Parrag Judit

Nobel-díj 2003: mikor a fénycsóva Afrikára esik

Nadine Gordimer, a dél-afrikai Nobel-díjas írónő éppen a 80. születésnapját ünnepli, amikor kihirdetik, hogy a 2003-as év irodalmi Nobel-díjasa a szintén dél-afrikai származású J. M. Coetzee.

A Dél-Afrikai Köztársaság nemcsak irodalmi, hanem Nobel-békedíjak elnyerésében is jeleskedik: az apartheid politikája ellen fellépő és az 1994-es első szabad választások lehetőségét megteremtő William de Klerk és Nelson Mandela mellett Desmond Tutu püspök neve fémjelzi a listát.

Jelen tanulmány az irányított – egyszeri gesztussal felvillantott és autoritással deklarált – fénycsóvát igyekszik mind szélesebb pásztázásra bírni úgy, hogy nem kérdőjelezi meg annak primátusát.

Érdekes felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy A perifériáról a centrum 1. című kötetben egyetlen szerző sem kérdőjelezte meg a kialakult centrumok jogosságát vagy funkcionalitását. Mindenki csak azt pendítette meg, hogy X vagy Y írónak bele kéne tartoznia a kánonba, műveiket pedig üdvös lenne a szigorlati követelménylistákon is viszont látni.

Mindig visszatérő problémaként jelentkezik a kérdés: lehet-e gondolkodni és el lehet-e igazodni egy központ nélküli (irodalom)történetben. Egyre többször tűnik úgy, hogy a válasz nemleges: az egyenrangú plurális halmazokat csak az látja át, aki egy szilárd rendszeren belül és a központhoz képest gondolkodik. De hogy meghagyjuk a kognitív tudósoknak a maguk terepét, mi inkább nézzük, hogy miről is fogunk az elkövetkezőkben szólni.

Mint ahogyan azt már feltett szándékom szerint sugalmaztam: ez a tanulmány J.M. Coetzee munkásságát veszi vezérfonalul, úgy, hogy pár jelentősebbnek tételezett művén keresztül nézünk rá és nézünk bele a dél-afrikai irodalom rejtelmeibe. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan elhelyezzük a többiek által mondottakhoz képest azt, amit ennek az országnak az irodalmáról tudunk.

Első lépésként nézzünk egy rövid és még természetesen befejezetlen, tovább íródó és írandó pályaképet:

J.M. Coetzee 1940-ben született Fokvárosban, búr családban. Otthon, szűk családi körben angolul, a rokonokkal pedig afrikaansul beszélnek. Coetzee irodalmat és matematikát tanul a Fokvárosi Egyetemen, ahol 1961-ben szerzi meg diplomáit. 1962-ben Angliába, majd 1965-ben az Egyesült Államokba költözik. Előbb programozóként dolgozik, 1969-ben pedig az irodalomtudományok doktora lesz – doktori disszertációját Samuel Beckettből írja. 1971-ben visszatér Dél-Afrikába, a Fokvárosi Egyetem tanáraként és más egyetemek vendégelőadójaként. 1984-ben az irodalomtudományok professzorává avatják. Jelenleg Ausztráliában él.

Coetzee tehát nemcsak szépíró, hanem komoly irodalomtudományi és kritikai tevékenységet is kifejt, mindezek mellett pedig németből, hollandból és afrikaansból fordít angolra. Még ilyen fokú kvalitással sem mondhatjuk, hogy Coetzee teljesen egyedülálló lenne a dél-afrikai, afrikai irodalmi porondon. Az afrikai szépírókra általánosságban különösen jellemzőnek tűnik, hogy úgymond „elit-írók” (BENYOVSZKY KRISZTIÁN tanulmányában Tomáš Horváthról szólva ezt „szakmai prózaírásnak” nevezte): azaz egyetemet végzett és egyetemi katedrát szerzett, széles körű kritikai tevékenységet folytató, a közéleti és sokszor a politikai életet meghatározó személyiségek.

A tanulmány a Coetzee-regények közül ötre fog koncentrálni, melyek megjelenési sorrendben a következők: A semmi szívében (In the Heart of the Country, 1977; ford. Babits Péter, Art Nouveau, 2004), A barbárokra várva (Waiting for the Barbarians, 1980; ford. Sebestyén Éva, Európa, 1987), Michael K. élete és kora (Life&Times of Michael K, 1983; ford. Ross Károly, Art Nouveau, 2004), az Ellenség [Foe, 1986] és a Szégyen [Disgrace, 1999].

Coetzee első regénye, a Szürkületi tájak [Dusklands] 1974-ben jelent meg, majd három évvel később, 1977-ben látott napvilágot az In the Heart of the Country, melyet a Nobel-díj átadást követően villámsebességgel lefordítottak és kiadtak magyarul is, A semmi szívében címmel. A naplóregényben egy elmebeteg nő belső világa bontakozik ki előttünk.

A CNA Irodalmi Díjat és a brit Booker-díjat is megkapta az 1983-ban megjelent Michael K. élete és kora című regényéért, amelyet Dél-Afrikában egy ideig be is tiltottak. A mű a dél-afrikai polgárháború borzalmait jeleníti meg, főhőse egy fiatal színes (coloured), akit a fehér hatóságok értelmi fogyatékosnak bélyegeznek.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Coetzee egy egész tanulmánykötetet szánt a cenzúra kérdéskörének, melyben többek között foglalkozik Erasmusszal, Szolzsenyicinnel, André Brinkkel és természetesen külön írást szentel magának a dél-afrikai kérdésnek. A kötet 1996-ban jelent meg „Megsérteni – esszék a cenzúráról” [Giving Offense – Essays on Censorship] címmel.

1999-ben másodszor is elnyerte a Booker-díjat a Szégyen [Disgrace, 1999] című regényéért. A mű meglehetősen sötét képet fest az apartheid utáni Dél-Afrika életéről. A regény főszereplője egy 52 éves fokvárosi irodalomprofesszor, akit eltávolítanak az egyetemről, mert szexuális kapcsolatba keveredett egy diákjával. A professzor visszavonul lánya birtokára, ahol fegyveres támadás áldozatai lesznek, és a lányt megerőszakolják. A történetben a poszt-apartheid miliőben megváltozott fehér lakosság élete sűrűsödik, annak körülményeivel, vélt és valós félelmeivel egyaránt.

A két Booker-díj között, 1986-ban jelent meg az angolszász szakirodalomban talán legtöbbet idézett regénye, az Ellenség [Foe], amely Robinson Crusoe történetének posztmodern átírása; a címet akár nyílt kihívásnak is tekinthetjük Defoe-val szemben. Zseniálisan kérdőjelezi meg a regény nemcsak Robinson Crusoe történetét, hanem annak eddigi interpretációit is: Robinson lakatlan szigetén egy hajótörött nő, Susan Barton ér földet. Susan Barton Brazíliából akar visszatérni Angliába, miután kétévnyi kutatás után sem sikerült a rabszolgakufárok által elrabolt lányának nyomára bukkannia. Egy évet töltenek el hármasban a szigeten, mielőtt szerencsésen felfedezi őket egy Angliába tartó hajó. Az úton Crusoe meghal, így angol földön már csak Susan és kivágott nyelvű (arra a kérdésre, hogy ki csonkította meg, sohasem kapunk választ, de még bizonyosabb utalást sem) Friday köthet ki.

Mivel egy pennyjük sincs, Susan elhatározza, hogy megkeresi a híres Daniel Foe-t, s felajánlja neki történetüket. Levelekben ecseteli neki életüket a szigeten és próbálja meggyőzni Foe-t, hogy jelentesse meg azokat, ám Foe-t jobban érdekli Susan elveszett lányának története. A regény azzal ér véget, hogy Foe és Susan együtt töltött éjszakája után Foe sugalmazására Susan elkezdi Friday-t írni tanítani.

Az utolsó rövid fejezet egy megnevezetlen beszélő álomszerű vízióját tartalmazza, aki felkeresi őket (Susant és Friday-t) szobájukban, mialatt együtt alszanak és képzeletben a tengerbe merülnek.

Az Ellenség [Foe] szinte már nem is szépirodalmi, inkább irodalomelméleti és filozófiai problémákat felvető mű. Ha szabad kissé pongyolán fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a Barbárokra várvánál az ember már sejtette, ennél a regénynél pedig már bizonyosan tudta, hogy géniusszal van dolga. A Szégyen [Disgrace] csak igazolja ezt a feltételezést. (Egy újabb szubjektív zárójelben feltárom: állandó dilemmám, Coetzee vagy Gordimer-e a 'jobb', 'nagyobb', 'jelentősebb'. Hogy miért is tűnik ez olyan fontosnak? Úgy érzékelem, elementáris erejűként tevődik fel a kérdés: a realista narráció vagy a posztmodern fikciós absztrahálás-e az igazi válasz korunk kihívásaira.)

Az 1980-as A barbárokra várva hozta meg Coetzee igazán látványos – és díjakban is érzékelhető – elismerését. Szimbolikájában és utalásrendszerében talán a legabsztraktabb, a legtöbb vertikális és horizontális regisztert átfogó intellektuális regényről van szó. Külföldön (tudomásom szerint természetesen leginkább az angol illetve a német nyelvterületen) a regény akadémiai kanonizációja már megtörtént, Coetzee többi munkájával egyetemben. Itthon ez egyelőre mind az afrikanisták, mind pedig az 'angolosok' körében várat magára.

Egyik legutóbbi regényében, az 1999-es megjelenésű Az állatok életeiben [The Lives of Animals] a szerző egy idős állatvédőnő személyes konfliktusain keresztül enged bepillantást az állatvédelem ellentmondásos világába. A Szégyenben már kiemelten jelentkező problematika szövődik itt önálló szöveggé.

Coetzee-t általában posztmodern íróként szoktuk aposztrofálni. Témái és az általa gyakran használt fogalmak: („őrült” és „elmegyógyintézet”, „marginális és marginalizált”, „másik”, „másság”, „birodalom” és „alattvaló”, „írás” és „napló” stb.) még nyilvánvalóbbá teszik ezt a besorolást. Regényeiben az „aberráció” kulcsmotívumként jelenik meg, szemléletmódja gyakran a (kafkai) groteszk. Szívesen tágítja témáinak értelmezési lehetőségeit és mozdítja ki őket a berögzült sémákból, attitűdökből.

Az előző kötet több tanulmánya – gondolok itt főként az OROSZ és a SZLOVÉN irodalommal foglalkozókra – jelzi, hogy kiemelkedő szerep jut a kor irodalmában az iróniának, az ironikus hangvételnek. Úgy tűnik, a poszt-apartheid dél-afrikai miliőt tekintve ez a fajta reakció az elmúltra (az elmúlt rendszerre) korántsem egyértelmű és általános. Messze nem kap olyan hangsúlyokat, mint a poszt-kommunista országok irodalmi termésében, hiszen úgy találjuk, a coetzee-i ironikus irányvonal mellett két másik domináns kategóriával   is kell számolnunk: a gordimeri realizmussal és a brinki mágikus realista írásmóddal. Azt kell mondanunk: ezekkel az áramlatokkal sincs egyedül a dél-afrikai irodalom, hiszen a SZERB és a HORVÁT irodalomról ugyancsak kiderült: ott is tendenciaként jelentkezik a „mágikusok” és a „fantasztikusok” gyakori színre lépése. Egyre sürgetőbbé válik annak megválaszolása: az ironikus és a mágikus írásmód általános reakciónak tekinthető-e a rendszerváltás utáni szituáltságokban és korokban, avagy esetleges és pillanatnyi divathoz kapcsolódik-e csupán. Itt válik kulcsfontosságúvá kötetünk egyik meghatározó kifejezése, a „világirodalmi áramlás”. Azaz: lokális reakciók vagy globális kiterjedésű jelenségek?

Térjünk vissza még magának az írásmódnak, a narrációs technikának a szemügyre vételéhez. Egyre határozottabbá kezd válni az a feltételezés, miszerint a 'posztmodern' jegyében fogant művek időkezelését vagy jövőidejűnek vagy időn kívülinek, a realista prózatechnika időviszonyulását egyértelműen jelen-orientációjúnak, a mágikus realista írásmódot pedig múltidézőnek kell tartanunk, hiszen a jelent mindig a múlt segítségül hívásával képzeli el megoldani. Ezért mondhatta (ha nem is a fenti okfejtésből kiindulva, de arra rímelve) GILBERT EDIT az orosz írónőről, Ulickajáról, hogy realista prózáját egyszerűen megváltásnak érezzük. Igen, mert a humánum pillanatnyi, jelenbeli megérintettségére kérdez rá anélkül, hogy tudatos vagy tudattalan elidegenítő technikát alkalmazna. És talán ezzel függ össze az is, hogy a „fiktív” Coetzee műveiben mindig kimondottan fontos szerep jut a csendnek, annak ellenére, hogy ezt a csendet hihetetlen mennyiségű textuális utalásrendszer írja körül. A realista Gordimer viszont már nem az elhallgatásokat leplezi le, hanem a kimondhatatlant kísérli meg elmondani. Brink pedig – a Homokba írt történetben (Imaginings of Sand, 1996; ford. Koppány Márton, Magvető, 1998), vagy az Ördögvölgyben [Devil's Valley, 1998] – a kimondhatatlan közléséhez más dimenziót keres: a csodálatos történések elmeséléséét.

A realizmus és a realista próza kihívása és megítélése mindig is elementáris erővel jelent meg a dél-afrikai irodalomkritikában, de természetesen más hangsúlyeltolódások figyelhetőek meg az apartheid időszakában és az 1994 utáni poszt-apartheid jelenben. David Attvel a „J.M. Coetzee – Dél-Afrika és az írás politikája” [J.M. Coetzee – South Africa and the Politics of Writing, 1993] című munkájában a következőképpen fogalmaz: DélAfrikában, az apartheid ideje alatt úgy tűnt, hogy mindenki számára egyértelmű követelményként jelentkezik az elnyomás realista dokumentációja. Akár a(z Olive Schreiner óta számon tartott) fehér liberális tradíciót tekintjük – egészen a jelenkori gordimeri radikalizmusig, akár az 1950-es évek Drum magazinjának miliőjét – a kortárs fekete prózáig, jól látható: a realizmus változatos formáit alakították ki ebben a kultúrában. Mindez pedig a tanúságtétel kétségbevonhatatlansága és a dél-afrikai igazság elmondásának fontossága jegyében történt.

Ebből a realista tradícióból beszélve marasztalhatta el Gordimer Coetzee Michale K. élete és koracímű regényét, mégpedig azért, mert bár a mű könnyen elhelyezhető és beazonosítható dél-afrikai tájakon és helyeken játszódik, a regény egyszer sem ad választ arra, hogy valójában milyen háború folyik, ki harcol ki ellen és miért. A háborút Michael szemszögéből látjuk, mint szétzüllesztő és értelmetlen dolgot, mely intézményeinél és struktúrájánál fogva megengedi az erősnek, hogy uralkodjék a gyengébb felett. A háború tényének ilyetén mellőzött szerepe miatt nemcsak Gordimertől érte kritika a regényt.

Ugyanakkor a Michael K élete és korának erősségét abban láthatjuk, ahogyan megjeleníti a bürokratikus háborút, a bürokrácia háborúját az egyén ellen. A Michael K élete és korában az egyéni, individuális identitásnál fontosabb a szociális helyzet és a hatalmi struktúrában elfoglalt pozíció – például senki sem neveztetik a nevén, mindenkit csak társadalmi pozíciója és funkciója kategorizál: az ápolónő, a katona, a boltos stb.

Tegyük le bár voksunkat Gordimer, Brink vagy pedig Coetzee mellett, egyet biztosan nem tagadhatunk: mindhárman a dél-afrikai irodalom prominens (ne feledjük, hogy Gordimer és Coetzee Nobel-díjas) képviselői, akik írásaikkal és munkájukkal elősegítik, hogy Dél-Afrika ténylegesen „szivárvány-ország” lehessen. Mindegyikük munkássága képes hívni a másikat és válaszolni a másikéra: ha egyiküket szemrevételezzük, a másik kettő ismerete élesebbé teszi a képet.

Coetzee Nobel-díja után végre – ha csak egy évre is – elmondhatjuk: a szakma nemcsak külföldön, hanem immár itthon is pozitívan reagált, amiben a magyar Nobel-díj üdvös hatását vélem felfedezni. A Barbárokra várva után villámsebességgel fordították le és jelentették meg (a sietség néhol sajnos kívánni valókat hagyott maga után) A semmi szívébent és a Michael K. élete és korát. A hírek szerint pedig már előkészületek történtek az Ellenség [Foe] és a Szégyen [Disgrace] mellett a Vaskorszak [Age of Iron] című regények magyarra hangolásához is.

Vissza a szerző A perifériáról a centrum első kötetében megjelent írásához:

Egy másfajta periféria. A dél-afrikai angol nyelvű regényirodalom

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely „A nemzeti irodalomtörténet-írás módszertani hagyományai és mai lehetőségei” című NKFP 50/130 projekt, a PTE BTK „A modernitás alakulástörténete” elnevezésű doktori iskolája, a PTE BTK magyar szakos diplomás levelező képzése és Pécs Város Önkormányzatának „Pécs – Európa Kulturális Fővárosa” alapja támogatásával jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.