Klujber Anita

A polilogikus irodalomszemléletről

Az a polilogikus irodalomszemlélet, melynek megvalósítására ezzel a tanulmánykötettel immár a második lépésben törekszünk, olyan kérdések felvetésére ösztönöz bennünket, melyek túlmutatnak az általunk megszabott történeti nézőpont keretein. Hiszen a huszadik század közepének, második felének irodalmi jelenségeit vizsgálva azzal az általánosabb problémakörrel is szembesülünk, hogy vajon az irodalom ok-okozati szempontból izolált jelenségei között találhatók-e olyan összefüggések, melyek nem valamilyen irodalmon kívüli tényezőkben gyökereznek (mint például a politikai vagy történelmi viszonyok irodalomra gyakorolt hatása), hanem az irodalom belső mozgása, illetve önszervező dinamikája során keletkeznek, vagy az alkotó képzelet archetipikus sajátosságaiból adódnak, vagy véletlenszerű, szinkronikus jelentéskonvergencián alapuló találkozási pontokként valósulnak meg. Kutatásunk során tehát arra is fény derülhet, hogy az olvasói tapasztalás labirintusszerű útvesztőiben való véget nem érő szellemi bolyongás, vagy egy olyan rendszerkereső, rendszerteremtő tevékenység, amely felismeri vagy létrehozza az irodalom (illetve az irodalom egy történeti szegmentumának) összefüggésrendszerét, azt a szintetizáló kognitív képességet modelláló jelentéshálózatot, melyet Northrop Frye úgy ír le, hogy a „szavak rendje”, „az irodalom totális szerkezete”, az irodalom „önmagát formáló” rendszerhálózata.[1]

Ha az irodalom szerkezetét illetően megpróbálunk választani labirintus vagy teljes rend között, akkor ezzel a választással a kapcsolatteremtő, szintetizáló kognitív tevékenység csődjét, illetve sikerét is elismerjük, és arra is utalunk, hogy az irodalom milyen világot modellál, kaotikusat, vagy integrált, mitikus szerkezetűt. Az is előfordulhat, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban olyan kettős természetű összbenyomás alakul ki bennünk, amely irrelevánssá teszi a választás szükségszerűségét, és megtart bennünket a bizonytalanság és nyitottság elfogadásának kreatív tudati szintjén. Tulajdonképpen a káosz és rend vitájának eldöntése lényegtelennek is tekinthető, hiszen már maga az az indíttatás, hogy ennek a kollaboratív kutatómunkának polilogikus jelleget adjunk, magában foglal egy rendszerkereső beállítódást, tehát azt, hogy ezzel a munkával elsősorban nem az egyes kulturális, irodalmi jelenségek megismerésére és feldolgozására törekszünk, hanem a különböző jelenségek kapcsolatviszonyait szeretnénk megismerni (vagy megteremteni) egy egységes, mitikusan és köznapi fogalomkör szerint is értelmezhető rendszer (centrum–periféria) keretein belül.

Kutatómunkánk polilogikus indíttatása már magában is elegendő ahhoz, hogy bekapcsolódjunk egy tágabb szellemi áramlatba, abba a viszonylag új interdiszciplináris tudományos paradigmába, mely „dinamikus rendszerelmélet”, „rendszergondolkodás”, „hálózatdinamika”, „nemlineáris dinamika” néven vált ismertté.[2] A rendszergondolkodás módszere, mely az egyes jelenségek kapcsolatviszonyait vizsgálja, egyre több tudományágban tért hódít, kiegészítve a mechanisztikus és atomisztikus korábbi paradigmát, amely elsősorban a jelenségek tulajdonságait volt hivatott megismerni. A mechanisztikus szemlélet objektivitásra törekedett, a rendszerelméletek pedig „episztemikus” jellegűek[3], ami azt jelenti, hogy ott a megismerés tárgya elválaszthatatlan a megismerő(k) nézőpontjától, tudati tevékenységétől. Ennek az új paradigmának a képviselői vállalják azt a kanti álláspontot, hogy nincs tudattól független tudás, tehát nem állapítható meg pontosan, hol van a határvonal a vizsgált jelenségek kapcsolathálózatának objektív, tudatunktól független (önmagában való) létezése és a megfigyelő szubjektum(ok) rendszerteremtő tudati tevékenysége között. Ez természetesen az irodalom intertextuális modelljére is érvényes megállapítás, ha az intertextualitás-fogalmat úgy kezeljük, hogy az magában foglalja az olvasó által létrehozott, szabad szemantikai konvergencián alapuló, polilogikus és tranzaktív szövegek közötti kapcsolatokat.

A továbbiakban felvázolunk néhány párhuzamot a rendszerelméletek és a polilogikus irodalomszemlélet között. A holisztikus tudományos paradigma és az intertextuális irodalom-megközelítés is rokonítható azzal az ősi, intuitív valóságszemlélettel, mely a létezés egységén, dinamikus belső kapcsolathálózatán, a makrokozmosz és a mikrokozmosz egylényegűségén alapszik (unus mundus). A rendszergondolkodás és az intertextuális irodalomszemlélet is áthelyezi a hangsúlyt a jelenségek vizsgálatáról a jelenségek közti kapcsolatok vizsgálatára. A tudományos nézőpont szerint a „rendszer” („system”) egy olyan integrált egész, melynek lényegi tulajdonságai a részek közti kapcsolatokból eredeztethetők[4]. Ez a fogalommeghatározás alkalmazható az irodalom belső kapcsolathálózatára is, mint ahogy az nyilvánvalóvá válik a következő, általánosan elfogadott álláspontok felidézése alapján: (1) minden irodalmi szöveg minden más irodalmi szöveggel potenciális vagy valós kapcsolatban áll; (2) minden textualitás intertextualitás; (3) az irodalmi szöveg konkrét eredetének és összes forrásának meghatározhatatlansága; (4) az irodalmi szöveg intertextuális identitása; (5) intertextuális kapcsolhatóság mint az irodalmiság alapkritériuma; (6) az irodalmi szövegek szemantikai többértelműsége és lezárhatatlansága, mely részben az intertextuális identitás velejárója.

A holisztikus tudományos megközelítés során néhány rendszergondolkodó kidolgozott olyan fogalmakat, melyek megoldhatóvá tesznek bizonyos problematikus irodalmi jelenségeket. Például Arthur Koestler „holon” fogalmának irodalmi adaptációjával lehetővé válik a strukturalista és intertextuális szövegmegközelítés elvi összeegyeztethetősége. Hiszen a „holon” olyan alrendszer, amely szervesen integrálódik egy nagyobb rendszer egységébe, ugyanakkor önmagában is autonóm egységet formál.[5] Az irodalmi szöveg önállóságának strukturalista felfogása és az irodalmi szöveg eredendően intertextuális jellege a holon-fogalomban egyszerre valósul meg.

A szövegközpontú és intertextuális nézőpont „holon”-fogalomban történő találkozása egyéb rendszerelméleti fogalmak átvételét teszi indokolttá. Ilyen például a „rendszerszerűségből eredő sajátosság”.[6] A rendszerszerűségből eredő sajátosságok olyan sajátosságok, amelyeket egy jelenség azáltal birtokol, hogy egy komplex kapcsolathálózat szerves részeként funkcionál. Az irodalomra alkalmazva ezt úgy mondhatnánk, hogy vannak a szövegnek olyan jelentéskörei, amelyekre intertextuális kapcsolatai által tesz szert, éppen ezért egy adott szövegben annál többet látunk meg, minél gazdagabb kontextusrendszerben vizsgáljuk.

A rendszerelméletek egyik központi problémája a káosz és rend közötti átmenet, a transzformáció rejtélyes folyamata. Több tudományágban megfigyelték azt az általános tendenciát, hogy „még akkor is, ha egy kapcsolatrendszer kezdeti állapota véletlenszerű választás során jött létre, egy idő után rendezett minták jelentek meg spontán módon. A rendszerűség ilyen spontán kialakulása önszervezés néven vált ismertté”.[7] Az egy- vagy soknézőpontú összehasonlító irodalmi megközelítés lehetővé teszi az intertextuális szövegtérben a káosz és rend oszcillációjának felismerését, illetve a szövegtér kezdetben tapasztalt rendezetlenségének viszonylagos vagy részleges rendszerűségbe való átalakulását. Ez a transzformáció az irodalom spontán önszervezésével, illetve a rendszerteremtő, szintetizáló kognitív tevékenység formaalkotó szerepével magyarázható. Northrop Frye mindkét lehetőséget felvetette. Az irodalmi szövegek eredendő szövegköziségéről írva Frye megemlítette, hogy „az irodalom önmagát szervezi”.[8] Az irodalom egészének mandalához hasonló teljes rendjéről pedig azt írta, hogy az a megfigyelő látásmódjának kivetítése[9], elismerve ezzel az összehasonlító irodalomszemlélet episztemikus jellegét.

A spontán önszervezés mechanizmusát a természettudományok területén Humberto Maturana és Francesco Valera részletesen vizsgálták, és 1972-ben bevezették az „autopoiesis” általános fogalmát. Az autopoiesis különféle rendszerek önszervező működési elve. Az autopoietikus kapcsolathálózatokban minden rendszeralkotó komponens részt vesz a többi komponens létrehozásában és átalakításában, így az egész rendszer folyamatosan alakítja, változtatja, megújítja és újraszervezi önmagát.[10] Az autopoietikus kapcsolathálózatok a „dinamikus stabilitás” elve alapján működnek, ami azt jelenti, hogy az állandó változás és megújulás dinamikus folyamata úgy valósul meg, hogy közben az egész rendszer integritása fennmarad. Az irodalom mint dinamikus intertextuális tranzakciók hálózata valószínűleg autopoietikus rendszernek tekinthető. Ez esetben különösen figyelemre méltó lehet az a véletlen egybeesés, hogy az önszervező működési elv megjelölésére használt görög terminus (autopoiesis) a poesis-fogalommal van kapcsolatban.

A természettudományokban az autopoiesis az élet, illetve az élő rendszerek meghatározásának kritériuma. Ha tehát ez a kollaboratív kutatás az irodalom polilogikus dinamikáját bizonyítani tudja, akkor azzal közvetetten integrálja a szövegvilágot az élő kozmosz, a Gaia-hipotézis rendszerébe. Így szervesen illeszkedhet ez a történeti indíttatású kutatómunka egy kozmikus és holisztikus rendszerelméletbe. Az itt felvázolt irodalomszemléletnek a gyakorlatban többféle megvalósulási formája lehetséges. A mi közös vállalkozásunk is tekinthető egyfajta módszernek, amely a fenti elméleti spekuláció létjogosultságát teszteli, hiszen idővel kiderül majd, hogy mennyire segíthet hozzá bennünket egy soknézőpontú szemlélet az egy tudattal átfoghatatlan szövegvilág belső összefüggéseinek feltérképezéséhez.

Az irodalom önmaga belső kapcsolathálózatának mint lehetséges világnak a világmodelláló és az emberi gondolkodást leképező funkciója által léphet az organikus, autopoietikus rendszerek sorába. Az irodalom ilyen komplex önszervező rendszerként való felfogása rokonítható a James Lovelock kémikus és Lynn Margulis mikrobiológus által felállított Gaia-hipotézissel,[11] főleg ha ragaszkodunk a világ szövegszerűségének archetipikus felfogásához. A két párhuzamba állított rendszer (tehát az irodalom mint az alkotó képzelet egységes és koherens megnyilvánulása, és a világunk mint önszervező, élő rendszer) talán egymásba olvasztható, legalábbis ezt sugallja néhány ősi spirituális hagyomány, mely a világ szó által való teremtettségét, tehát a világ szövegszerűségét szinte szó szerint veszi,[12] és néhány modern irodalomelméleti iskola, mely felismerte, hogy a nyelvhasználat az emberi tudatban, illetve tudatalattiban rejtőző egyetemes szervező tevékenység, mely által nem csupán kifejezzük, hanem „megalkotjuk” világunkat és önmagunkat is.

A továbbiakban arról szeretnék röviden írni, ahogyan ennek a gondolatkörnek néhány aspektusa a gyakorlatban megjelenik, sűrített formában, egy irodalmi mű, Roberto Calasso Ka (1996) című regényének keretein belül,[13] a mű tartalmában és szerkezetében is, közvetett módon. Calasso regénye a hindu mitológia szabad formakezelésű újraírása. Az olasz próza erdejében való sétánk során (itt most FRIED ILONÁnak az előző kötetben közzétett tanulmányára utalok) nem találkoztunk Calasso Ka-jával, s ez rendben is van így, hiszen Fried Ilona lelkiismeretes és sokszínű irodalmi áttekintése terjedelmi korlátok miatt csak vázlatosan érinthette az elmúlt évtized olasz prózáját. Különben sem várhattuk volna el Calasso művének említését Fried Ilona tanulmányában, mert ha az „Séta az olasz próza erdejében”, akkor Ka pedig tisztás az erdő közepén. Itt most mitikus értelemben használom a középpont fogalmát, tehát olyan entitást értek alatta, amely a létezés időtlen lényegére vonatkozik és az emberi gondolkodás archetipikus sémái által a mély én kollektív és univerzális rétegeit érinti, szemben a periféria tér- és időspecifikus, jelenségvilággal foglalkozó, történelmi-társadalmi meghatározottságot és nemzeti sajátosságokat kifejező szerepével.

Calasso műve látszólag a hindu mitológia töredékmozaikja, illetve montázsa, de mélyreható olvasás során kiderül, hogy az író úgy tördeli szét és illeszti össze az indiai mítoszokat, hogy megláttatja az olvasóval azok belső összefüggésrendszerét, és ezáltal egyre mélyebb metaforikus jelentésrétegeket tár fel. Az olvasás ebben a metamitikus metaregényben ritualizálódik azáltal, hogy a regény koherens jelentésösszefüggés-hálójának összefonása eggyé válik a Pradzsapati, a teremtés ura szétdarabolt testének összeillesztésével, mely végső soron a teremtés aktusának megismétlése, hiszen a teremtés során úgy különülnek el egymástól a dolgok, hogy egyúttal kapcsolatrendszerük is létrejön:

Pradzsapati gyermekei, akik először istenek, majd emberek [azon a napon, amikor Pradzsapati kinyilatkoztatta, hogy kell a tűz oltárát megépíteni] rájöttek, hogy csak úgy lehet élni, ha először is újból összeillesztik az Osatyjukat, és újból összeillesztik önmagukat, újjáépítik saját testüket és tudatukat, minden darabot egyenként a helyére rakva. Hiszen ha Pradzsapati szétszóródott mindenfelé az egész világon, akkor ők, csontjai pora, hogy ne lennének szétszóródva? Csakis türelmes munkával, a dolgok összevarrásával, összeszövésével és összekötésével remélhetik, hogy tudatra [...] és testre [...] tesznek szert.[14]

Calasso úgy írja újra a védikus mitológiát, ahogyan az egy olvasó gondolatvilágában sokrétű, tranzaktív, polifonikus rendszert alkot: lineáris taxonómia (tehát a Védák, a Mahábhárata, az Upanisadok, stb. enciklopédikus összefoglalása) helyett ennek a mitológiának a belső összefüggéseit szövi újjá, egy izgalmas kapcsolatrendszert teremtve. Az olvasmányanyag ilyen jelentés-összefüggéseken alapuló tudati átszerveződése az irodalmi tapasztalás egyik alapvető sajátosságát, és végső soron a kapcsolatteremtő és szintetizáló emberi gondolkodást példázza, azt a rendszeralkotó kognitív tevékenységet, melyet világlátásunk során is, és szinte mindenféle megismerés folyamatában alkalmazunk.

A világnak a teremtő tudatot megtestesítő szerepe a hindu mitológiában különös hangsúllyal szerepel. Nem véletlen tehát, hogy ez a gondolat lépten-nyomon előbukkan Calasso regényében. Az önreflektáló és önmaga létezésére eszmélő teremtő tudat[15] mint a jelenségvilág érzékszervekkel érzékelhetetlen titokzatos eredete és középpontja archetipikus séma szerint szóval, a megnevezés által hozza létre és rendszerezi a világot, önmagát körbe foglalva, illetve önmagát végtelenné tágítva, a jelenségvilágot önmaga köré írva:

A tudat: olyan folyam, amelyet nem korlátoz part, sem határok; olyan felvillanások keresztezik, melyek mindig elhalványulnak. Egy kört kellene tehát rajzolni, egy keretet, egy templum-ot. [...]

Pradzsapati érezte, hogy van egy társa, egy „második” létező, dvitíya, önmagában. Egy nő volt az, Vács, Szó. Kiengedte önmagából. Rátekintett. Vács „felemelkedett, mint egy vízfolyam”. Vízoszlop volt, kezdet és vég nélkül. Pradzsapati egyesült vele. Három részre osztotta. Három hang jött ki a torkán szerelmes fellángolásában: a, ka, ho. A volt a föld, ka a köztes tér, ho pedig az ég. Ezzel a három szótaggal létrejött a diszkontinuitás. [...] Vács hangtalanul visszacsúszott Pradzsapatiba, abba a hajlékba, mely mindig az otthona volt.[16]

A világ, az azt létrehozó tudat és a teremtés eszköze, a szó elválaszthatatlanul összeolvad ebben a mitológiában. A világ belső rendezettsége szövegszerűségében is megnyilvánul; abban, hogy kozmikus nyelvi formákba rendeződik, tehát irodalmi nyelvhasználat szerint szerveződik. Olyan ez, mintha a szó általi teremtés egy költemény elszavalása lenne. Erre gyakran történik utalás a regényben:

Mintha az egész világ váltakozó versmérték [kérdése] lenne.

Garudát nem tollak, alkotják, hanem versmérték. [...] Garuda: gáyatrí és tristubh és jagatí. Garuda a himnusz.

„Olyan sok minden történik, olyan sok történet van egymásba ágyazva, és minden egyes kapcsolat még több történetet rejt... Pedig még alig keltem ki a tojásból”, gondolta lelkesen Garuda, észak felé tartva. Végre egy hely, ahol nincsenek élőlények. Ott meg szokott állni, hogy végiggondolja a dolgokat. „Nem tanított senki semmire. Mindent csak úgy mutattak meg nekem. Egész életemen át gondolkodhatok, hogy kezdjem megérteni, mi mindenen mentem keresztül. Hogy megértsem például, mit jelent az, hogy szótagokból állok...” Még boldogabb volt, úszott az örömben, mikor halványkék jég és hó töltötte meg a látómezejét, egy olyan látvány, amely bárki más szemét megvakította volna.[17]

Garudához hasonlóan az áldozati fogat szintén versmérték: egyik oldala gáyatrí, a másik pedig jagatí, ezeken gördül, mert ha a szavak nem gördülékenyen illeszkednek egymáshoz, akkor nem forog a kereke.[18]

A világ szövegszerű szövetére történő utalások mellett ennek a gondolatnak a reciprokával is találkozhatunk, tehát a szövegvilág világszerűsége, világot modelláló funkciója is említést kap a regényben, mint az önreferencia egy formája:

Van egy pont, ahol valamit megtörténtté tenni és valamit részletezni konvergens módon egybeesik: mindkettő nyomot hagy a tudaton. Történetet mondani annyit jelent, mint a dolgokat megtörténtté tenni a lehető leggyorsabban, a tudat sebessége szerint. Szükség volt egy történetre, amely mindezt kifejezné – amely maga minden lenne, hiszen a rítus foglalkozik mindennel, ami van. De a történetek mindig szigorúan referenciálisak, egy vagy több személyről szólnak, az idő egy bizonyos szegmentumában, a körülmények bizonyos kombinációjában, melyek korábban nem fordulhattak volna elő. Tehát szükségük volt egy történetre, amely mindent egybefogna, visszamenve az időben, és előremutatva az időben. [...] Ez volt az első olyan „mű, ami túl teljes, amiben minden kifejeződik”.[19]

A regény megfogalmazza és megjeleníti azt, ahogyan történetmondás egybeolvad a világteremtést, világfenntartást, és világrombolást szimbolikusan megjelenítő áldozati rítussal, tehát magába fogadja a mindenséget úgy, hogy jelentéshálózata leképezi a kozmosz belső összefüggésrendszerét. A világ és az irodalom episztemikus (tudatot leképező) felfogásából egy holisztikus és organikus szemlélet bontakozik ki, melynek lényege az, hogy bármely rendszer, amelyet önszervező és önmegújító belső kapcsolathálózat működtet, élő rendszernek tekinthető. Calasso regényében újrafogalmazza azt az ősi hipotézist, mely szerint a dolgok közti dinamikus kapcsolatrendszer magának az életnek a kritériuma, emlékeztetve bennünket arra, hogy létezik a korunkbeli tudományos autopoiesis fogalommal rokon ősi intuitív gondolatrendszer:

Az első ekvivalenciák a sampad-ok voltak, melyek felvillantak Pradzsapati tudatában, mikor a Halállal párbajozott. A sampad: „egybeesés”, ekvivalenciák láncolata. [...] „Ez olyan, mint az, ez megfelel annak, ez egyenértékű azzal, ez megegyezik azzal.” [...] Pradzsapati folytatta a dolgok összekapcsolását, és néha egymástól távol eső dolgokat is hagyott egybeesni. Minél távolabbi dolgokat hozott össze, annál nagyobb izgalomba jött. A létező világ [...] hagyta magát összefogni, behálózni, egy szövetszerű hálózatrendszerben. Oh, persze egy laza háló ez... De attól az egész még izgalmasabb lett, hogy a háló egyszerre olyan laza és olyan finom volt, mintha nem akarná a mindenség vak lélegzését zavarni. [...] A növényzet minden kis foltja, a sziklák minden körvonala magában rejtett egy számot, egy szót, egy ekvivalenciát: egy tudatállapotot, mely hozzátapadt egy másik tudatállapothoz, és elvegyült benne. Mintha minden tudatállapot egy szám lenne. Mintha minden szám egy tudatállapot lenne. Ez volt az első ekvivalencia, az összes többi eredete. Majd Pradzsapati azt gondolta: „Ha megszűnök létezni, vajon ezek a dolgok is megszűnnek majd összekapcsolódni? Lehetséges, hogy feloldódnak a sampad-ok? De hogy bántalmazhatná a Halál az ekvivalenciákat? Hogy csaphat le rájuk?” Hol van a testük, melyet megsebesíthet? Nem foglalnak el helyet a térben, nem lehet őket megtapintani. A tudatban léteznek, de honnan erednek? Ahogy Pradzsapati mindezeket végiggondolta, lázba jött, és megkönnyebbült. [...] Azt gondolta: „[...] A Halál végezhet velem, de az ekvivalenciákat nem tudja megsemmisíteni”. [...] A Halálhoz beszélt, hosszú hallgatásuk után. Így szólt: „Legyőztelek. Csak ölj meg. Mindegy, hogy élek vagy sem, az ekvivalenciák örökké létezni fognak.” [...] Amikor a sampad-ok felvillantak Pradzsapati agyában, numerikus ekvivalencia, geometria pecsételődött a fényre, és látta, hogy a létezők, de főleg a halandó létezők széles skálája artikulálható olyan kapcsolatokban, amelyek nem pusztulnak el. Amit a tudat lát, amikor felfog egy kapcsolatot, azt örökké látja. A tudat elpusztulhat, az őt fenntartó testtel együtt, de a kapcsolatrendszer megmarad, kitörölhetetlenül. Mint Osapjuk Pradzsapati, a brahmanok úgy képzelték, hogy egy ilyen kapcsolatrendszer-építmény megalkotásával legyőzték a halált.[20]

Ennek a gondolatrendszernek a keretein belül az irodalom intertextuális kapcsolatrendszerének felismerése, illetve megteremtése felfogható olyan rítusnak, mellyel az irodalmat beavatjuk az élő rendszerek sorába, szervesen integrálva a szövegvilágot a Gaia-hipotézis holisztikus szemléletébe. „A perifériáról a centrum” irodalmi levelezés történeti és kulturális kérdezőhorizontja így tehát átléphet saját határain, példázva azt a folyamatot, ahogyan a mitikus értelemben vett periféria megérinti a mágikus középpontot.

Idézett művek:

Beney Zsuzsa. In: A gondolat metaforái. Argumentum, Bp. 1999.

Calasso, Roberto: Ka. Olaszról angolra fordította Tim Parks (Vintage, London, 1999), eredetileg: Ka Adelphi Edizioni S.P.A., Milan, 1996.

Capra, Fritjof: The Turning Point. Science, Society, and the Rising Culture. Bantam Books, Toronto, New York, London, Sidney, Auckland, 1983.

Capra, Fritjof: The Web of Life. A New Scientific Understanding of Living Systems. Anchor Books, New York, 1997.

Fried Ilona: Séta az olasz próza erdejében. In: V. Gilbert Edit szerk. A perifériáról a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2003, 41–52.

Frye, Northrop: „Expanding Eyes”. In: Spiritus Mundi. Essays on Literature, Myth and Society, Indiana University Press, Bloomington and London, 1976, 99–122.

Frye, Northrop: Anatomy of Criticism. Four Essays (1957) Penguin Books, London, 1990.

Lovelock, James E.: Gaia. Oxford University Press, New York, 1979.

Pálfalvi Lajos: Mitogeográfiai képződmények a lengyel irodalomban. In: V. Gilbert Edit szerk. A perifériáról a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől (Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2003), 125–133.

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely „A nemzeti irodalomtörténet-írás módszertani hagyományai és mai lehetőségei” című NKFP 50/130 projekt, a PTE BTK „A modernitás alakulástörténete” elnevezésű doktori iskolája, a PTE BTK magyar szakos diplomás levelező képzése és Pécs Város Önkormányzatának „Pécs – Európa Kulturális Fővárosa” alapja támogatásával jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.