V. Gilbert Edit

Határtalan vagy mederbe terelt irodalomtörténet?

Városunk megszerezte 2010-re az Európa Kulturális Fővárosa-címet, s ezzel azt az esélyt, hogy - kies perifériánkon át - közvetítővé, átvezetővé válhat más perifériák és centrumok felé. Projektünk nyitottsága, centrális és regionális jelleget ötvöző mivolta alapvetően harmonizál a fenti lehetőséggel, a város terveivel, szándékaival. Nemcsak beléptünk hát az Unióba, hanem - közvetlen lakóhelyünkön - annak kiemelt szférájává váltunk hirtelen, máris ránk irányul a figyelem. Most dől el, van-e kisugárzása és megtartó ereje Pécsnek, miként európai, hogyan közvetíti tradícióit s milyen kulturális jelenben él. Milyen szellemi, lelki hagyományokból nő ki, hogyan viszi át ezeket a mába, táplálják-e a gyökerek a fát - s hogy kötetünk fő tematikus szálát is érintsem: vannak-e pécsi hajszálgyökerei a világfának. Tudja-e városunk ápolni múltját, elevenen tartani annak inspirációit, átvezetni a mába éltető energiáit. Eldől az is, miként bánik kapcsolataival, elszármazottaival és mindazokkal, akik érdeklődnek iránta - ad-e bőségéből azoknak, akikkel társul, megosztja-e előnyeit; közös megelégedésre gondozza-e régmúlt és jelenbeli értékeit, s megtalálja-e köztük az összefüggést - töprengünk az Örökség évében.

P/C-köteteink és rendezvényeink hatása, tárgya, szervezeti felépítése kultúrákon, határokon át ível immár negyedik éve. Számon tartanak bennünket, van olvasóközönségünk, utánanéznek olvasmány-ajánlásainknak, hozzászólnak megvalósult elképzeléseinkhez. Értő kritikákat kaptunk. Számosan holdudvarunkba léptek, követnek bennünket féltávolról. Befogadók és megengedők vagyunk; a sokszög egy-egy oldalán átmenetileg szünetelhet a dialógus, ha állandó tagjaink közül valakinek úgy hozza az élete, s jöhetnek - jöttek - hozzánk újak. „Vendégoldalt” nyitottunk nekik. Ők azok, akik meghallották az először a belső csoportnak feltett kérdésünket. S ha kedvük s a mienk is úgy tartja, azaz visszhangot kelt állandó tagjainkban a hozzászólásuk, őket pedig érdekelni kezdi diskurzusunk egésze, szívesen látjuk őket máskor is.

Nem csak a vendégoldallal nyitunk a körön kívül állók felé, történt egy még látványosabb változás itt, a harmadik kötetben: eljött a nyelvek özöne. Ezt az ugrást hosszas készülődés előzte meg. Tanakodtunk erről közönségünkkel találkozóinkon, könyvbemutatóinkon: megvitattuk az előttünk álló lehetőségeket szakemberekkel, alkalmazott nyelvészekkel, lektorátusi kollégákkal. A nyelvbőség, amivel a Kedves Olvasó e kötetben szembesül, kidolgozott koncepción alapul. S egy pályázati lehetőség is szellemiségével, szándékaival segítségünkre volt.

A Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány ugyanis ez évben magyar kötetek idegen nyelvű változatait támogatja. Mi pedig éppen most akartunk végre több nyelven megszólalni. Világirodalomról, mint a korábbiakban, de immár nemcsak magyarul. Eddig tulajdonképpen hungarológiai közegben mozogtunk. Magyar nyelven beszélők közt cseréltük a más kultúrákból, nyelvterületekről származó, szóló megnyilatkozásokat  - magunkra is vonatkoztatva őket úgy, hogy áthidalásokat kerestünk azoktól a mienkhez. (Megtapasztaltuk eközben a közhelyszerű igazságot, hogy mi magyarok mindenütt ott vagyunk.) A mi szemünkben tükröződtek az általunk ismert és tanulmányozott irodalmak. Mostantól olyan szerzők is csatlakozhatnak, akik a saját nyelvükön szólalhatnak meg saját irodalmukról, s vehetnek részt egyre terebélyesedő, róluk is szóló beszélgetésünkben.

Soknemzetiségűek voltunk, soknyelvűek lettünk. Tanult kultúrájának nyelvén kívül mindegyikünk egy más nyelvűre is lefordította vagy lefordíttatta (lehetőleg a csoport megfelelő tagjával, de legalábbis hozzánk közel állóval. Köszönet nekik: Füredi Máriának az oroszért (G.E.), Bajnóczy Zoltánnak, John Woodsnak, Vöő Gabriellának az angolért (G.E., G.O., P.L.), Katarzyna Sitkonak és Wolosz Róbertnak a lengyelért (K.A., P.L., P.M.P.), Gátai Zoltánnak (H.E.), Vania Svackonak (K.M.) a horvátért, Benyovszky Krisztiánnak a szlovákért (K.T.Z.), Petra Cváčkovának a csehért (V.G.)) a harmadik kötetbe eddigi írásainak kivonatát. Ha világnyelven ír, választhatott egy regionálisat a csoportban meglévők közül - és fordítva. Nem véletlen, ki melyik területre, égtájra, a mentális térkép mely pontjára kívánta eljuttatni üzenetét, honnan vár választ. Bátorítjuk, az egymás szövegeiről írt összefoglalók legyenek dialogikusak, vagyis nyilvánulhasson meg a fordító közvetlenebbül, mint szokásos, kommentálhassa, ha kívánja, belülről a szöveget. Bontsuk ki tehát a fordítás egy másik értelmét, ily módon is bevonódva a megérintett tárgyba. S az is kiderül eközben, a fordító nyelvterületére átültették-e már a szóba került műveket. Ha igen, akkor itt is kerek zárójelben áll az eredeti cím, ha nem - szögletesben.

Beszélgető-munkánk soknyelvű kötetünk által a világ szinte bármely pontján befogadható, olvasható lett. Az egyes nyelvek felbukkanásában előforduló véletlenszerűséggel, esetlegességgel együtt a ritmikusság, a törvényszerű ismétlődések is jellemzik poliglott vállalkozásunkat. S mivel bízhatunk benne, hogy a világban mások is többnyelvűek, reménybeli külföldi olvasóink sincsenek kiszolgáltatva egyetlen nyelvnek. A kötet több pontján kapcsolódhatnak be sűrített diskurzusunkba, s a mozaikokból kirakhatják a mintázat egy ívét, egy-egy motívumát.

Meglepően kevesen próbálkoztak közülünk azzal a leegyszerűsítő, ám praktikus ötlettel, hogy jelöljünk ki egy (-két) nyelvet, s mindenki azon készítse el a kért bő rezümét, vagy hogy legalább az egyik nyelv a kettő közül legyen egységes. Alapvető stratégiánkkal, szemléletünkkel ellenkezett volna ez. Nem kívánjuk elősegíteni egyik nagy nyelv hegemóniáját sem, ha mégoly könnyűvé tenné is a kommunikációt. Sokszínűségünket, egyenrangúságunkat, polilógusunk demokratikus elveit sértené.

Vállalkozásunk Don Quijote-i jellegét erősíti, emeli ki ez is, hiszen ellene halad a törvényszerű nyelvvesztésnek, asszimilációnak. Fenntartja, azonos súllyal képviselteti a kis nyelveket. Szemben úszunk az árral akkor is, amikor egyenlő figyelmet szentelünk domináns és marginális, jelentős és kevésbé fontos, elterjedt és alig ismert kultúráknak, nyelvterületeknek. Nem hierarchizáljuk az egyes nyelvekhez sorolható irodalmakat, sem a bennük tagolódó trendeket, alkotókat. A kutató személyiség dönt: melyik szegletét és hogyan mutatja be a hipotetikus egésznek. Érvelnie kell természetesen döntései mellett, értelmeznie választásait, s szükségszerűen elhelyezni kontextusaiban azt, amiről, akiről ír. A lefordítatlan és a lefordított, ám alig ismert művek népszerűsítését végezzük el - sok más mellett - e projektben. Némileg elébe megyünk ezzel a természetes recepciónak, szelekciónak, hiszen nem várjuk meg, amíg megjelenik valami magyarul, ha mi már tudunk róla, s a nyelvünkön már hozzáférhető művek közül sem csak arról beszélünk, ami divatos, amiről mérvadó körök már megnyilatkoztak, amiről eleve többet hallani. Azt hozzuk szóba, amiben érdekeltek, érintettek vagyunk, amihez közünk lett, akár már emlegetett mű ez, akár olyan, amelyik a mi tájékunkon még majdnem vagy teljesen ismeretlen. Úgy vezetjük tehát be kutatott nyelvterületünk egyes bennünket megszólító szövegeit, hogy tudatában vagyunk: a többiek még valószínűleg nem olvasták - esetleg nem is olvashatták őket. Erőfeszítéseket teszünk, hogy ez megváltozzék; olyan értelmezési-, kapcsolathálókat szövünk köréjük, hogy felébredjen az érdeklődés irántuk. Azaz: ha már létezik magyarul, játszó- és olvasótársaink elővegyék, ha még nincs, talán éppen mi keltjük fel a kíváncsiságot, ébresztjük fel az igényt, hogy ültessük át előbb-utóbb a szóba hozott műveket. (Nagy jelentősége van a már említett zárójeleknek; kerekbe kerül az a mű, amely magyarul is hozzáférhető, szögletesbe a még le nem fordított. Jóleső érzés követni évről évre a változást...)

Vesszőparipáink kedvéért így aztán megkerüljük a „kanonizálódás” hivatalos, eddig kialakult intézményes útjait, de azt is mondhatjuk, teremtünk egy újabb viszonyrendszert, megmutatkozási lehetőséget a világ irodalmainak, vagyis azokból egyes, számunkra fontos műveknek, gondolatoknak. A mi befogadó, egymás kultúráira nyitó értelmezői közösségünk kelt körülöttük hullámokat. Diskurzusokat generálunk a bennünket foglalkoztató művek érdekében. Bevezetünk olyan alkotásokat a köztudat egy szegmensébe, amelyhez eljutunk, amelyek elkallódnának, mert nincs promóciójuk, nem jut rájuk reklámköltség, hiába fordították le, adták ki őket. (A minap hozták nyilvánosságra, hogy ez a közeljövőben talán változik. Az NKA ezután az elfogadott könyvek piacra jutásának, megismertetésének feltételeiről úgyszintén gondoskodik azzal, hogy a támogatásba mindennek az anyagi vonzatát is belefoglalják.) Gállos Orsolya e kötetbeli szövegének végén sajnálja, hogy nálunk nincs a németekéhez hasonló előolvasói rendszer a lapok hasábjain, mifelénk nem készítik elő az általunk lefordított művek fogadtatását, nem ágyazzák be őket, akik tehetnék, lehetséges helyükre. Hiába is játssza el még a Pécsi Horvát Színház, a helyi kritika sem foglalkozik vele - kesereg a horvát dráma magyarországi helyzetén a 2. kötetben Gátai Zoltán (P/C 2; 59). Sok az esetlegesség a külföldi recepciókban, reflektál rá most P. Müller Péter, aki másutt (Literatura 2006/3) a magyar dráma angliai fogadtatását követi végig az ott kiadott antológiákban. Közös kötetünk 2. számában még kevésbé ismert, ám sikerre, ismertségre számítható szerzőkről értekezett, új írásában pedig már egy külföldön - nálunk - is hangos visszhangot kiváltó drámaíróról, alaposan elmélyülve a magyarországi befogadás sajátosságaiban. Könyörtelenül leszögezi: egyik kis országtól a másikig, még ha szomszédosak is, a nyugati elfogatottságon át vezet az út, ami Gátai Zoltán számára nem vigasz; ő a szomszédsági és a kisebbségi hidak összekötő erejében is szeretne bízni. A válasz végeredményben: tessék fontos műveket játszani az említett színházban úgy, hogy felkeltse a szaksajtó figyelmét! Akkor híre lesz, és mi is megnézzük.

Nem bánunk tehát mindig kesztyűs kézzel egymás felvetéseivel, s nem működtetjük minden esetben  a bizalmi elvet, miszerint megelőlegezzük egymás szerzőinek a kijáró elismertséget. A nyugati siker azonban feltétlenül visszahat majd a magyarországi recepcióra, véltük - amit viszont Jolanta Jastrzębska kérdőjelez meg: hiába egyöntetű A gyertyák csonkig égnek nyugati elismertsége, sérelmezi, hogy Magyarországon még mindig hitetlenkednek és lekezelően bánnak e művel. Szabó Magdát sem veszik oly mértékben komolyan itthon - nem beszélve a nyugati magyar irodalomról -, mint az őt megilletné, állítja.

Irodalmunk külföldi megszólalása és külföldön élő magyar íróink ottani és hazai fogadtatása szintén fókuszba kerül tehát egy-egy pillanatra. Éppen ezt szerettem volna elérni. Nagyban hozzájárul önismeretünkhöz az ilyen tudás, az effajta információ. Hogy záruljon a kör, megkérdezem Jolanta Jastrzębskát: mit ad a holland irodalomnak a magyar és a lengyel literatúra? Mit lát meg általa önmagában, miben erősíti meg, milyen hiányaira mutat rá? S ha így ez mégsem válaszolható meg, akkor arra kérem: legközelebb írjon nekünk a számunkra ismeretlen holland irodalomról, valamelyest az eddigiek tükrében...

Kultúrák kereszteződésében, metszésében áll irodalmunk, akárcsak mi magunk. Ha nem is olyan látványosan, mint most említett kedves kolléganőnk, akkor is - kettőnél - több kötődésről van szó szinte mindegyikünknél. Benyovszky Krisztián 2. kötetünk egy érdekes (a szerkesztéskor azt hittem, magyarázatra szoruló) pontjára figyelmeztetett ezzel kapcsolatban a könyvbemutatón. Azt hozta szóba: Klujber Anita harmadik nyelven olvasott műről írt a legtermészetesebben, nem fedve el a tényt, nem mentegetőzve miatta. Kollégánkat ez saját életterére emlékeztette: arra, hogy számos világirodalmi műhöz ő is harmadik, közvetítő nyelv segítségével, szlovákul jutott el. „Beismerése” felszabadító erővel hatott a résztvevőkre, azt fogadtatta el, hogy nem kell takargatni: rászorulunk a fordításra, ráadásul az esetek egy részében nem az eredetit, de még csak nem is az anyanyelvünkön megszólaló változatát ismerjük meg a műnek. „Másik”, látszólag indokolatlan harmadik nyelvű szöveghez folyamodunk különböző praktikus ('az érhető el') okokból, s még ez is a dolgok rendjéhez, a kultúra működésének logikájához, annak pragmatikus természetéhez tartozik. Elismerhetjük végre nyugodtan, hogy többszörös közvetítettségben részesülünk a világból, mindennek termékenyítő és riasztó vonatkozásaival együtt. Kiszolgáltatottak vagyunk a fordítónak, ami régi sirám (elborzasztó volt a Szabó Magda Az Ajtójának tárgyi tévedésekkel teli francia recenzióiból készített válogatás az ÉS-ben), ám kezdjük azt is felismerni, hogy a fordításban-lét általános egzisztenciális modell, hisz közvetettségben zajlik egész életünk. Ez utóbbi progresszív megnyilvánulására több a példa (az ÉS ugyanazon rovatában Kertész Imre Kudarcának norvég kritikái figyelemre méltóak, a metaregény páratlan kitágításának megvalósulását is látják a magyar műben). Az a többlet, amit a fordítás ad, kulturális értelmezés is; kapocs, horizontszélesítés. Bevonódik egy hálóba, annak egy pontjára az újjászületett, akkor éppen kettős identitású alkotás az új nyelvi lét révén.

Bár sokféleképpen közelítettük meg feladatunkat, ezt a vonatkozást egyikünk sem hagyta említetlenül. A művek más nyelvű létmódja kötetünk szerzői közül mindenkit megérintett. A nyelvi különbözőség kihatásait több ponton regisztráljuk, hiszen a fordítások, amelyeket készítünk és amelyektől függünk, kényszerűen elmozdítják az eredeti nyelvből adódó szemiotikai struktúrát. A nyelv nem azokon a pontokon jön mozgásba, nem azokat a nyelvjátékokat teszi lehetővé, mint a forrásnyelvi változat. E kötetben is érdeklődéssel követjük a jelrendszer módosulásával létrejövő textúra és jelentésháló részbeni azonosságát és különbségét az eredetihez képest, ahhoz való viszonyában. A kulturális reáliák sem feleltethetők meg egymásnak, alaposan eltolódnak. Ez az interkulturalitás, a fordításhermeneutikák alapvetése. A konvertálás mikéntje, a nyelvek, kultúrák közötti kompatibilitás kérdése a mi tevékenységünket is kíséri. Szerzőink többnyire egyszemélyben fordítók, be is számolnak tapasztalataikról, követik a (gyakran általuk) átültetett szerzők műveinek célországbeli karrierjét.

Magyarázzuk, körülírjuk a fordíthatatlan címeket, szójátékokat. Új játszótársunk is fogékonynak bizonyul (Hammer P/C 3) a nyelv lehetőségeire. Tőle kérdezem: a hal, hallás, halál szavak paronomáziája a magyarban, valamint a nyelv szó többjelentésű volta ugyanitt miként hat vissza az eredetire; milyen szemiotikai teret aktivál ez - s mit helyettesít - a magyar-német vonatkozásban? Hogyan hatnak a „nyelvhalak” a „folyékony” német szövegekben, ahol sem a halál, sem a hallás, sem a nyelv szó Sprache-jelentése nem indít játékra, a főszereplő Nema nevének tartalmát pedig a művön belül magyarázni kell (ld. ehhez Pálfalvi Lajos emblémaszövegét is)? Terezia Mora (s részben Yoko Tawada) műve eleve a kétnyelvűeknek szól?

Másoktól is kérdezem: mit nyer - és mit veszít, miféle sajátos nyelvi-kulturális recepciós létmódra tesz szert egy-egy általuk kiválasztott, követett mű fordított mivoltában, új közegében?

A hiányállapotok (akcentus- és dialektusnélküliség, ízérzékeléstől való megfosztottság, megfoghatatlanság, némaság) a Svájcban publikáló német Süskind Parfümje főhősének szagtalanságát, a német Chamisso: Schlemihl Pétere árnyéknélküliségének démonizmusát és az orosz Bulgakov A Mester és Margaritájában a homály nélküli, árnyalatlan fényesség pusztító voltát és terméketlenségét juttatta eszembe.

Hammer Erikát arra biztattam, valósítsa meg nyugodtan radikálisan izgalmas tervét - ha valahol, közegünkben van létjogosultsága; hasonlítsa össze ő is, ahogy már korábban tervezte, az előző kötet német tárgyú tanulmányában a kolléganője által vizsgált szerzőket. Maradéktalanul egymásra íródó felület jött így létre a tárgy - ám nem a módszer - tekintetében. Ez, valamint a kutatást végző személyiségek különbözősége tette éppen lehetővé, hogy „ugyanarról” (önazonos-e egyáltalán az irodalmi mű?) redundancia nélkül kétszer szóljunk.

Kiváló terepei lehetnek az ő ikerszövegeik egy - ugyancsak Benyovszky Krisztián által felvetett - megközelítéshez. Ő a 2. kötet bemutatóján azt is szóba hozta: érdekes lenne megfigyelni, ki milyen elméleti alapról építi fel tárgyát, milyen módszertanú megközelítést választ. Interpretációs bázisunk, elméleti irányultságunk, nyelvezetünk, argumentációs stratégiánk is érdemes reflexiónkra.

Teoretikus attitűdünk inkább kötődik a nyelvhez, a kultúrához, amit tanulmányozunk, vagy esetleg ahhoz a helyhez, ahonnan a kutató származik, ahol felnő, ahol szocializálódik? - töprengek már én tovább a kérdésen. Kultúraközi vizsgálódásainknak ez is érdekes hozadéka. Mit és mennyiben határoz meg a nyelv? Befolyásolja-e egy kultúra artikulálódását? Mennyiben alapozza meg a teoretikus - például az irodalomtudományi - hátteret? Bizonyos elméleti iskolák alapfeltevéseit vajon éppen az adott nyelvi tapasztalat teszi lehetővé? (Távoli közelítésben: az angolszász iskolák szociológiai és lélektani, illetve a szláv műhelyek nyelviségre összpontosító, hangig hatoló elemzési metódusai talán valamelyest a nyelvek jellegének különbözőségéből is adódhatnak?) Körül lehet-e írni egyáltalán (és hogyan és milyen mértékben) a kultúrákat? Milyen elemekből áll össze a tradíció? Meghatározó-e a nemzeti múlt az aktuális jelenek számára? Milyen szinteken asszimilálják, integrálják az eltérőt, a máshonnan érkező hagyományt, jelenséget az egyes nemzeti kultúrák, s beszélhetünk-e egyáltalán még manapság nemzeti kultúrákról?

A kultúrák, irodalmak arculatát igyekszünk megrajzolni, karakterüket meghatározni a lehetséges határig. A párhuzamosságok mellett az eltérésre ugyanannyira fogékonyak vagyunk. Az idegenség-tapasztalat átélése legalább annyira csábító, mint az azonosságé vagy az analógiáé. Izgatottan tanulunk a mássághoz viszonyulni. Tétje nagy: az iszlám terrorizmus fundamentalista alapjának a karikatúra-botrányban is kirajzolódó, abban táptalajt-ürügyet találó, fenyegető volta még nagyobb körültekintésre, tanulásra és alázatra szorít bennünket. A szent terrénuma Európában vészesen összeszűkült. A minap egy rádióadásban hallottam, nem érthetjük, mi játszódik le az Isten, sőt az ember mint Isten teremtménye ábrázolását is tiltó iszlám hívőiben, ha a tabu sérthetetlen tárgyát kigúnyolva látják viszont. Felfokozott érzékenységük, vehemens válaszreakciójuk s a mi demokrácia-felfogásunk, szabadság-, ember- és kultúraeszményünk közt vajon miképpen lehetne kialakítani kultúráink közti konvergenciát, kompetenciát? - kérdezem Gállos Orsolyától, Aleŝ Debeljak mélyen rokonszenves esszéjének (Kritika 2006/1) fordítójától s mindenkitől, akinek van elképzelése... Keressük a modern iszlám irodalmak szakértőit! A szerző Európa európaiak nélkül című írásában a megismerés kíváncsiságát és az átélés erőfeszítését jelöli meg kiindulópontként. Ez indukálhatja a saját kultúránkkal (amelyhez így már nem vagyunk hozzáláncolódva) szembeni önreflexivitás, önkritika felerősítését, amely egymás kölcsönös tiszteletét és a sokféle identitás koncentrikus köreit teszi lehetővé. Ám az iménti éles szembenállás esetében képesek leszünk-e megértetni egymással, mit tartunk elfogadhatatlannak? S mennyire tudjuk visszafogni magunkat? Enyhíthetünk-e önmagunk és a másik erős kötődésein, beállítódásán? Találunk-e köztes teret, közös halmazt, tudunk-e kölcsönös belátáson alapuló konszenzust kötni?

Periféria-köteteinkben receptet nem nyújthatunk, de ki sem kerülhetjük teljesen az égető társadalmi-politikai kérdéseket. (Oroszos „hibalistámat” most Pálfalvi Lajos bővíti; P/C 3, s Vöő Gabriella - P/C 3 - amerikai párhuzamokkal szolgál.) A kultúrák és kultúrkörök közti konfliktusokat irodalmaik szűrőjén át tudjuk megszólaltatni, jobban érteni: a balkáni és a migrációs problémakör átgyűrűzik e kötetbe is. Nemzetkarakterológia helyett kultúrahermeneutikát művelünk. Azt járjuk körül, mi és miért szólalhat meg egy adott kultúrában, s ezt hogyan biztosítja az intézményrendszer, a szokásrend, a nyelv, az írott és beszélt, megélt tradíció, a történelem, a véletlen. S minthogy egyre kevésbé beszélhetünk különálló, immanens jelenségekről, kulturális entitásokról, az együttélés, együtthatás közös tereiben tudjuk csak tanulmányozni a kulturális fedésben áttűnő tárgyainkat, jelenségeket. Az átjárások, a befogadás mechanizmusai, a kapcsolódások mikéntjei viszont kiválóan tetten érhetők így. Kirajzolódik szellemi térképünkön, kik lépnek kikkel kapcsolatba, ki felé fordulnak, honnan mit vesznek át, milyen mintákat tartanak megfelelőnek, célravezetőnek a maguk számára, s honnan nem kívánnak meríteni.

Írásainkban, amelyek a kulturális sokrétűség, multikulturalitás határösszevonó jelenségeit igazán mélyrehatóan elemzik, legalább két irányból követhető tehát az érintkezésbe lépő felek útja, regisztrálható kapcsolódásuk, érzékelhető és ábrázolható interferenciájuk. Indiai szerző nyilvánul meg angol nyelven olvasott olasz műben egy Angliában tanító magyar irodalmár tolla nyomán. Angol író Indiáról és az indiaiakhoz fűződő viszonyáról ír, japán és magyar Németországban hagy nyomot, egy fiatal cseh írónő mongóliai tartózkodásból merítve autentikusnak tűnő mongol regényt ír csehül. (Spiró György lengyel tárgyú műveiről se feledkezzünk meg.) Előkerül a magyarországi mű Nyugaton, ennek honi visszhangja sajátosan kettős. Nem kap elég figyelmet - ami a lengyel összehasonlításban élesen kirajzolódik - az emigráns magyarok teljesítménye itthon, a mi megítélésünkben. Mora Terézia után pedig Agota Kristof különös esetét is feldolgozhatnánk.

Mindent nézhetünk a visszájáról; a fordított mű útja is része az önmagában, eredeti nyelvén sem egységes, homogén hatású alkotás életének. Ez a szempont ugyanúgy a miénk, ahogy a szubjektív kánon: a résztvevő szerzők felől körvonalazódó irodalomtörténet. Rajzolódik ez is, az is. Ám nem kötelező érvényű egyik sem, a felkérést ki-ki a maga felfogása szerint ültette át a gyakorlatba. Többen a földrajzi periféria-centrumokat követték, s mérték azok kulturális hőmérsékletét, a kulturális értékek megoszlását a margón és a központban. Mások alternatív irodalmi tényekről számoltak be. Megint mások, bár van számos átfedés, egy kevésbé ismert látószögből: a nőiből, az ő (a mi) írásmódju(n)k mint sokáig alig megnyilvánuló felől fogtak a feladathoz.  A populációs aspektus, a migráció okozta kisebbségi léthelyzet ugyancsak előtérbe került. Kapcsolódási felületeink pedig az által is képződtek, hogy örömmel vettük át, alkalmaztuk egymás vizsgálati módjait a magunk kultúrájára. „Mezsgye-tudatunk” átfogja tehát a legkülönbözőbb tárgyakat, kezelni tudunk vele különféle regisztereket. Maga a felkínált kutatói ötlet is származhat akármely - elsőre meglepő, ám lehet, hogy tüstént domesztikálódó, relevánssá váló - régiójából a kultúrakutatásnak. Áttörtünk ezzel mesterséges gátakat, elértük, hogy szinte bárhonnan elindulhat s akárhova megérkezhet egy impulzus, s a játszótársakon múlik, hogy megkíséreljék a maguk érdeklődése irányába terelni a diskurzust. A személyiség természetesen e projektben legalább annyira meghatározó, mint a képviselt kultúra, sőt a kultúrán túlról sok tény másként mutatkozik, váratlan, új rendbe illeszkedik. Éppen ez adja munkánk létjogosultságát.

Egybenyitottuk kultúráinkat, s miután elindultunk fordított útjaikon, megjelenítjük őket immár eredeti nyelvükön is. „Határtalanabbá” váltunk így még egy vonatkozásban. Már-már parttalanok vagyunk? Azt hiszem, ugyanolyan félrehallása ez koncepciónknak, mint az ominózus címbeli két szélső érték szó szerint vétele, a „periféria”-megjelölés önlebecsülő stigmatizálása. A fentiek szellemében [történő] büszkén vállalt játék ez a mezsgyék, a köztes lét, a fordítottság, az alternativitás hangsúlyozásával. Ahelyett, hogy szétszóródna általa mondanivalónk, nyilvánvalóan áll össze vonulatokba, nem is folytathatjuk ugyanis anélkül egyéni utunkat, hogy ne keresnénk a találkozási pontokat másokkal, s a másikról sem beszélhetünk folyton a saját nyelvünkön - főként, ha értjük az övét is. Egyre koncentráltabb, intenzívebb a dialógus, hisz nem szűzföldre érkezik, aki belép, meg kell ismernie a kialakított viszonyokat, a használatos dialektusokat, igazodnia kell a már elmondottakhoz, s kénytelen eligazodni vitáinkban. Mindannyian rögzítjük írásainkban, mit látunk közösnek a többiek tanulmányában, mi tűnik fel (idegennek, másnak, különösnek, nóvumnak), s mi melyik szálat szőjük éppen tovább. Egymás ötleteire fűzzük fel saját kultúránk vonatkozásait, egymás szempontjai szerint tekintjük át a mi anyagunkat, visszakérdezünk, újabb témákat javaslunk. Ehhez most egymás rövidített szövegének fordítása nagyban hozzájárul, mert általa még közelebb férkőzünk a szerzőtárs elemzésének tárgyához és módszeréhez, szemléletéhez.

Találkozási helyek, csomópontok képződtek, párhuzamosan sodródó gondolatfolyamok egyesültek lapjainkon váratlan szinergiával. Nem a túlélési technikák és történeti, esetenként erőltetettnek tűnő párhuzamok (ld. Kiss Tamás P/C 3 aggodalmait a spanyol és a közép-európai poszt-diktatorikus állapotok különbözőségeiről), hanem éppen az általa is preferált viszonyítási szempont: a stílus, a nyelvezet, a megszólalás mikéntje tekintetében bontakozott ki közös felület a 2.-3. kötetben. E termékeny gondolatcserét jelentős mértékben a Parrag Judit (P/C 2) által kikristályosított hármasság vizsgálatának köszönhetjük: az ironikus, a mágikus realista és az újrealista attitűd megnyilvánulásait, eloszlását, szerepét vizsgáltuk többen is. Horizontjaink egybenyitása nem káoszt, bonyolódást, hanem tagolódást, strukturálódást eredményez. A többiek kérdéseire adott válaszunkkal folytatjuk, amit elkezdtünk. Önmozgása által mederbe terelődő beszélgetőfolyam vagyunk.

Idén kötetre csak a már említett egy esetben pályázhattunk, konferenciára inkább, hát pályáztunk is. A játszótársak itt-ott megfogalmazták ugyanis: nem lenne ellenükre a kissé határozottabb irányítás, személyes találkozás, kinevezett vagy beszélgetésekben kialakított csomópont. Jelzem: partnereim még mindig nem élnek elég határozottan és szenvedélyesen a kérdés és témafelvetés lehetőségével. Szabad terelni, kanalizálni, medret vájni, küszöböt állítani, s aki markánsan kérdez, előbb-utóbb választ is kap. (Igaz, én az előző számban Saramagóra, mint nagy kedvencemre s az ő tetszési indexére kérdeztem rá kollégáim körében, s egyelőre csak egy fél választ kaptam rá - a körön kívülről.) Meghagytuk: mindenki haladhat az eredeti koncepció, tehát a fentiek, az eddigiek, koncepcionális radikalitásunk szerint: ami megragadja, azt gombolyítja fel. Alternatív vezérszálként én írásos beszélgetéseink számomra izgalmas tematikus hiányára, egyre jobban körvonalazódó álmomra kérdeztem rá: mit értenek ma misztikán, spiritualitáson az irodalmak, a beszélgetőtársak. Látszólag egyértelműbb megfogalmazásban: milyen, ha van egyáltalán, a túlvilágképük a mai műveknek. Szakmai körülírásban a spirituális határátlépés nyelvi tapasztalatára mint kutatásaink narrato-poétikai vonulatának tágabb dimenziójára voltam kíváncsi.

Szándékosan nem határoltuk be jobban a vizsgálandó tárgyat - a megfoghatatlant. A „tudománytalan”-t és „az ésszel befoghatatlan”-t (az ezotéria két meghatározása). A negativitás oldaláról közelítettünk: nem elsősorban a fantasztikumra, a virtuális valóságok megjelenítésére, a sci-fire, a fantasyre, a démonikussal is élő thrillerre, a kábító- és más ajzószerek irodalmára céloztunk, nem a csodás bevillanására, talán nem is egészen a mágikus realizmus játékaira. Érintettük mindazonáltal a határterületeket, hiszen nincs kész válaszunk a kérdésre: miben ölt formát manapság az evilágin túlmutató, az ésszel befoghatatlan tapasztalat. Lehet, hogy a fenti regiszterekben is keresendő, mit ért(het) spirituális élményen, misztikus elragadtatáson az utó- és posztmodernitás embere, s hogy felteszi-e még felismerhetően a létezés alapszerkezetére vonatkozó kérdéseket az irodalom. Ha igen, csak tört, megtépázott, leértékelődött, kifordított, parodisztikus, profanizált formában felel rájuk? Ha van túlvilág-képe, kötődik-e az valamilyen (vallási, spirituális) hagyományhoz, miképpen vegyíti, szabja át, egyéníti a tradicionális előképeket?

Projektünkben is A Másikról beszélünk folyton; a posztkolonializmus, a feminizmus, a hermeneutika róla szól, a mellettünk és bennünk lévő Másikról, másságról. Jut-e hely és hol köztük, e túliságokban, túlvalóságokban a spirituális dimenzióváltásnak, elkülöníthető-e tőlük, az evilági, horizontális határátlépésektől a vertikálisnak, a szakrálishoz tartónak az irányváltása?

Az alcím és a felhívás bővebb szövege tehát jóváhagyta, mintegy engedélyezte a jelentkezőknek, hogy a határterületeken bolyongjanak, s ebből nem is volt hiány. Nyitottunk a csoporton túliak felé is: a kérdésre adandó válaszlehetőségekkel, hangos töprengéssel sokan jelentkeztek, befogadtuk őket jelen[legi] kötetünkbe. A misztikus hagyomány, a vallásos örökség univerzális és helyi megnyilvánulásainak továbbélését kutatva számos nyomot hagytunk a mezsgyéken. A határáthágás ide-odatávolító trükkjeinek, technikáinak, a narrációs fortélyoknak kimeríthetetlen tárházát gyarapítottuk. Korda Eszter Ottlik és Kamarás egy-egy művében vizsgálta az egymásba nyíló kereteket, „különös tekintettel a transzcendenciára”, ami - azaz az egységes nézet - a szerző szemében állhatna össze, az utóbbi írónál inkább már egyéni konstrukciókban, s mindezek tartalmáról keveset tudunk; fejletlen a mai (s nemcsak magyar) írók túlvilág-fantáziája. Korda Eszter sokszálú diskurzusba bocsátkozik velünk kötetünkbe átdolgozott előadásával; a korszaktagolásokkal a késő- és a posztmodern, a stílus-meghatározások rendszerezésével a fantasztikus és a mágikus realista határát is megvonja. Előbbibe az irreálisnak tűnő ábrázolását, utóbbiba a régről: mítoszokból ismerőst helyezi, elkülönítvén a másodiktól a misztikus (Balikó P/C 3) és a transzcendens (Gilbert P/C) realizmust, amit Ulickaja besorolása kapcsán alkottunk.

Hallatlanul érdekes volt, hányféleképpen olvastuk a Kukockij eseteit. Ahogy Papp Ágnes Klára kívülről látja: akik egyetlen kóddal kívánták megfejteni, szóvá tették heterogenitását (kötetünkben: Molnár F.., P/C 3). Korda Eszter a kis, nyúlszerű alakok példáját említve az orosz irodalom groteszk, fantasztikus vonulatába helyezné, nem ismer fel benne univerzális képzeteket, Regéczi Ildikó a térszerkezet különösségei folytán a huszadik századi ember avantgardista tapasztalatot is megjelenítő volta miatt tartja formabontónak. Ruszista kolléganőmmel termékeny beszélgetésbe bonyolódtunk: nyugvópontot hozott, amikor az orosz írónőnek az abszolút formához való visszatérését fogalmaztam meg - vitapartnerem ezt formabontáson át vezető ívként regisztrálja. Másságként - én viszont azonosságként, domesztikált visszavezetéseként az aktuálisnak a mindig meglévőhöz. Nem torzítja a mitologikus képzeteket, mint annyian mások a kortársai közül, véltem én, inkább újraalkotja őket, valahonnan mégis felismerhető formában. Regéczi Ildikó sem a groteszk felé való elmozdulását, a hagyományos formák kifordítását, inkább új, modern absztrakciókat látott bele a Kukockij tér-képzeteibe, ám ezekkel valamiféle reményteli harmonizációt alkot, többé-kevésbé élhető és megérthető világot teremt - az ő véleménye szerint is - a szövegvilág. Ljudmila Ulickaja életművének ilyetén meghatározásában többen is egyetértettünk a megszólalók, dolgozatírók közül (Regéczi Ildikó, Papp Ágnes Klára, Korda Eszter), ezért nem tekintjük - az elmondottak értelmében - posztmodern irányultságúnak világérzékelését.

Vendégünk, Papp Ágnes Klára átrendező szemléleti keretet ajánl: első két kötetbeli írásaink olvasásakor figyelt fel a kortárs irodalmak olyan jellemzőire, amelyeket ő a mágikus realista kóddal kapcsolna össze. Konferenciánkon, a misztikum megnyilvánulásait taglalva is több oldalról közelítettünk a mágikus realizmus fogalmához, segítségül híva témáinkhoz. Papp Ágnes a (z akár a csodátlanított világ) mesélés(ének) közösséget teremtő, összekötő voltát emelte ki a közös térbe helyezett mesélők idő-összecsúsztatásai, legenda-gyártásai, fiktív történetei, túllendülő emlékezései révén. A modern, a posztmodern, a posztkolonialista diskurzusok metanarratív, metafikcionális jellegzetességeiként tárgyaltuk korábban a fentieket. Beszélgetőpartnerünk a helyszín mágikusságával előhívott szövegtechnikát a mágikus realista irányzatban tartja tárgyalhatónak. Érdeklődéssel várom, milyen diszkussziót vált ki javaslata.

A más (spirituálisan elkülönülő) dimenziókba, úgy tűnik, látványosan nem merészkednek át a kortárs szerzők másoknál sem. Nem fantáziálnak arról, mi lehet „ott”, annál többet foglalkoznak az áttörések módozataival. A határátlépések körülményeit, díszleteit kimerítően rögzítettük, azt olvastuk ki a mai művekből, miként hatnak ki a határsértések a földi létre, amit pontosan körül is írtunk. Emlékezés-technikával, mesékkel, meghatározatlan fantáziákkal, önreflexivitással teli szövegek helyettesítik a csodát, ízlelgetem újra - fordítom a magam nyelvére - Papp Ágnes Klára javaslatát, aki Grendel Lajos, Fehér Béla, Kolozsvári Papp László kapcsán állapít meg hasonlót. Közös, „mágikus”, azaz itt: legendákkal átszőtt, tradícióval átitatott helyre telepített beszélők cselekményei jellemzik korunk irodalmait, szól az ő megoldása.

Nem csoda, hogy az ittlétből indultunk itt, innen próbálkoztunk válaszadással, evilági tapasztalatainkból vezettük le, vezettük át a művek lehetséges határátlépéseit. Az idegenség-érzet önmagában, viszonyítás nélkül nem jeleníthető meg, nem közvetíthető. A numinózus élményeket is embertestünkkel, emberlényünkkel próbálhatjuk meg átadni. Emberek vagyunk, emberi nyelven szólunk, hát emberi világunk párhuzamaként, változataként tudunk csak képzelegni - a láthatatlan, kivételes állapotban megnyíló világról, annak megidézésekor, utánképzésekor is. Ugyanígy a láthatatlan szövegről, mint az Zsélyi Ferenc előadásában történt. Szakrális alapszövegekre utalnak a spirituális kódoltságú szépirodalmi művek, sejttette előadásában. Az átlépések minéműsége, poétikussága a döntő, hangsúlyozta, ez érvényesíti, hitelesíti, teszi emlékezetessé a máshovába történő megnyílást. A misztikus szappanoperák és a Coelho-típusú művek kliséikkel és erős didaxisukkal nem sokat érnek - az, hogy egyáltalán szóba hozzuk-e a világhíres ezoterikus lektűrszerzőt, élénk vita tárgya volt.

Az archetípusok, a szimbólumok és a tradíció vezetnek át - átvezetnek-e - az érzékentúli birodalmába? Univerzálisak-e, s mindmáig hatnak? (Másképpen. Fordításuk is problematikus; az indiai szakrális szövegekben a bor első jelentése például nem érvényes, tudtuk meg Andrássy Csongortól.) Nem kopott-e már el jócskán látható oldaluk? Evidensnek (a sokat működtetett szimbólumoknál) vagy túlságosan is rejtettnek (pl. a kabbalisztika, számmisztika eseteiben) bizonyul korunkra mögöttes tartalmuk? S átadható-e bármiféle misztikus tapasztalás - verbális eszközökkel? Ráadásul esztétikai érvénnyel... Elérik-e a befogadóban a kiváltani akart hatást a magukat átszellemültnek mutatni akaró írások?

Válaszainkban megmaradtak a kérdések. A közvetítés trópusai a vágyon kívül mit közvetítenek? Az előadásokban találkoztunk az orpheuszi áthozatal gesztusával az alvilágból, a túlvilágról (Técsy Edit) - de nem tudni, elemzi érzékenyen, egyáltalán sikerrel járhat-e ma még ez az áthozatal, arról pedig, hogy mit visz, mit ment át az aktus, még kevesebbet mondhatunk, teszem hozzá már én, a nyughatatlan kérdező... Regisztráltuk a modernség teljességvágyát - de nem artikuláltuk, mi iránt, mi is e vágy tárgya. Szóba hoztuk a keleti misztikum esztétikai regiszterben lehetséges átélését - ám inkább a rituális művészetekben. Pálfalvi Lajostól megtudtuk, a lengyel irodalombeli Ősök-dráma kísértetei máig élnek, nyilvánvaló, kéznél lévő toposza ez az ő irodalmuknak. Nem tudhatjuk meg viszont, hogy mibe, miféle ottlétbe láttatnak be alakjaik és alakismétléseik. Szlovén zarándokok vándorlásáról is olvasunk - hogy részesülnek-e transzcendens élményben, nehéz, eltolt, áttételeken át meg (nem) válaszolt kérdés. Gállos Orsolyától, az őket magyarul követőtől kérdezem: a Santiago de Compostela-i zarándoklatok filmes, irodalmi megformálásai manapság reneszánszukat élik, s gyakran csalódást hagynak maguk után. Mit szól Tolvaly Ferenc, Coelho útinaplóihoz?

A Nyugat felé tartó megváltó utak mellett keletiekről is tudunk, Hammer Erika (P/C 3) pedig a kettőt keresztezvén egy japán írónő transzszibériai vasúton történt utazását említi, amiről szívesen tudnék meg többet.

A modern írók tehát mintha folyton a kereteket vagy dobozokat ragadnák meg, s rázogatnák, emlékezvén, valaha volt bennük valami, de az ma láthatatlan, kitapinthatatlan - s belülre sehogy sem juthatnának.

Kilyukad azért néha a doboz, s ami bent volt, kívülre kerül, mint Cervantesnél s Cortázarnál, erről szólt Horváth Viktor előadása. Emberi összetalálkozásokat eredményez a különleges érzékenységűeknél a fantasztikus tektonikus esemény Saramago Kőtutajában, amit a mágikus realizmus kortárs remekének tart Pasku Györgyi. Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuski és Tatyjana Tolsztaja Kssz! című művében a hiányállapot nem szűnik vagy megszűnése nem tartós, visszahull a ciklikusság káoszába a világ, ellenben Ulickaja kész és kitalált elemekből épít harmóniát, vélekedik Regéczi Ildikó. Az utóbb említett szerző Harmadik Állapot-leírásáról a Kukockij eseteiből, amely talán a halál utáni létnek felel meg, plasztikus előadásában Balikó Helga is beszámolt. Vöő Gabriella mai indiánjai számára is valóság a természetfeletti, ennek jelenlétét és a jelenben való létet, a láthatatlant képesek láthatóvá tenni immár leírt történetmondásaikban. Gállos Orsolya az általa fordított és hamarosan megjelenő Jančar-műnek (Katarina, a páva és a jezsuita) erős ritmusában a templom építésének rituáléját érzékeli. Német területeken vándorló (magyarnak vélt) szlovénjai sárban zarándokolnak (a külföld és az aranyláda utópiája felé), de előttük, felettük ígéret lebeg. A magyar író, jenei László megállapítja, hogy a jelentőségteljes események tárgyszerűek, Médea (Ulickaja regényében) egyszerre csak a ruha redői felett meglátja az arcát. A hit, morál, babona a regényben lélektanná válik, ám az irodalmi turizmusnak nincs értelme - az előadó ellátogatott a regény krími helyszíneire a magyar Médea-kiadással, de természetesen mást talált ott. Például e regény hiányát - (eddig) nem tudtak róla.

Molnár F. Tamás szerint Coelho, Ulickaja és Thomas Mann nem említhető egy napon és egy lapon, bár az utóbbi kettő mégis, mert zseniálisak, de mindketten elkövetnek aránytalanságokat. Erős választ ad arra a felvetésre, a keresztény kultúrkörön belül ő kit tart a spirituális tapasztalat érvényes átadójának. A nagyszerű Edgar Lee Masterst nevezi meg, éppen egyik alakjának történethiánya okán...

Coelho egyik művét, bár elismeri, hogy lehetetlenné teszik olvasását a közvetlen parancsok (Kövesd álmaidat, lásd meg a jeleket stb.), žižek szlovén filozófus átszexualizált istenség-fogalmával legitimálta volna Kassai Zsigmond. Rácz Géza úgy véli, a szépségben is meg lehet ragadni Istent, s az esztétika eszeveszett próbálkozás erre. A műalkotás értelmezésének is kitüntetett szerep jut a folyamatban, az értelmező guru fontos személy. A tudat átalakítására szolgáló hangzó anyagot, mantrát is hozott nekünk, míg a konferencia társszervezője, Pongrácz Éva vetítéseiben, túlvilági oltárszerű installációjában és cigánygyerekek mitikus képeinek bemutatásával a vizualitást hívta a transzcendens érzékeltetésére. A kötetben személyes hangon idézi városunk spirituális, eszmetörténeti tradíciót. Jómagam az ősképek látványszerű megnyitására mint a szépirodalom esélyére hívtam fel a figyelmet Miłosz („Milyen is lesz a mennyben”) versei, Huxley esszéje és Ulickaja regényei nyomán.

Miközben kívül - itt lent - maradtunk, egymással s az egyre jobban megismert, belakott hiánnyal, annak más-más oldalával kerültünk kapcsolatba. Lassan belenyugodtunk, hogy műveink a keresések (és nem a találások) történetei. Az összetűződő különneműségek tapasztalatával lepleztük (le), burkoltuk be a transzcendens sóvárgást, immanens jelenlétünkben élve meg, pótolva, domesztikálva az írók és értelmezők által vágyott, megkerült, elképzelt vagy el sem képzelt, meg sem képzett Túliságot, azt a megragadhatatlan más minőséget. Az elhallgatásokat nevesítettük. Ebben a pillanatban úgy tűnik, nem alakul irodalmi szóvá a másvilági tapasztalat, „csak” beszédesen néma nyomot hagy megnyilvánulásának helyein.

Vissza a tartalomjegyzékhez 

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.