Gátai Zoltán

A 90-es évek

ELSŐ (TALÁN FELESLEGES?) FÖLJEGYZÉS

Amikor az irodalmi játék elkezdődött, vagy talán pontosabb lenne azt mondani: mielőtt elkezdődött volna, az volt a benyomásom, hogy milyen könnyű, milyen áttekinthető és világos. Olvasni kell mások szövegeit, s ahol intuitív vagy kézzelfogható kapaszkodó jelentkezik, ott rácsimpaszkodni, új bogot kötni vagy talán csak éppen elengedni egy-egy szálat… Persze, a feladat bonyolultabb: szabályok vannak/nincsenek; késztetés van/nincs arra, hogy az általunk felvállalt irodalmi kontextussal a játék része(sei) legyünk. De honnan irányíttatik a játék, s mi pontosan a játék menete? Össze- vagy szét-, egymásra vagy egymásba írni? Hiszen az olvasó először a bőség zavarával szembesül, majd felteszi a kérdést: lehet-e és kell-e elvonatkoztatni vagy lehet-e és kell-e szétszedni? S utána mit lehet vagy kell összerakni? (Kicsit blaszfemikusan azt is mondhatnám, olyan ez, mint amikor a kíváncsi kisgyerek szétszedi a kezébe adott órát, hogy megnézze: mi is az idő? Majd belátja, hogy ez a kérdés ilyen formában megválaszolhatatlan). S egyáltalán: van-e, kell és lehet-e? S hogyan hozható létre a szemioszféra különböző szintjeinek szöveg- kulturális szimbiózisa? Úgy, hogy olvasunk, hogy folyamatosan 'egymást' olvassuk?

Ha szabad erősen szubjektívnek lenni, akkor most arról szeretnék írni néhány szót, mit vártam az első írások megjelenésétől. Azt, hogy ki fog derülni valamifajta 'regionalitás', ami számomra azt mutatná, hogy az egymás szomszédságában egzisztáló irodalmak erős kölcsönhatást mutatnak: átolvasás, fordítás, film vagy színház formájában. Talán még az is belefér, hogy esetleg egymásra/egymásba épülő intertextuális szövegek jelentkeznek; vagy bizonyos sajátos motívum(ok) továbbgondolása; vagy éppen egymástól független, ám hasonló vagy azonos téma kerül feldolgozásra. A horvát és a magyar irodalom az általunk megjelölt periódusban nem mutat ilyen jellegű kapcsolódási pontokat. Így jött a következő premissza: talán érdemes azt vizsgálni, van-e valami közös 'mező' a szláv irodalmakban? Elképzelhető-e a nemzetkarakterológia mentén megrajzolt mentalitás-rokonság, más hasonló mentalitású irodalom vagy irodalmak rokonsága? Elképzelhető-e, hogy a szláv lelket, bárhol is éljen, hasonló dolgok érdeklik, s azokra hasonló vagy azonos válaszokat teremt? S azt kellett belátnom, hogy a kötetben megrajzolt személyes olvasástörténetek ezt a premisszát sem igazolják.

Nekem nem lehet feladatom minősíteni, jól van-e így, ahogy van vagy nincs. Azt kell belátnom, hogy azok a premisszák, amiket előzetesen megfogalmaztam magamnak, nem működnek, nem ilyen formában működnek. Természetesen mindez kihatott arra is, hogy milyen módon szerkesszem meg a szöveget, milyen úton próbálkozhatok elindulni, azaz milyen utat vélek (bele)látni az olvasás mezsgyéibe. Ezért választottam azt, hogy tovább írom azt, amit elkezdtem, s ahol erre módom nyílik, utalok a kapcsolhatóság(ok)ra, a sejtésekre.

A DRÁMAI SZÖVEGEK A 90-ES ÉVEKBEN

A horvát drámairodalomban a 90-es években kezdi új diadalútját a dráma. Nem mintha addig nem jött volna létre kánont teremtő mű (Ivo Brešan: Paraszthamlet[1] – Predstava Hamleta u selu Mrduša Donja, 1971), de valahogy nem tudott igazán megerősödni a drámaírás, nem alakult ki egy permanens jelenlét, hanem inkább az üstcsóva-elv formájában kell elképzelni (ahogy például Ranko Marinković: Glória [Glorija] című drámáját is). A fordulat a 20. század utolsó évtizedében történt meg, amikor Miro Gavran[2] 1990-ben megteremti a „Modern horvát dráma” [Suvremena hrvatska drama] című projektet, valamint a Teatar itd. nevű kísérleti színházat. Már a következő két évben közel húsz drámai szöveg kerül ősbemutatásra vagy jelenetező felolvasásra – természetesen fiatal szerzőkről van szó, akik közül néhányan majd éppen ennek köszönhetően kiemelkednek, s lesznek ennek az évtizednek jelentős alkotói. Tehát színre kerül a termékeny drámaírók új nemzedéke. A drámaírás fellendülését még egy jelenség erősítette: Miro Gavran megindítja az Áradás [Plima, 1993] című folyóiratot is, amely célul tűzi ki, hogy fiatalok (nem egy esetben gimnazisták) drámai szövegeit jelenteti meg (emellett azonban kisebb mennyiségben prózai szöveggel is jelentkezhetett ugyanez a korosztály). Ekkor nyílnak meg a nagyobb színházak is a fiatal szerzők előtt, hogy előadások formájában ellenőrizhessék ötleteik életképességét.

A drámákat műfaji-stilisztikai-tematikai sokféleség jellemzi. S a 90-es évek irodalmi játékossága és szatirikus hangvétele, ahogy ezt a magyar drámák esetében például Garaczinál láthatjuk. Talán a sort Miro Gavrannal kellene kezdeni, aki nagyon sok időt tölt színházi próbákon, ahol megtapasztalja a dialógus és a jelenet ritmikai összefüggéseit, s maga is gyakran javít a dialógusokon, hogy azok valóban 'élők', a mai ember számára élvezhetők legyenek. Egyik érdekes drámája Kreón Antigonéja [Kreontova Antigona, 1984], ahol is az ismert hősöket mindennapi szituációba helyezi, így próbálva ki azok életre termettségét. A Freud doktor pácienseit[3] [Pacijenti doktora Freuda] eljátszották a Pécsi Nemzeti Színházban  1997-ben; volt horvát és magyar nyelvű előadás. A műben szintén ismert személyiséget helyez váratlan szituációkba, s azt firtatja: az adott (kisemberekre jellemző) problémákra milyen választ tudna adni, így teremtve meg e fanyar hangú komédia világát. Feltétlen meg kell említeni Pavo Marinković: Filip Oktet és a varázsfuvola [Filip Oktet i čarobna frula]című művét, amelyben az eredeti történet csak alap, s a szerző erre építi fel a maga sztoriját – megvalósítva ez által az új és az eredeti szöveg játékos egymásra/egymásba épülését, textus és intertextus játékát.

Érdekelne, hogy P. MÜLLER PÉTER milyennek tartja a horvát dráma magyarországi recepciójának lehetőségét? Lát-e módot arra, s mi lehetne az, hogy a magyar recepció és színházi élet közelebbi képet kaphasson déli szomszédaink mai drámairodalmáról?

A NOVELLA A 90-ES ÉVEKBEN

A legnagyobb léptékben és a leggyorsabban talán a novella fejlődött a horvát irodalomban. Mint ahogy a bevezetőmben írtam, arra számítottam, bizonyára különféle átjárások lesznek a szomszédos népek irodalmában, amelyek hatnak egymásra, s ez a hatás kivehető lesz a horvát meg a magyar irodalom novellisztikájában is. Ám mindez egészen másképpen szerveződött. Raymond Carver hatása a horvát irodalomban nagyon meghatározó. S a horvát „karverovci” (Carver-követők) az amerikai prózairodalom újításait tanulják, nem is tudván róla, hogy a szomszédos magyar irodalomban ugyancsak jelen van…

A horvát novellisztika ilyen arányú 'bumm'-jához a gyökereket a 80-as években kell keresni, amikor 1983-ban a „Lendület” [Polet, 1983] című ifjúsági lap irodalmi pályázatot hirdetett meg: „29 sorban 64 történet” [64 priče na 29 redaka], majd ugyanezzel a címmel még ez évben kötetben is kiadja ezeket a 'mikroszövegeket'. A novellákat a narratív perspektívák, szekvenciák és eljárások gyors váltogatása jellemzi, mint ahogy ezt a videoklipekben megszoktuk. Ezt alapozza meg a lecsupaszított narráció: nincs a megszokott módon értelmezett leírás, jellemrajz, nincsenek epizódok, kommentárok. A mikrodialógusokon alapuló történet gyakran poénnal zárul, s ez retrospektíve humorosan vagy ironikusan újraértelmezi a történetet. MITJA ČANDER hasonló jelenségeket rögzít a szomszédos szlovén irodalomban. Közös témáknak látszanak a szerelem, az urbánus- perifériális léthelyzet, megjelennek a szürrealisztikus társítások. A nyelvezet regisztere az artisztikus-esszészerűtől a trágár utcai beszédmódig terjed; a horvát irodalomban mindehhez a városi – a nyelvi tagolódás szintjén is determinált – szleng is nyomatékkal bír, hiszen mindazon túl, hogy városi beszédmódot rögzít, egyben területi-városi tagolódást is jelez.

Ehhez a csoporthoz kell még számítani a „Quorum”[4]folyóirat köré verbuválódott fiatal szerzőket, köztük ismételten Miro Gavrant, aki megírja az Elfelejtett fiam [Zaboravljeni sin, 1989] valamint a Hogyan törtük lábainkat? [Kako smo lomili noge, 1995] című regényeket, emellett a Sok minden van a fejemben [Svašta u mojoj glavi] című – talán gyermekeknek szánt – novelláskötetet. A másik jelentős alkotó Delimir Rešicki, aki Boldog utcák [Sretne ulice, 1986] címmel verseskötetet, majd Sagrada Familia [1993] címmel novelláskötetet ad ki. Ez utóbbi kötetnek az az érdekessége, hogy a különös képi és hangzásvilágú novellák után letisztult, az evidenciákra épülő versek következnek, amiket ő maga Appendix-nek nevezett. (Nem egy novellaíró vagy költő dalszövegeket is írt rockegyüttesek számára, Delimir Rešicki is közéjük tartozik).

A 90-es évek a háborús valóság évei, aminek irodalmi megnyilvánulása a dokumentarizmus, az 'igaz' történetek, a tanúságtétel, az önéletrajzi vallomások. Ennek regényesült formájáról az előző írásban próbáltam képet rajzolni, amikor Nedjeljko Fabrio: Vronszkij halála című regényéről szóltam. Ebben a szakaszban a novellát helyezném fókuszba, s azt a kísérletet, ami a 2003-ban megjelent novelláskötettel történt, tudniillik, hogy próbál egy átfogó és jellegzetes képet adni a 80-90-es évek horvát  prózairodalmáról  úgy,  hogy közben  spektrumként  megmutatkozzanak a már tovább mutató jelek is.

A novelláskötet címe: Meztelen város [Goli grad, 2003], 17 szerzőtől 45 novellát közöl[5]. „Azon szerzők szövegei kerültek bele, akik a két évtized során jelentek meg vagy affirmálódtak; úgy, hogy ez idő alatt legalább egy bemutatkozó prózai kötetet megjelentettek. Akkor is, ha a 'rövidtörténetes valóságot' aktívan közel ötven prózaíró formálta, úgy vélem, hogy a 17 beválasztott szerző hűségesen képviseli a presztízst képviselő poétikai modelleket, prózai stratégiákat, stílusokat, sőt az irodalmi trendeket és divatokat…”[6] (A kötet szerkesztője, Krešimir Bagić ír így az előszóban.)

A válogatás pontosan kijelöli azokat az időbeli és térbeli koordinátákat, amelyek mentén jól láthatóvá lesz az a tény is, hogy a háború nem tűnhetett el, nem tűnt el nyomtalanul az emberekből. Akkor sem, hogyha a történetekből is érezhető: nem lép(het) elő főszereplővé, mégis, búvópatakként, dominánssá tud válni. Ugyanis a háború, ha a fikcionálás tárgya lesz is, leggyakrabban a történetek szubtextusaként jelentkezik, s ezt a szubtematikát éppen a műfajok „fluid diszkurzivitása” (Krešimir Bagić) jellemzi. Határozottan értékhangsúlyossá válik néhány műfaj: anekdota, önéletrajzi karcolat, naplófeljegyzés, esszé, (tan)mese, parabola, újságtörténet, edukatív gyermektörténet, tudományos glossza.

Különösen varázslatos írások is akadnak a válogatásban, hol parabolisztikus megformálásban, mint például Davor Slamnig: Homokkirályok [Pješčani kraljevi] vagy Edo Budiša: A titkok üzlete [Prodavaonica tajni]. Nagyon rokonszenvesek számomra az esszészerű szövegek, mint Boris Gregorić: Orosz szerelem [Ruska ljubav] című írása. Ugyancsak tőle az örkényi egypercesek világához hasonlítható néhány történet, például az Este a Pigalle-on [Večer na Pigalleu], a Gramatika Westerna, a Snob, a Kövér tyúkok [Krupne koke]. Szürreális szerkesztésű, különös időmontázsokat alkalmazó – a többi novellához képest kicsit hosszabb – történet Delimir Rešicki Varázsmese [Bajka[7]] című novellája. Nekem ez az írás a legkedvesebb, mert ebben a történetben összegeződni látszik a 80-as évek közepének–végének irodalmi hangulata és kifejezésmódja: az illúziókba, a képzeletbe szabadon 'kiránduló' történet váratlan és multikulturális allúziókkal, olyan társításokkal, amelyek meghökkentenek vagy éppen érzelmileg megérintenek, a hangulatkeverés és kihagyásos szerkesztés, a filmallúziók és -montázsok – mindaz, ami a posztmodernhez kapcsolható.

Megkerülhetetlen figura Zoran Ferić, aki a mai horvát novellisták közül talán a legnépszerűbb. Két jelentős kötete a Walt Disney egérfogója [Mišolovka Walta Disneya, 1996] és az Angyal leshelyzetben [Anđeo u ofsajdu, 2000]. Artisztikus-mimetikus történetek az övéi, de ezekre groteszk és fekete humorú építményt rak. Teszi mindezt úgy, hogy közben nem retten el a morbid, bizarr, perverz vagy éppen abszurd ötletektől. Történetei így állandóan a valóság határain, határhelyzeteiben lebegnek, s a novellák hangulata gyakran a fantasztikum és a varázsmese világába ragad el minket. A válogatásban szereplő novellája a Blues a piros kiütéses asszonyhoz [Blues za gospođu s crvenim mrljama]. A történetben szélsőséges léthelyzetben látható viselkedésmintákat jelenít meg. Egy HIV-vizsgálatokat végző klinikának a várótermében vagyunk, ahol sokféle alak megfordul, beszélgetnek, gyanakodnak, „besorolják” a betegeket. Ebben a légkörben jelennek meg morbid fordulatok, beszélő nevek, nem várt váltások, amiket még dalbetétek is kiegészítenek, akárha Brecht songjai…

A REGÉNY A 90-ES ÉVEKBEN

Önértelmezésként a horvát irodalom úgy látja, hogy a leggyengébb pont a 90-es években éppen a regény irodalma volt, egészen pontosan „krízis”-ről beszél (Krešimir Nemec).

Úgy gondolja, annak ellenére, hogy született jelentős regény is, a vele szemben támasztott elvárásoknak nem tudott maradéktalanul eleget tenni. A regény megosztott, leginkább a piac elvárásaihoz igazodik. Az elit- és a tömegkultúra megváltozott helyzete eredményeképpen a horvát irodalomban a próza sokműfajú lesz: a kriminalisztikus és a kaland-regénytől a horrorig és a pornóig terjed a skála. Az alaphangot azok az írók adják meg, akik a 70-80-as években jelentkeztek. Így például Pavao Pavličić, Goran Tribuson és Zvonimir Majdak; hozzájuk társul még néhány fiatal író, akik hajlandók a próza által kínált eszköztárral kísérletezni, mint például Emil Strok, Dinko Lucić, Dejan Šork és Jurica Pavičić. Ez utóbbi Gipsz birkák [Ovce od gipsa] és Vasárnapi barát [Nedjeljni prijatelj] címmel írt nagy sikerű városi thrillert.

A 90-es években jelentősen előtérbe kerültek a nem-fikciós regények, ezek főleg a háborúról szóltak, bennük a szerző leginkább mint szemtanú vagy kommentátor jelenik meg. Így közeledünk az „igaz regények”-hez avagy a krónikához-dokumentumregényhez.

Itt említem meg Alenka Mirković 91,6 Mhz című, megrázó hangvételű, a zsurnalizmus jegyeit is magán viselő regényét, amely Vukovár elestéről szól. Hasonlóképpen erőteljes Veljko Barbieri: Aki felgyújtotta velem a kukoricást [Tko je sa mnom palio kukuruz] című regénye, hiszen a szerző testközelből élhette meg a harctéri eseményeket. A háborús eseményeket tematizálja Igor Petrić: TG5 című regénye, amelyik Norman Mailer Vietnámról szóló háborús regényeire emlékeztet minket. Különös posztmodern regény Ludwig Bauer: A varázsfuvola partitúrája [Partitura za darobnu frulu] című intertextuális eljárással megírt s a zenemű kódjain alapuló regénye. Ide tartozik a már említett Vronszkij halála (Nedjeljko Fabrio) is. Érdekes látni, hogy GILBERT EDITnél is esik szó párjátékról, ahol folytatásra lel új formában egy korábbi történet. A Vronszkij halála ugyancsak ilyen játékra helyezte poétikai eszköztárát.

A történelmi regény életképesnek bizonyult még a kataklizma idején is. Úgy tűnik, hogy ez a műfaj az érettebb prózaíróknak áll jobban (Ivan Aralica, Višnja Stahuljak, Ivo Brešan, Goran Tribuson). Már létezett az a történelmi regény, amelyik nem idealizál-patetizál, s benne a nemzeti öntudat humoros és ironikus hangvételben jelenítődik meg. Érdekes hozzátenni, hogy e regény [Ivan Kušan: Medvedgrad galambjai – Medvedgradski golubovi, 1955] befogadása is valamikor a 90-es évekre érett be. Talán nem érdektelen megemlíteni egy másik művét is [A 100 legnagyobb lyuk – 100 najvećih rupa, 1992], amely parodikus persziflázs erősen erotikus töltettel. (Karinthy Frigyes „Így írtok ti…” című kötete hívódik elő a nyomában a tudattalanból).

A történelmi regény eltérő szerepkörben is megjelenhet – eszközeként a politikai elszámolásoknak, ahogy Ivan Aralica: Ambra i Fukara vagy A fájdalmas anya [Majka Marija] című regényeiben is. Az utóbbi azért is érdekes, mert fordított példája annak, amit GILBERT EDIT az orosz irodalomról írt, amikor arról beszélt, hogy ugyanarról a tárgyról szólnak másként, de „azonos létstruktúrából”.[8] Ebben a regényben Aralica a hagyományos realista regényre jellemző, de polifón-divergáló narrációban abból a hasadt helyzetből támadó dilemmát és fájdalmat igyekszik megragadni, amikor is egy anyának két fia más-más politikai meggyőződésű, s ebből következően ellentétes oldalon áll. A második világháborúban mindkettő meghal, az anya pedig szegénységében a virágot egyik fiának sírjáról a másik fiának a sírjára viszi. Végül sejtetéses technikával kiderül: volt még egy fia, aki disszidált, s most haza készülődik, s titokban visszavásárolja a családtól politikai okokból erőszakkal eltulajdonított földeket, házat. A 80-as évek végén járunk…

A horvát regénytörekvések még messzebb nyúlnak vissza, régi regényműfajokat is felelevenítenek. A gótikus regényt: Goran Tribuson: Elsüllyedt temető [Potonulo groblje] vagy éppen a pikareszk regényt: Ivo Brešan: Egy jellemtelen ember vallomásai [Ispovijedi nekarakternog čovjeka].

S hogy a horvát irodalom ma már nem szűkölködik a humorban, jól mutatja, hogy Ante Tomić: Mi a férfi bajusz nélkül? [Što je mušarac bez brkova], illetve Semmi sem lephet meg minket [Ništa nas ne smije iznenaditi] címmel két humoros regényt is jegyez, amelyek mindmáig nagyon népszerűek.

A női érzékenység mély nyomo(ka)t hagy a horvát irodalom korpuszán. Felismerhetők rajta a nőiség látomásainak lenyomatai: az érzékenység, a képzelet és a lélekrajz. A 90-es években a női regény szívesen menekül a gyermek- vagy ifjúkorba, vagy elidőz bizonyos traumatikus emlékeken, tapasztalatokon, esetleg éppen az olvasóval osztja meg titkait – Višnja Stahuljak: Emlékek [Sjećanja], Julijana Matanović: Miért hazudtam nektek [Zašto sam vam lagala].[9] Ám észre kell vennünk, hogy hasonló témákon szeretnek elidőzni a férfi prózaírók is, amint ezt Pavao Pavličić: Šapudl, Goran Tribuson: Korai napok [Rani dani], Fű és gaz [Trava i korov] című regényei is mutatják.

FAK

A 90-es évek egyik újítása megtalálni azt a marketingstratégiát, amely népszerűsítené az irodalmat és megnyerné az olvasóközönséget. Ennek a kísérletnek jelölése a fenti betűszó, és nem a hasonlóan ejtendő vulgáris angol szó. Kibontva azt jelenti, hogy Alternatív Irodalmak Fesztiválja (Festival Alternativne Književnosti), s 2000 tavaszán született meg, később módosult; „A” (szintű) Irodalom Fesztiválja lett belőle. Ez tulajdonképpen az írók informális társulása, amely nyilvános felolvasásokat és könyvbemutatókat szervez és tart. Ezeken a fesztiválokon és turnékon az írók barátkoznak, felolvassák a közönségnek az írásaikat, amire a közönség reagál, esetleg szurkol valamelyik írónak az éppen kialakult parázs vitában, mint egy antik drámai előadáson. Az írók, szervezők önreklámot tartanak, egymás írásait nyilvánosan bírálják, akár napilapokban (a társulás többsége újságíró is). A csoport alapelve a nyitottság, s így maga köré gyűjti a különböző korú és (próza)poétikájú szerzőket.

Mára már a kifáradás jelei mutatkoznak, egyesek elhagyják a csoportot, mondván, egyre inkább egy zárt kör médiapropaganda-gépezete. De a kifáradás jelensége mellett vagy éppen ellenére (?) ennek a csoportnak sikerült bizonyos nyugtalanságot vinni a horvát szellemi életbe, s próbált utat találni az író–kiadó–olvasó háromszöghöz.

A horvát irodalom /olvasás/mezsgyéin – egy közép-európai kisebbségi olvasat lehetséges módjai

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely „A nemzeti irodalomtörténet-írás módszertani hagyományai és mai lehetőségei” című NKFP 50/130 projekt, a PTE BTK „A modernitás alakulástörténete” elnevezésű doktori iskolája, a PTE BTK magyar szakos diplomás levelező képzése és Pécs Város Önkormányzatának „Pécs – Európa Kulturális Fővárosa” alapja támogatásával jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.