Köves Margit

Változatok a reinkarnációra

A spirituális határátlépő tapasztalat poétikájáról szóló dolgozatom első részében Arun Joshi: Billy Biswas különös esete [The Strange Case of Billy Biswas, 1971] és Amitav Ghosh: A Kalkutta kromoszóma, a láz, delírium és felfedezés regénye [Calcutta Chromosome, A Novel of Fevers, Delirium and Discovery, 1996] című regényével foglalkozom. A két, negyedévszázados különbséggel írt indiai angol nyelvű regény eszközei és nyelve a mitológiához fűződő viszony változását mutatja. A dolgozat második részében A Kalkutta kromoszóma gnosztikára vonatkozó részeit elemzem mint a centrum és a periféria különbségének visszájára fordítását, a határátlépő tapasztalat új megfogalmazását.

Joshi a hatvanas évek indiai középosztályának technológiai, etikai kognitív tudatát állítja szembe a törzs folyón túli világával, életvitelével, rítusaival, s ebből formál egzisztencialista regényt; Ghosh pedig a mai New Yorkból és Kalkuttából az interperszonális kapcsolatok valóságfeletti világába lép át és a malária kutatástörténetén keresztül mutatja be, hogyan fonódik össze a mitikus és a racionális gondolkodás. Billy Biswas különös esetét a detektívregénnyel, a Kalkutta kromoszómát pedig a sci-fivel azonosítják; míg Billy Biswas titokzatos eltűnésére a regényben magyarázatot kapunk, a Kalkutta kromoszóma nem ad ilyen egyértelmű választ arra, hogy ki és hogyan irányítja a kozmikus konspirációt a múlt és jelen világában, az olvasás egyben szálról szálra történő bevezetés a gnosztikus-számítógépes misztikába. Joshi és Ghosh sajátos mitológiai történetet hoz létre, ezért foglalkozom az indiai közeg, a mitológia és a művészet kapcsolatával.

A mitológia és művészet kapcsolata

Az indiai mitológia, melyet Klujber Anita (Klujber P/C 2; 73) az irodalomautomatikus önszerveződésének példájaként Calasso Kájának olvasatában elemez; a misztikus természetű újjászületés előfeltételeként a rituális halált tekinti, mellyel az áldozó az istenek közelébe jut. A rituális halál, az érlelődés és az újjászületés során az áldozó a teremtés útját járja végig. Forster Út Indiába [A Passage to India, 1989] Mrs. Moore és Adela Quested a Marabár Barlang két látogatója burokban él és a barlang élménye olyan alapvető változást indít el bennük, ami átalakítja életüket. A rítus mechanizmusa érvényesül abban a folyamatban, amikor az éberálmok, a hallucinatorikus, a képzeletbeli átvezeti Billy Biswas különös esetében Biswast a törzs folyón túli világába; Murugánt, Urmilát és Sonálit a Kalkutta kromoszómában az empirikus tapasztalaton túlra, a gnózis titokzatos világába. A regényeket ebben a metamitikus összefüggésrendszerben is lehetne olvasni, de fontosabbnak látom, hogy Joshi és Ghosh egészen sajátosan értelmezi át a mitológiát, a spirituális élményt, és az olvasói stratégiára vonatkozó írói elvárás is gyökeresen megváltozik a Kalkutta kromoszómában.

A művészi alkotás és mitológia viszonyában kiindulópontként fogadhatjuk el Stella Kramrisch leírását:

„Indiában inkább, mint bárhol máshol a művészet forma, amit a művész a realitásra helyez, s ez a forma az előadásból fakad. A művészeti tárgy alkotása rítus, melynek varázsa aktív a formában. A művészet rítusainak előadásával a mester átformálja önmagát és szubsztanciáját. Forma, előadás és transzformáció egyidejű, elválaszthatatlan aspektusai az indiai művészetnek. Inherens részei a művészet létrehozásának és hatásuk a konkrét formában mutatkozik meg.”[1]

A himnusz, a szobor, a templom az Istenhez vezető út különböző állomásai; az istenek a verbálison túllévő, állandó dialógusra kényszerítik a hívőt. Az istenek démoni alakját a hívők nem abszolút különbségként, hanem potenciálisan meglévő lehetőségként értelmezik. Joshi regényében Biswast nem elégíti ki a hit értelmezésében rejlő kreativitás, a hindu templomban nem akad az őt nyugtalanító kérdésekre megoldás (70). A hinduizmust megelőző mágikus mitológiában és törzsi életmódban találja meg a szakrális élményt, „a törzsi rituális ünnepen talál esszenciális önmagára” (103).

A Marabár Barlangok az Út Indiában annak a misztériumnak az összefoglalása, amit India jelent a „nyugati gondolkodás” számára. A „Marabár Barlangok”-kal induló felütés s a középső „Barlangok” című rész – a „Mecset és a Hindu templom”-rész között – fejezik ki a Marabár Barlangok hinduizmuson és iszlámon átnyúló univerzális szellemi dimenzióját. A regény 1924-ben, az 1919-es amritsari vérengzések és az indiai társadalom nagymértékű politizálódása után jelent meg, ennek ellenére Forster tudatosan nem foglalkozott a regényben politikával.[2] Azonban a bonyodalom: a vád, azaz, hogy Aziz erőszakot akart elkövetni Adela Quested ellen ebben az időben politikai forrongás kiváltó oka lehetett Indiában. Forster témája saját bevallása szerint az univerzális otthon keresése, melyet az indiai ég és föld testesít meg; s az univerzális egy dimenziója, a visszhang, „a borzalom” a Malabár Barlangokban (mint Conradnál A sötétség mélyénben). Az idősebb angol látogató, Mrs. Moore el tudja felejteni a szagot és tülekedést a legalsó barlangban, de a visszhangot, a borzalmat nem:

„Hit, lendület, bátorság – van, s ugyanaz, mint a szenny. Minden van, s semminek sincs értéke.”(160�)

A visszhang a démoni és isteni aspektusának kiegyenlítődése, a semmi kifejeződése, amely „megfosztja a határtalanságot a végtelenségtől és örökkévalóságtól”. Mrs. Moore Angliából hozott misztikus, holisztikus emberiségfogalma, jelentés hiányában üressé, értelmetlenné válik. Forster a hiányt egy indiai ünneppel, Krishna születésével tölti be, Krishnáéval, „aki megmentette a világot”. Forster az én újraalkotásában látja a misztikus élmény hatását.

A Kalkutta kromoszómában új istenkultusz jelenik meg, Mangala-bibi, a mikroszkópos istennő kultusza. Mangala alakja magába foglalja a démonit és istenit, a tudományos eszközökkel végzett kutatómunka és a helyi, „periferikus” tudás, felfedezések együttélését. Kukockij Ulickaja regényében szintén a korszerű, racionális tudást egyesíti a „misztikus” „belső látással”, s ez áttetszővé teszi a vizsgált emberi testek elváltozásait. Kukockij (képzett modern orvosként) nem beszél senkinek sem titokzatos képességéről, hanem „tőle független élőlényként kezeli”. Kukockij tudásának és orvosi gyakorlatának egy része ösztönös megérzésen alapszik, például azon, hogy a „szervek önálló érzékeléssel rendelkeznek”, s bár hasznosítja ezeket a megérzéseket, nem mondja ki, nem szembesíti a kétféle gondolkodásmódot – de életet ment általuk, például Jelena életét a hashártyagyulladás idején. A mágikus gyakorlat és az egzakt kutatás összefonódása köti össze alakját a Kalkutta kromoszómával.

A helyi mítoszokat Raja Rao a Kanthapura (1938, Kanthapura; 1979, Balabán Péter) bevezetőjében sthalapuranáknak nevezi, Pálfalvi Lajos pedig konkrét tájhoz kapcsolódó mítoszalkotásnak, miteográfiai képződménynek. (Pálfalvi P/C 2; 113) A Kanthapurában a helyi élet szereplői és eseményei mitikus struktúrában jelennek meg, felnagyított arányokat öltenek. R.K. Narayan regényei, A malgudi emberevő (1961) és Malgudi napjai (1982) hasonlóan mítoszokra épülnek, helyi mítoszokat dolgoznak fel. Ez történik Amitav Ghosh legutóbbi művében, Az éhes áradatban [The Hungry Tide, 2004] és Rushdie Shalimar, a bohóc [Shalimar, the clown, 2005] című regényében is.

A mitológia ellentmondásos helyzetbe került az indiai prózában amiatt, hogy a tizenkilencedik század második felétől a viktoriánus angol orientalisták a hindu mitológiát a maguk ízlésére esztétizálták – szagtalanították. Ezzel próbálták elfogadhatóvá tenni a „szörnyszülött istenek és istennők végeérhetetlen sorát”. A tizenkilencedik században alakult művészeti iskolák, például a J.J. School of Arts Bombayban, vagy Raja Ravi Varma követői részt vállaltak a vizuális mitológia átformálásában. Raja Ravi Varma sikeres festőként litográfiai nyomdát alapított a század végén, s a mitológiai tárgyú képeinek népszerűsége és színpadi jellegű reprezentációja a huszadik század harmincas éveire közhellyé vált, amit Karl Kandelavala kritikája is kifejez: „Amrita Sher-Gil India-tanulmányai üdítő leheletként hatnak; az ember ráébred, hogy a túlédesített gopik és bárgyú Krisnák nehézkessé tették az indiai festészetet.” [Kiemelés tőlem, K. M.][3]

I

A kalkutta kromoszóma egy tudománytörténeti kérdésen, Ronald Ross maláriakutatásán és a helyi viszonyokon keresztül jut el a gnosztikus misztikához. Ghosh regénye antropológiai kutatáson és történelmi eseményeken alapszik: Dr Ronald Ross, a brit gyarmati hadsereg őrnagya 1897-ben felfedezte, hogy a malária betegség hordozója az anopheles szúnyog, kimutatta a betegség terjedésének pontos részleteit; 1902-ben Nobel-díjat is kapott felfedezéséért. Ghosh regénye sajátos ismeretelmélethez, szubjektivitáshoz, idő- és térszemlélethez kötődik, amellyel egymásba fűzi a különböző földrészeken és történelmi időpontokban játszódó eseményeket. Cikkem további részében ezeket az aspektusokat szem előtt tartva elemzem a két regényt, mert bár mindkét regény a mágikus, „szakrális” túlvilág befogadását készíti elő, tér- és időszemléletük eltérő. Az elemzés során kitérek Jelena túlvilág-képére a Kukockij eseteiben.

Billy Biswas különös esetében a „civilizált” Biswas és a „civilizáció elől menedéket kereső” Biswas belső ellentétét a regényben Biswas Delhiben élő családja, fővárosi környezete és a Maikal hegyek saalfa erdeiben élő törzsi világ ellentéte fejezi ki. Biswas társadalmi meghatározottságát tehernek érzi, s menekülése korábbi élete elől a városi középosztály kulturális életvilágának kiürülését és önnön passzivitása miatt érzett kétségbeesését mutatja. Biswas úgy véli, hogy környezete megfosztja érzékelő-képességétől, beszűkíti tér- és időérzékelését, behatárolja érzékiségét. A váltás a „civilizált én” (Biswas) és a törzsi, „természetes” világ között a tér- és időérzékelés különbségében, a profán és a szakrális párhuzamában jelentkezik. Biswas törzsi Énje a létezés időtlen, univerzális lényegére irányul. Az időtlen lényeg „titka” a törzsi asszonyhoz kapcsolódik, Bilásziához, aki esszenciális, erotikus erőt jelent Billy életében.

Az út az egyetemistákkal felállított antropológiai tábortól a folyón túl a törzsi faluig és onnan egy dombon át a saalfa erdőben levő tisztásra vezet. A szakrális tér kimagasló pontján áll a Chandtola szikla, ami a törzs királyának visszatérésekor világít. (113) A szakrális élmény, isten megjelenése váltja ki a metamorfózist ebben a központi térben, amelynek során Biswas a törzs teljes jogú tagja és papja lesz, s amely a profántól a szakrálishoz, a hinduizmus előtti, India dravida és protoausztráliai őslakóinak mitológiai világát felidéző hitvilághoz és epifanikus önfelfedezéshez vezet. A törzs papjaként Biswasnak mágikus, királyi erőt tulajdonítanak. A Billy Biswas különös esete a Kukockij eseteihez hasonlóan kétféle, történeti realista időt és mitikus időt ütköztet. A történeti realista idő a Biswas család és Romi, az elbeszélő életére, a Kukockij-család tagjaira általában vonatkoztatható időt jelenti, a mitikus pedig a törzs kisvilágára vagy Jelena túlvilágára jellemző. Jelena túlvilága a purgatórium előteréhez hasonlít, ahová először tölcsér alakú folyosó vezeti el gyerekkori himlőbetegségében, ahol „kegyetlen” és „kiállhatatlan nagyapjával” találkozik. A Harmadik Állapotban mindig alkonyodik. Jelenát itt Újdonkaként, Kukockijt pedig Borotváltfejűként ismerik. Jelena bűne, hogy nem várt első férjére, Antonra és ezzel úgy érzi, hogy elveszejtette, Pavel Alekszejevics bűne pedig, hogy támogatja az abortuszt, a célelvű pusztítást, például megöli a kiscicákat. A tér homegenitását Jelena túlvilágában mindenkinek saját mikrokozmosza tölti ki az idő individuális jellegéhez hasonlóan.

A Kalkutta kromoszóma, Ghosh regénye Billy Biswas különös esetéhez hasonlóan New Yorkban kezdődik, de az események színhelye Kalkutta; s a szálak Egyiptomba, Madrasba és Közép- Ázsiába vezetnek. Antar, a Kalkutta kromoszóma narrátora 1996. augusztus 20-án, a Ross által szúnyognapnak nevezett napon számítógépén, Aván (Éva arab neve) keresztül kapcsolódik be a történetbe. A Birodalom visszaír[4] említi az épület metonimikus jelentését a posztkoloniális irodalomban. A Kalkutta kromoszómában három épület játszik fontos szerepet a cselekmény megértése szempontjából. Antar a New York-i migránsok életét éli egy „áruházakkal és raktárakkal” teli épületben.(12󈝻). Az épület valamikor „nagy, zajos családokkal” volt tele, akik közül sokan megbetegedtek, vagy meghaltak, mint Antar felesége, aki terhessége idején halt meg, szomszédja és sakkpartnere, akit rokonai elvittek, amikor sorvadásos betegséget kapott, vagy az alatta levő lakásban élő vak asszony, akit az ételkihordó fiú ölt meg. Murugán számol be Ronald Ross maláriakutatónak, a Brit Hadsereg őrnagyának két indiai lakóhelyéről: Secunderabadban és Kalkuttában. A Secunderabadban gyarmati időkben épített villa, melyben 1895-ben Ross két másik tiszttársával lakik, a brit koloniális építészet stílusát követi:

„hatalmas elnyúló villa; fehérre meszelt falak, hűvös, sötét házbelső, »parkoló« elefántok a kocsifeljáróban”

„És aztán ott van a cselédlakás, távol a villától, kint, ahol alig lehet látni: szobák hosszú, alacsony sora. A szobák elég kicsik, de van, amelyikben hat vagy hét ember lakik és némelyiket teljes nagycsalád foglalja el.” (75)

A Robinson Street 3-at, melyben egykor szintén Ross élt, Romen Haldar veszi meg, építteti újra és engedi át mágikus szeánszok találkozóhelyéül. 1995. augusztus 21-én, a regényben játszódó események idején nepáli építőmunkások laknak a villa kiürült, lepusztított belsejében. A secunderabadi és kalkuttai épületet kutatástörténeti szálak kötik össze, a hivatalos tudomány és helyi tudomány viszonya hasonló az épület homlokzata és a házbelső viszonyához; Ross tudományos eredménye a helyi erők konspirációjával jön létre, ők irányítják a háttérből az eseményeket (konkrétan Mangala, a titokzatos takarítónő, Lutchman, a hivatalszolga és a többiek a cselédszobából vagy az előszobából). Ghosh regénye azt sejteti, hogy a helyi mágikus-gnosztikusok az európaiak előtt ismerték a fontosabb tudományos eredményeket, ők irányították Ross és riválisai (Cunningham és Farley) sorsát, s rendezték Ross tudományos sikerét.

A regényben játszódó események az 1895�-ig terjedő száz évet szövik át; az események első látásra független mozzanatoknak, később párhuzamos szálaknak tűnnek, majd kirajzolódik a minta, egymásba futó körök formájában. A minta, a szőttes a Kalkutta kromoszóma esetében azért is érvényes, mert Amitav Ghosh egy korábbi regényében, Az ész körében [The Circle of Reason, Ravi Dayal, New Delhi,1986] a számítógépet szövőszékhez hasonlította; a Kalkutta kromoszómában pedig munkaeszközének, Avának lehet önálló szerepet tulajdonítani. A felső-nílusi arab nyelven beszélő Ava régen elveszett dokumentumokat és e-maileket talál meg, s megtanulja a testbeszéd egyiptomi dialektusát. Antar keze alatt Ava kutatja fel a cselekmény esetlegesnek tűnő mozzanatait, szövi egybe a földrajzi, kronológiai szempontból távol eső szálakat. Casaubonnak a Foucault-ingában, U. Eco regényében ilyen számítógépre lenne szüksége ahhoz, hogy hozzáférjen Belbo eltűnése után Belbo „elektromos agyához”, Abulafia nevű számítógépéhez. Abulafia azonban csak kapcsolatot teremt a fájlok között, amelyek összefüggéseket sejtetnek a Templomos Lovagok, Rózsakeresztesek, és a gnosztikusok stratégiáját tartalmazó Hermész-terv között.

A Kalkutta kromoszómának utolsó, New York-i fejezetében a számítógép este 5:25-öt mutat, az előző napi kalkuttai események kezdetét. A Foucault-ingában a történet a végén kezdődik, majd három nappal, azután tíz évvel mozdul hátra és kitérők (többek között Brazíliába) után tér vissza az induláshoz Párizsba, a történet szempontjából a jövőhöz. A Kalkutta kromoszómában az ismétlődés az idő sajátos sorrendjét, lineáris előre haladó történelmi idő helyett ciklikusságot fejez ki. A kör irányába futó eseményszálak, a körkörös, ismétlődő szerkezet ahhoz az alaphelyzethez vezeti vissza az olvasót, amellyel a könyv elkezdődött. A ciklikusságot biztosítják a hasonló helyzetek, az azonos helyszín vagy akár a hasonló szereplők, akik azonos nevüket más ortográfiával írják.

Arun Joshi egzisztencialista nézőpontból dolgozta fel Biswas kísérletét, az Énnek a Másikhoz való viszonyaként határozza meg. Erre a kettősségre, az egyéni lét és esszencia viszonyára alapozza Joshi Biswas és állami hivatalnok barátjának, a narrátor Rominak alakját. Hasonló megosztottság jelentkezik abban a kapcsolatban, ami a középosztálybeli indiaiakat a modern iskolázottsághoz, az amerikai-angol technológiai fejlettséghez fűzi, ami ellentétben áll a belső elmélyüléshez, a mitikus, szakrális belső időhöz kötődő viszonyukkal. Biswas Amerikában tanult, autenticitásra és tudásra törekszik és az önfelfedezés útján indul el. Hallucinációi, visszatérő álma az „asszonyról”alapozzák meg törekvését a szabadságra, amit először munkájában, az antropológiai kutatásban akar megvalósítani. Az istenélmény később Bilasziához, a törzsi asszonyhoz fűződő erotikus kapcsolatában villan fel és a törzsi élet visszavezeti India hinduizmus előtti időszakába.

Romi, a narrátor a regény megírását azzal indokolja, hogy ő megértette Biswast annak ellenére, hogy szkeptikus marad a törzs hitének számos motívuma iránt. Romi középosztálybeli, Amerikában képzett indiaiként szintén érzékeli a vonzást, ami a természethez való közelségből és a törzsi életmódból árad. Biswas résztvevő megfigyelőként fokozódó azonosulása emlékeztet az angol antropológus alakjára, Verrier Elwinre, aki a regény helyszínén, a madhya pradeshi Maikal hegyekben kutatta a helyi „gond” törzsek életét. Elwin 1940-ben vette feleségül a gond Kosi Armut és úgy nyilatkozott, hogy feleségében „nemcsak egy gyönyörű és sokoldalú személyiséget szeret, hanem egy egész törzset.”[5] Biswas számára a Másik fogalma különálló, tőle leválasztható, hiszen a törzshöz való kapcsolódását az is indokolja, hogy „civilizált középosztálybeli életében” nemcsak boldogtalan, hanem emberileg és erkölcsileg is mélyre süllyedt. (135-137) Azzal, hogy a törzshöz csatlakozik, meghatározza önmagát és újraegyesíti az erotikus Másikat Énjének többi rétegével. A Billy Biswas különös esetére célszerű kidolgozás jellemző, a regény második részében Biswas sorsa a személyes döntés – beteljesülés után halad a tragikus végkifejlet felé, amikor Biswas lelepleződik családja előtt és egy rendőrrazzia során megölik.

Ha az olvasó a Kalkutta kromoszómát mint science fictiont veszi a kezébe – valóban science fictionként kapta meg az Arthur C. Clarke díjat 1996-ban – , a regény ellentmond az elvárásnak. A történet azzal indul, hogy Antar egy igazolványt fedez fel, amit azonosít mint régi kollégájáét, Muruganét, aki 1995-ben tűnt el Kalkuttában. Murugán bizonyítékot keresett arra, hogy valaki szándékosan és módszeresen avatkozott be Sir Ronald Ross kutatásaiba; s ez meghatározza a narráció irányát. A személyiség konstituálódása Murugán diskurzusában jön létre a narratíva során. A regényben a kommunikatív mozzanat, az előadás nagy fontossághoz jut a különböző idődimenziók és események között.

A Billy Biswas különös esetében lélektani mozzanatok és a szakrális élmény teszik Biswast képessé arra, hogy életéről döntést hozzon, elhagyja családját és munkahelyét és csatlakozzon a törzshöz. A profán és a szakrális viszonyát Ghosh a Kalkutta kromoszómában egy genetikai „felfedezésre” alapozza, a „Kalkutta kromoszómára”, amelynek létezését csend veszi körül. A kromoszóma az a termékeny elem, ami a szereplők agyán élősködik úgy, ahogy a vírus élősködik a gazdasejt genetikai mechanizmusán. A Kalkutta kromoszóma biztosítja, hogy kizökkenjünk olvasói gyakorlatunkból és elfogadjuk az idő ciklikus visszatérő jellegét és a szereplők univerzális transzmutációját, reinkarnációjukat. Mangala és Lutchman a tizenkilencedik század végétől változó helyzetekben, hasonló, de nem teljesen azonos külső jellemzőkkel szerepelnek: Ross secunderabadi villájában, Cunningham kalkuttai laboratóriumában, a renupuri vasútállomáson, Sonali Das divatos felsőosztálybeli lakásában és a Robinson Street 3-ban tartott mágikus szertartáson. Ez lehetetlenné teszi, hogy a szereplőket egységes, autonóm identitású alakoknak tekintsük, csak úgy fogadhatjuk el őket, mint a többi szereplő szubjektivitása felé irányuló dialógus részeit. Murugánt először Antaron keresztül ismerjük meg, majd később Urmillával kialakuló kapcsolatában. Antar, Urmilla és Sonali is csak egymás felé irányuló szubjektivitásként érthető meg.

A transzcendencia a Kalkutta kromoszómában ebben az értelmezésben kerül elő, ahogy egy gondolat vagy kulturális vonás beírja magát az emberi életbennmaradás lehetőségeibe. Murugán Antarnak magyarázza el a LifeWatch hivatal megbízásából folytatott beszélgetésük során:

„Murugán sietve a pincérekre nézett és elővette a pénztárcáját.»És akkor mit szólnál Ant,« kérdezte, »ha mindezt az információt kromoszómákon keresztül egyik testből a másikba át lehetne adni?« Megrázta pénztárcáját Antar orra alatt. »Mit adnál ezért a technológiáért, Ant? Képzeld el, új kezdet: amikor a tested felmondja a szolgálatot, elhagyod, átköltözöl – vagy legalábbis önmagad (tünetileg hasonló) másolatába. Újból kezded, másik test, új kezdet. Mit adnál ezért Ant: a technológiáért, ami lehetővé teszi, hogy javítsd magadat a következő inkarnációban? Gondolod, hogy ilyesmi megéri a nyugdíjalapod egy részét?«” (91󈟈)

II

A Kalkutta kromoszóma, a láz, delírium és felfedezés regénye az alcímnek megfelelően felfedezéssel, a „felfedezések korának” egy sajátos időszakával foglalkozik, a Brit Birodalom tudományos felfedezéseivel a gyarmati Indiában és az azt kísérő mágiával, amit a regény alcímében a láz és delírium szavak jeleznek. A tudományos felfedezés konkrét területe a maláriakutatás. Az „új láz” a gyarmati terjeszkedés hatására, az ökológiai rend kizökkenésével terjedt el Bengáliában, szerepe lemérhető abból, hogy akkori számítások szerint évi egymillió áldozata volt a szubkontinensen.

A tizenkilencedik század végén az információ és technológia fejlődésének időszaka csak a huszadik század végi számítógépes információtechnika elterjedésével hasonlítható össze. A századfordulón a biológia és a fizika a kutatás élvonalába került, s Ghosh tudatosan választja a technika és tudomány területét.

A centrum és a periféria ellentéte a tudományos kutatások történetében mutatkozik meg legerőteljesebben. A hivatalos kutatás, ami a Nobel-díjhoz vezet, a helyi indiai felfedezésekkel párhuzamosan halad. A gnosztikus tudósok alakjában Ghosh alárendelt, szubaltern szereplőket választott, akik a tudomány peremén munkálkodnak, de áttörő munkát végeznek. A főszereplő Murugán zseniális-rögeszmés diskurzusában fonódik össze a mágikus gyakorlat és az egzakt kutatás, ő helyezi el, katalogizálja a kétféle tudás részleteit, méri fel és közvetíti a kutatás dinamikáját és verbalizálja az összefüggéseket. Munkahelyén, a LifeWatch cégnél excentrikusnak ítélik, s Antar maga is „hangosnak” és tapintatlanul rámenősnek látja. Murugán rögeszméjéről azután győződnek meg kollegái, amikor maláriakutatásról írt cikkeit sehol sem adják ki és Murugán a „Másik Tudatról” kezd el beszélni, arról a célszerű, tudatos tevékenységről, amellyel bizonyos személyek beavatkoztak Ronald Ross munkájába. A Tudománytörténeti Társaság visszavonja tagságát és figyelmezteti, hogy jogi lépéseket tesznek ellene, ha elmegy az üléseikre. (31)

A gnosztikusok csoportja, akik Cunningham laboratóriumában követik a maláriakutatás eredményeit, társadalmilag szintén periférikus helyzetben levő szereplők: Mangala takarítónő Cunningham laboratóriumában és Lutchman hivatalszolga. Cunningham szerint Mangala „bolond”, „agysorvadása” van, pedig Farley, a fiatal orvoskutató számára világos, hogy a laboratóriumban gyakorlatilag Mangala irányítja a munkát. Mangala mágikus ellentudománya és a korszerű kutatás és tudomány közötti kapcsolat a szoba és előszoba, vagy a homlokzat és épületbelső kapcsolatára emlékeztet. 1894-ben Farley a kalkuttai laboratóriumban dolgozik és látja, amikor Lutchman felkapja a tiszta laboratóriumi lemezeket s „kisurran az előszobába” (127); szemtanúja annak is, amikor Mangala egy különös szertartáson a laboratórium előszobájában súlyosan beteg, szifiliszes demenciában szenvedő betegeket gyógyít galambok feláldozásával. A regény későbbi részéből megtudjuk (208), hogy 1927-ben Julius Wagner-Jauregg Nobel-díjat kapott szifiliszes demenciás betegek sikeres gyógyításáért, amit hasonló módszerekkel végzett. Mangala korát megelőzve használja a maláriahordozó genetikai rekombinációs képességét hasznosító felfedezését. Az intézményesített orvoskutatás semmit sem tud a felfedezésről, melyet ekkor a gnosztikus ellentudomány csendje vett körül.

A kromoszóma információhordozó és mutációs egység. A regény az anopheles szúnyog maláriahordozó képességéről és kutatástörténetéről szól, s ezzel együtt a különböző intézmények információátadási és -tárolási lehetőségeiről. A tizenkilencedik és huszadik századi információgyűjtés, -elosztás és -megőrzés intézményi együttese Foucault szerint[6]:

„úgy irányítja a tudás alapvető elrendezését, hogy lehetővé tegye reprezentációjukat a nevek rendszerében. Kétségtelen, hogy azon a területen, amit ma életnek nevezünk, a független vizsgálódás több olyan területe volt, ami nem tartozott az azonosságok és különbségek elemzésének sorába. Mindegyikük történelmi a priorin alapult, ami elterjedésüket és különálló kutatásukat szolgálta és azt, hogy véleménykülönbségeket fejezzenek ki... Ez az a priori egy adott időszakban korlátozza a tapasztalat teljességét, meghatározza a területen lévő alanyok létmódját, képessé teszi az embert, hogy elméleti fogalmakkal uralkodjon a mindennapi érzékelésen és meghatározza a feltételeket, amelyek között diskurzust folytathat arról, amit igaznak tartanak.” [Kiemelés tőlem, K.M.]

A Kalkutta kromoszóma kutatástörténeti szempontból a posztkoloniális diskurzust visszájára fordító ellendiskurzust hoz létre, amelyben a kétféle tudás kutatási módszerének különbsége felszínre kerül. A regény a transzcendenciát az alternatív tudomány kérdéséhez mint gnosztikus tudáshoz köti és bemutatja, hogy az objektív és mágikus tudás az emberi tudat alternatív kiegészítő állapotainak terméke.

A regényben az ellentudósok, a gnosztikusok rendszeresen bocsátanak ki információtöredékeket, amire a fővonalban levő kutatók újabb információt szolgáltatnak; semmi sem történik véletlenül, például múlt századbeli hírekről készült fénymásolatba szándékosan halat csomagolnak és több fontos információ így jut el Murugánhoz és Urmillához. A Foucault-ingában Belbo, Diotallevi és a narrátor Casaubon okkultista könyvsorozatukkal, kutatásukkal a katolikus egyházzal szembenálló, rivális gnosztikus intézményrendszerbe avatkoznak be, amelynek területe Jeruzsálemen, Portugálián és Bulgárián húzódik keresztül.

A tudomány képviselői, a maláriakutató Ross és Farley és a nyelvész J.W.D. Grigson minden lehetséges információt feljegyeznek, rendszereznek, összegyűjtenek. Murugán a következőképpen vélekedik Rossról:

„...Úgy gondolom, hogy összesen ötszáz napot töltött azzal, hogy a maláriát kutatta. És tudod mit? Kinyomoztam, hogy mit csinált az ötszáz nap mindegyikén: Tudom, hogy hol volt, mit csinált, melyik üveglemezt nézte meg; tudom, hogy mit remélt, hogy mit fog látni és azután mit látott; tudom, hogy ki volt vele, és ki nem volt...  az óriási ezzel az ürgével, hogy mindent leír. Hidd el: elhatározta, hogy átírja a történelemkönyveket. Azt akarta, hogy mindenki úgy ismerje a történetet, ahogy ő elmondja...”(44)

Griegson Rosshoz hasonlóan mindent feljegyez:

„És Grigson mindent feljegyez, bárhova megy. Nemcsak feljegyez mindent, naplót tart, munkafüzetet. Amikor Ypsilanti College 1990-ben megvette összegyűjtött munkáit, nyolctengelyes teherautót kellett bérelniük, hogy elszállítsák a fuvart. Nincs semmi sem, amit ne jegyzett volna fel, aminek ne lett volna számára értelme.” (76)

Az információgyűjtés és -tárolás verbális feljegyzésekben formálódó diskurzusával szemben az ellenállás módja a hallgatás, a Csend és a testbeszéd: Mangala átható pillantása, királynői testtartása, Lutchman megdöbbent arckifejezése.[7] A gnosztikus tudás, a misztikus tapasztalás itt nem adható át verbalitással.

A regény 31. része (172�) Liisa Salminen spiritualista madraszi találkozóján mutatja be az interperszonális kommunikáció technológiáját. Pongrácz grófné, Salminen magyar titkára (!) jegyzi fel a találkozó eseményeit. A madraszi találkozóra Cunningham is megérkezik, aki menekül kalkuttai laboratóriumából, ugyanis a laboratóriumot a gnosztikusok (Mangala, Lutchman és titokzatos társaik) Rossnak szánják. Pongrácz grófnét a Salminennel töltött időszak készteti arra, hogy később archeológiai ásatásokat végezzen és felfedezze Felső-Egyiptomban a Valentinus-kultusz, az Őskáosz és Csend templomok maradványait. A gnosztikus rendszer szerint Csend Isten eredeti nyugalmi állapota és öntudata. A csend kultuszának különös súlyt adnak a regény jelenkori részei, Antar gyerekkori emlékei a magyar emigráns nílusi ásatásairól és Phulmoni, bengáli író nyilvános búcsúbeszéde vágyáról, a találkozásról Csend Istennővel. (23󈞈)

A nyugati tudományosság és a keleti gnosztika kettősségét Ghosh nem egyenes vonalú polaritásként állítja fel, nem állítja, hogy a nyugati tudományosság racionalitásával, mennyiségi eredményeivel szemben a mágia emberközpontú és gépellenes, de a határvonalak élesen kirajzolódnak. (A „Matrix” című filmben a világmindenség egy jól megírt program és a benne élő emberek a számítógéprendszer szimulációs világában élnek. A rendszer irányítói az „irracionális”, emberközpontú elemet tagadva ki akarják vonni a rendszerből azt a hitet vagy <misztikus tudást?>, ami Neonak azt sugallja, hogy az igazság más, mint aminek látszik. Morpheus kérdése, a választás a kék és piros tabletták között egyértelművé teszi a dualizmust a Matrix szimulációs rabsága és a szabadság, sors, kreativitás között. Neo a szabadsággal egyben a valóság megtapasztalását választja.)

A Kalkutta kromoszóma sajátos tér- és időkezelésével, az imaginárius elem fokozásával az olvasónak nagy szerepet juttat. A regény poétikája az olvasót részévé teszi a cselekmény kibontásának, aki Ghosh szövőszék metaforájának megfelelően azonosítja a csomókat, a szereplők identitását, a tér- és időbeli azonosságokat. Joshi regényében Billy Biswas útja a profántól a szakrálishoz hol horizontális, hol vertikális vonalú út, mely önfelfedezéshez vezet. Joshi úgy készíti elő Biswas „reinkarnációját” a törzsi „énben” mint egy univerzális lényegre irányuló többé-kevésbé tudatos választás eredményét, a regényt célelvű olvasási szokásunknak megfelelően olvassuk. A Kalkutta kromoszómában az ismétlődés az idő sajátos sorrendjét, ciklikusságot fejez ki. A kör irányába futó eseményszálak, a körkörös, ismétlődő szerkezet ahhoz az alaphelyzethez vezeti vissza az olvasót, amellyel a könyv elkezdődött.[8] Ez sajátos rend – rendszer, ami megfelel A Kalkutta kromoszóma ismeretelméleti megközelítésének. Antar bizonytalanná válik, hogy ő irányítja-e a számítógépet, vagy a számítógép használja őt a történet kibontására, vajon ő követi-e az eseményeket, vagy az események terelik figyelmét folyamatosan a maguk irányába (Tara és Lucky, Mangala és Lutchman New York-i reinkarnációi beköltöznek a szomszéd lakásba, részt vesznek Antar életében és váratlan dimenziókban jelennek meg.). A regénykezdet és -vég összefüggése megkérdőjelezi az európai történeti örökséget, és érvényteleníti a célelvű történelmi idő fogalmát.

A hindu mitológiát, ami az európai irodalmakban a tizenkilencedik század eleje óta fontos ihletforrás Indiában, a politikai-érzelmi szenvedélyekkel áthevített légkörben csak sajátos, különleges összefüggésben használják a modern indiai prózában. A Billy Biswas különös esete és a Kalkutta kromoszóma mégis él a mitológia elemeivel a törzsi szakrális túlvilág és a gnosztikus túlvilág megformálásában. A Billy Biswas különös esete a realista lineáris tér- és időszemléletet a városi középosztály értékvilágának a kiürülésével hozza összefüggésbe és ütközteti a törzs szakrális tér- és időszemléletével. A New York-i és delhi központ helyett a törzs kisvilágában Chandtola szikla a központ és Biswas a törzs szakrális időkből visszatérő királya. New York a Kalkutta kromoszóma világában sivár és lepusztult kereszteződési pont, amelynél Kalkutta valóságosabb csomópont, mert integrálni képes a többi, a regény szempontjából jelentős történelmi helyet. Kalkutta történelme és jelene a világban ma lejátszódó folyamatok szempontjából meghatározó, s a regény megmutatja, hogyan illeszkednek a helyi központok a világ szövetébe. A Kalkutta kromoszómában az idő lineáris, reális szemlélete és a ciklikus időszemlélet kiegészítik egymást, s egymásba fonódnak, ezt a szereplők ismétlődő azonosítása során vesszük észre, a Billy Biswas különös esetében, ahogyan a Kukockij eseteiben is a kétféle időszemlélet a világ külön, a törzs vagy Jelena által élt szegmenseire érvényes és a reális világ rendje és ideje ütközik a szakrális világszemlélettel és idővel.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.