Gállos Orsolya

A Költözködések és a Jövevények írója

Lojze Kovačič szlovén prózaíró nem a megszokott utat járta be az irodalomba és a nyelvbe való megérkezéshez. Közép-Európa általában nyugat felé bocsát ki írókat, szerzőnk azonban nyugat felől érkezik Szlovéniába. Rövidebb, hosszabb prózáinak tárgya egyes egyedül önmagának és családjának élettörténete. Önmaga a főszereplő függetlenül attól, hogy egyes szám első személyben mondja-e a történetet, avagy egy harmadik személyről beszél. Elbeszéléseket és több száz oldalas regényeket írt erre a témára, egyszersmind a családtagok, valamint a tulajdon életútjának leírásakor felrajzolta a múlt század Európája, s ebben Szlovénia, valamint Jugoszlávia nagy ívű történelmi és társadalmi freskóját is. Egyik kritikusa, Andrej Inkret huszadik századi Emberi Színjátéknak nevezte Kovačič életművét.

A szlovén elbeszélő próza kiemelkedő alakja a svájci Bázelban született 1928-ban egy kivándorolt szlovén szabómester és egy Saar-vidéki német anya gyermekeként. Édesanyja már nem fiatal, amikor két felnőtt leány után harmadik gyermekét várja. Kitör a gazdasági világválság, s az anya mindent elkövet, hogy harmadik gyermeke ne jöjjön világra. A harmadik gyermek, az első fiú, Lojze Kovačič mindennek ellenére megszületik, és szinte ezzel egy időben elkezdődik a család jellegzetesen közép-európai kálváriája.

Ennek stációit írja egész életében, befejezetlenül maradt utolsó könyvéig. Műveinek szereplői az író családtagjai, a legközelebbi hozzátartozói, akik újra és újra megformálva monumentális figurává növekednek. Az Apa, azaz Vati, az anya, a két nővér, Margrit és Claire, másutt Kleri, Klara és az ő kislánya, az író csaknem egyidős unokahúga, Gizela valamint a gyermek, a kamasz majd az ifjú Kovačič, akit a család Pubinak, Bubinak, a Fiúnak szólít. Ezek a családtagok az idők során a szlovén irodalom alakjaivá váltak, olyan irodalmi anyaggá, amelyben a felismerhetetlenségig összekeveredik élet és irodalom, életrajz, önéletrajz és fikció, társadalomtörténet és annak sötét vetülete. Kovačič konkrét hallgatónak szóló önéletrajzi közlései nem különböznek az anonim olvasónak szóló üzenetektől.

A modernizmus évszázada után, amely külön kezelte a reális és az irodalmi valóságot, Kovačič teljesen áttekinthető, transzparens pozíciója megzavarja a verzátus olvasót. Az író magától értetődő, mégis zavarba ejtő nyíltsággal, sokszor szemérmetlenséggel vezet be a család mindennapjaiba, hálószobájába, szállásaira, asztaluk mellé, gönceik közé. Családjának tagjai és ő maga is még életükben válnak szlovén irodalmi hősökké. Sohasem tudjuk, hol lépi át a szerző a fikció és a valóságirodalom határát. Kovačič irodalmi munkásságának alapvető hermeneutikai kérdése, hogy az író milyen eljárásokkal, milyen elbeszélői stratégiával éri el a realista és a fikciós próza egybeesését, takarását anélkül, hogy a kettő interferenciája megzavarná olvasóját.

Erre vonatkozóan sokan és sokszor kérdezték Kovačičot, aki mindig szívesen és különböző nézőpontokból válaszolt. Válaszai a probléma komplexitását fedték fel és ugyanakkor azt is, hogy irodalmi gyakorlata pontos meggondolás szülötte. 1945-ben kezdődő irodalmi pályája során, 2004 tavaszán bekövetkezett haláláig, tehát hatvan éven keresztül ezen az egy témán dolgozott, ezt az irodalmi gyakorlatot formálta, tökéletesítette.

Az indulás, a származás, a bázeli gyermekkor regénye, a Gyerekdolgok [Otroške stvari, 2003][1] a Kovačič életében megjelent utolsó könyv. Kéziratban maradt fenn folytatása, az Érett dolgok [Zrele reči].

1984 tavaszán, A valóság[2] magyarországi megjelenésekor adott interjújában így beszélt az önéletrajziságról: „Azért írok mindig magamról, mert ebben a világban otthon vagyok. Bármit megtehetek, akár meg is ölhetem magam. Ez az én szabadságom.”[3]

A regény lapjain így idézte fel származását:

„Apja kivándorló volt, iparos – vándorszabó az alsó-szlovéniai Cegelnica faluból. A múlt század végén, 1899-ben érkezett a németországi Saarbrückenbe, a francia határ mellé. Ott megnősült. A szabó egyik lányát vette el, akinél dolgozott. (Most le kellene írnia, hogy az édesanyja német volt, de ez annyit jelentene, hogy »háborús bűnös«.) Mielőtt kitört a háború, 1910-ben a szülők első gyermekükkel Svájcba, Bázel városába költöztek. Az apa kitanulta a szűcsmesterséget is. Az üzlet virágzott. Háza volt a város közepén, a Rue de la Couronne-on, boltja, műhelye több mint egy tucat segéddel. Olyan jómódban éltek, hogy mindkét lányát – Margritet és Klerit – brüsszeli zárdákban taníttatta, és olyan nagy tekintélyt vívott ki magának, hogy a svájci hatóságok tálcán kínálták fel neki az állampolgárságot. Ő azonban makacsul visszautasította. Az apa szlovénnak vallotta magát. Haza akart jönni, de már nem az Osztrák–Magyar Monarchiabeli Rudolfswerth-be, hanem Novo Mestóba, a Jugoszláv Királyságba. Az 1928-ban kezdődő válság vetette ki a nyeregből: egyik napról a másikra koldussá lett. Ebben az évben született a fia, pedig mindent megtettek, hogy ne jöjjön világra, ez, aki most itt görnyed az asztal felett a vörös sarokban. A család egyre szegényebb lett [...] A második világháború kitörése előtt, 1937-ben a svájci állam a többi külföldi munkással együtt kisöpörte őket az országból [...] Így érkeztek meg egy éjszakán, ráadásul árvíz volt, az apa falujába. Anyjuk fehér kabátban, kalapban, finom kis cipőben, az egyik mindjárt ott is ragadt a sárban, alvó unokájával az ölében, apjuk, aki meggyújtott gyufaszálakkal kereste a szülőfalujába visszavezető ösvényt, a fiú, aki kettejük között a vízben meg a kukoricásban gázolt, magánkívül, hogy a kirakatablakok világát otthagyva most talán az Afrikába vezető utat lelte meg ...”[4]

A fiú számára kezdetben költői, varázslatos a változás: a városi környezet után mindenütt a természet veszi körül, amely szinte behatol nagybátyja szalmatetős házába, ahol eleinte lakniuk kell. A mezítlábas, fehéringes emberek sokkal szebbnek és természetesebbnek tűnnek a kamáslis és keménygalléros bázelieknél, ráadásul egész nap a szabad ég alatt dolgoznak a mezőn és az állatok között. De hamar kirobbannak a parasztok és a városi emberek között elkerülhetetlen félreértések. Főként azért, mert hiányzik az emberi kapcsolatok egyik legfontosabb dimenziója, a nyelv: a jövevény fiú nem érti, mit beszélnek hozzá, és a többiek sem értik az ő bázeli németjét.

Lassan tudatosul a különbség, egy urbánus és egy rurális világ különbsége. A fiú mintha Afrikába érkeznék, kalandos utazásra:

Lojze Kovačič tehát a német–francia–olasz lakosú svájci nagyvárosból, Bázelból, a bázeli német nyelvből, a bankok és ékszerboltok, karneválok és szórakozóhelyek, a Rajnaparti kikötők, ugyanakkor a szigorúan elkülönülő társadalmi rétegek városából érkezett egy szép napon a Balkán valamely nehezen meghatározható északi pontjára, a királyi Jugoszláviába, Szlovéniába, Novo Mesto város környékére. Különös fénytörésben jelennek meg ezek az adatok, amikor 1948-ban, egy macedóniai katonai büntetőtáborban önéletrajzot kell írnia párttagsági kérelemhez: „...leírta a svájci város nevét, ahol született. De cirill betűvel leírva ez a név hirtelen úgy vigyorgott rá a papírosról, mint valami hazugság. Sőt mint egy hiba, egy tévedés, nem, még borzalmasabban és súlyosabban, mert a dolog egyenlő volt egy árulás beismerésével, amiért nemsokára el is kapják majd... Micsoda misztikus dolog, hogy ő valahol nyugaton született, egy imperialista országban. És még ennél is misztikusabb, hogy ezért majd megbüntetik, és hogy ő ezt még jogosnak is érzi.”[5]

Lojze Kovačič az első az újkori szlovén irodalomban, aki kívülről érkezett, olyannyira, hogy a szlovén nyelvet tíz éves korától kezdte tanulni. Számára a szlovén sors és a szlovén nyelv választás dolga volt. Eredeti látásmódjának a titka éppen az, hogy kívülről képes szemlélni és leírni a szlovén valóságot.

Ezt a kívülre helyezett nézőpontot maga választja, hogy alaposabban és tárgyilagosabban írhassa le a tulajdon valóságát. CSÁNYI ERZSÉBET szerint vajon mennyire rokonítható nézőpontja Danilo Kišével? Vajon az idegenség, a más kulturális közegből való eredet milyen prózapoétikai választásokra készteti szerzőinket? Kovačičot szinte bezárja a narrátor hagyományos szerepébe, miközben Kiš előszeretettel alakít ki több beszédmódot a „valóság” feltárására.[6]

A soknyelvű Bázelből szlovén földre érkezvén nemcsak a dolgok neve lett egyszerre kérdésessé Kovačič számára, hanem a dolgok, 'a valóság' maga is. A nyelvi váltás következtében Kovačič jó ideig nem tudott igazán kommunikálni új környezetével, és ezzel is magyarázható, hogy regényeiben, novelláiban mindvégig ritkák az igazi dialógusok, és dominál a leírás. A környezettel való diskurzus ugyancsak megélt abszurdum a számára, s ezért tartja a prózát remetecellának, amelyben az író magában beszél.

A szlovén társadalmat mindig kívülállóként szemlélte. A távolságtartás, a művész distanciája kezdettől végig jellemezte. Nem akart soha belesimulni a szlovén  valóságba,  utálta  az  úgynevezett irodalmi életet. Nagyon kritikusan szemlélte a politika, kultúrpolitika machinációt, hatalmi játékait, és távol maradt mindettől.

Semmi mással nem foglalkozott, csak az írással és a családjával. Második felesége és állandó gépírója, Ksenija Kogovšek élete utolsó harmadában nyugodt családi otthont biztosított Kovačič számára. Otthont, menedéket a semmi jóval nem kecsegtető külvilágtól.        

Mi lehet a jelentősége a valahonnan való megérkezést, a 'költözködést', a 'jövevény'-státuszt követő kivonulásnak? Míg a társadalomból való kivonulás Kovačič esetében a ljubljanai Úttörőházig, a kiváló költőnél, Dane Zajcnál pl. egy könyvtárig terjed, addig Danilo Ki különböző franciaországi egyetemek szerb lektorának szegődik. Ezzel nemcsak a korabeli jugoszláv társadalmat (az irodalmi, politikai Belgrádot) hagyja el, hanem az anyai, montenegrói szerb, valamint az apai magyar zsidó nyelvi, szellemi közeget is. Mindezt felcseréli Franciaországra, magára a szabadságra. Távlatosabb, szabadabb rálátást nyer a világra, és Franciaország lesz választott hazája. Vajon ez a választás gyökeresen meghatározta páratlan írói pályafutását? (Kérdezem pl. CSÁNYI ERZSÉBETTŐL.)

„Ami egyeseknek a bölcsőben megadatik, a fiatal jövevény számára fáradságos teremtés. Illetve filozófiai tekintetben: amit az egyiknek elmond maga a nyelv, az a másiknak diszpozíció és médium az 'egészen más dolgok' kifejezéséhez” – írja Kovačič Jövevények című regényéhez írott kommentárjában.[7]

A szlovén nyelvvel való 1938. évi találkozása már megelőlegezi a hivatás életre szóló kérdését is. Tehetséges rajzoló, így sokáig foglalkoztatja a gondolat, hogy éppen a nyelv támasztotta nehézségek miatt rajzolni fog, grafikus lesz vagy festő, de végül az írást választja. Az ő szavaival azért, mert ez jelentette a nagyobb kihívást, a nehezebb feladatot. Alig tíz éve él apja szülőföldjén, az új nyelvi közegben, amikor 1946-ban, Ljubljanában megjelennek első karcolatai, novellái.

A nyelv és az ahhoz való viszony nem csupán az írói hivatás lényegéből adódóan játszik kitüntetett szerepet Kovačičnál. Minden szövegében megtartja a viszonyt az eredeti anyanyelvvel, a bázeli némettel. Különös szövete jön így létre a textúráknak, hiszen az elbeszélés, a leírások nyelve a szlovén, de ha a családtagok beszélnek egymással, akkor ezt a svájci német nyelven teszik. A dialógusok így ebben a dialektusban, kurziválva szerepelnek Kovačič regényeiben, amelyek lábjegyzetben közlik a fordítást. A szerző ezzel tartja fenn a kapcsolatot anyanyelvével, német édesanyja nyelvével, az első, az eredeti nyelvvel, amit az anyatejjel szívott magába.

Szövegeire így lesz jellemző a kétnyelvűség, ezen belül is a bázeli német és a ljubljanai szegénynegyedek szlengje, germanizmusokkal teli szlovénja. Tolnai Ottónál vajon a Vajdaság soknyelvű, sokkultúrájú Bábele hozza a szövegek soknyelvűségét?[8] Miközben jellemzően alkalmazza ő is a magyar nyelvi közeg különböző nyelvi rétegeit – kérdezem CSÁNYI ERZSÉBETtől.

Kovačič anyjához való viszonyát is prezentálja a német nyelvi jelenlét. Az anya, Mutti a szövegek másik nagy figurája, tragikusan felnagyított alakja:

„Tízéves voltam és anyámmal hajókirándulásra indultunk a Rajnán, St. Alabamáig, a kőhidak alatt, a szénnel megrakott nagy uszályok között, és a hajósok meg az utasok a fedélzeten nem győzték bámulni anyámat, aki olyan szép volt. Fekete pöttyökkel teleszórt fehér fátyolt viselt, egész idő alatt a kezemet fogta, és folyton rám szólt zavarában...”[9] Látni fogjuk majd, hogyan kuszálódik, szakad, gyűrődik össze az anya választékos öltözéke a Szlovéniába való áttelepülés után, vész el fátyla, kesztyűje, kalapja, egy másik élet feleslegessé váló kellékei. Ugyanígy funkcióját veszti a nyelv is, a német, amelyen az anya mindhiába próbál kommunikálni új környezetével. Önmaga karikatúrájává, torzképévé válik az évek folyamán, mígnem bomlott elmével fejezi be életét az ausztriai menekülttáborban.

A valóság lapjain a Jugoszláv Néphadsereg vezényleti nyelve, a szerb jelenik meg a dialógusokban és bizonyos elnevezésekben. A fiú neve itt Cato, azaz írnok. Szerbül beszélnek körülötte a tisztek, a katona és a rabtársak, a civilek, a nők, akikkel kimenőin találkozik. A szlovén szövegekből általában nagyon markánsan tűnik ki minden szerb nyelvű megnyilatkozás. Többnyire huszadik századi, és többnyire katonáskodással, hadsereggel és politikával kapcsolatos helyzetekben szólalnak meg szerbül nemcsak Kovačičnál, hanem több írótársánál is.

A szlovén nyelv nem kerülhetett olyan helyzetbe, amilyent GÁTAI ZOLTÁN ír le a horváttal kapcsolatban, hogy tudniillik „Jugoszláviában létezett egy mesterségesen létrehozott nyelv, amelyiknek – hogy minél elfogadhatóbb legyen a szélesebb közélet számára – kétféle elnevezése volt: szerbhorvát, horvátszerb [...]. Az akkori jugoszláv hatalom elismerte azt, hogy van önálló horvát irodalom, hogy létezik önálló horvát kultúra, de nincs önálló/különálló horvát nyelv, amelyik mindennek hordozója lehetne.”[10] Érezhető, micsoda veszélyt jelentett ez a horvát irodalom, a szellemi élet számára. A szlovént vagy a macedónt és a nem déli szláv nyelvek közül a magyart vagy az albánt ez a veszély nem fenyegette. Fenyegette azonban a déli szláv nyelveket a 19. század első harmadától fogva folyamatosan az úgynevezett jugoszlavizáció veszélye, amely a szerb nyelv túlsúlyára tört, majd a többi testvérnyelv beolvasztását hordozta magában.

Szlovéniából nézvést így festett ez a veszély. Vajon CSÁNYI ERZSÉBET és GÁTAI ZOLTÁN hogyan vélekedik erről?

Visszatérve a Kovačič-család dolgaihoz, Klara, az író fiatalabbik nővére sorsában mintha összesűrűsödne a családot érő minden csapás: Bázelben leányfejjel gyermeket szül, Gizelát, aki csonttuberkulózist kap, és egész életére sánta marad. Klara, aki közvetlenül a háború befejezése előtt, vagyis a legrosszabbkor bolondul bele a megszálló német hadsereg egy tiszthelyettesébe, így summázza életüket:

„- ... El kellett jönnünk Svájcból. Aztán Jugoszláviából. Át ezeken az országokon: végigutaztuk valamennyit, éltünk bennük, a mama rákos lett, megzavarodott, aztán itt van Gizi a rossz lábával... Soha nem volt igazi hazánk. Egyetlen hely nem volt ezen a világon, ahol élhettünk, és békében meghalhattunk volna.

Felemelte széles, szürke, összeráncolt arcát, maga elé bámult és a szeme olyan volt, mint az elhervadt virág. Benne volt az összes ország, ahol csak laktunk és lakunk most is. De az otthonunk nem volt ott a szemében; nem volt ott azoknak a tekinteteknek a csendje és fénye, amelyek mindig csak a szülőföldjüket nézték, az ismerős arcokat, a gyermekévek kedves fáit, a villámlást a hazai hegy felett. Mi kitaszítottak voltunk; a kitépettek törzséhez tartoztunk; ez a törzs úton volt a világ minden tája felé, az új országba az előző öltözékében és egy harmadik nyelvével érkezett, majd emennek a szokásaival utazott ismét tovább.”

A hontalanság szüli Kovačič elsöprő vágyát az otthon, a hazatalálás után, amint ez A valóság utolsó jelenetében is olyan nagy erővel fejeződik ki: a fiú a megpróbáltatások után hazatér Ljubljanába, ahol senki sem várja. A városi parkban, a szabad ég alatt hajtja álomra a fejét a november végi ködben. A hideg miatt az anyaméhben nyugvó magzat helyzetében tud csak elaludni.            

Kovačič gyakran és szívesen beszélt arról az írói feladatról, amely azt a pillanatot hivatott ábrázolni, amikor az idő átfordul, amikor például egy városba bevonulnak a győztes csapatok, és minden megváltozik. A legbanálisabb tárgy is más jelentést, jelentőséget nyer. Felnagyítódik vagy eltörpül, amennyiben jelképe a múltnak vagy a jövőnek. Miért lehet oly fontos számunkra Tolnai Ottó kezdőmondata a Prózák könyvéből: „Mindig is rendkívüli hatással voltak rám a tárgyak.”? – kérdezem CSÁNYI ERZSÉBETtől.[11]

Kovačičnál megtaláljuk a 20. század nagy pillanatait, és azt, hogy akkor éppen mi történik a családtagokkal: a szarajevói merénylet után a bázeli németek leverték Kovačič apjának boltjáról az apa fémbetűkkel kirakott nevét, „Ki Svájcból a véreskezű szerbekkel!” kiáltások közepette. Talán ez is egyik oka volt annak, hogy idősb Kovačič nem fogadta el a svájci állampolgárságot, amit az első világháború után, mint minden vagyonos külföldinek, neki is felkínált a svájci állam. Szlovén vagyok, és az is maradok, hangoztatta.

Az 1928-as válság idején felgerjesztett idegengyűlölet légkörében a már bázeli nyomornegyedekbe kényszerült ifjabb Kovačičot azzal üldözik hazáig az iskolatársak, hogy szerb, aki véres kést tart a fogai között. A jugoszláv identitás jellegzetes torzításait végzik el tehát a bázeli németek épp úgy, mint a bázeli proligyerekek: ezzel a névvel és a jugoszláv öntudattal Kovačič és apja, egész családja csakis szerb lehet, azaz tovább egyszerűsítve, merénylő és véreskezű gyilkos.

Amikor a család 1938-ban megérkezik az apa hazájába, az ő számára a vágyott ígéret földjére, fordul a kocka: mivel itt mindenki gyűlölte Németországot és Hitlert, az odahaza németül beszélő családot máról holnapra utolérte a „svábok” sorsa.

„Szakadék támadt anyanyelvem és apanyelvem között. Ez az izoláció teljesebb volt a svájcinál, ahol szerbeknek számítottunk. A szlovéniai németek karjaiba taszított bennünket, akik mamának és apának biztonságot és védelmet nyújtottak. Mami, aki attól a naptól fogva nem szerette a németeket, hogy a Németországban élő nővéreitől megkapta a levelet, és a bélyegen Hindenburg marsall helyett megpillantotta Adolf Hitlert. Öt éves voltam, de még most is emlékszem mami dühére és ijedtségére. Pedig az itteni hitleristák, és ezt csak később értettem meg, azzal fenyegettek bennünket, hogy az első adandó alkalommal az egész családunkat „Arbeitslagerba” küldik. Szüleim így 1942 tavaszán Németországba optáltak, de anyám, akit megalázott a Kivándorlási Különbizottság ambuláns vonatán elszenvedett rasszista orvosi vizsgálat, másnap visszavonta optálási kérelmünket, és mi lekéstük a Harmadik Birodalomba induló szerelvényt. Apám betegeskedett és hamarosan meghalt. Néhány nappal a Jugoszláv Demokratikus Szövetségi Köztársaságnak a szövetségi parlamentben való kikiáltása után, 1945. december 12-én a KNOJ a családot deportálta Jugoszlávia területéről. Én dönthettem volna, hogy megyek-e vagy maradok, a batyum készen állt, de a nővérem és anyám könyörögtek, hogy maradjak, és gondoskodjam Jugoszláviába való visszatérésükről a barátaim, tekintélyes partizánvezérek fiainak segítségével, akikkel összejártunk, mert egy új ifjúsági folyóiratot szerveztünk...”

Ekkor lett volna lehetősége arra, hogy visszatérjen német nyelvterületre, hogy elhagyja a Balkánt, véget vessen a hét éve kezdődött szlovéniai kalandnak. De nem akar emigrálni, nem marad övéivel évek múlva sem, amikor meglátogatja őket az ausztriai Kellerberg menekülttáborában. Egyszerűen undorodik attól, hogy választania kelljen az úgynevezett „külföld” és az úgynevezett „haza” között. Halott apja emléke is Szlovéniához köti már.

A korfordulókat és benne az embereket ironikusan szemléli:

„Az idő, ez a megbízható kulcsár ismét megnyitotta cirkuszát, és hirtelen minden színes szédületté változott. A kor hol ezt, hol azt követelte tőlük, és az emberek aszerint változtak. A mai nap megvetette az előzőt, a csütörtök tagadta a szerdát és így tovább. Villámgyorsan fordult az idő kereke, emelte fel, majd lökte földre az embereket, mint a játékban az élőképeket. Mindenki bűnös volt, akár megadta magát a kornak, akár nem. Senki sem szakíthatta ki magát az időből, amit éppen átélt. És ami a legrosszabb, lényegében mindenki érintetlen maradt az időtől, vagyis senki sem tudott természetesen kifejlődni benne. Csak megtört az arcuk, csak tudták, hogy nem vétettek semmit, és az életük csupa rövid, megbízhatatlan múltból tevődik össze” – írja a Sztálinnal való szakítást megelőző időkről A valóságban.[12]

Ekkor hívják be sorkatonának Dél-Szerbiába, majd egy jelentéktelen vétség miatt hat hónapra egy macedóniai katonai büntetőtáborba zárják. Ebből az élményből írja meg húsz év múlva A valóság című kisregényét. Itt kerül igazán távol mindattól, ami Svájc, Bázel, urbánus Európa. A Balkán egy szélső peremére sodródik, olyan katona- és fogolytársak közé, akik szinte történelem előtti időkből érkeznek, a Balkán vad hegyeiből és sziklaodvaiból.

Leszerelése után, 1951 nyarán meglátogatja internált hozzátartozóit egy ausztriai menekülttáborban. Ennek szenteli Mindenütt az ég (Povsod je nebo) című elbeszélését.[13]

 Édesanyját súlyos idegbetegként látja viszont. Kovačičot felkavarják a táborban látottak. Szinte a teljes   huszadik század felvonul előtte: az 1917-es orosz emigránsok ikonjaikkal és dalaikkal – Lojze Kovačič szavaival „egy nagy nép holt ágai”. (Elgondolkodtató az 1917 után a déli szláv területeken megjelenő orosz menekültek felbukkanása Kovačič és Kiš írásaiban és más szlovén szövegekben is. E kis szláv népek íróit különös erővel érinti meg az 1917 után bekövetkező orosz tragédia. Jugoszláviából is tovább kellett aztán menekülniük az előretörő Vörös Hadsereg, és a vele járó kommunista hatalomátvétel elől.)

Kovačič Kellerbergben nemcsak kozákokkal találkozik, hanem bánáti svábokkal, a magyar, a horvát, a muzulmán fehér gárdák menekültjeivel. Mélyen megrendíti a hontalanok tragédiája. Úgy tartotta mindig, hogy ez a látogatás adta a végső lökést az íráshoz.

Túl sokat látta addig is az élet színét és visszáját ahhoz, hogy a szocialista realizmus jegyében írjon. Megkezdi tárgyilagos leírásait, látszólag szenvtelenül, mindenre kiterjedő pontossággal és iróniával.

Amikor 1946-ban, majd a leszerelése után, 1950-től publikálni kezd, a szlovén irodalom még mindig nagy realista korszakát éli. A két háború közötti szociális realizmus (társadalmi realizmus) néven jelzett irányzat elsősorban a szlovén vidék társadalmi igazságtalanságait akarja leleplezni. Alkotói, mint Prežihov Voranc, Ivan Potrč, Beno Zupančič, Anton Ingolič, Miško Kranjec munkássága a háborút követő évtizedekben is termékeny. A kultúrpolitika szívesen lovagolja meg ezt az igen erős valóságfeltáró áramlatot, és gyakorta rokonítja a szocialista realizmussal. Több szerző szívesen csatlakozik is az aktuális irányzathoz. 

Háttérbe szorul viszont Edvard Kocbek (1904-1981), aki a keresztény perszonalista filozófia alapján közelít a szlovén sorskérdésekhez, a partizánháború öldökléseinek erkölcsi dilemmáihoz. 1951-ben megjelenő Félelem és bátorság (Strah in pogum) című kötete megjelenésekor száműzik az irodalmi közéletből és addigi politikai funkcióitól is megfosztják. Óriási lírai munkásságával, esszéivel és naplóival a huszadik századi szlovén irodalom legnagyobb hatású etikai és esztétikai mércéje az életfogytig tartó belső száműzetéstől függetlenül, vagy éppen azért.

Itt egy pillanatra meg kell állnunk a mesterek, az írói példaképek kérdésénél, mert Kocbek kétségkívül a mai napig ezt testesíti meg Szlovéniában. A jugoszláv politikai elitnek csak a háború idején van szüksége a keresztényszocialista Kocbekra, aki tagja volt a szlovén partizán-vezérkarnak. Egy irodalmi boszorkányper ürügyén szabadulnak meg tőle 1951-ben, és tíz évre kizárják mindenfajta nyilvánosságból.

Milyen ehhez képest a hatalomhoz való viszonyt tekintve Miroslav Krleža státusza? Ő zágrábi visszavonultságban húzta ki a háborút, és társadalomkritikai radikalizmusával elfogadhatóbb volt a titói Jugoszláviában, ahol írófejedelemként élt haláláig. Ugyanennek a hivatalosságnak terhes volt Kocbek etikai, filozófiai kiindulópontja. Születésének 2004. évi centenáriuma mindenre kiterjedő szellemi hatását, eleven jelenlétét nemzedékének egyetlen tagja sem éri utol (gondoljunk pl. Bibó István, József Attila, Illyés Gyula, Hamvas Béla hazai jelenlétére).

Miroslav Krleža ma vajon milyen módon és milyen erővel van jelen a horvát szellemi életben, a közbeszédben, a politikai gondolkodásban. Morálisan nem erodálódott-e a hatalommal való összefonódás miatt? – kérdem GÁTAI ZOLTÁNtól.[14]

Edvard Kocbek négy kisregénye szakított a partizánháború sematikus ábrázolásával, lezárta a szocialista realizmus korszakát, és folytatódhatott a szlovén irodalom szerves fejlődése a háború után fellépő nemzedék, benne Lojze Kovačič, továbbá Andrej Hieng, Dominik Smole próza- és drámaírók, valamint egy jelentős költőnemzedék, köztük Kajetan Kovič, Veno Taufer, Dane Zajc és mások munkásságával. Kocbeknak köszönhető, hogy Szlovénia nem vált irodalmi provinciává és bekapcsolódhatott a kortárs világirodalmi áramlatokba.

Kovačič ezekkel az írókkal indul – „valódi közösséget, afféle szabad parlamentet alkottunk” – mondja arról a korszakról. Ljubljanai képeslapok [Ljubljanske razglednice, 1954] című ciklusa alkotja első kötetét. A városról írott karcolatok igazi irodalmi sikert hoznak, a kötet máig sem veszített súlyából. A szerző így beszél „képeslapjairól”, amelyek szülővárosára mutatnak vissza. „Nem született volna meg ez a ciklus, ha nem lett volna bennem oly nagy a honvágy Bázel után. Ljubljana alaprajzán ugyanis minduntalan átüt az 1935-ös Bázelé. Így akartam minden áron szülővárosommá honosítani a legnagyobb szlovén várost, és ez idővel sikerült is.” A város kulcsai [Ključi mesta, 1964] novellái is erre a gesztusra, a hely, a város nyelvi birtokbavételére utalnak.

Azt a Ljubljanát írja meg, az óváros sikátorait, dohos lépcsőházait, amelyeket sorra laktak nomád családjával. A Stari trg félproletár környezetét, különc kispolgárait, akiknek társadalmi determináltságánál sokkal jobban érdekelte lelki indíttatásuk.

Lojze Kovačič nevét mindig megemlítik, valahányszor a szlovén irodalom szuverenitásáért, a szólásszabadságért folytatott küzdelem fejezeteit írják le: Arany hadnagy [Zlati poročnik] című regénye miatt tiltották be a Beseda című folyóiratot 1957-ben. Kovačič sohasem fejezte be a regényt, ezt a banális és groteszk szerelmi történetet, egy szerb katonatiszt és egy osztrák szobrásznő kapcsolatáról, valahol Macedóniában, 1948-ban. A katonaévekből való tehát ez a történet is, amelyben a szerző a német tolmács szerepét játssza a furcsa pár között. A betiltásra, mindjárt az első fejezetnél az adott okot, hogy a regényből nyilvánvalóan kiderült a hadsereg brutalitása. Ez volt az első látványos pártbeavatkozás a folyóiratok életébe, amelyek továbbra is a szabad szellemi fórumot jelentették Szlovéniában. Még akkor is, ha a rendszerváltozásig időről időre betiltották valamelyiket.

A regény körüli hercehurca azt a tanulságot hozta Kovačičnak, hogy ha meg akarja őrizni írói szabadságát, polgári foglalkozást kell vállalnia. Elvégzi 1962-ben a Pedagógiai Főiskolát, majd különféle szerkesztőségi és más munkák után a Ljubljanai Úttörőházban köt ki. Teljes szívvel szenteli magát a bábművészetnek. Gyerekek számára vezet amatőr bábcsoportot évtizedeken át. Másik itteni tevékenysége az irodalmi műhely, amiben szintén nagy öröme telik: fiatal tollforgatók járnak hozzá, akik közül nem egyet indít el az írói pályán.

Egyre jobban kiérleli fő témáit. Ilyen A fiú és a halál [Deček in smrt], amit 1960-61-ben közöl a Perspektive című folyóirat. Négy változatban írta le legmegrázóbb gyermekkori élményét, apja halálát, találkozását a halállal. Könyv alakban 1968-ban adta közre e főtéma végső megformálását. Mint írja, ez a könyv vágyakozás a magány után, amit csak az író és a mű kapcsolata nyújthat. Kovačič szerint ez a legtökéletesebb kapcsolat, főként akkor, ha a külvilág teljesen kizárható belőle. Annyira külön, zárt világot akart teremteni ebben a könyvében, annyira magánügye annak témája, hogy voltaképpen sohasem törődött a fogadtatásával. Élete végén újra vissza akart térni az apa halálának témájához.

Következő könyve, A valóság meghozza számára a közönségsikert és a hivatalos elismerést is. Egy kötetben adja közre „álmoskönyvével”, az Álombéli híradások [Sporočila v spanju, 1972] prózájával. Régi álmát valósítja meg: egy kötetbe foglal egy éjszakai és egy nappali könyvet. Az álombéli híradások tobzódnak a valóságfeletti szituációkban, amelyekbe odaidézi rokonait, ismerőseit, ljubljanai környezetét. A másik, A valóság című kisregény maga a bezártság, a katonai fogolytábor, a jugoszláv gulág. A válságoktól tépett, háborúban, lágerekben meghurcolt emberek huszadik századi valósága, a faji, vallási és egyéb diszkriminációktól sújtott huszadik századi ember világa.

Különös, hogy ezzel a jugoszláv valóságot és abban a szerbek dominálta Jugoszláv Néphadsereget – nyelvi szinten is – központba állító regény hozza el Kovačičnak a legmagasabb szlovén kulturális elismerést, a Prešeren-díjat. Ugyanabban az évben Ljubljana város, továbbá a kritikusok díját is elnyeri, a regény pedig az év könyve lesz Szlovéniában.

Tizenöt évvel korábban, 1957-ben pedig éppen a hadsereg-téma miatt tiltják be a „Beseda” című folyóiratot. A valóság ennek a korábbi, befejezetlen regénynek a folytatása valamilyen szinten, amint hogy Kovačič könyvei minduntalan újraírják magukat.            

Az Amerikai Egyesült Államokban nem ritka az övéhez hasonló kívülről való érkezés, és a nyelvváltás. Gyakorta történik azonban, hogy az író, ha nyelvet vált is, a szülőhelyéről hozott témákat folytatja. Kovačič ír ugyan egy Bázel-könyvet a nyolcvanas években, de témaválasztásában nem a bázeli helyszín és idő dominál, hanem a Szlovéniában eltöltött idő. Lassan araszolva halad előre írásaival az időben egészen a közelmúltig, szinte a jelenig. Majd visszatér egy-egy kedves témájához és átírja, újradolgozza azt.

Felsorolt műveit és néhány novelláját adja közre a Költözködések [Preseljevanja, 1974] kötetében. Új darab a Műhely [Delavnica] című szöveg, amely a vallomás és az esszé műfajában szól az író munkájáról, életéről, megismertet az egyes művek születésével, és feltárja a Kovačič-jelenség számos rejtélyét.

Ezen összegezés után születik meg a hetvenes évek derekán az Öt töredék [Pet fragmentov, 1981] című regénye. A gyermekkor nagy témáival itt nem találkozunk, Kovačič férfiéveit írja meg, egy belülről vezérelt nehéz ember mindennapjait munkahelyen, szétbomló első házasságában, a szerelemben. Munkahelye, a Ljubljanai Úttörőház is megjelenik a munkatársakkal, a bábszakkörrel, a jugoszláv önigazgatás véget nem érő értekezleteivel, bürokráciájával. A kötet túlnyomó része egy születő majd kiteljesedő nagy szerelem krónikája, és az e szerelem partjain hagyott áldozatok, az első feleség tragikus sorsát mutatja be. Miközben csak a magánéletről, a tulajdon hálószobatitkairól ír, megint felrajzolódik a hetvenes évek ljubljanai társadalma, a szlovén értelmiség mindennapjai.

Formailag a szótárregényekre mutatva a lexikonok szócikkeit veszi mintául, és ezekre építi a töredékek 1981-ben megjelent könyvét. Az így felsorakozó apró képekből lassan, fokozatosan bontja ki az élet alakulását, minőségének megváltozását.

Fő műve kétségkívül a Jövevények [Prišleki, 1984-1985] kétkötetes regénye, amely életének sorsdöntő évtizedét összegezi. Egyszavas címében megragadja Kovačič életének és írói működésének központi problémáját. A Jövevények a Szlovéniába való megérkezés és be(nem)illeszkedés első tíz évét járja végig 1938-tól 1948-ig, amikor a fiú bevonul katonának.

Kovačič a kamaszfiú nézőpontjából írja le megérkezésüket Bázelből a Balkánra, a szlovén vidéket, a falun töltött időt, majd a ljubljanai nyomortanyákat. Nézőpontja a társadalom peremén élőké is, hiszen családja minden szempontból peremlétben tengődik: a németek számára szlovénok, a szlovénok számára németek, éspedig Hitler és Sztálin idején, amikor halálos veszedelmet jelent a rossz tartózkodási hely. Ők az örökös jövevények, akik mindig rossz időben vannak rossz helyen. Az eseményeket illetően mindig késésben vannak, a történtekre mindig késve és helytelenül reagálnak. Nincs, aki befogadja őket, hiszen mindenki az egyik vagy a másik tábor mellett áll. A család tagjai így válnak pusztító történelmi antagonizmusok áldozataivá. Teljes társadalmi elszigeteltségben próbálják túlélni a háborút és az utána következő eseményeket anélkül, hogy valamelyik oldal mellett elköteleznék magukat.

Vitalitását csak a két gyerek, a fiú és unokahúga, Gizela őrzi meg, az anya és Klara feladja, teljes apátiába süllyed. A tizenhárom-tizenöt éves fiú lesz a családfő az apa halála után. A Jövevények tulajdonképpen az ő nevelődési regénye: az 1928-ban született szerző 1938-as megérkezésétől Szlovéniába, a jugoszláv hadseregbe való 1948. évi bevonulásáig.

Dimitrij Rupel szerint a könyv a szlovénság radikális kritikája: Kovačič börtönnek éli meg Szlovéniát, az ő szlovén tapasztalata a rabság.[15] A könyv mégsem íródik gyűlölettel, nincs benne indulat, bosszúvágy, még csak a leleplezés vágya sem. Csak annak a csendes és könyörtelen megállapítása, ami van, ami történik, ami megtörtént. Ezt a könyvét egyes szám első személyben írja, lineárisan mondja a történetet, csupán néha időz el egy-egy hosszabb leírásnál vagy fontosabb epizódnál. Leír, ábrázol, nem kommentál. Semleges marad, de együtt érez a szenvedőkkel.

Naplók, jegyzetek, reminiszcenciák sora a Por [Prah 1988] kötete, amely a fenti nagy regények sodrában készült jegyzeteket, töredékeket tartalmazza. Az 1990-ben megjelenő Kristályidő [Kristalni čas, 1990], ahogy szerzője nevezi, ez „a dokumentum a lélekről” az 1988-1990-es év között történteket, elsősorban tulajdon belső történéseit írja le. Az öregedés dokumentumait adja közre.

Csaknem egy évtizedes hallgatás után két kötetet készít elő utolsó éveiben: 2003 novemberében megjelenik a Gyermekdolgok és kéziratban marad az Érett dolgok. Beszédes adat, hogy a könyvekre a Belletrina, a fiatalok könyvkiadója szerzett opciót. 2004 májusában hunyt el Ljubljanában.

Bizonyára a rendszerváltozás, a cenzúra megszűnése is hozza, hogy Kovačičot az irodalmi kánon egyre inkább elismeri és befogadja. Helyet készít számára, aki egész írói életét az irodalom peremén élte le. A politikai változások után sem tesz lépéseket az irodalmi elismertetésért, ugyanolyan visszavonultan dolgozik, legfeljebb gyakrabban keresik meg felkérésekkel, gyakrabban kérik fel interjúra, felolvasásra.

Nem kortársai, hanem a fiatalabb kritikusi és irodalomszervező nemzedék ismeri fel különös opusában a huszadik századi szlovén élet hiteles lenyomatát.

Műveinek németre fordítását, azaz a szlovén író anyanyelvébe való visszatérését azonban a legutóbbi időkig képtelen volt előkészíteni a szlovén irodalmi élet. Most készül a Jövevények német változata, mivel Szlovéniában is a német kiadás jelenti a világirodalmi belépőt.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely „A nemzeti irodalomtörténet-írás módszertani hagyományai és mai lehetőségei” című NKFP 50/130 projekt, a PTE BTK „A modernitás alakulástörténete” elnevezésű doktori iskolája, a PTE BTK magyar szakos diplomás levelező képzése és Pécs Város Önkormányzatának „Pécs – Európa Kulturális Fővárosa” alapja támogatásával jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.