|
|
||
|
|
Gátai Zoltán
A horvát irodalom (olvasás) mezsgyéin – egy közép-európai kisebbségi olvasat lehetséges módjai –
CSATLAKOZÁS A BIZONYTALANSÁGOKHOZ
A kérdés és dilemma, hogy ildomos-e, érdemes-e és értelmes vállalkozás-e olvasatainkat közzétenni olyan formában, hogy úgynevezett magánolvasatokat, illetve magánnaplókat cserélünk – egymásban különféle olvasásra ösztönző gondolatokat ébresztve –, úgy tűnik, megalapozott. Mert vannak-e olyan lehetséges és előítélettől mentes rések az olvasatokban, amelyek megengedik, hogy bizonyos „mezők” átcsorogjanak egymásba, talán sokszor szokatlannak látszó láncolatokat alkotva egymásba fűződjenek, s valami olyan egészet alkossanak, amik irodalomtörténetnek nevezhetők? Létrejöhet-e, megvalósulhat-e a teljesség, hogy koherensen egymás mellett működve/olvasva/egybeíródva a találkozási pontok szövetté álljanak össze? S vajon az ilyenfajta „szövetté válás”, intertextualitás, áthallás, átolvasás működik-e, és ha igen, hogyan működik, milyen paraméterek mentén, ill. honnan lehet tudni – akkor is, ha van mód visszakérdezni –, hogy a másik a szövegben azt a kontextust olvassa, ami megfeleltethető az esetleg kevésbé ismert és frekventált irodalom pillanatnyi/jelenlegi (esetleg kanonizált) olvasatához? Mert előfordulhat, hogy egy adott irodalom, ebben az esetben a horvát irodalom, kevésbé ismert, mint egy nagy(obb) nép kánonteremtő és vonatkozási pontként működő irodalma[1]. Ezért a rá történő hivatkozás is különös helyzetet teremthet, hiszen nehéz hozzáférni ehhez az irodalomhoz; nehéz még egy kis nép irodalmáról is úgy szólni, hogy a teljesség igénye ne szenvedjen csorbát, hogy ne működjön egy szűrő, amelyik szelektálásra generál, s így a felvállalt korszak csak saját olvasatként ábrázolható, nem kikerülhetvén a szubjektivitás csapdáit. Így érzékeny tény lehet, hogy a két szomszédos nép – a magyar és a horvát – nem ismeri egymást kellően, nem ismeri egymás kultúráját, irodalmát, irodalmi preferenciáit, s így az esetleges kereső tekintet elsiklik egymás mellett, s úgy látom, az át-olvasás sem működik hiánytalanul. (Pedig lehetséges, hogy két periféria útkereséséről van szó, amelyek ebben az esetben divergáló tendenciát mutatnak, bár ugyanabba az irányba néz/né/nek.) Lehet, hogy ebben az összefüggésben nem is kell beszélnünk centrumról és perifériáról – hanem csak arról van szó, hogy összeolvasódnak szövegek, s feleslegessé válik arról beszélni, hogy van egy vagy esetleg több centrum, amelynek nézőpontjából olvasva érdekesek és egzotikus jelenségnek mondhatók bizonyos irodalmak? Hiszen itt nincs centrum, hanem (egy kicsit elrugaszkodott hasonlattal élve) a kerekasztal irodalmi olvasata működik, s nem egy meghatározott és kizárólagos kultúra ill. irodalom nézőpontjából vizsgálja a meghatározott kultúra ill. irodalom jelenségeit.
IRODALOM VAN, NYELV NINCS?
A volt Jugoszlávia gyakorlatilag mindig is gyűjtőhelye és találkozási pontja (metszéspontja) volt a különböző vallásoknak (a katolikus, az ortodox és a muszlim), valamint a hozzájuk tartozó népeknek, más-más identitással és mentalitással. Ennek következtében más-más kultúrával, s a jugoszláv kulturális egységhez más-más módon való kapcsolódással (gazdasági-kulturális-politikai). Ezért az általam vállalt irodalom bemutatása nehézségekbe ütközik, mert rövid – és szubjektív – történelmi kitérőt kell(ene) tennem, hiszen a történelmi körülmények mára egy olyan nézőpontból szükséges olvasást kényszerítenek az olvasóra, amelyik ezt az irodalmat immár módosulásaival együtt kell hogy olvassa, hiszen ez az irodalom gyakorlatilag már nem létezik abban a kontextusban, amelyikben íródott, és amelyikben hatott, s egy ideje a nagy egésznek részei önálló irodalmi folyamatot képeznek, változó mélységű irodalomtörténettel, irodalmi és nyelvi identitástudattal.
A háború utáni horvát
közélet egy sor változáson ment keresztül: a föderalista állami
berendezkedés ellenére sztálini típusú diktatórikus rendszerben élt
Jugoszlávia, ennek következtében a belgrádi központú pártvezetés csak
névleges, esetleg egészen kafkai önállóságot engedett meg az egyes
tagköztársaságoknak, s gyorsan eltávolított mindenkit, aki nem
képviselte érdekeit, és az útjába került. Koncepciós perek, hallgatásra
ítéltetett írók, tudósok.
Petar Šegedin
mellett Miroslav Krleža[2]
lesz az 50-es évek Jugoszláviájának meghatározó irodalmi személyisége, s
nagy részt vállalt az ideológia fellazításában. A hatvanas években a
nyugatra való nyitásnak az lett az eredménye, hogy a horvát
művészet/irodalom rátekintést kaphatott Nyugat-Európa és Amerika
művészetére-irodalmaira, s mindennek jótékony hatása lett
identitás-formálódására, érzelmeinek deklarálására; ezért lett az
1967-es év vízválasztó dátum a horvát
politikában-művészetekben-irodalomban. Ekkor
A fenti szakaszcím tűnhet akár blaszfémiának, akár képtelenségnek, akár logikai bukfencnek, egy nép irodalmának mégis ennek árnyékában kellett léteznie, s betölteni funkcióit – ebben az időszakban, az 1945 utáni években, nem lehet egyértelműen horvát irodalomról beszélni, mert – ahogy a fenti címben is megjelöltem – valahogyan létezett is ez az irodalom, meg nem is: a paradoxon talán nem is igazán jó szó a helyzetre. Az akkori jugoszláv hatalom elismerte azt, hogy van önálló horvát irodalom, hogy létezik önálló horvát kultúra, de nincs önálló/különálló horvát nyelv, amely mindennek hordozója lehetne. Minderre különféle politikai pressziókat állított fel, úgyhogy nagyon sok horvát író illegalitásba, vagy egyszerűen arra kényszerült, hogy elhallgasson. S mindezek a jellemzők fennálltak egészen Horvátország függetlenségének kivívásáig.
A fenti szakaszból is látszik, hogy a horvát irodalom több közös sorsjegyet visel a magyar irodalommal, mint amennyire ez mindeddig olvasható/megismerhető[4] volt. Mégis a magyar recepció számára ez a világ, kultúra olyan, mintha a sivatagban véletlenszerűen fölmarkolna valaki egy marék homokot, s engedné átpörögni az ujjai között, a megismerés szándékával, míg végül a kézben egy vagy néhány homokszem marad – de abból nehéz rekonstruálni vagy megkonstruálni a sivatag miliőjét, izgalmát. Jó dolog, hogy manapság már megjelenik nyomtatásban egy-egy mai horvát irodalmi mű, vagy magyar nyelvű színházi adaptációt[5] lehet látni – így talán a Szfinx nem lesz már megfejthetetlen rejtély.
ACT 1
1945 és 1952 között a hivatalos horvát irodalom is a politika kiszolgálójának mutatkozott, és mint ilyen, teljes egészében tendenciózus volt: nevelő szándékú és abszolúte párthű. A klasszikus jegyek itt is dominánsan és pregnánsan jelen vannak. S minderről azért kell szólni, mert a horvát irodalom, kultúra és szellemi élet – ugyan már korábbról is datálhatóan –, ekkor kerül abba a helyzetbe, hogy fokozatosan, több stáción keresztül, elinduljon, s eljusson a már kafkainak mondott abszurd helyzetből a mai szituációig. Petar Šegedin 1949-ben a Jugoszláv Irodalmárok 2. Kongresszusán O našoj kritici (A mi kritikánkról) című beszámolójában azt jelezte előre, hogy az irodalom másképpen is szólhat, mint az, amelyik párthű és annak érdekeit tartja szem előtt; továbbá először hangzik el az a teoretikus elképzelés is, hogy a szocialista realizmus elmélete és kánonja korlátolt, s értékes irodalmi műveket más módon és más eszközökkel is létre lehet hozni. Természetesen a doktriner ideológiák még mindig erősebbek voltak, de hogy P. Šegedin mennyire nem volt egyedül az elképzelésével, azt az is jelezheti, hogy 1950-ben megjelent Vladan Desnica:[6] Zimsko ljetovanje című regénye, s a mű az akkori hivatalos kritika kereszttüzébe került, s keményen elmarasztalta a kisregényt – a támadás következtében a szerző 1957-ig hallgatott, ekkor jelentette meg a Proljeća Ivana Galeba (Ivan Galeb tavaszai) című nagy lélegzetvételű, és a horvát irodalmi kánonban is jelentős regényét. Az intellektuális próza prousti vonatkoztatása ebben az esetben megalapozott: belső történés, állapot- és kedélyváltozások leírása, és nincs benne cselekvés – a műben el is hangzik a következő mondat: „Ha én írnék könyveket, ezekben a könyvekben semmi sem történne.”[7]. A főhős, Ivan Galeb, aki hegedűművész, a kórházban fekszik, és minden rezdülésével a belső világát szeretné intellektuális szempontból megérteni és rendezni. S többek között egzisztenciális és kiszolgáltatott magányában a művészetekről is lesújtó véleményt formál, mert hiányolja az irodalom kellően hangsúlyozott intellektualizmusát, hiszen helyette „a népek exportálják saját primitivizmusukat, s elcserélik az idegenért”[8], a „kulturális csere” valójában a „primitivizmus exportálása”. A fent említett Vladan Desnica: Zimsko ljetovanje (1950)[9] című kisregénye nem is kerülhetett volna fel a hivatalos irodalomkritika toplistájára, hiszen a doktriner elvárási horizonttól nagyon is messze esett. Ahelyett, hogy a narráció egyenesvonalú és láncszerűen építkező cselekményt ábrázolna, a leírás és a kommentár hangsúlyozódik benne. Az egyes szám harmadik személyű előadásmód (amelyben eltávolodik a leírás és a kommentár objektumától, így biztosítva az objektív hangvételt) kívülről és hidegen szemléli alakjait (bár az elbeszélő pozíciója mégis inkább közelít a városi közeg megértése felé), így az elbeszélés modalitása eltolódik a humor, az irónia és a groteszk irányába. Az oximoronnal kifejezett cím előrevetíti, hogy a történet konnotatív jelentésrétegei túllépnek a közvetlenül ábrázolt témán. A háborús témájú regényben nem az aktuális történelmi pillanat, s benne a háború tragikumával és borzalmával szembesülő egyén helyzete kerül ábrázolásra, amelyben a szocialista realizmusnak s a pártideológiának megfelelően heroikus ábrázolásnak kellene megjelennie, hanem itt két különböző kulturális és civilizációs entitás: a kispolgári-városi és a patriarchális-rurális találkozik; annyi idealizálás mégis szorul a műbe, hogy mindkét entitásról végig úgy beszél, mint akik semmit nem tudnak egymásról és soha semmilyen kapcsolat nem is létezett volna köztük (akár kereskedelmi, akár bármiféle rokonsági kapcsolatok vagy ehhez hasonló „átjárások”). Ranko Marinković is a horvát irodalom úgynevezett „háborús generációjához” tartozik, akiknek a pályakezdése az 1930–40-es évek fordulójára datálható, de igazi beérkezésük csak a háború után 5–10 évvel jött létre. Marinković első jelentős novelláskötete a Ruke (Kezek) címet viseli. A kötet 1953-ban látott napvilágot, benne különös és fanyar képi világot és ötletet árasztó novellákkal, amelyeknek elbeszélő modalitása a humortól az érzelmességen át a groteszkig ível, s a játékosság nem csupán írói ötlet bennük, hanem a kompozíció szerves része. Az ebből fakadó fantasztikum és realitás keverése, az expresszionista és szürrealista stílusjegyek a maga idejében a kötetet unikummá tették. . Első nagyobb lélegzetvételű prózai munkája 1965-ben jelent meg – már a címében is jelzi az elvontságot, misztikumot és szimbolikát. A Kiklop (Küklopsz) a horvát irodalom mai napig is különálló egzotikuma. Témájában a második világháború előestéje jelenik meg, Zágráb városának tipikus polgárai, a lumpenizálódott értelmiségi kiútkeresése (több variánsban).
A magasan cizellált,
spekulatívan esszéisztikus regény műfaj-meghatározása nehéznek bizonyul,
ha Az imperszonális regény narrációja egyes szám első és egyes szám második személyű, ahol a narrátor hangja hasonló, vagy éppen egybevág, illetve azonos a főhősével (a narrátor hangjának „elmaszatolása”). A modalitása a groteszken naturalisztikus, szimbolikus–expresszív víziótól az irónián, abszurdon, paradoxonon, szatírán át a nyelvi játékokig, ismétlésekig ível.
ACT 2
Létezett ebben az időben, talán M. Krleža tevékenységének következtében, egy sajátosan laza és mégis fontos művésztársulás, amelynek tagjai a Krugovi (Körök) című irodalmi folyóirat köré csoportosultak. A folyóirat 1952-ben jelent meg és hét évig domináns szerepet töltött be. Ez volt az az orgánum, amelyen keresztül az 50–60-as években a horvát irodalmárok az olyan angolszász nézetekhez kerültek közelebb, mint: Welleké, Warrené, C. Brooksé. Sajátos történetek, rövidtörténetek, rövid regények, amelyek műfaját Aleksander Flaker „proza u trapericama”-nak (farmernadrágos prózának) nevezte el. A „krugovaši” nemzedékének egyik fontos alakja lett Antun Šoljan, aki először megírja a Specijalni izaslanici (Különleges kiküldöttek, 1957) című novelláját, amely az azonos című kötetben jelent meg ugyanebben az évben. Négy évre rá megírja az Izdajice (Árulók, 1961) című regényét. A heroikus ábrázolás helyett ő is az egyedi egzisztenciák létlehetőségeit ábrázolja: fiatal, marginális léthelyzetben élő egyéniségek (akik nem is akarnak beleolvadni a társadalom olvasztótégelyébe), akik „bandákba” tömörülnek, így érvényesítve az egyéni kötődések szabad formáját (a hippi társulási formákra emlékeztető módon). Szövegeinek témái a szökés, utazások, a nemzedék befeketítése és az árulások; a regényszüzsé szervezőelve az irónia, anekdotikusság, szimbolikusság és a fantasztikum. A 60-as évek másik nagy nemzedéke a Razlog című folyóirat köré csoportosult, vagyis ők voltak a „razlogovci”. Számukra a költészet kultusza volt fontos.
ACT3
A 70-es években jelentkezett az a sajátos irodalmi színfolt, akiket horvát „fantasztikusoknak”, Borges-követőknek[10] is neveznek – amennyiben prózáról[11] van szó. Az irodalomba rövidprózával: misztikummal, ezoterikával, démoni témákkal törtek be. Műveik középpontjában a fiatal(ember) áll, aki tagadja a fennálló társadalmi és kulturális struktúrákat. Ezért kifejezésmódjukban jelen van az ironizálás és a kritikai hangvétel. A fennállóval szembeszegezi a városi fiatalság beszélt nyelvváltozatait, a tömegmédián kifejlődött érzékenységet; számukra már természetes lesz, hogy az irodalom modellálni tudja a párhuzamos valóságokat, az autonóm és zárt világot, ami írói törvényszerűségeknek engedelmeskedik; a főhősből antihős lesz, aki aszociális, hajlamos a destrukcióra, az abszurdra és a szorongásra – az egzisztencializmus lesz a divat. Az irodalom pátoszát és heroizmusát pedig felváltja az irónia és a „hard-boiled” próza. A magasabb irodalom és a populáris regisztere a horvát irodalomban is messze áll egymástól. A hivatalos elit irodalom és a szubliterális formák mindig is nehezen közelíthetők voltak, igazából talán nem is lehet anélkül közelíteni egymáshoz a kettőt, hogy valamelyik ne sérülne. Goran Tribuson és Pavao Pavličić mégis inkább a szubliterális elemekre támaszkodott – talán precízebb lenne azt mondani, hogy a kettő kontaminálására törekedtek. Dubravka Ugrešić például a Poza za prozu (Prózáért pózolni) című regényében egyesíti a Borges-féle poétikai eljárást a farmernadrágos próza poétikájával, s így a szemantikai jelentésmező szélesebb palettáján válik mozgathatóvá a szöveg. A 70-es évek második felében egy új domináns tendencia jelentkezik a horvát „fantasztikusok” körében: a fantasztikumra és detekcióra épülő regényvilág a valóság felé fordul (természetesen nyomokban megvan még a visszatérés a fantasztikum világához), s egy új dimenzióval bővül: tematikus köreibe beépül például az etikai felelősségtudat. Itt lép be a képbe Pavao Pavličić, akinek számos regénye látott napvilágot. Az Umjetni orao (Műsas) című regényében például a fantasztikus prózáról áttér a detektívtörténetre, ami a morál krízisével foglalkozik. Egy másik regényében, a Krasopisban (Gyöngyírás, 1987) egy, a szerzőhöz eljuttatott kézirat körüli konfliktushelyzetek bemutatásával tulajdonképpen önreferenciális detektívregényt írt; vagy egyik későbbi művében, a Dobri duh Zagreba (Zágráb jó lelke, 1996) című novelláskötetében arról szól, hogy nem az irodalmi klisék hagyatéka/hagyománya, hanem éppen ezek destrukciója válik fontossá; s a regényében kontaminálja a csehovi novella ábrázolásmódját és a tiszta detekció prózájának elemeit.
Nedjeljko Fabrio: Vježbanje života (Város az Adrián, 1990) című regénye abban hasonlítható Miroslav Krleža Közép-Európa témájú regényeihez (de főleg a nagylélegzetű és befejezetlen Zastave (Zászlók) című regényéhez), hogy benne a volt Monarchia területén élők identitástudatát fogalmazza meg, így valójában a Krleža által megkezdett tabló folytatása is lehetne (ezért is nevez/het/i Lőkös István[12] „posztmonarchia-regénynek”). A bachi fugatív és polifón vonalvezetésű, nézőpontváltásokkal megírt regényben stratégiailag fontos helyeken konkrét és fiktív dokumentum-jelleggel egy fiumei (rijekai) soknemzetiségű család (olasz–magyar–horvát) öt nemzedékének történetét látjuk. A regény végére Fiume olasz lakossága végleg arra kényszerül, hogy elhagyja a várost (átjutás/átszökés). S közben a főhős, Parsifal monológja a megszokott környezetét elhagyni kényszerülő, de européer ember önmagát biztató és önnoszogató belső beszéde: „Gyalog nyugat felé. Mindig csak nyugatnak, nyugatnak”, akár egy Márai-műben is megjelenhetne.[13] Az 1997-ben írt Smrt Vronskog (Vronszkij halála, 1998) című regény témája a balkáni konfliktus – pontosabban a Szlavóniában megtörtént kataklizma, Vukovár ostromának ábrázolása. Mindig veszélyt rejt magában a próbálkozás: megírni a tulajdonképpen megírhatatlant, (művészileg) rendezni a káoszt, valahogyan fölébe kerekedni a megoldhatatlannak. Így aztán furcsa háborús regénnyel kell szembesülnünk. A narráció alapvetően egyes szám harmadik személyű, de a fókuszváltások azt eredményezik, hogy a narrátor személye bizonytalanná, vagy inkább sokszólamúvá válik: s a fikció, az aktualitás és a dokumentáció (napi sajtóból részletek, pontos újságcím és dátum, rádióüzenet egy vukovári polgártól stb.), valamint az álom, a mítosz (s a mitológiai lények) keverése a narrációban egy olyan kettős effektet váltanak ki, mintha a háború nagyon távoli, misztikus tájakon és időben történne, ugyanakkor a helyszín(ek) egyértelműen a közelmúlt tragikumára és tragédiáira vonatkozik, amiket nem régen még a napi hírekből olvashattunk. A kiszólásokban[14] is megjelenő metanarratívák egy szokatlan átlépést és időszintézist(?) teremtenek meg: Tolsztoj regényének, az Anna Kareninának főhőse, Vronszkij gróf, miután értesült Anna haláláról, önkéntesként Szerbiába megy, hogy a balkáni háborús konfliktusban vezekeljen a hibáiért(?). A csúsztatást intertextuális eljárások is erősítik: idézés, allúzió és montázs; s mivel az időbeli távolság megengedi, a finom iróniának is helye van – ráadásul a fabriói irónia mindig is végtelenül kifinomult, szinte zenei érzékenységű. Vronszkij tulajdonképpen a 20. század végi Jugoszláviába/Szerbiába kerül, s a diszperz képek szintaktikai láncolatában, az anti-nevelődésregénynek mondható zsánerben, mivel sem a helyét, sem a célját nem találja, édesanyjának a regény végén egy búcsúlevélben arról ír, hogy „rossz az, ha az emberi egyed rááll a történelemre, és a tragédia az, ha egy egész nép hisz a saját történelmiségében és abban a jogában, hogy joga van mindarra, amiket ebből leszűr. Az állam, ahogy az egyén is, abban a pillanatban kezd pusztulni, amikor nem bírja többé elviselni mások szerencséjét.”[15]. A levél megírása után másnap tudatosan az aknamezőre sétál, ahol igazából nem tudjuk meg, hogy meghalt-e vagy sem.
VÉG-ACT
Az alcím nem igazán vég- illetve zárszó, hiszen nincs is értelme egy ilyen jellegű diskurzus végét jelezni, mert meghazudtolná (sic!) mindazokat a premisszákat, amikből ez az intertextuális, -diszciplináris, sokszínű és állandóan változó-formálódó internet alapú (is) irodalomszövet-formál(ód)ás építkezik. A nyitottságnak ugyanolyan fontos szerepe van és szükség lehet rá, akár egy nemzeti irodalom külső körülményekre, illetve önfejlődésére alapozott öntörvényűségére. Azt jelenthetné, hogy az irodalmi folyamat bevégeztetett, befejeződött – természetesen ennek a lehetősége csak nagyon kivételes esetben állhatna fenn. Csak érintőlegesen, de fontos lenne megemlíteni, hogy ebből a hangsúlyozottan szubjektív átkalandozásból kimaradt a dráma és a líra műneméhez tartozó jegyek-jelenségek, trendek, szét-elágazások bemutatása, s kimaradt mindaz belőlük, ami esetleg hatásként, vagy hangsúlyozottan dominanciaként említhető lehetett volna a horvát próza kánonhoz és kísérletező világához tartozó, jelentőssé lett vagy éppen váló folyamatából.
[2] Aki eddigre már megjelentette két jelentős regényét: a Na rubu pameti (Az ész határán) és a Banket u Blitvi (Bankett Blitvában), s készült a nagy Monarchia-regény is, a Zastave (Zászlók). Jelentős alkotói műhelyt hoz létre Zágrábban; s egészen 1967-ig fejtheti ki irodalom- és tudományszervezői tevékenységét. [3] A diáklázadás az 1968-as párizsihoz volt hasonlatos céljaiban, módszereiben és részleges sikereiben. [4] Sokszor felvetődik a kérdés: miért van az, hogy a két irodalom között ennyire gyenge (vagy rossz) az áthallás, hogy ilyen kis mértékben ismeri egymást akár eredetiben, akár fordításban olvasva, amikor a hosszú együtt- és egymás mellett élés során rendszeres (nem egy esetben baráti) kapcsolat is volt a két nép irodalmi alkotói között? [5] Akár horvát nyelvű előadást színházban (például Pécsett), akár magyarra fordított horvát színdarabot Budapesten, Pécsett. [6] A horvát irodalom „háborús generációjának” tagja, s ide tartoznak még Vjekoslav Kaleb és Ranko Marinković. [7] Az idézet a regény 96. oldalán található, s a nyersfordítás a tanulmányszerzőé. Reč i misao, Beograd, 1986. [8] Az idézet a regény 98. oldalán található, s a nyersfordítás a tanulmányszerzőé. Reč i misao, Beograd, 1986. [9] A regénynek az a sors jutott, hogy a megírás évétől 1950-től egészen 1997-ig, a mindenkori hivatalos irodalmi kritika „megfeledkezett” róla, igazából nem volt hajlandó tudomást venni ill. nem beszélt róla, s az olvasók is úgy tettek, mintha nem tudnának róla. Csipkerózsika álmából a regényt az író halálának 30. évfordulójára tartott szimpóziumon néhány elhangzott tanulmány ébresztette, amik éppen a regény újszerűségéről és modernségéről szóltak. [10] Ide sorolható Stjepan Čuić, Goran Tribuson, Dubravka Ugrešić, Pavao Pavličić, Dubravko Jelić-Bužimski. [11] Azért fontos hangsúlyozni a prózát, mert mellette megjelentek az úgynevezett „ofovci” költők, akiknek költészetét „off-pjesništvo” (off-költészet) néven jegyzi a horvát irodalomtörténet. Ők azok, akik az intézményesített irodalommal szembefordultak. [12] Lőkös István: A horvát irodalom története, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. [13] Márai: Kassai polgárok című drámájában a nyitójelenetben szintén az önidentitás és a kultúra-identitás gondolatai hangzanak el, s benne az európaiság: „Mindig nyugatnak menj…” [14] Például amikor az egyik kórházi beteg arról beszél Vronszkijnak, hogy a szerzőnek szüksége lesz a regényhez erre a levélre, amit éppen most írt, és szeretné a grófra bízni, hogy juttatná el neki; vagy egy másik esetben, amikor ugyanez a beteg – egyébként a háborúban sérült meg –, továbbra is a kórházban, így szól Vronszkijhoz, hogy „Olvastam Tolsztojt, s mindent tudok önről és Annáról is…”). [15] N. Fabrio: Smrt Vronskog, 151. old. Tovább a szerző A perifériáról a centrum második kötetében megjelent írásához:
|
|
|
Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk. |
||
