Gállos Orsolya

SZLOVÉN ZARÁNDOKOK MISZTIKUS UTAZÁSA

„Annyi erőtartaléka azért nincsen, hogy egyszerre tápláljon centrumot és perifériát.”

Nádas Péter: Párhuzamos történetek.[1]

Barokk volt a munkacíme a szlovén Drago Jančar 2000-ben kiadott Katarina, pav in jezuit című regényének, amely Katarina, a páva és a jezsuita címmel 2006-ban jelent meg Pécsett, a Jelenkor Kiadónál. A legismertebb mai szlovén szerző 1981 óta olvasható magyarul.[2]

Drago Jančar (1948) a krajnai, karintiai és stájeri szlovénok hétévenkénti kölni zarándoklatáról, vagy ahogy Köln am Rhein neve a szlovén vallásos folklórban élt, Kelmorajn búcsúsairól írván a nagy szöveget akarja létrehozni, mely a világ (itt a szlovén kozmosz) totális képét mutatná fel. Szándékában és a megírás idejében, egyéb körülményeiben emlékeztet egy hasonló korú másik szerző ugyanekkor teljesített vállalkozására. Nevezetesen arra, ahogyan Esterházy Péter Harmonia Caelestise készült el, mint a múltat (s benne erőteljesen a barokkot) megjelenítő nagy mű, bizonyos előképek után, az 1990-es években. Mindketten pályájuk delén, az ezredforduló évében, a 2000. évben léptek könyvükkel a nyilvánosság elé. Drago Jančar az 1756� közötti időszakra teszi a cselekményt: az osztrák-porosz örökösödési háború kezdetét és a jezsuita rend betiltását jelzi a két évszám.

Az út- és az utazásmetaforika a kezdetektől fogva mélyen meghatározza az európai kulturális öntudatot – figyelmeztet Faragó Kornélia.[3]

„Az utazástörténeteket ilyen értelemben a várakozás-keltés mechanizmusai szervezik. A megértés utazásformája mindenkor egy szilárdan rögzített és relatíve szűkös kulturális horizontnak az individuális kiterjesztése, átlépése, határainak átrajzolása. Az utazás-elbeszélés diszlokációs poétikai eljárásai tudják a legerőteljesebben megjeleníteni a kultúraköziség létélményét.”[4]

Jančar peregrinusait falujuk templomában készíti fel a plébános, megáldja a ljubljanai hercegérsek, majd útra kelnek. Sokszor ismétlődik ez a pár szó: »elindulunk, útra kelünk, megyünk, nekivágunk« Krajna, Karintia, Salzburg környéke, a Duna felső medencéje, Bajorország, Szilézia mint kerülőút, Köln am Rhein útjuk állomásai, majd ugyanez visszafelé.

„Útnak indulunk, Köln am Rheinba vagy ahogy a szlovén zarándokok mondják, Kelmorajnba, ahol ott az Aranyláda a szent ereklyékkel, mire a riadt fejek fölhorgadtak: Kelmorajn. Ott az Aranyláda. Az Aranyláda, mindnyájan, akik azon az éjszakán ott voltak a templomban, látták a ládát. Egyszerre ott lebegett a templom hajója közepén, a fejük fölött, a füstölő felhőibe burkolva. A Vörös-tenger, mondta Janez plébános, ez a zarándoklat átkelés a Vörös-tengeren, vándorlás az ígéret földjére, ez maga a kinyilatkoztatás a Sínai-hegyen, találkozás a pusztával, a zarándoklat a régi életmód elhagyását jelenti, az isztriai ördögök elűzését, a zarándoklat nem más, mint utazás az üdvösség felé, szenvedés, elmélkedés, megtisztulás és felmagasztalás, alleluja! A végén mindenki részesül az arany, a tömjén és a mirha áldásában. Az emberek elkábultak az éjszakától és a plébános szavaitól. És amikor azt mondta, Vörös-tenger, átkelés a Vörös-tengeren, a fejük felett a ködfelhőkben felragyogott az Aranyláda.”

Drago Jančar úgy formálja meg a nagy zarándoklat történetét, mint hőseinek exodusát, mint a zsidó nép útját az ígéret földjére. Ez itt Kelmorajn, ahol beáll az égi béke, és az élet elnyeri teljességét. A régi világ nyomasztja őket, el kell hagyniuk, elmenni valahova messze. Faragó Kornélia szavai szerint hajtja őket „Az egzisztenciális megoldás: el innen!... Különös egzisztenciális kombinálódások, összefonódások és függőségek késztetik útra a távozót, és a külföld utópiája...”

Több egybehangzó véleményt is lehetne idézni arról, hogy valójában minden útirajzolat kettős utazás, valós és mentális is egyben, hogy az utak az önkimondás áttételességéről szólnak, s befelé vezetnek, úgymond az önmegismerés magaslatai felé. Az útvonalak mint arcvonások rajzolják az önértést, a „látható csupán ablak a láthatatlanra”, minden út „az önmegismerés Alpesei felé” visz. „Aki messze földön utazik, saját lelkét is bejárja. Ez a ráadás a legfontosabb.”[5] Vöő Gabriella írja, hogy az amerikai nyugat felé vándorlások regényeiben is él az új ígéret földjének, az új Jeruzsálemnek a keresése (VÖŐ P/C 2; 149). Amerikában Nyugat a vándorlások áhított célpontja, az óvilágban mindaz, amit Nyugat-Európa képvisel.

A szlovén irodalomban gyakorta ábrázolják az egyén, sőt az egész közösség középpont felé való törekvését vagy az abból való kivettetését. Ez a középpont maga Nyugat-Európa: Drago Jančar műveiben pl. a bevehetetlen, jól őrzött Augsburg vára,[6] az ereklyéket őrző kölni dóm a Katarina, a páva és a jezsuita című regényben, vagy Lojze Kovačič szülővárosa, Bázel, ahonnan a sors a szerzőt a Balkánra veti.[7]

Jančar regényének első jelenete Katarina szobájában játszódik. A szoba szinte fogva tartja a lányt, tere kitárul a házra, a környező birtokra, Ljubljanára, de még mindig nem elég tágas. Katarinának el kell indulnia az útra, mely „az Európai kontinens széles hasán keresztül vezet”.

Valahol a kontinens közepén, Landshut német városban törik meg a szereplők útja, történik ez a központi, a 25. fejezetben: a zarándoklat eddig a cél felé tartott, itt szétszóródnak a peregrinusok, a zarándokrituálé ciklikussága is megbomlik e ponton.[8] A szimmetrikus építkezés, a részletek ismétlődése a fejezeteken belül olyan rejtett ritmust ad a szövegnek, mely az örök építkezésre, a katedrális építésére emlékeztet.

Különös, kikkel azonosítják az alsó-ausztriai, pontosabban krajnai (szlovén) zarándokokat ebben a korban. Érdekes számunkra, hogy a hazánk területéről érkezők nagy száma miatt német földön magyar zarándokoknak nevezték a sok száz főből álló tömeget, amely a Rajnán felhajózva jutott el a vágyott városba.[9]

„A német vidékeken is egyre kelletlenebbül fogadták hétévente a magyar zarándokokat, ahogyan felületes földrajzi ismereteik folytán a szlovén tartományokból érkező búcsúsokat nevezték, azokban a városokban is, amelyekben valaha szívélyes vendégszeretetben részesültek. [...] Kölnben és Aachenben legutóbb már a városi csendőrséggel várták őket. Ezek már nem azok az idők voltak, amikor szlovén nyelvű útmutatót nyomtattak nekik, Magyar zarándok címmel. Magyar vagy krajnai tehát nekik egyre ment, tömegek özönlöttek Keletről szent ereklyéikhez – ki tudott közöttük különbséget tenni! És egyre jobban hasonlítottak is egymásra.”

Kik azok, akik hétévente felkeresték Köln városát a Rajna partján:

 „...áradnak Kelmorajn felé mindenhonnan a zarándokok csapatostul [...] Jönnek krajnaiak és stájerok, magyarok és lengyelek, franciák és hollandok, szír szerzetesek is, francia zsonglőrök, magyar cigányok, compostelai peregrinusok, jeruzsálemi pálmások, német kőművesek és ír muzsikások és mindannyian mindenfelől a Kelmorajnba való búcsújárásra készülnek, ott a lánc, amellyel szent Péter volt megláncolva, ott a botja, a tövis Krisztus koronájából, keresztjének szöge, szent Sebestyén csontjai és szent Bertalan bőre, meg arany kelyhek és szent miseruhák...”

A középkortól kezdve három nagy úti cél lebeg a keresztény ember előtt: Jézus sírja Jeruzsálemben, Szent Péteré Rómában és Szent Jakabé Santiago de Compostelában. Drago Jančar 1992-ben költői szépségű novellát szentelt Czillei Ulrik compostelai zarándoklatának.[10] A zarándoklat, a vezeklés és a sors beteljesedésének összefüggései régtől foglalkoztatták.

E három kegyhelyhez rangban közel áll a kölni dóm, a Duna és a Rajna víziútjain ez a legelérhetőbb a közép-európai búcsúsok számára. A kölni dómban őrzik a három királyok csontereklyéit. Azon kiváltságos földi személyekét, akik felismerték a megszületett Jézusban a megváltót, és ezt hírül adták a világnak. Köln tehát így Isten földi jelenvalóságának megtestesülését jelképezi a peregrinusok számára.

Ezért vállalták az emberek a nehéz és kockázatos utat, melyről sokan soha sem tértek haza. A hét évenként útra kelő zarándokok levezekelték bűneiket, és főbűnökért, még gyilkosságért is bűnbocsánatot nyertek. Noha gyülekezőhelyek és zarándokszállások várták őket mindenütt egynapi járóföldre, a zarándoklat viszontagságos kalandok sorozatát jelentette. Jančar krajnai szlovén peregrinusai átkeltek az Alpokon, a Dunához érve csatlakoztak a Habsburg birodalom más részeiből, főként Magyarországról érkező zarándokokhoz, s velük léptek a német tartományok földjére.

„...minden hetedik évben fogta el különös nyugtalanság, mint valami lázzal járó járvány Alsó-Ausztria vidékein a vallásos embereket, hogy elhagyják paraszti és polgári hajlékaikat, családjukat, felelősségteljes munkájukat, és gyalog nekivágjanak a távoli, bizonytalan és veszélyes útnak.”

[...]

„Az itteni hívek régtől fogva zarándokoltak, századokon óta, a szájhagyomány és a püspökség legrégebbi feljegyzései hírt adnak a Magyarországon és Törökországon áthaladó szentföldi zarándoklatokról, hírt adnak a százötvenek csoportjáról Ljubljanából, akik közül csak kilencen értek el Jeruzsálembe, a Szentsírhoz, az összes többit leöldösték vagy rabszolgaságba hurcolták a törökök és az arab kalózok; jártak Rómába és a messzi Compostelába, gyalog, hónapokon, néha éveken keresztül, a Czillei[x1] [11] grófok gazdag kísérettel vonultak, hogy bűnbocsánatot nyerjenek rettenetes bűneikért, a gyilkosságokért és a hús, a bírvágy meg a hatalomvágy szörnyű mohóságáért; egyszerű parasztok járták véresre a lábukat, rettentő messzeségekbe mentek el zarándokcsuhában, bottal és a csuhára varrott kagylóval [...] A katolikus Anyaszentegyház büszke lehetne a Alsó-Ausztriában élő szent szláv népére[...] Tudhatnák, hogy egyedül az itt élő nép nevezte el e szent utazásokat, búcsújárásokat a szent városról [...] Rómáról rómázásnak. Időtlen idők óta rómáznak, időtlen idők óta sok a bűnük és sok búcsút járnak, minél több a bűnük, annál hosszabb és nehezebb zarándoklatokra indultak, olyan mély volt ezekben az emberekben az égi királyság iránti vágy, ahová egyszer hazatérnek, hogy ez méltó volt a tiszteletre, el kellett látni áldással és jó tanácsokkal.”

Jančart régóta izgatja ez a kor, tulajdonképpen első nagy áttörést jelentő könyvétől, A gályarab (Galjot, 1978) megírásától kezdve: a török fenyegetés elmúltától, a I. Lipót és Mária Terézia uralkodásáig illetve a nagy francia forradalomig tartó időszak. A modern kor kezdete ez, amikor a régi értékek, mint a papi rend, a lovagi erények, női tisztaság már elavultak, újak azonban nem léptek a helyükre. Ezeket az értékeket a szereplőknek meguknak kell megtalálniuk, ez a modern kor parancsa, kérdés, hogy megtalálják-e, mint ahogy kérdés az is, eljutnak-e Kelmorajnba, ahol részesülhetnek a feloldozásban és meglelhetik lelki békéjüket. Útkeresésükért mind a hárman súlyos árat fizetnek.

Bizonyos előképe volt ennek a könyvnek Drago Jančar eddig legjelentősebbnek tartott és legismertebb regénye, A gályarab, amely magyarul 1985-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál fordításomban. A fiatal Drago Jančar börtönélményének a lenyomata a kor terrorjának kiszolgáltatott, a történelembe vetett emberről beszél. Gályarabja „az üres égbolt alatt” menekül a sorsa elől. Nem annyira a földi üdvöt, mint inkább a túlélést hajszolja a 17. század eretneküldözései, inkvizíciós tortúrái, lobogó máglyái, pestisjárványai közepette. Semmi reménye a megmenekülésre.

Itt tárgyalt regényének hősei felett nem üres az égbolt. Szemüket az égre szegezik. Sárban, porban, göröngyök között botladozó, újra meg újra elbukó menetük előtt ott lebeg a relikviárium, azaz annak ígérete, hogy az élet több a matériánál. A Katarina, a páva és a jezsuita zarándoklatát kezdettől fogva vezeti az ígéret, hogy útjuk végén találkoznak a szent relikviákkal, azaz Isten földi jelenlétének, kegyelmének látható bizonyítékaival:

„... éber és mégis már elhomályosuló szemük előtt ott lebegett az Aranyláda. És vele az ismeretlen földek, a tér tágassága és mélysége, amelyen át kell kelniük, a térnek, mely nem tenger, hanem föld, a súlyos kontinens hegyei, erdei, völgyei, falvai és városai, melyeken át kell kelniük. Az Aranyláda előttük fog úszni az égben, sokan fogják majd látni a távolban, messzi fák koronáiban, a messzi templomok harangtornyai között, a behavazott hegyek fölött és az ismeretlen országok síkságai fölött.”

Ez az egy célra való koncentráció egyben az Európába, mint az ígéret földjére való örök szlovén igyekvést is sejteti. A kölni dóm felséges építménye a benne őrzött kincsekkel egyesíti mindazt, amit Európa jelent a peremén élő népeknek. A teljes zsidó-keresztény tradíciót, kétezer év szellemi hagyományait, könyveket, műtárgyakat, hiedelmeket és szokásokat. Köln olyan gyűjtőpont a földrész testén, ahová időről időre el kell menni, és számot vetni önmagunkkal. Ez is régi témája Drago Jančarnak: a közép-európai ember Európába való törekvésének is szánta az 1990-es évek elején Augsburg című elbeszélését, mely 1993-ban az év európai novellájának díját nyerte el. Augsburgban élni kiváltság, hosszú és veszélyes az oda vezető út, a várost, kincseit és polgári kiváltságait hét lakat alatt őrzik. Erről olvasunk Pálfalvi Lajosnál is, aki lengyel példák alapján jelzi, hogy a centrum, a célpont, a közelítés vagy a távolodás viszonyítási pontja mindig Nyugat-Európa  (PÁLFALVI P/C 2; 118).

Katarina, a páva és a jezsuita, azaz a leány, a katona és a szerzetes útjai a kelmorajni búcsújáráson keresztezik egymást. A vőlegényre mindhiába várakozó Katarina a nagy zarándokúton akar választ találni a tulajdon életére. Útközben találkozik a jezsuita szerzetessel, Simon Lovrenccel, aki nemrég tért vissza a rend dél-amerikai missziójából. Egymásba szeretnek. Simont éjjel-nappal kísértik a pusztulás képei: tanúja volt, ahogyan a barbár portugál katonák feldúlták a virágzó paraguayi Jezsuita Államot, kardélre hányták a missziós atyákat és az indiánokat.[12] Simon a jámbor krajnaiak naiv vallásosságában akarja visszanyerni lelki békéjét. A páva nem más, mint egy hetvenkedő katona, a kalpagjaival, szalagjaival páváskodó nyalka tüzértiszt, Franc Windisch, aki dicsőségre vágyik, és hadba indul Mária Teréziáért a porosz örökösödési háborúban. A három főszereplő, a zarándokok és a hadseregek mind észak-nyugat felé nyomulnak: a hadsereg a dicsőségért, a zsákmányért, a zarándokok pedig a megtisztulás és az örök élet ígéretének jegyében. A földi és az égi üdvösségérét.

A szereplők neve beszédes: Simon (Péter, kőszikla) nevének és alakjának is van előképe Drago Jančar életművében. Így hívják a Magyarországon is játszott Nagy briliáns valcer ( 1989; Veliki briljantni valček, 1984) című drámájának igazságkereső történészét, aki több átlumpolt nap után „A szabadság szabaddá tesz” nevű pszichiátriai intézetben találja magát. Úgy tetszik, Simon a drámában és a regényben is szerző alteregója, a tépelődő, kételkedő, kereső intellektuel.

Katarina neve görög eredetű és tisztát jelent. A nagy úton nem több a tét, mint az ő testi-lelki tisztasága. Windisch báró neve németül, főként Ausztriában a szlovénokra használatos archaikus és egyben pejoratív árnyalatú népnév. Jelentése tehát: szlovén.

A három főszereplő egyúttal a nőiség, az erő/hatalom és a lelkiség/szellemiség princípiumát hordozza.

A szerzőt megihleti a barokk kor festészete, gomolygása, sodrása, fény-árnyék ellentéte. A szöveg sokszor utal barokk festményre, képre, s abból veszi a példázatot.

A zarándok tábortüzek, az oltárképek, a templomok homályából felragyogó ereklyetartók és a pazar öltözékek, kalpagok, szalagok, sujtások barokkos gomolygásából válnak ki Drago Jančar regényének alakjai, a leány, a katona és a szerzetes: Katarina, a páva és a jezsuita. Mindhármukat a jellegzetes szlovén életérzés, az elvágyódás („hrepenenje”), a jellegzetes szlovén életérzés mozgatja (V.ö. GÁLLOS P/C 2; 58), ezért vágnak neki a viszontagságokkal teli útnak. Sóvárgásuk tárgya valami nagy, valami szép, tiszta, szent, égi dolog. De ez mind illúzió, hiú ábránd.

Más recenzens a barokk korálok rendjét véli felfedezni a további sok szereplőt, sok cselekményszálat mozgató, egymásba fonó majd kibontó történetmondásban.[13]

Drago Jančar nagyregényben gondolkodott a barokk könyv gondolatának fogantatásától. Olyan tabló felrajzolásáról, amelyen fellépnek egy kor jellegzetes alakjai. Történelmi események, csaták és uralkodók elevenednek meg, és a régi szlovénok hiedelmei, szokásai, szűk, alpesi völgyeikből való örök elvágyódása. Olyan ismert helyszíneket komponál e képbe, mint a Ljubelj-hágó, Starnbergi-tó és Feldafing vagy Münster. Egy pillanatra felvillan Pécs, és regényalakként, salzburgi remeteként lép elénk a mai közép-európai irodalom egyik legendás alakja, Ludwig Hartinger osztrák szerkesztő, műfordító, aki a szerző barátjaként végigkísérte a regény megszületését.

Terve szerint Jančar sokágú, gazdagon burjánzó történetét barokkos formai elemekkel alkotja meg. Gazdagon ívelő körmondatokkal, érzékletes leírásokkal, sokágú, mégis egy törzsben egyesülő történettel íródik Drago Jančar „barokk regénye”. Felvonulnak benne a (18. századi) szlovénok, hiedelmeik, vágyaik, jellegzetes képviselőik, mint a paraszt, a szerzetes, a hajadon, a polgár és a polgárnő, a történetmondó, a sörfőző, a városbíró, a hercegérsek – mintha Isztria haláltánc freskói elevenednének meg a könyv lapjain. Vagy a felső-szlovéniai škofja loka utcáin játszott nagypénteki passiójáték, melyet a zarándoklatról hazatérőben néz végig Katarina:

„...A sekrestyés végigmegy a csendbe borult téren, a templomból felhangzik a lélekharang, erre a jelre veszi kezdetét a passiójáték. A csöndet síposok és dobosok törik meg, ministránsok hozzák a keresztet és a zászlót, mögöttük jön fehér lovon a halál...”

Az élet értelmének örök kereséséről beszél a regény, hiszen a Katarina és Simon annak az ígéretnek jegyében járják végig viszontagságos útjukat, hogy találkozván a kölni ereklyékkel, kiteljesül az életük.

Simon magát a földi paradicsom elvesztését élte meg, amikor a szeme láttára összeomlott a paraguayi jezsuita állam (1610�), melynek egyik működtetője volt. A regény terjedelmes fejezeteket szentel e dél-amerikai mintatelepeknek, a pusztulás fenyegetése közepette létre hozott édeni közösségeknek. A bennszülöttekkel a krisztusi szeretet jegyében működtetett telepek, a „szent kísérlet” a spanyol és portugál gyarmatosítók mohóságának esik áldozatául. Simon szemtanúja a virágzó gazdaságok, az őserdő közepén felállított nyomda, a templomok, iskolák pusztulásának. A kis Teresa, a szép és okos indián kislány áldozati bárányként hal meg egy portugál katona kardjától. Utolsó szava a misszióban tanult „Deo gratias”. Simon itt szembesül élet és halál hihetetlen közelségével, az átlépés esetleges és sorsszerű voltával.

Az utazás egyben az életút, a születéstől a halálig vezető vándorlás jelképe is. Minden egyes állomása egy-egy stáció a végső cél előtt. Katarina útja során többször részesül misztikus élményben, az egyiket így beszéli el a 40. fejezetben: a részeg Windischnek:

„Nem messze Rheintől, egy régi várostól keresztes lovagok kolostorában [...] a neve Kloster Bentlage [...] a legnagyobb titok, a másvilág kapuja rejtőzik. Ott megálltunk, megalázott és megnyomorított nők százada a hadsereg kíséretéből, tiszti nők [...] ott láttam a kaput, ami a másvilágra vezet. [...] mi van a kapu mögött? A kapu mögött, olyan egyszerű a válasz, e kapu mögött alszik az Isten. Ez olyan biztos, mint ahogy az én hazámban az emberek hiszik, hogy Isten a mennybolt mögött alszik, és az nem más, mint a túlvilág, a mennyország kapuja. Nem állították-e föl a régi szlovénok már akkor, amikor nem volt a mi Megváltónk, a régi időkben Isten és a föld közé a mennyboltot? Pedig azt hitték, hogy Isten abban a pillanatban, amikor kis időre felébredt és körülnézett, első pillantásával a szép hegyeket és a folyókat alkotta meg a mi földünkön, a második pillantása megalkotta az éltető napot, harmadik pillantása a nyájas holdat, minden további pillantása egy újabb ragyogó csillagot. És mindettől akkora ragyogás támadt, hogy az emberek szüntelenül remegtek a pillantása előtt. Megsajnálta őket, nem akarta, hogy féljenek, és a mennyekbe költözött, és az emberek közbeiktattak egy nagy kék boltozatot, nappal felhőkkel és éjjel csillagokkal. Ilyen egyszerű ez a túlvilág kapuival a kolostorban, ahol ott a titkok titka, a túlvilágra nyíló kapu. A mennyei kapu, amely minden ízében emberi maradványokból és tárgyakból van megépítve, egykor élt emberek szent maradványaiból, amelyek egyszerre valók ebből és abból a másik világból.”

A könyv végén Katarinával érünk oda az évszázadokon épülő katedrálishoz, de az üdvözülés, a beteljesülés helyett evilági zűrzavar fogadja őt. Hasonlóképpen jár Melville hőse is (Clarel), amikor célba érvén, „a megváltás drámájának csupán díszleteit találja.” Belátja, hogy nincs hely, ahol a megváltás megvalósulhatna – figyelmeztet Vöő Gabriella (VÖŐ P/C 2; 149).

„Köln am Rhein vagy ahogy a szlovén zarándokok mondják, Kelmorajn nem égi hajó, nem az a felhők között úszó ereklyetartó, nem a ráboruló kék ég, amely várja, hogy ragyogó sugarak közepette befogadja az embert, nem a szépség zuhataga, amely megnyitja a lelket és elönti a szívet. Kelmorajn, amelyet Katarina szépségre, megbocsátásra és a megváltás ígéretére szomjas szeme most végre megpillant, egyetlen hatalmas építkezés, pontosabban szólva, elhagyott építkezés, szétszórt fadarabok, lécek, faragott kövek garmadájával, amit leraktak a szekerekről aztán lassú ökörfogatukkal újra fordultak, Kelmorajn gerendákat jelent, széttört cserepet, zsákvászon rongyait, amit korábban a kőművesállványokra feszítettek, amelyek ott ágaskodnak a házak homlokzatán, olyan rozogán, hogy már senki sem mer fölmenni rájuk; homokkupacok, tele kóbor kutyák és macskák ürülékével, kikevert és fölhasználatlan malter, törött kalapácsok és vakolókanalak, a láb alatt besüppedő fehéres sár, Kelmorajn szélben himbálózó emelők és csigák, kerekek és kötelek, szögek, kampók, ékek, a falhoz támasztott, tört tengelyű talicskák és kordék... az égi dicsőségért végzett munka abba maradt, nem először, már több mint ötszáz éve mindig megtorpan majd újra emelkedik tovább az ég felé, attól az április 13-tól fogva, hogy építeni kezdték a legnagyobb és a legszebb templomot, hogy benne örök nyugalomra helyezzék a Napkeleti Bölcsek csontjait, 1248 április 13-tól, amikor az építkezés elkezdődött és be kellett volna fejeződnie három év alatt, de nem fejeződött be, akkortól, a sötét időktől fogva, amelyeknek nem is lehet a mélyére látni; olyan messze van a kezdet, hogy semmi emlékezet fénye nem hatol a mélyére, akkortól fogva emelkedik kő a kőre az ég felé, zuhannak le már megépített boltozatai, oszlopai és oszlopfői lángoló romok közé, megint felnő... itt szüntelenül építeni kell, mert Köln minden lakója tudja, hogy a nap, amelyen a templomot befejezik, a világ végét jelenti... és így növekszik már fél évezrede, hogy új és új szépségekkel vegye körül falai között az Aranyládát, amelyben örök nyugalomra leltek a Napkeleti Bölcsek csontjai...”

Az aranyláda nem látogatható, a „magyar zarándokokat” rendbontásaik miatt kitiltották a városból, a templom őre meg akarja erőszakolni Katarinát, aki mindhiába jött el fáradságos úton, súlyos áldozatok árán, vérben és sárban, bukásokon, bűnökön, vezeklésen át Kelmorajnba. Nem ismer azonban akadályt, belopódzik a templomba, de nem biztos, hogy az ereklyetartó az, amit lát:

„Teljességgel lehetséges, hogy Katarina Poljanec, a szentség és az áldás éjszakai tolvaja a sötétben nem is az igazi szekrénynél járt. Aki még nem járt a kölni dómban, a Napkeleti Bölcsek ládáját még napvilágnál is könnyen összetévesztheti Engelbert püspök ládájával, ... boldogság melege öntötte el a szívét és Katarinának, akinek szent Kristóf segített a dóm kapujánál, kint találta magát az utcán anélkül, hogy tudta volna, hogyan, most ragyog, a kegyelemtől sugárzik az arca, most könnyen hazatalál Dobravába.”

Az átélt viszontagságok során a katona, az erő jelképe belerokkan végzetes sebesülésébe, összeroskad a jezsuita, aki képtelen volt a megbocsátásra és a kegyelemre. Az erőt és hatalmat hajszoló világi és az egyházi glória múlékony, sugallja a regény. Egyedül Katarina megbánása, megbocsátása és szeretete emelkedik fel diadallal minden megaláztatása ellenére.

Égi és földi szerelem, szeretetszolgálat, a szeretet által való megváltás jegyében Katarina teljesíti ezeket az áldozatokat. Ő az, aki szeretetével a feloldozást hozza a bűneitől hasztalan menekülő két férfinak. Ezt az üdvözülést mutatja fel Jančar könyve.

A művet először olvasóként, majd fordítóként dolgoztam fel, és végezetül az utóbbiról néhány gondolatot:

A fordítás számomra egyre inkább a mélyebb megértését jelenti az adott szövegnek. Minden egyes szövegnél úgy érzem, mintha nem ugyanazt az anyagot ültetném át, mint amit elolvastam. Annyira más minőséget hoz felszínre az a testközel, amit a fordítás jelent. Az a mikroelemzés, ami az átültetés feladata. A fordító helyzete nehezebb, mint az olvasóé. Olyan fordulatokkal birkózik, melyek az olvasás alkalmával fel sem tűntek, melyeken át lehetett siklani, de ettől még értettük, hogy mit olvasunk.

Jančar általam előzőleg fordított regénye, a Zajgás a fejben rövid mondatokkal operált, a mű egy börtönlázadás története. Azaz újabb szabadságszöveg a szerzőtől. Rövid, pattogó dialógusokkal, rosszfiúk durva beszédével – mai akciófilmre jellemző szöveg.

A Katarina, a páva és a jezsuita zavarba ejtő könyv. Jančart mindig érdekelte a történet, többnyire történeteket ír, tervez. A Katarina... esetében ezek széthúzódnak, sodrásuk lelassul, a szerző olvasóját és fordítóját magával viszi egy különleges utazásra. Valóban vele kell tartanunk a zarándoklatra.

Művének építkezésében, melyet fentebb a katedrálisépítéshez hasonlítottunk, a részletekben fedezzük fel a magyarázatot az egész megértéséhez. Ahogy a katedrális emberi szemmel nem látható magasában helyeznek el különleges díszítményeket és földre irányuló vízköpőket, úgy helyezkedik el egy-egy fontos fordulat e regény szövetében. Az olvasó/fordító élvezettel követi a szerzőt, aki a nagy opuszban sem feledkezik meg a szerkezetről, és azt mértani pontossággal építi.

Jančar regénye mint közép-európai szöveg közelíthető meg a fordító számára. A világ, a 18. századi osztrák és bajor tartományok, a hadak és zarándokok vonulása, életmódjuk, kellékeik nem túl idegenek egy magyar olvasó/fordító számára. (Ha a szerzőhöz kellett fordulnom, mert a kérdéses szót egyik szótárban sem találtam, kiderült: olyankor általában tájszót használt.)

Többé-kevésbé feltűnően szövik át a regényt a bibliai idézetek. A feltűnő, ismert vagy jelzett citátumok mellett a rejtett idézetekre is rátaláltam, éspedig egy kiváló bibliakereső CD segítségével, Károli Gáspár fordításában.[14] Többnyire a regény kulcsmondatai ezek, melyek archaikus stílusukkal tűnnek ki a regény szövetéből.

Jančar hosszú, „barokk” mondataira az olvasó/fordító rábízhatta, sodortathatta magát, a mondatok megbízhatóan teljesítették funkciójukat. Nem a túldíszítettség, a zsúfoltság hozta a barokk jelleget, nem annyira a formai elemek, mint a leírtak hangulata, atmoszférája.

A korfestést is finom archaizálással teljesíti, nem egyes kifejezésekkel éri el a kor hangulatát, hanem a kellékek, tárgyiak és szellemiek együttesével, egymás mellé helyezésével, azok működtetésével.

A regény fogadtatása lehet igen jó is, azaz lehetne, ha rendelkeznénk a németekéhez hasonló recenziós rendszerrel, jó olvasókkal, akik jó könyvismertetéssel vezetik el a közönséget a műhöz. Ilyenekhez szlovén fordítóként ritkán volt szerencsém. Érdemi folyóirat-kritikában ritkán szerencséltetik még a hovatovább világhírű Drago Jančart is.

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.