezelték volna, egy fiatalember beszámolt arról, hogy a nagyanyja pontosan emlékszik az elbeszélésben leírt gépezetre. Vagyis a történet alapító elbeszéléssé változott, még a mandulás pisztráng is szerepel egy bardói étterem étlapján, mint helyi specialitás.

A közeljövőben jelenik meg magyarul Andrzej Stasiuk és Jurij Andruhovics Az én Európám című könyve. Az elmúlt hetek eseményei különös aurát adnak a lengyel–ukrán szerzőpáros közös művének. A felülről kezdeményezett lengyel–ukrán megbékélés és az igen tudatos lengyel külpolitika azt eredményezte, hogy 2004 végén az egész lengyel társadalom kiállt az ukrán szabadságmozgalom mellett (ez a hivatalos és nem hivatalos Magyarország teljes közönyével szembesítve különösen feltűnő volt). 2004. december 15-én Andruhovics beszédet mondott Strasbourgban, az Európa Parlamentben – sajátos alkalmi szöveggel gyarapítva írói munkásságát. Mintha itt fogalmi nyelven akart volna cáfolni egy sokak által vallott ellenszenves tézist, amelyet művei a maguk belső logikájával hiteltelenítenek anélkül, hogy publicisztikai eszközökkel próbálnák érvényteleníteni.

Az a bizonyos tézis már Arisztotelésznél is megtalálható. Eszerint „Keleten” szolganépek élnek, amelyek zokszó nélkül tűrik a despotizmust, vagyis igényeiknek és civilizációs szintjüknek tökéletesen megfelel a zsarnokság, alávetettségükben nincs semmi rendkívüli. Ezt a politikai orientalizmust erősíti az a geopolitikai tévképzet, hogy Oroszországnak jogában áll Ukrajnában és Fehéroroszországban is fenntartani a neototalitárius rendszert, és mihelyt megteremti hozzá az eszközöket, újra kezdheti birodalma kiépítését. Andruhovics beszédében elutasította azt a logikát, mely szerint az ukrajnai helyzet a huntingtoni civilizációs törésvonalakra jellemző állapot, hiszen a konfliktus nem ukrán és orosz nyelvű, Európa- és oroszbarát ukránok, hanem a demokráciáért küzdő társadalom és a neototalitárius kormányerők között robbant ki. A beszéd végén Ukrajna európaisága mellett érvelve Stasiukra és közös könyvükre is hivatkozott.

A szlovák és ukrán határ közelében élő Stasiuk is kivételes történelmi pillanatként éli meg Ukrajna talpra állását. Mint Európa, nagyobb lettél című írásából megtudhatjuk, két hónappal a választások előtt még azon meditált, amikor a rendőrök az útonállók módszerével szegényebbé tették ötven dollárral, hogy mennyire szereti Ukrajnát, és mennyire utálja a szovjet korszak förtelmes örökségét. Nem sokkal az eset után olyan mondatokat írt le, mint még soha, hisz igazán nem jellemző rá a publicisztikai hevület: „November utolsó, hideg és havas napjaiban Európa szíve pontosan Kijevben dobog, nomen est omen, a Függetlenség téren. Pontosan Kijevben folyik a harc a legalapvetőbb európai értékekért, amelyeket Nyugaton magától értetődőeknek, egyszer s mindenkorra adottaknak tartanak. Egyáltalán eszükbe jut Önöknek, hogy a szabadságért, a demokráciáért, a civil társadalomért, a törvények betartásáért harcolni kell? Például kinn állni pár nap, pár éjszaka a fagyban?”

Stasiuk évek óta mániákusan járja ezeket a tájakat, és készíti nagy empátiával megírt útirajzait a legsivárabb vidékekről – abban a biztos tudatban, hogy úgysem akad követője. Hát Ukrajnát most mások is felfedezték.

Egyébként volt egy kelet-lengyel emigráns esszéista, aki már a 20. század közepén leépítette a 19. század óta forgalomban lévő két mítoszt, a testvérgyilkos, tragikus Ukrajna és a kedélyesen idillikus ukrajnai nemesi fészek mítoszát, és lehatolt az ukrán kultúra legmélyebb, pogány kori és antik rétegeiig. Nem a lengyel nemesség árkádiáját látta a Dnyeszter völgyében, amely áldozatul esett az orosz kolonializmusnak, hanem egy olyan világot, amely a lengyel vagy orosz uralom alatt is őrzi a folytonosságát, önmagában értékes, belülről kell megérteni.

Jerzy Stempowski (1894-1969) a 20. századi lengyel irodalom legarisztokratikusabb egyénisége, alkatának sokkal inkább megfelelt a 18. századi episztoláris irodalom, hiszen alkotói energiáinak legnagyobb részét levelezésre fordította (Sesztov mellett számos orosz emigránssal barátkozott, ezeket a kapcsolatokat orosz szempontból is érdemes lenne megnézni). Pályáját kettétörte az emigráció. Ez éppen Magyarországon kezdődött, 1939 szeptemberében, amikor ide menekült a támadó szovjet csapatok elől. Élete két korszakát a néhány hónapos magyarországi epizód választja el, ezért fejlődése szempontjából kulcsfontosságú. Nézzük meg ezt az időszakot közelebbről az Esszék Kasszandrának (Orpheusz, 1999, ford. Galambos Csaba et al.) című kötetében magyarul is olvasható A csempészek könyvtára című esszéje alapján.

Nagy műveltségű európai a Kárpátokban, ez a helyzet előhívja az olvasó tudatában a 19. századi kaland- vagy rémregényekből ismert toposzokat. Várkastély a Kárpátokban – itt bármi megtörténhet, az utazónak rá kell döbbennie, hogy itt nem érvényesek a racionális világkép alapjául szolgáló törvények. Az utazó fokozatosan hagyja el a civilizációt, ahogy távolodik a centrumtól (ez egyszerűen Nyugat-Európa), egyre nagyobb anomáliákkal találkozik. A kocsisoktól, fogadósoktól már csak a legegyszerűbb német szavakat hallja. Az emberek viselkedése egyre kiismerhetetlenebb, életüket mintha valami barbár rituálé szabályozná. Végül megtörténik a beavatás, az utazó szembetalálja magát a gonosszal, és osztozik sorsában. Eztán visszatér a civilizációba, de már mint egy másik világ küldötte, a gonosz örök szövetségese vagy szolgája.

Figyeljük meg ezt a térszerkezetet a legismertebb „kárpáti regény”, Bram Stoker Drakula gróf válogatott rémtettei (Európa, 1985, ford. Bartos Tibor) című művén. A főhős este indul Münchenből, a vonat nem egészen tizenkét óra múlva érkezik Bécsbe. Buda-Pesthen csak rövid sétát tesz, de ennyi idő alatt is képes elegendő élményt gyűjteni egy nagyvonalú civilizációtörténeti általánosításhoz. „Olyan érzés kísértett, hogy a Nyugatot elhagytam és a Keletnek vágok neki: a fenségesen hömpölygő Dunán kecses híd visz át a török uralom hagyományai közé.”

Nem tudjuk, mikor indul a vonat, de estére Kolozsvárra ér, ami teljes képtelenség: a négyszáz kilométeres út ma is hét óráig tart, ha nemzetközi expresszel megyünk. „Az Hotel Royale-ban (…) piros törökborsos lében pácolt csirkét” hoz a pincér. (A vicc kedvéért nézzük meg a menüt Stempowskinál is: „A csempészek gulyással etettek és glühweinnel, könnyű, édes fehérborral itattak”.) Éjszaka furcsa álmok gyötrik – vagy a paprika, vagy az ablak alatt vonító kutyák miatt –, de reggel már kint van a pályaudvaron, ahol újabb törvényszerűséget ismer fel. „Úgy tetszik, minél inkább a Kelet mélyébe hatolok, annál többet késnek a vonatok. Ugyan hogy járnak Kínában?” A végállomás a hágó alatt Beszterce, innen már postakocsival folytatja útját a halálba, hiába figyelmezteti a fogadósné: „Szent György estéje van. Hallotta-e, hogy ma, mikor elüti az éjfélt, e világnak ártó lelkei elszabadulnak? Tudja-e, hova tart, minek elébe?” Aztán már csak baljós egzotikus szavakat hallunk – eordeog, pokol, stregoica, buganec, grobnik, vlakolak, drakusz, prikolics –, a többit tudjuk.

A csempészek könyvtára című esszé hőse nyilvánvalóan önéletrajzi alak. Stempowski természetesen más helyzetben van, mint Drakula gróf vendége és áldozata. Nem az évszázadok óta nyugalmat adó stabil civilizációból szakítja ki egy végzetes üzenet, hanem menekülnie kell – ide, a világ végére, a világ végén is túlról. Mégis megtalálhatjuk a civilizációs anomáliákban tobzódó rémregény bizonyos elemeit. „Bár a távolság nem volt több 80 kilométernél, egész nap úton voltam, kétszer szálltam át buszról vonatra és vonatról buszra. Derűs, hideg nap volt. Csak alkonyatra jutottam el az ismerős kocsmába”. Éjszaka „üvöltött a szél”, egy turista holttestét „széttépték a farkasok”, a fogadóban éjszaka belefagy a pohárba a víz. Sőt, amikor egy Tisza parti kőházba költözik, a csempész fia arról érdeklődik, milyen kapcsolatban áll az ördöggel. Mert a ház nem véletlen volt üres: „igen rossz híre volt a környéken, állítólag gonosz szellemek látogatták. Szürkület után senki sem mert a közelébe menni.”

Persze a világ végén is vannak máshonnan ismerős tárgyak. Egy hiúzra és medvére vadászó olasz arisztokrata egy láda pezsgőt, egy láda szivart és ötven pakli kártyát hagyott házában, a Kárpátokban. Stempowski idéz egy levantei mondást, mely szerint az ínyenc mindenhol talál kaviárt. A legfontosabb tárgyak persze a könyvek.

De a hős nem csak a civilizált világtól távol is fellelhető tárgyaknak örül. Bram Stoker regényében a centrumtól távol élő emberek egzotikus, barbár kollektívába olvadnak, nyelvükből csak a már idézett szavak mondanak valamit – valami retteneteset. Ők mindannyian a sátán szolgái. Stempowski nem csak a nyelvüket érti tökéletesen. Azt is tudja, hogy pontosan őrájuk nem terjed ki a világban pusztító barbárság hatalma. Rájuk bízhatja magát, nemcsak jóindulatukra, hanem velük született diszkréciójukra is számíthat. A csempészek szakmájában „a jólneveltség tiltja, hogy bármilyen viszontagságok láttán is kérdezősködjék vagy csodálkozzék az ember. Azt hiszem, abban az állapotban minden más társaság elviselhetetlen teher lett volna számomra.”

Stempowski azért maradt a határsávban, mert nem akarta elhagyni Lengyelországot. Reménytelennek találta az emigrációt, biztos volt abban, hogy a nyugati világ nem támogatja a lengyeleket. 1939 végéig úgy gondolta, hogy tavasszal megint átkel a hegyeken – ellenkező irányban. De történt vele valami, ami a Kárpátokban töltött hónapokat epizódból életét kettéosztó cezúrává növesztette. Sajátos metamorfózison esett át: a halál közelébe került, elvesztette a hazáját, majd megindult a személyiség reintegrációja.

Tüdőgyulladásból visszamaradt toxikus kar- és lábbénulással kezelik egy kórházban, ahonnan január elején visszatér a csempészek közé. A legmélyebb válságot rejtekhelyén, a kísértetek házában éli át. „Magányosan töltöttem estéimet, szobámban csak a tűz, a kályha rosszul záródó ajtaján kiszűrődő fény világított. Még mindig igen rossz idegállapotban voltam. Ostoba, könnyes elérzékenyülés váltotta föl a depressziót.” A depressziót súlyos memóriazavarok kísérik. Nem emlékszik az ismerősök címére, csak bizonyos zenei motívumok térnek vissza. Nem mer Horatiust olvasni, mert nem tudja, megmaradt-e emlékezetében a latin nyelv.

Az önvizsgálatból levont következtetéseit a következőképpen általánosítja. „Abban a pillanatban, amikor a leginkább szükségünk van rá, az emlékezet sajnos foszladozó, vékony cérnaszálnak bizonyul. Hatalmas földindulás közepette egész nemzedékek hirtelen elvesztik az emlékezetüket, és kővé dermedten állnak, múltjuktól megfosztván nem tudják, merre induljanak tovább.”

Andrzej Stanisław Kowalczyk Stempowskiról írt kiváló monográfiájában az életmű jelentős darabjaként tárgyalja ezt az esszét. A Bergman doktor diagnózisában szereplő pulsus paradoxalist az európai civilizáció válságát kifejező metaforaként általánosítja, a haza elvesztését pedig az „e világi lakhely” megsemmisülésévé tágítja. Miután a hős konstatálja, mit vesztett el, kezdetét veszi a regeneráció.

Könnyű lenne úgy folytatni a gondolatmenetet, hogy a gyógyulást természetesen az olvasás hozta. De hát Stempowskit azelőtt is mindig könyvvel a kezében látjuk. Néhány hónappal a betegsége előtt a másik legnagyobb kelet-lengyel emigráns esszéistával, Stanisław Vincenzzel együtt lépte át a lengyel–magyar határt. Vincenz Dantét, a Purgatóriumot idézi, a menekülést az üdvösségéért küzdő lélek nagy történetébe helyezi, megnyugtató célképzeteket idéz sorstársai emlékezetébe (néhány évvel később hasonló funkciót tölt be nála az Odüsszeia, mert tudja, hogy mindenkit a hazatérésre emlékeztet). Stempowski ugyanekkor Machiavellit idézi, természeti törvénynek állítva be a Lengyelországot elpusztító erőszakot. „Íme a nagy P-vel írt politika korszaka. Most aztán nagyban válik valóra mindaz, ami A fejedelemben meg van írva. Sztálin nyilván állandóan ezt olvassa, és a gravitáció törvénye alapján értelmezi a politikát. Kelet-Lengyelország megszállását a gravitáció idézte elő, ez elkerülhetetlen természeti jelenség. Űr keletkezett, és kitöltötte

Oroszország. Szükségszerű volt, be kellett következnie, mert nem maradhat légüres tér. És velünk mi lesz? Mit állíthatunk szembe a fizikával? Talán az operettet.”[5] Lehet, hogy ilyen olvasmányokra gondolt Stempowski, amikor esszéje elején az emberiség pusztulását hirdető könyvekről beszél, amelyek „keserűek, mint az üröm”.

Bármennyire is magától értetődő a kijelentés, mondjuk ki, hogy Stempowski a történelemben létező, a hétköznapi tapasztalatokból ismert, s most a természeti törvények könyörtelenségével ható erőviszonyok következtében a szeme láttára megsemmisülő Lengyelországról, nem pedig valami elvont eszméről beszélt. Jellemző, hogy ezért nem Sztálint és a Szovjetuniót okolja, hisz az előbbitől nem várhatja el, hogy ne teljesítse be a végzetet, ahogy a farkasoktól sem várhatja el, hogy ne falják föl az erdőben megfagyott turistát. Stempowski csakis a szövetségeseket, különösen Angliát bírálja, érvei mögött mintha ilyesfajta előfeltevések állnának: elhitettétek velünk, hogy a mi civilizációnkban már humanizálódott a politika, ezen a szinten már nem érhet nagyon nagy baj egy országot sem, nem tűnhet csak úgy el a föld színéről. Az archaikus barbár hódítást tiltja a jólneveltség, ha valaki nem tartaná be az ilyen jellegű tilalmakat, erővel kényszerítjük rá (kitiltjuk a szalonból).

Stempowski nehezen tudja feldolgozni a háború okozta sokkot. A csempészek könyvtára című esszéje – bár ez az írása árul el a legtöbbet élete tán legmélyebb válságáról – megtévesztő, hisz 1948-ból, egy körkérdésből kiindulva tekint vissza a háború első hónapjaira, a magyarországi menedékházban töltött nehéz időszakra. De az olümposzi hangnemért kárpótol az úriember őszintesége.

Stempowski elvesztette a hazáját, az emlékezetét, az egészségét, az önuralmát, a stílusát. Ugyanakkor közelről figyelhette meg – régi ismerőse, Hugo Ball szavaival – a szegények dandyzmusát. Andrzej Stanisław Kowalczyk monográfiájában azt olvashatjuk, hogy a reintegráció az e világi lakhely újjáépítésével együtt ment végbe. De ez már a művészeten belül történt, hiszen „Stempowski hősei számára a művészet a legmélyebb személyes szükségleteiket fejezi ki, modern funkciója csak a vallás szerepéhez hasonlítható”.

Van egy mondat Stempowski esszéjében, amelyben arról ír, hogy valami hasonlót vár az olvasástól. „Ebben az időszakban mindvégig az olvasással akartam visszatalálni a múltamba, tapogatózva próbáltam átjutni az átjárót eltorlaszoló romhalmazon.”

Stempowski az olvasást is átértékelte a Tiszánál. Önéletrajzi jegyzeteiben többek között megvalósítatlan írói terveiről és könyvtárai sorsáról ír. A háború előtt két nagy monográfiához gyűjtött anyagot, az egyikben az ősi agrárcivilizáció történetét dolgozta volna fel, melynek nyomait maga is látta a Huculföldön, a másikban pedig „az irodalmi technika történetét a reneszánsztól a 20. századig”. Ugyanitt ír két elveszett könyvtáráról: az egyiket még egyetemista korában szedte össze, az ezer kötetet apja ukrajnai házában helyezte el 1914-ben (1918-ban, a forradalom alatt tűnt el), a másikat Varsóban, a soha el nem készült irodalompoétika-történeti monográfiájához gyűjtötte, de ezt a tízezer kötetet is elhagyta, amikor menekülnie kellett.

A háború előtti két terv kudarcából felső-tiszai magányában kellett levonnia a konzekvenciákat. Arra a kérdésre kereste a választ, milyen irodalmi művek élik túl a civilizációs katasztrófákat, illetve milyen szövegek hatnak a legmélyebb válságok idején is. Valamiféle sűrítést javasol, amit a desztilláció metaforájával ír le.

Ilyennek találja a gnomikus költészetet (később pedig Cioran aforizmáit). „A vándor olvasóhoz, aki csak emlékezetében hordozza a könyveket, természetszerűleg közel állt a gnomikus költészet, ez az antikvitás idején közkedvelt, mára elfeledett, ismeretlenné vált forma. A latinul verselő reneszánsz és barokk költők még sikerrel művelték, szép példákkal szolgálhatnak e műfajból. A csempészek rejtekhelyén olvasott művekből megmaradt emlékezetemben ez a Tiberisről szóló kétsoros: (…) Nézd csak – mondja –, mit hozhat a sors: ami szilárd, szétporlad, ami örök időkig hömpölyög, megmarad.” Érveiből mintha arra következtethetnénk, hogy a békeidőben felhalmozott kulturális értékek veszendőek (Stempowski két tervezett monográfiája is ilyen muzeális darab, a kihűlt kulturális termékeket szemlélő művelt kommentátor értekezése lett volna), a halál közelében viszont jelentéssel telítettek lesznek az olyan verssorok, amelyeket a 19. században az „örök emberivel”, a klasszikus esztétikák univerzalizmusával hoztak kapcsolatba. Stempowski azért is nem lett nagy rendszerező, mert megérezte, milyen nagy erő rejlik a meditációs objektumként szemlélhető, emlékezetben őrzött kétsorosokban. „Ha hiú lennék, ilyen kétsoros szerzőjeként akarnék bevonulni a történelembe.”

Ez a gondolat még egyszer felbukkan, bár kevésbé radikális megfogalmazásban. Jellemző, hogy a hasonló történelmi tapasztalatokkal rendelkező ukrán emigránsok juttatják eszébe. „Arra gondolok, hogy az ukrán költők parnasszizmusa talán onnan ered, hogy mivel bujdosók, folytonosságra vágynak, arra, ami a legállandóbb az irodalomban, újra meg újra át kell gondolniuk Vergiliust és Horatiust, akiknek a verseit inkább az emlékezetükben hordozzák, nem a hátizsákjukban.”[6]

A gyógyuláshoz persze más is kell, nem csak irodalom. Stempowski még egyszer utoljára látni akarja Kelet-Európát. Belgrádi kitérővel hagyja el a Kárpát-medencét, hogy magával vihesse a térség „pontos, vergiliusi képét”. És persze újabb, szintén megíratlanul maradt művet tervez – Vergiliusról.

Az esszé búcsúzó hőse üdvözöl valakit, aki hozzá hasonlóan tudja értékelni a Kárpátok erdőségeiben is megtalálható kulturális értékeket. „Az utolsó napon, mielőtt elindultam a hegyekből, elvittem azt a zsák könyvet a csempészek kocsmájába. Úgy tudom, a kocsmát később sokszor kirabolták, lakói vagy erőszakos halált haltak, vagy szétszóródtak a nagyvilágban. Ki tudja, mi lett a könyvekkel? A kocsmát kirabló katonák és banditák leginkább pálinkát és mahorkát kerestek, aligha érdekelték őket a könyvek. Lehet, hogy ma is a kocsma romjai közt várják olvasójukat. Annak, aki megtalálja és elolvassa őket, Vergilius és a latinul verselő reneszánsz költők ismeretlen hívének – salutem.”

Stempowski a világ végén nem a gonosszal szembesült, hanem menedéket talált.

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely „A nemzeti irodalomtörténet-írás módszertani hagyományai és mai lehetőségei” című NKFP 50/130 projekt, a PTE BTK „A modernitás alakulástörténete” elnevezésű doktori iskolája, a PTE BTK magyar szakos diplomás levelező képzése és Pécs Város Önkormányzatának „Pécs – Európa Kulturális Fővárosa” alapja támogatásával jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.