Gállos Orsolya

Egy közép-európai és egy balkáni birodalom peremén

Periféria és centrum, mint tájékozódási pont a szlovén irodalomban

Közös programunk arra csábít, hogy a perifériára és a centrumra figyelve próbáljam meghatározni a szlovén kulturális teret a közép-európai régióban. Ennek kijelölése meg-megismétlődő aktus Szlovéniában, ahol az elmúlt húsz évben, az önállósodás felé vivő tendenciák közepette e kísérletre számos példát láthattunk. Megkönnyíti ezt a helykijelölést – mely aztán további izgalmas területek feltérképezéséhez vezethet –, hogy a szlovén tudatban, a szlovén kultúrában erősen érvényesül a regionalitás. Következik ez abból, hogy a szlovénok négy nagy európai régió, a Mediterráneum, az Alpok, Pannónia és a Balkán találkozási pontján élnek. Ennek folyományaként a szlovénlakta tartományok is e régiókhoz kötődve alakultak ki a történelem folyamán. A Muravidék, Stájer, Karintia, Alsó-, Felső- és Belső-Szlovénia, Tengermellék szlovéniai régióiban a közmegegyezéssel kialakult centrumhoz, Ljubljanához képest erős a területi decentrumok vonzása. E régiók erős lokális tudattal, nyelvhasználattal, gazdasági dinamizmussal bírnak. Elmondható, hogy a regionalitás a szlovén irodalomban is érvényesül a kezdetek óta. Erősebb volt a két háború közötti realista próza virágkora idején, és gyengült napjainkra. Markánsabban érvényesül olyan régi, nemcsak saját irodalommal, hanem a 18. században saját irodalmi nyelvvel rendelkező tájegységeken, mint a Muravidék.

Példáink azt kívánják illusztrálni, hogy a más európai tájegységekkel kölcsönhatásban miként születik meg egy-egy irodalmi motívum (pl. Szép Vida, Črtomir). Miként bukkan fel valamely szlovéniai régióban – a periférián, majd kerül a centrumba, válik a nemzeti irodalom fontos elemévé, netán uralkodó motívumává korszakokon keresztül. Olyan elemmé, amely idővel akár az egész irodalom vagy a nemzeti kultúra jelképévé is válhat.

*

Európa egyik legkisebb népe, a szlovén csak 1991 óta rendelkezik önálló állammal. Szlovénia mindössze 20000 négyzetkilométer, lakóinak száma nem éri el a kétmilliót.

A szlovénok Karintia, Krajna, Stájer, a Tengermellék területén, évszázadokon keresztül a Habsburg Birodalom örökös tartományaiban éltek (1867-1918 között az Osztrák-Magyar Monarchiában). Szellemi és gazdasági szempontból ezer éven keresztül az osztrák, az olasz és a német – a Muravidéken a magyar – területek felé tájékozódtak.[1]

Az elmúlt fél évszázad történéseinek értelmezéséhez figyelmünket az elmúlt kétszáz év eseményeire, szellemi áramlataira kell összpontosítanunk. Vagyis a nagy francia forradalom által elindított folyamatoknak a szlovénlakta területekre, esetünkben főként a különféle pánszláv mozgalmakra és azok déli szláv megnyilvánulásaira tett hatásaira. A 19. században, a nemzeti öntudatra ébredés mozgalmaitól indíttatva a szlovénok is a többi, elsősorban déli szláv nép felé keresték a kapcsolatokat. Mivel a szláv népek két nagy birodalom, az osztrák és az orosz területén illetve érdekszférájában éltek, két meghatározó törekvés bontakozott ki a 19. század elején: az ausztroszláv irányzat szerint az Osztrák Birodalom területén élő – cseh, szlovák, ruszin, lengyel, ukrán, szlovén, horvát, szerb – népeknek a birodalom alkotmányos keretein belül kell megoldást keresniük gondjaikra. Ennek ellenében szerveződött, orosz dominanciával a pánszláv mozgalom, mely a germán fennhatóságtól függetlenül (és orosz befolyás alatt) kívánta egyesíteni a szláv népeket. A közép-európai kisnépek valós nemzetállami törekvései mögött kezdettől fogva nagyhatalmi érdekek is állnak. Az első világháború kimenetele ismeretes: az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlott. Az 1917-es forradalom által Oroszország nemzetközi jelenléte is átértékelődött, az addigi vezetői elhivatottságot a bolsevik váteszi szerep váltotta fel.

Ami a szlovénokat illeti, 1918-ban alapítói lettek a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak, mely idővel Jugoszlávia, a déli szlávok államaként vált ismertté. Ez a soknemzetiségű, sokvallású állam több súlyos krízist élt meg, 1929-ben a diktatúrát, 1941-ben a szétesést, a megszállást és a legvéresebb testvérháborút, a második világháborúból mégis újra a győztesek oldalán került ki. Az innen eredő erkölcsi tőkét Jugoszlávia nemzetközi téren is sikeresen kamatoztatta nemcsak 1980-ig, Josip Broz Titónak, a partizánmozgalom, majd Jugoszlávia vezetőjének haláláig, hanem szinte az ezredvégig. Jugoszlávia a második világháború idején újjászerveződött: 1943-ban, az antifasiszta ellenállási front, az AVNOJ jajcei kongresszusán megalapította a háború utáni szövetségi Jugoszláviát. Ennek létezéséről addig beszélhetünk, amíg 1991. június 25-én a Szlovén, előző napon a Horvát Köztársaság népszavazás eredményeként ki nem kiáltja önállóságát. A függetlenség kikiáltására a – szerb dominanciájú – Jugoszláv Néphadsereg megtámadta Szlovéniát. A szlovéniai tíznapos háborúval kezdődött a déli szláv népek hosszú háborúja, melynek csak a Belgrád és a szerb célpontok elleni 1999. áprilisi NATO-bombázások vetettek véget.

A szlovénok a második világháború idején is hitet tettek Jugoszlávia mellett, hisz úgy vélték, nélküle ki volnának – mint ahogy ki is voltak – szolgáltatva a német és az olasz fasizmus beolvasztási törekvéseinek. 1941. április 27-én 18 párt, civil szervezet Ljubljanában megalakította a Felszabadítási Frontot (Osvobodilna fronta – OF), és ezzel megkezdődött az antifasiszta ellenállás, melynek irányításában dominált a kommunista párt. Ezt a dominanciát az alapítók közös nyilatkozattal 1943-ban át is engedték számára. (A horvátok a második világháború idején németbarát Független Horvát Államot létesítettek.) 1971-ben, a „horvát tavasz” idején, amikor ismét felerősödtek a széttartó folyamatok, a szlovén hivatalosság és a közvélemény ismét a jugoszláv szövetségi állam mellé állt. Tartott ez a Jugoszlávia iránti elkötelezettség az 1980-as évek közepéig, amikor Tito halála (1980. május 4.) után nyilvánvalóvá vált a szocializmus és a soknemzetiségű szövetségi állam gazdasági és politikai válsága. Erre a szlovén szellemi élet és a hivatalos politika is korszerű megoldásokat keresett: a politikusok, a reformkommunisták a reformok, míg az ellenzék, az értelmiség az emberi jogok, mindkét csoport pedig a modernizálás, a demokratizálás jegyében gondolkodott Szlovénia jövőjéről.

E ponton nem értettek szót az erőket egyre inkább összpontosító, a szerb centralizmusnak már az első Jugoszláviából ismert módszereit követő Belgráddal. A szerb értelmiség elitje fogalmazta meg 1986-ban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Memorandumát, miszerint minden szerbnek egy ország határain belül kell élnie, mert erre a szerbségnek történelmi jogai vannak. Ezzel az 1987-ben pártelnökké választott Slobodan Milošević olyan szellemi muníciót kapott, melynek birtokában úgynevezett „antibürokratikus” mozgalmával 1988–89-ben leváltotta a neki nem tetsző vezetőket, majd 1991-ben az országot belesodorta a háborúba.

*

E rendkívül vázlatos, inkább csak emlékeztetőnek szánt áttekintés annak illusztrálásához kíván hátteret adni, miként látták önmagukat a szlovénok mindezen történelmi fordulópontok és az azokhoz vezető erjedések idején.[2] Amíg fennállt a Habsburg Birodalom, a szlovénok lakta tartományok annak peremén helyezkedtek el. Egy soknemzetiségű nagyhatalom beolvadásra ítélt, periferikus kis népének tudták magukat, melynek nincsenek kiemelkedő politikusai, s amelynek sorsáról másutt döntenek. Vitomil Zupan így idézi 1943-as gondolatait Menüett gitárra című háborús regényében:

„El kéne gondolkodnom végre a hovatartozásomon. Az olaszok azt mondják ránk, schiavi, az osztrákok Windischer Hundnak[3] neveznek bennünket, Európa számára balkániak vagyunk, a Balkán számára osztrák fattyak, a világ nagy része előtt pedig valami csőcselék a csehek meg a törökök között.”

Hazája elhelyezkedésének meghatározásában a hadiutak leírását követi, melyek stratégiai gócok összeköttetésére szolgálnak: „…pontosan ezen az úton érkeztek a római légiók Emonába[4], erre robogtak az ázsiai lovasok is az Appennini-félsziget felé… Erre vonultak a kereskedők karavánjai… A múlt háborúban ezerkilencszáztizennégytől tizennyolcig is erre vonultak a seregek… A vándormadarak őszi útja is erre visz…”

Gondolkodóik gyakorta fogalmazták meg a szlovénok helyzetét a periféria és a centrum szempontjából. Álljon itt erre egy idézet, melyet 1999-ben magam is mottóul választottam egy Szlovéniáról írt esszéhez:

Tomaž Šalamun: A hitetlen unoka (Neverni vnuk)

„Gyerekek, Trieszt és Bécs között nyugodtan alhattok a vonaton.  Útközben úgysincs semmi.”

(Nagyanyám, Mila Gulič 1891–1978)

Ne szunnyadj el Velence és Bécs közt a vonaton, nyájas olvasó.

Szlovénia olyan

parányi, hogy könnyen

észre sem veszed! A Sierrától keletre

fekvő ranchomnál is

kisebb!

Inkább állj föl,

hajolj ki az ablakon, bár ki van írva:

TILOS!

Hallgass

arany szavamra!

Reiman Judit fordítása[5]

A szlovénok szellemi orientációs központja a monarchia összeomlásáig Bécs volt, továbbá Trieszt. Mivel az első szlovén egyetem csak az Ausztriától való elszakadás után, 1919 őszén létesült Ljubljanában, a felsőbb tanulmányokat is a szlovén tartományokon kívül, tehát Bécsben, Grazban, Triesztben – és a Muravidék szlovénjai Budapesten – folytathatták a leírt időpontig. Bécsben például több tízezres szlovén diák- és értelmiségi kolónia létezett a 19. század folyamán és a 20. század elején is. Olyan ismert szlavisták, mint Franc Miklošič (1813–1891) egyetemi tanár, akadémikus és Jernej Kopitar (1780–1844), a bécsi állami könyvtár írnoka és cenzora például Bécsben futották be tudományos pályájukat. A birodalom fővárosa jelentős hatást gyakorolt a szlovén irodalom meghatározó egyénisége, az európai romantika kiemelkedő költője, Frane Prešeren (1800–1849) műveltségének, szemléletének kialakulására, hiszen Bécsben folytatta jogi tanulmányait 28 éves koráig. Ott született legtöbb alkotása a Szlovén Modern kiemelkedő alakjának, a költő, próza- és drámaíró Ivan Cankarnak (1876–1918). Bécs a kortárs irodalmi áramlatokkal való megismerkedést is lehetővé tette számukra. Hazatérvén, mint azt Prešeren vagy Cankar esetében láthatjuk, fájdalommal élték meg a szellemi társak, a szellemi élet hiányát a kisszerű és provinciális hazai környezetben:

„…a mienknél kedvesebb lett

neked s sok szép szlovéniai nőnek

a német szó[…]

A Múzsa elhagyatva, gyászban állt itt,

hogy megvetve az édes honni nyelvet,

Krajnánk csak a másét becsülte váltig.

Egy-egy havasok ormán rejtve termett

virág volt költészetünk mostanáig,

köröttük roppant sziklák sora dermedt.”

- írja Prešeren 1834-ben, a Szonettkoszorú 6. darabjában.[6]

A centrumban szerzett benyomások hatására új megvilágításban szemlélték hazájuk helyzetét, és eljutottak a szlovénság mivoltának, nemzeti programjának megfogalmazásához. Prešeren például idézett művében vagy a Pohárköszöntőben (Zdravljica): 

[…]

„Ki nemzetünkre támad,

villám sújtsa a földre mind.

Szabad szlovén hazánkat

őrizzük meg, mint őseink.

Vas kezek

Törjetek

átokverte bilincseket.

Erő és egyetértés;

szép tisztességért vívjatok!

Dicső szláv ügyünk, célt érsz,

ha minden fiad összefog.

Erős még

e hős nép,

nem hagyja, hogy legyőzzék.

            […]

Éljenek mind a népek,

kik várják már a nagy napot,

            mely a földkerekségnek

hoz békésebb virradatot;

            mennyi rab

            lesz szabad

és jó szomszéd a nap alatt![7]

            […]     

                                                                                              Tandori Dezső fordítása

*

A Szerb–Horvát–Szlovén királyság megalakulásakor, melynek fővárosa Zágráb, majd hamarosan Belgrád lett, a szlovén értelmiség és a politikai, a gazdasági elit nem csekély megrázkódtatásként élte át, hogy Bécs peremvidékéről egyszerre egy balkáni, Belgrád-központú birodalom perifériájára kerültek, és sorsukról ezentúl nem a bécsi parlamentben döntenek, ahol addig is alkotmányos keretek között szlovén képviselők érvényesítették a szlovén érdekeket, hanem az alkotmányos hagyományokban szegényesebb, centralizmusra törő, majd 1929-ben diktatúrát bevezető Belgrádban. A jugoszláv határokon belül került szlovénok megmenekültek ugyan az elnémetesítés és az elolaszosítás veszélyétől, viszont újabb indítványokat kaptak, egészen a nyolcvanas évekig, a déli testvérekhez való csatlakozásra, a horvát illetve a szerb nyelvbe való beolvadásra. (Ez a program is régi keletű, a XIX. század elejétől kínálgatják a szlovénoknak: France Prešerent a horvátokhoz csatlakozó, eredetileg szlovén Stanko Vraz a kicsi, erőtlen, kimunkálatlan szlovén nyelv elhagyására és a nagy délszláv testvérnyelvhez való csatlakozásra buzdította – mindhiába.) Az új hazát is sok nép, sok nemzetiség, sok felekezet alkotta tehát, s ez volt jellemző az 1945 utáni második Jugoszláviára is (nem véletlenül emlegették ironikusan Josip Broz Titót „az utolsó Habsburgként” az 1980-as évek politikai elemzései).

A szlovénság tehát mindenképpen leírható periféria és centrum viszonylatában, sőt talán erre az egyik legérdekesebb illusztrációt adhatja térségünkben. Közép-Európa déli peremén élnek, földjükön találkozik a földrész négy nagy táji és kulturális egysége: az Alpok és a Mediterráneum, a Balkán és Pannónia. A szláv nyelvcsaládba tartozó szlovén a germán és a latin nyelvekkel, valamint a magyarral érintkezik. A kontinentális Európából Szlovénia kilép a Földközi-tenger-medencéjébe, észak-kelet felől a pannon, délről a balkáni kultúrákkal határos.

Ha netán eddig a központ kényének-kedvének kiszolgáltatott bús provinciaként tűnt volna fel Szlovénia, finomítanunk kell a képen. Igaz, hogy a két központ, Bécs, majd Belgrád fontos viszonyítási pontot jelentett mindig a szlovénok számára. E két centrum megítélése az idők során sokat változott. Az 1980-as évek közepétől kezdik a szlovénok egyre erősebb kritikával figyelni Belgrádot, és értékelik újra a széthullott monarchiához és Bécshez való viszonyukat. Amíg kimondatlan volt a Belgráddal szembeni kritika és a néhai monarchia iránti rokonszenv, gyakorta emlegették ők is Közép-Európát mint a régióban élő népek összetartozását.[8]

Ennek nemzetközi szempontból is demonstratív megnyilvánulása, intellektuális fóruma a mai napig Vilenicán a közép-európai írótalálkozó, melyet 1986 szeptemberében szervezett először a Szlovén Íróegyesület. Veno Taufer, a Vilenica-találkozók szellemi atyja „tartós csoda”-ként emlegeti a Közép-Európa jelenséget 1989-ben: „Közép-Európa fontos korrektívum az európai civilizáció két terméke között, már a Nyugat és Bizánc elszakadása idején, a 4. században, napjainkban pedig fontos korrektívum a keleti ideológiai, bizánci-bolsevik, valamint a nyugati technokrata komputer-imperializmus között. A kicsi, de igen makacs, kételyekkel, humorral és ellenállással teli közép-európai népek körében olyan organizmusok működnek, amelyek konok leleményességgel képesek megőrizni e népek identitását. Megmaradásuk életelveként mindig éltették a kétely, a türelem, a tolerancia, a másság iránti megértés és az alkalmazkodóképesség tudását. Ami Keletről vagy Nyugatról ide behatolt, többnyire győzött is, de közben mindig valami új, másfajta jelleggel gazdagodott, mintegy a más emberi léptékhez igazodva.”

Egyre gyakrabban értékelik újra létüket a kettős monarchiában, s teszik szóvá, hogy mekkora a különbség Bécs vagy Belgrád provinciája között. Sokat idézik ekkor Ivan Cankar sorait arról, hogy a déli szláv testvérekével rokon nyelvet beszélő szlovénokhoz talán mégis közelebb áll egy friuli vagy egy tiroli paraszt, noha más nyelvet beszél.

*

Hiba volna azonban, ha Szlovéniát pusztán úgy írnánk le, mint bizonyos központoktól függő, azoknak kiszolgáltatott peremvidéket. Hiszen ha a térképre pillantunk, kiderül, hogy Szlovénia nem pusztán a széle valaminek, hanem figyelemre méltó találkozási pontja is Európa nagy kulturális áramlatainak. Útkereszteződés. Olyan hely, amelyről nem az jut eszünkbe, hogy távol van valamitől, hanem sokkal inkább arra figyelünk, mennyi mindenhez van közel, és milyen fontos szellemi és gazdasági áramlatokat vett át közvetlenül a századok során.

A továbbiakban egy-egy fontos szlovén irodalmi motívumot mutatunk be illusztrációként a más tájegységekhez való kapcsolódás érzékeltetésére.

Legszembeötlőbb a Mediterráneum közelsége. A szlovén Tengermellék adja a közvetlen kapcsolatot a Földközi-tenger medencéjéhez és az ottani évezredes kultúrákhoz. Föllelhető például ez a kapcsolat az Orpheusz-monda népballadaként továbbélő szlovén változatában, a Hegedűs a poklok kapujában (Godec pred peklom), a Szép Vida (Lepa Vida) balladájában, mely, ha negatív értelemben is, az ismeretlen utáni odüsszeuszi sóvárgást fogalmazza újra a szlovénok számára:[9] Vida, a szép fiatalasszony elvágyódik otthona szűkös körülményei közül, öreg férje, síró kisgyermeke mellől. Devin (Duino) váránál áll a tengerparton, a messzehívó távolság, a változás, a kaland lehetősége előtt. Egy mór magával csalja Szép Vidát a tengerre, a spanyol udvarba, ahol Vida a spanyol királyné fiacskájának a dajkája lesz. A dajkaságba vett gyermek mellett azonban saját kisfia, a fényes spanyol udvarban szerény otthona után vágyik vissza.[10]

Szép Vida történetében megtestesül az idegenbe vándorló szlovénok sorsa, konkrétan azon tengermelléki szlovénoké, akik szegény szülőföldjükről csábultak idegenbe a jobb megélhetés reményében. A Szép Vida a szlovén irodalom egyik legerősebb vándormotívuma a 19–20. században.[11] Az elvágyódás, a sóvárgás, a „hrepenenje” a kulcsszava a Szlovén Modern négyesének, Dragotin Kette (1876–1899), Josip Murn (1879–1901), Oton Župančič (1878–1949) és Ivan Cankar (1876–1918) költészetében.

Szép Vida témájára írta talán legköltőibb szimbolista színpadi művét 1912-ben a csoport vezéregyénisége, Ivan Cankar. Színteréül a hírhedt ljubljanai nyomortanyát, a ma is álló régi cukorgyár épületét választja, ahol két költőtársa, Kette és Murn is lakott. Mindketten itt haltak meg nagyon fiatalon, s a Ljubljanica folyó partján álló komor épület a Szlovén Modern elvágyódásának és halálának jelképévé vált. Cankar drámájában is fiatal diákok, művészek, értelmiségiek laknak az „éjjeli menedékhelyen”. Alakjuk emléket állít a költőtársaknak és e nemzedék szépségkultuszának. Valamennyien Szép Vidát várják vissza, aki elment közülük a tengeren túlra. Ő a szépség, a boldog beteljesülés jelképe. A darabban idézik Cankar egyik emblematikus versét, mely a vágy titokzatos tárgya utáni örök sóvárgást és útra kelést énekli meg:

„Fiú csodatévő rózsát látott,

mély álmában égő pirosságot –

felébredt és tüstént útnak indult.

Ösvényeken, széles országúton,

át a síkon, sok magas hegynyergen,

a vándorlás végét vágy mutatta –

varázsló halk fehér éji lepke,

mint keresztény, búcsút járt előtte.

Tán egy év múlt el a vándorlásban,

bolyongásban, tán ezer esztendő –

megvakult a nagy zarándoklásban,

úti kőnél lába már esendő;

nem kísérte szenvedése többé,

sem keserve, csak vágya maradt meg,

isteni láng ment az éjen által.

Lerogyott az országút szélén.

Pihenést adj, Isten, álmot adjál!

És a mennybolt álmot adott néki.

Tán egy év múlt el a vándorlásban,

bolyongásban, tán ezer esztendő,

fiú csodatévő rózsát látott,

mély álmában égő pirosságot,

felébredt és tüstént útnak indult.

Weöres Sándor fordítása[12]

A Mediterráneummal és az Itáliával való szomszédság anyagi és szellemi gazdagodást hozott a szlovénok számára. Az olasz mesterek, első sorban a velencei iskolák jelenlétét lépten-nyomon érzékelhetjük az építészet, a festészet, szobrászat területén. Az olasz ízlés, a szépérzék nemcsak a Tengermelléken, hanem szinte mindenütt megnyilvánul. Ugyanígy magától értetődő természetességgel jelent meg a szlovén tartományokban a maga idejében az olasz egyházi és világi zene, valamint az opera. Mindezen kultúrjavakat első kézből vehették át.

Az első szlovén könyv megalkotója, Primož Trubar (1508–1586) kezdetben Fiuméban tanult, majd Trieszt püspökénél, Bonomónál, a széles látókörű reneszánsz diplomatánál, aki fontos szerepet játszott indíttatásában.[13] Bonomo Vergiliust és Rotterdami Erasmust magyarázta klerikusainak német, olasz és szlovén nyelven. Ő teszi lehetővé Trubar tanulmányainak folytatását a bécsi teológián. Elhivatott protestáns prédikátorként Primož Trubar népe nyelvére fordítja a katekizmust és készít egy ábécét. Mindkettő 1550-ben jelenik meg Tübingenben.[14] A Katekizmushoz, az első szlovén nyelven kinyomtatott könyvhöz fűzött ajánlásában Trubar írja le először a „szlovén” népnevet, s ezzel az addig csak régiók szerint, „krajnai”-akként, „karintiai”-akként, „stájer”-okként, „tengermelléki”-ekként emlegetett népének ajánlja művét. Gesztusa az első, mely expressis verbis a szlovén egységesülés felé mutat. Jellemző módon ez az aktus az irodalom területén következik be.[15] A két könyvet Trubar a saját költségén és a protestáns–katolikus feszültségek miatt Philopatridus Illyricus, azaz illír hazafi álnéven jelentette meg. Magyar szempontból figyelemre méltó, hogy nyomdászként Jernej Skerjancot jelölte meg – Erdélyben.

A szlovén irodalom tengermelléki fejezete aztán Alasia da Sommaripa olasz-szlovén szótárával folytatódik Duinóban (1607), és tart napjainkig a Tengermelléken, valamint a Triesztben alkotó szlovén írók köréig. Boris Pahor, Alojz Rebula, Marko Kravos sajátságos színt adnak a szlovén kultúra összképéhez, valamint az Italo Svevo, Umberto Saba, Roberto (Bobi) Bazlen nevével jelzett trieszti irodalomhoz is.

A tagadhatatlan kulturális hatásoktól függetlenül, a szlovénok egészen a második világháború végéig megmaradtak az itáliai gazdagság hátországának, kiszolgáló személyzetének. A Triesztet (Trst), Cividalét (Čedad), Udinét (Videm) övező hegyek, a Karszt és a Júliai Alpok szlovénjai cselédnek, dajkának, mesterlegénynek állhattak, tejet, olajbogyót vittek e városokba, dokkmunkásként, matrózként dolgoztak, vagy iparcikkeket, sót csempésztek a birodalom belsejébe. E kapcsolatnak, a tenger és a szárazföld belseje közötti kommunikációnak, konkrétan a sócsempészésnek irodalmi alaptörténete a Martin Krpan – azaz Foltos Márton –, a szlovén Toldi Miklós/Háry János históriája, melyet Fran Levstik öntött irodalmi formába 1858-ban. Martin Krpan nem vitéz lovag, nem is őfelsége katonája, hanem csempész. Angol sót szállít titkon, amikor találkozik az osztrák császárral, de erejével és furfangjával kivágja magát. A császár őt hívja meg udvarába, hogy legyőzze a nagy erejű Brdavst, akitől Krpan meg is szabadítja a birodalmat.

Nem ilyen földhöz ragadt, plebejusi, sokkal inkább arisztokratikus, fejedelmi párhuzamot kínál a Tengermellék felett, a Karszt fennsíkján Lipica, a nemes mének őshazája. E pompás lovak négyszáz éves múltja kínálja az önazonosítás metaforáját a XX. század egyik legnagyobb szlovén költője és gondolkodója, Edvard Kocbek (1905–1981) számára:

„Más népek szent tehenet, sárkányt,

ezeréves teknőcöket és szárnyas oroszlánt,

egyszarvút meg kétfejű sasokat,

és csodás főnixeket imádtak,

de a mi választásunk a legszebb állatra esett:

cirkuszok és harcterek elismert, szép szolgálatosára,

nyergében királynék, aranyos szentségtartók forogtak,

ezért az osztrák császárok a ravasz diplomatákkal

franciául konspiráltak,

olaszul hódoltak a színésznőknek,

spanyolul imádták a Mindenhatót,

s németül korholták a parasztokat,

de a lovakkal csak szlovénul beszéltek.

Nagy Gáspár fordítása

„Volt egyszer egy ország, ahol a hegyek között fehér lovak táncoltak Mozart zenéjére” – tágítja ki az emblematikus szlovén teret Monica van Paemel, flamand író, aki egy lipicai mént tesz meg könyve főszereplőjéül.[16]

A háttérben felmagasodó hegyekkel, az Alpokkal kellett volna kezdenünk a kötődések és a jelképek felsorolását, mert a szlovén önmeghatározásban legtöbbször ez az azonosítás jelképe. A Júliai Alpok egységes tömbje képezi földrajzilag is Szlovénia illetve a szlovén kulturális térség szívét. E hegycsoport magasodik fel a Triglav (három fej) piramisszerű csúcsában. A Triglav szláv istenség lehetett valaha, 1941-től jelképe lett a Felszabadítási Frontnak, majd 1991-ben odakerült az önálló állam címerébe. A Triglav a haza oltára, itt ered a szlovén vidékeken végigfutó Száva és a Soča, melyet mi olasz nevén, Isonzóként ismerünk.

Az Alpok vidéke a Triglavval fő helyre kerül a romantika idején, ez lesz az a tájék, ahol a szlovén nemzeti öntudat önmagára ismer, megtalálja önképét – ahogyan a magyar az alföldi puszta képében. A romantika kedvelte a végleteket, a szabadságot jelképező alföldi pusztát és a vad magashegyi tájakat. Ezeket felfedezi, feldolgozza e korban a tudomány, és beépíti a nemzeti kultúrába az értelmiség.

France Prešeren, akárcsak a többiek az európai romantikában a nemzeti hőseposzt keresik, és mivel az nem maradt fenn, maguk alkotják újra. Ahogy például a lengyel Adam Mickiewicz, vagy nálunk Vörösmarty Mihály és Arany János. Különös jelentősége van a helyszín kiválasztásának e nemzeti hőseposzoknál, hiszen az minden esetben olyan vidéke a hazának, ahol sorsfordító események játszódtak le. France Prešeren művében ez a Júliai Alpok, a Triglav lábánál fakadó Száva forrása, a tengerszemek, mint Bohinj és Bled, az Ajdovski grad, az „óriások vára” – megannyi szlovén mitikus helyszín ott, ahol a szlovénok az első keresztény templomokat emelték a 8. században.

Prešeren a szlovénok számára sorsdöntő eseménynek az ősi hit elvetését és a kereszténység felvételét tartja, az emiatt dúló testvérháborút a karantánok, azaz a karintiai szlovénok körében, a 8. században. Prešeren 1836-ban írott művének a címe is ezt az aktust fogalmazza meg: Keresztelés a Szavicánál [Krst pri Savici]. E konfliktus megtestesítője Črtomir, a karantán lovag, az ősök hitének védelmezője, aki miután seregével vereséget szenvedett, hiába keres kiutat az egyéni boldogságban, mivel szerelme, Bogomila kolostorba vonult. Az eposz Előhangjában megfogalmazott program az 1848 előtti idők népeinek a nemzeti önállóságért vívott harcának szlovén értelmezését adja:

„Szláv fiaké a világ java része:

E társakhoz mi is majd eltalálunk,

szabad hitre, méltó törvénykezésre.

De ha az istenek küldik halálunk,

a föld vak gyomra nem szörnyűbb, ha ásít,

mint ha fényes napon hordjuk a jármunk!”[17]

Črtomir búcsúszavai seregéhez a végső csata előtt tartalmazzák a szláv testvériség gondolatát, a szabadság, a méltó törvénykezés óhaját, melyet majd 1848-ban fogalmaznak meg az Egyesült Szlovénia (Zedinjena Slovenija) programjában. A beteljesületlen egyéni boldogság és a nemzeti program költői megfogalmazása az a kettősség, amely Prešeren életét és költészetét végigkíséri.

A konverzió Szlovéniában is ugyanazt a kérdést veti fel a romantika, a nemzeti öntudatra ébredés korában, mint ami a magyaroknál is megjelenik: vajon nem a mivoltunk lényegét vetettük-e el, amikor engedtünk az idegen befolyásnak, elhagytuk az ősök hitét, és áttértünk a kereszténységre. Črtomir dilemmája, a pálfordulás etikai problémája ugyancsak újra meg újra visszatérő téma a szlovén irodalomban.[18]

Ebben a mitikus szlovén miliőben játszatja az ellenállás négy esztendejét idéző négy novelláját Edvard Kocbek Félelem és bátorság (1951, Strah in pogum) címen megjelent kötetében.[19] Kocbek költő volt, egzisztencialista és perszonalista, katolikus, mégis a háború alatti ellenállás egyik legkiemelkedőbb vezetője. Tolnai Ottó így mutatja be a magyar olvasónak Kocbek című versében: „Próbáld elképzelni Pilinszkyt mint partizánvezért.”[20] A  20. század legsúlyosabb szlovén traumáját, a fehérek és a partizánok 1941–1945 között dúló testvérháborúját tette mérlegre négy novellájában, és pedig etikai, filozófiai szempontból. Nem a külső eseményekre, hanem a lélekben lejátszódó történésekre helyezi a hangsúlyt. Az ember történelmi meghatározottsága és egyszeri, történelmen túli embersége közötti konfliktusra.

A halállal, a tulajdon pusztulásával és a másik ember halálával kell szembenéznie Kocbek hőseinek, ölniük kell és meg kell halniuk más kezétől. Szereplői szüntelen választás előtt állnak. A kötet címében is érzékelhető kettősség mind a négy novellán végigvonul. A kötetzáró Fekete orchidea (Črna orhideja), mely a legtöbb ideológiai, esztétikai és etikai ellenállást váltotta ki annak idején, ennél is összetettebb képletű.

A partizánok elfognak egy kollaborációval gyanúsított lányt, Katarinát. Gregor parancsnokot és a többi harcost is elbűvöli a lány szépsége, a csapat beleszeret Katarinába, noha tudják, hogy bűnös és meg kell halnia. Ő a szép hűtelen, akárcsak Szép Vida. Bűne nem válik világossá a szó köznapi, netán politikai értelmében. Bűn és ártatlanság talányos módon kuszálódik össze e novellában. Összezavarodik a világos rend, mely egyértelműen oszlott meg barátra és ellenségre. „Bűne” valamiképpen női mivoltával függ össze: „Sokat szerettél, de senkit sem igazán”, mondja neki Gregor, szinte elismételve Krisztusnak Mária Magdolnához intézett szavait: „Néki sok bűne bocsátatott meg, mert sokat szeretett”.

Katarina kivégzése olyan, mint egy barbár emberáldozat. Gregor önként vállalja a kivégzés végrehajtását, pedig úgy érzi, hogy a lány olyan, mint „valaki az otthoniak közül… ki vele együtt született, és láthatatlanul végigkísérte egész életét…” Úgy indul útjára a havasok és a fenyvesek között a fiatal pár, mint akik nászra készülődnek. Katarina kívánsága, hogy menyasszonyi ruhában halhasson meg, s a fehérruhás lány meg a harcos köré Kocbek hangsúlyosan festi oda a nemzeti díszleteket: a szlovénok szent hegye, a Triglav magasodik föléjük, Katarina a népdalok, a szlovén szerelmesek virágait, a szegfűt és a rozmaringot viseli keblén. A kivégzés színhelye „a haza oltára”, az emblematikus helyszín a hármas csúccsal. És a halálra ítélt, halálában is megbocsátó fehérruhás lány, az áldozat, a vétlen bűnös maga a háborúba vetett haza. Jóvátehetetlen dolog történik, családi tragédia, melyre nincs feloldozás.

Kocbeknek szinte a szöges ellentéte a regényíró Vitomil Zupan (1914–1987), Kocbek nemzedéktársa és sorstársa (a hatalom mindkettejüket üldözte a háború után). Menüett gitárra című, már idézett regényében érzékletesen, szenvedéllyel, szemléletesen és mindenfajta ideológia, politika iránti távolságtartással mutatja be a háborús haláltáncot. A történtek után harminc évvel, egy Spanyolországban (!) tett turistaút ébreszti fel benne a háború emlékeit. Egy partizán, Berk feljegyzéseit veszi elő, ezek alapján próbálja rekonstruálni a történteket, és értelmezni azokat. A harcok felidézéséhez hozzájárul egy német turista, akivel beszédbe elegyedik a spanyol tengerparton. A harcok képeivel a leölésre szánt fiatal bikák és a bikaviadalok szertartásos jelenetei keverednek. A spanyol gitár játszotta menüett, a költői képek sora különös poézissel szövi át Zupan antiideologikus partizánregényét. A sok és sokféleképpen, gyakorta ideológiai nyomás alatt megírt második világháborús partizánkötetek közül Kocbek és Zupan e kötetei hiteles képét adják a Szlovéniában lejátszódott testvérháborúnak.

Az Alpok régiója azonban nemcsak a német nyelvterülethez jelentették az összeköttetést, hanem a Julius Caesarról elnevezett Júliai Alpok Itália tartományai, Friuli, Veneto tartomány, Velence felé is. Az itt élő velencei szlovénok csoportja felé is, akik előbb a XVIII. században, majd Itália egyesítésekor, 1866-ban drámai módon elszigetelődtek az osztrák birodalomban élő testvéreiktől. Huszadik századi sorsukat megrázóan dokumentálja Franc Bevk 1936-ban, Ljubljanában Kaplan Martin Čedermac címmel megjelent regénye, mely a magyar fordításban A föld sója címet kapta.[21] Főhőse az egyszerű falusi szlovén pap, aki utolsóként, prédikációiban és a közös imákban viszi el népéhez annak anyanyelvét, mivel az iskolákban, a sajtóban, a könyvkiadásban már fél évszázada tilos a szlovén nyelvhasználat. Amikor 1933-ban a fasiszta Itália a templomokban is betiltja a szlovén nyelvet, az idős pap szembeszáll a döntéssel, hiszen hívei nem maradhatnak Isten igéje nélkül.

E történelmi pillanatban Olaszország számára a szlovénok testesítik meg a szláv veszélyt, ők laknak azon a területen, amire az olaszok aspirálnak. Az olaszországi szlovén kisebbség pedig túl közel él anyaországi társaihoz, puszta léte veszélyezteti ezeket a terveket, sorsa tehát a megsemmisülés.[22]

Hasonló a sorsa a szlovénoknak azon a peremterületen, amelyen az ausztriai németséggel találkoznak. Noha Karintia a szlovén történelem bölcsője, hiszen itt állnak a szlovén államiság olyan régi emlékei, mint a karintiai hercegek köve, amelyen ülve felesküdtek a nép előtt, a krni várban, a vár alatt pedig római kövekből összerótt kettős trónusuk, amelyen bíráskodtak még a 15. században is, és noha a szlovén irodalmi nyelv Karintia területén született meg a 18–19. század fordulóján, ez a terület is a peremvidékek sorsára jutott: 1920-ban népszavazás következtében Karintia nem a születő délszláv államhoz, hanem Ausztriához kerül. Szlovén lakossága fokozatosan elnémetesedik, a fasizmus őket is meg akarta semmisíteni, és nem véletlen, hogy Karintia területén bontakozott ki az utóbbi évtizedben Európa egyik legszélsőségesebb pártja, a Jörg Haider vezette Szabadság Párt.

Ha az Alpok vidékét elhagyva kelet felé tartunk, a szlovén táj a Mura, a Dráva és a Száva folyóvölgyével kiér a pannon síkságra. A Mura vidékén a magyar honfoglalás óta jellemző a szlovén–magyar együttélés. A Muravidék regionalitása a mai Szlovéniában is igen erős. Meghatározza, hogy e tájegység 1918-ig Magyarországhoz tartozott. A krajnai, karintiai kulturális központoktól távoli, sőt elszigetelt Muravidék nyelvén bibliafordításokat továbbá önálló irodalmi műveket hoztak létre a 18. századtól. Az 1930-as évektől Miško Kranjec (1908–1983), az 1980-as évektől pedig Branko Šömen (1936), Milan Vincetič (1957), Feri Lainšček (1959) irodalmi szlovén nyelven írott, de többnyire e peremvidéken játszódó műveivel bekerült a szlovén kánonba.[23] A magyar nyelv, a magyar közeg közelsége érzékelhető a műveikben, melyek a szlovén olvasó számára a sajátos pannon ízt, a magyar kapcsolatot jelentik.

A felsorolt régiókat, a pannon Muravidéket, az Alpokat és a Tengermelléket köti össze Kajetan Kovič (1931) Utazás Trentóba (1994, Pot v Trento) című regénye.[24] Főhőse, Franc M. bejárja a Monarchia tájait Vas megyétől Friuliig, hogy végül 1930-ban letelepedjen a Muravidéken. Útjait, költözéseit a katonai behívók, a megélhetés kényszere vagy szerelmei irányítják, később pedig a Monarchia széthullásával és a délszláv állam megalakulásával bekövetkező változások. Franc beszéli e tájak valamennyi nyelvét, öt nyelven mond igent az életre, és a nem helyett mindig azt válaszolja a szerzővel, Kovičcsal együtt, hogy da, ja, ano, igen és si - ahogy a könyv záró fejezetében olvashatjuk.[25]

Kajetan Kovič, a mai szlovén irodalom egyik legkiválóbb lírikusa tudatosan építi életművébe országhatárokon átívelő és az egykori kettős Monarchia népeinek együttélését jelképező családi kötődéseit. Ezeknek szenteli ezt a regényt, mely sokéves előkészület után készült el, miután a szerző kiteljesített egy gazdag költői és fordítói pályát. Az utóbbi a német fordítások (pl. Prešeren német nyelven írott szonettjei, valamint Rilke és Trakl átültetése) mellett jelentős magyar opust is tartalmaz: Petőfi Sándor, Ady Endre, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Lator László verseit ültette szlovénra Jože Hradillal együttműködve, továbbá 1977-ben megjelentetik a 20. századi magyar líra antológiáját.

Verseinek fordítója, Csordás Gábor találóan jellemzi Kovič szavával „mejaš"-nak: a határlakónak, aki éppen e határon való létből meríti költészetének legfőbb ihletét.[26] „Minthogy a csempészés ősoka a határ, a határ menti élet pedig szlovén sors, minden szlovén emberben már születésekor ott lappang a csempészhajlam” – írja Utazás Trentóba című regényében. Nem véletlenül tértünk ki írásunk elején Martin Krpan alaptörténetére.

Határsértő című versében így ír Kovič:

„Határvidéki kóbor rabló, csempész vagyok.

Házam a parton áll. Átnézek a folyón.

Ködben a túlpart.

Csak hangokat hallok.

Hívnak-hívogatnak.”[27]

A folyó a Mura, Kovič gyermekkorának folyója, és képzelete annak a határvidéknek tapasztalatából táplálkozik, mely Versectől a Muravidékig olyan költőket adott Európának, mint Vasko Popa, Tolnai Ottó, Danilo Kis és persze ő maga – nem is szólva a két Zrínyiről – olvassuk Csordás Gábornál, Kajetan Kovič fordítójánál.

És ezzel elértünk a Balkánra, amelynek északi határát a Száva folyón, vagyis Szlovénia területén valamint az Al-Dunán húzzák meg a földrajztudósok. Európa azon részére, melyet többnyire viszolygással szoktak emlegetni. Határát aggályosan méregetik az érintettek, senki sem tartozik szívesen ehhez az elátkozott területhez. Metternich úgy tartotta, a Balkán az ő bécsi íróasztalán túl húzódik.

A Balkán 1408–1578 között a török betöréseket, a zsákmányszerző rabló-hadjáratokat jelenti a szlovén területek számára, melyeket a török sosem szállt meg. A 19. században a félsziget szláv testvérnépeit jelképezi a Balkán, mely népek, megszabadulván a török járomtól, közös délszláv állam megalakítását tervezik. A szlovénok kezdeti fenntartásai az első majd a második Jugoszlávia idején megalapozottnak bizonyulnak: „…amikor az új állam sietve, alapos előkészítő tárgyalások nélkül egyesült a Szerb Királysággal meg Crna Gorával, az általános lelkesültség már lelohadt […] Nem világos, mi történt e hónap alatt” – írja Drago Jančar 1918 novemberéről, decemberéről, majd így folytatja: „ talán az, hogy az államból, a tervezett köztársaságból királyság lett,  hogy a főváros Zágrábból a messzi Belgrádba költözött, vagy egyszerűen csak az, hogy az emberek semmivel sem éltek jobban, mint korábban […] Két év múlva már teljes a kiábrándultság […] Két év elteltével már világos, hogy az új állam nem az, amire az emberek számítottak. Az osztrák koronát gyalázatos áron váltották át szerb dínárra, feloszlatták a szlovén katonai egységeket, felemelték az adókat. Szlovénia elvesztette Karintiát és a Tengermelléket, az újoncoknak Dél-Szerbiában kellett szolgálniuk, a hivatalnokokat áthelyezték délre, a gazdaság nem tudott talpra állni a háború után.”[28]

Szakadás állt be a déli testvérekkel, s a Balkán egyre inkább csak negatív konnotációval jelenik meg a szlovén köztudatban. Az elutasítás az 1990. decemberi népszavazással, a következő évben a függetlenség kikiáltásával és az arra válaszcsapásként kitörő háborúval válik teljessé.

A Balkánhoz való szlovén viszony kérdéséről azonban éppen az elszakadás kapcsán írtak fontos, feltáró esszéket olyan jelentős szlovén írók-gondolkodók, mint Drago Jančar (1948) vagy Aleš Debeljak (1961)[29] és szarajevói, belgrádi naplóiban, továbbá verseiben Boris A. Novak (1953).

Jančar szinte litániaszerűen sorolja fel mindazt, amit elveszít, ha Szlovénia önálló lesz, és kiválik Jugoszláviából. A felsorolás a Balkánhoz fűződő gazdag szlovén kapcsolatrendszert tárja fel számunkra is:

„Szeretem Dalmáciát, érzelmes emlékeket idéznek mámoros éjszakái, a mediterráneum bódító illatai, tereinek és templomainak hűvös kövei; az ókor, a reneszánsz, a szigetek katolikus kolostorkertjeinek csöndje. Bosznia folyóit, Szarajevóban a kultúrák és a vallások kölcsönösségét, a nyüzsgő keleti bazárt, a szűk utcákban a rézművesek finom kalapácsainak a hangját. A bibliai Macedóniát, macedón barátaim érzelmi és intellektuális fordulatokkal tarkított hadaró beszédét. A Dunát, Újvidéket, melynek színházi fesztiváljain cigányzene mellett ünnepeltük a színi sikerek röpke pillanatait, és borba fojtottuk a (meg nem érdemelt) bukások éppoly röpke pillanatait. Belgrád határtalan vitalitását, pékműhelyeinek hajnali illatát, a szerb kollégák fekete humorát, melynek mára mintha nyoma veszett volna, hajdani rafinált iróniájával és öniróniájával együtt. Dél-Szerbiát, Vranjét, ahol katonaként akaratom ellenére egy egész évet töltöttem életemből, s az undorító laktanyán kívül megtapasztaltam a keleti érzékiség és a pravoszláv misztikum ellentmondásos elegyét; édes búbánatokat, a Morava folyót, szláv dalokat keleti dobok kíséretével. És végül Zágrábot… Bécs felé irányított tekintetével és két lábbal a Balkánon, Zágrábot, amely már szinte Szlovénia, mégis valami más; történelmi pátoszát, a sakktáblás horvát címert, az elszánt katolikus messianizmust, a nyugati civilizációt védelmező határőrvidék központját, az antemurale christianitatist… Mindez valóban elveszett volna?”[30] E litániaszerű felsorolás egyben leltár is, számbavétele mindannak, amit Jugoszlávia adott a szlovénoknak: a déli kapcsolódásoknak, a szerb és horvát „unokatestvérekhez” (Debeljak szavai) fűződő rokoni szálaknak, a közép-európai mivoltát hangsúlyozó szlovénság tagadhatatlan, délszláv, balkáni kötődéseinek.

Debeljak a művészi, nyelvi, nemzeti és vallási különbségek alkotó találkozására emlékszik a letűnt Jugoszláviából:

„Amióta az eszemet tudom, a különbségek az egymást át- meg átjáró kultúrák közvetlen megtapasztalását jelentették számomra. A Nyugatról érkező látogatók előtt ugyanolyan magától értetődő büszkeséggel tekintettem az egykori szövetségi államban meglévő különbségekre, mint az erdész, aki büszke gazdag fenyvesére, mely buján tenyészik, de nem a gazda gondoskodásának, hanem az esős és a száraz napok váltakozásának köszönhetően. A jugoszláv valóság sokfélesége számomra természetes tény volt.

Az egykori Jugoszlávia – patetikus, de nem pontatlan hasonlattal – olyan volt, akár a színes szőnyeg, általa kapcsolatban állhattam olyan vidékekkel, amelyek drámai módon különböztek attól a közép-európai barokk várostól, ahol a gyerekkoromat töltöttem, noha egyazon ország politikai keretébe tartoztak…”[31]

Boris A. Novak, a kifinomult européer különösen a háború óta hangsúlyozta előszeretettel balkáni mivoltát, kötődéseit. Erős kapocs fűzi a nyugat-európai kultúrákhoz, az angolhoz, igen közel állnak hozzá a latin kultúrák, az olasz, a francia: óprovanszál trubadúrköltészetet fordít. Belgrádi születésű szlovénként azonban volt szeme és füle arra, hogy felfedezze a félszigetet a századok folyamán átszövő bonyolult kapcsolatrendszereket. Népek és vallások, intellektuális és politikai körök viszonyrendszerét, mely egyszer a testvériség, máskor a testvérharc jegyében állt dialógusban egymással. A félszigetet, mely még távolabbra, Kis-Ázsia felé teremtett kapcsolatot a szlovénok számára. Novak magasra értékeli a balkániaknak nevezett kultúrákat, melyek hatást gyakoroltak intellektuális fejlődésére és jobban érdeklik, mint a ma vezető szerepet játszó, előtérben lévő kultúrák. Pedig a Balkán ellentétektől feszülő tájék, a történelem elátkozott területe volt mindig, ahol nagyon sok véres esemény játszódott le a közelmúltban is. Mégis túl gyakran feledkezünk meg arról, hogy az itt élő emberekben nemcsak ezek a pusztító indulatok lakoznak.

„Belgrádnak most kétmillió lakosa van, közben szétesett Jugoszlávia, a tragikus háború Horvátországban, Bosznia–Hercegovinában és a végén Koszovóban és magában Szerbiában, amit nagymértékben éppen „Belgrád” okozott, mint a nagyszerb nacionalizmus szinonimája, azzal a következménnyel járt,  hogy az élet magában Belgrádban valóságos lidércnyomássá vált, hogy ott a bűnözők és a politikusok maffiája uralkodik, a normális emberek pedig napról napra tengetik napjaikat. Ez a csodálatos kozmopolita város, a nagylelkűség csupa szív városa, belesüllyed a történelmi mocsárba… Én viszont ragaszkodom az én Belgrádomhoz, a városhoz, amely többé nincs sehol, és amelyre már a belgrádiak is alig emlékeznek.”[32]

Tovább a szerző A perifériáról a centrum második kötetében megjelent írásához:

A Költözködések és a Jövevények írója

Vissza a tartalomjegyzékhez

Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.