Vöő Gabriella

A „jelöletlen ösvény”: túlvilág-képzetek a kortárs amerikai indián regényben

Angolos vagyok, szűkebb szakmai besorolásom szerint amerikanista. Bárcsak egyetérthetnék Gilbert Edittel, aki úgy véli, hogy „a vizsgált irodalom politikai hátországa, az ország hatalmi viszonyai” (P/C 2; 14). miatt érzett kínos zavar csak az oroszosok osztályrésze. Minden olyan hátország, amelynek nyelve nagyhatalmi törekvések nyomán vált „naggyá”, bőven szolgál szégyellnivalóval múltbeli vagy aktuális politikáját illetően, főleg, ha ezek a törekvések alig leplezett formában ma is folytatódnak. Vállalkozásunkban olyan folyamatokat kísértünk figyelemmel, amelyek során átértékelődnek a periférikus nyelv és identitás ismérvei. Az utóbbi évtizedekben az angol nyelvterület irodalmában, így az amerikai irodalomban is értelmét vesztette a centrum–periféria megkülönböztetés. A kánon fogalma átértékelődött, a korábban marginalizált kisebbségek olyan tapasztalatoknak adtak hangot, amelyek csupán a korábbi értelemben vett politikai és kulturális dominancia szempontjából voltak marginálisak. Az átértékelődés természetesen itt is részben a politikai változások függvénye, amint ez „A perifériáról a centrum” előző két kötetében tárgyalt kelet-európai és a posztkoloniális irodalmakra is jellemző. Az Egyesült Államokban az 1960-as évek elején a polgárjogi mozgalmak hatására kezdődött el mind az indián, mind a mexikói-amerikai irodalom „reneszánsza”. Az ázsiai-amerikaiak mindig is a Kongresszus által jóváhagyott, illetve hatályon kívül helyezett törvények között egyensúlyozva élték mindennapi életüket és hozták létre sajátos kultúrájukat és irodalmukat.[1] A politikai, kultúrpolitikai és gazdasági érdekek miatt sokáig hallgatásra ítélt amerikai etnikai kisebbségek irodalmának sokszínűsége számomra továbbra is kényszerítő erővel bír: újra róluk fogok írni, és azt sem ígérhetem, hogy a közeljövőben témát váltok.

Az amerikai etnikai kisebbségi szerzők kanonizációja folyamatosan zajlik, és korántsem lezárt. Előző kötetünkben Benyovszky Krisztián a cseh írónők „mássága” kapcsán a nőírók kanonizációjának lassúságát kifogásolja (Benyovszky P/C 2; 22). Az amerikai etnikai írónőket ma már nem érinti hasonló hátrányos megkülönböztetés, visszavonhatatlanul jelen vannak a kánonban, a könyvpiacon és a tantermekben. A figyelem sokuk számára nyűgöt is jelent: a Nobel díjas afro-amerikai írónő, Toni Morrison például rossz néven veszi, hogy a rabszolgaság történelmi tapasztalatára, valamint a „feketék” Afrikában gyökerező kultúrájára építő regényeit (mint amilyen a Beloved, a Song of Solomon vagy a Jazz) angol-amerikai, azaz „fehér” tanárok oktatják a középiskolától az egyetemig.[2] A kánon részének lenni bizonyos értelemben kisajátíthatóságot jelent. Az amerikai etnikumok esetében ez első sorban azt a kollektív tapasztalatot érinti, amelynek a történelem során részesei voltak, és amelyet az euro-amerikai többség a saját szempontjából regisztrált és értelmezett.

Az Egyesült Államok négy évszázadra kiterjedő történelmének talán legfontosabb mellékszereplői az indiánok, az őshonos amerikaiak, akiknek rovására az ország mai területe létrejött. Az ő szemszögükből az események másképpen zajlottak, mint ahogyan a velük kapcsolatos dokumentumokban megjelennek. A kisajátítás történetükön kívül identitásukat is érintette, hiszen az angol-amerikai kultúrával létrejött kényszerű kapcsolatuk során elvesztek, összemosódtak, átértékelődtek a különböző népek, nemzetségek közti különbségek. A többségi amerikai kultúrában a fiktív „indián” foglalta el annak az igazinak a helyét, amely eleinte sokkal fenyegetőbb, később sokkal problematikusabb és bonyolultabb volt annál, hogysem az euro-amerikai fogalmi és reprezentációs keretek közt ábrázolható legyen. Az amerikai etnikai kisebbségek „nem hivatalos” történelmét illetve irodalmi önkifejezését illetően csábító, hogy analógiát keressünk az önkényuralmi politikai keretek közt létrejött huszadik századi orosz és kelet-európai irodalmak közt. Ám ez a hasonlóság csak látszólagos, hiszen a hivatalos, megengedett formák ellen ható, Gilbert Edit szavaival élve a „központ eszén túljárni” igyekvő irodalom (Gilbert P/C 1; 10)[3] is a megfelelő nemzeti kultúra, tágabb értelemben pedig az európai gondolkodás modelljeinek keretei közt marad. Az amerikai etnikumok irodalmai azonban az euro-amerikaitól nagymértékben különböző kulturális gyökerekhez nyúlnak vissza, és ezen csak keveset változtat az a tény, hogy az olvasóhoz Gutenberg találmányának segítségével jutnak el egy szintén európai eredetű helyszínre, a könyvpiacra.

Az indián, azaz őshonos amerikai szerzők megkísérlik angol nyelven, illetve a jellemzően európai forma, a regény keretei közt megfogalmazni azt a tapasztalatot, amely a sajátjuk, és amely eredeti nyelvükön, kultúrájukban a szóbeliség poétikai formáival fejezhető ki. Elöljáróban egyszerűbb ezeket a formákat negatívan meghatározni, az európai hagyományoktól való különbözőségükre összpontosítva:

1. az indián szóbeli narratívára nem alkalmazhatók a történetiség kritériumai: ez nem időben kibontakozó történet, melyet az idő lineáris felfogása és az írás technikai sajátosságai határoznak meg;

2. a narratíva gondolati keretei nem tartalmazzák a racionalitás és irracionalitás dichotómiáját;

3. az őshonos amerikaiak számára nem ismeretes a fikcionalitás fogalma, így történeteikre sem érvényes az irodalmiság egyik alapvető ismérve.

Az említett jellemzők példázására jó alkalom nyílik a Gilbert Edit által javasolt téma („a spirituális határátlépő narrato-poétikai megközelítései”) felderítésének keretében, hiszen ebből kiderülhet, hogy a kortárs indián regényt másként (is) lehet olvasni, mint az euro-amerikait. Nem szabad ugyanakkor elfelednünk azt sem, hogy a „kortárs indián szerző” fogalma kulturális paradoxon, több generációra visszanyúló kulturális és nyelvi asszimiláció eredménye. Nyelve az angol. Egyént jelöl, amikor az őshonos amerikai kultúrában az egyén csak a közösség részeként nyer jelentőséget. A történetmondás írássá idegenült, és közege nem valamely közösségi alkalom, bár elmondásának indítéka kétségkívül a közösség kohéziójának újrateremtése.

A túlvilág-képzetekre irányuló vizsgálódást korlátozom Louise Erdrich anisinabe és német származású írónő 1984 és 1994 között megjelent regényciklusára. A négy önálló regényként is olvasható mű – a cselekmény kronológiájának sorrendjében a Csapások [Tracks, 1988], A répakirálynő [The Beet Queen, 1986], a Szerelemorvosság [Love Medicine, 1984] és A Bingó Palota [The Bingo Palace, 1994][4] – az észak-dakotai anisinabe (más neveken csippeva, odzsibva, francia indián) rezervátumon élő nemzetségek történetét meséli el a huszadik század elejétől napjainkig. A regényekben különösen fontos helyet foglalnak el a holtak, mint az anisinabe világkép részei, és úgy is, mint a cselekmény szervezői. Világuk nem különül el teljes mértékben az élőkétől, és akkor lépnek elő a közösség történetének teljes értékű szereplőivé, amikor a közösség sérül. Erdrichnél az evilág és a túlvilág konvergenciája a közösség fenyegetettségének metaforája.

A kép azonban jóval összetettebb annál, amelyet gyermekkorunk indián regényeiből ismerni vélünk. Az angol-amerikai, európai, sőt, magyar olvasó számára ugyanis látszólag nem újdonság az indián túlvilág fogalma, amely költők és regényírók közvetítésével jutott el hozzánk, és amelyet úgy ismerünk olvasmányainkból, mint az Örök Vadászmezőket. Ez a világ, legalábbis Philip Freneau, James Fenimore Cooper, Henry Wadsworth Longfellow szerint, folytatása az élőkének. Az indiánok azt teszik, amit mindig: vándorolnak, vadásznak, élik a törzs mindennapi életét. Európai, illetve euro-amerikai fogalmak szerint tehát az indián túlvilág az evilági élet meghosszabbítása, illetve annak eszményi változata, és csupán részleteiben különbözik a mienktől. Lényegük ugyanaz: a halál pillanatában megtörténik a határátlépés, és a világok közt nincs átjárás, legfeljebb egyirányú kommunikáció, az élők tiszteletadása a holtaknak. Az élők világában a holtak kronológiai helye a múlt, mentális területe pedig az emlékezet. Ez a túlvilág-kép is része annak az etno-nosztalgiának, amellyel az európai, ha mégoly rokonszenvező is, az indián kultúra másságára tekint, de alapvetően megőrzi a saját ismeretelméleti modelljét, illetve az időbeliségre és történetiségre vonatkozó premisszáit.

Kortárs indián regényeket olvasva az evilág és a túlvilág kapcsolata ennél összetettebbnek tűnik. A Turtle Mountain rezervátumon, Erdrich szülőföldjén és a regényciklus színterén a holtak különböző – testi és nem testi – formában ide-oda járnak a világok között, részt vesznek a közösség életében. Jelenlétük legtöbbször fenyegető – ezért kell megfelelő búcsúztatással távol tartani őket az élőktől –, de ez a fenyegetés az élők és holtak összetartozásának eltéphetetlen kötelékéből fakad. „Féltünk, hogy meghallanak minket és soha meg nem nyugszanak, hogy visszajönnek, szánakozva magányunkon. Ott ülnek majd ajtónk előtt a hóban, és addig várnak ránk, amíg a vágyakozástól megtérünk hozzájuk” – meséli halott rokonairól az öreg Nanapush, a Csapások egyik elbeszélője (5). A veszély, hogy a holtak magukkal rántják az élőket, nem első sorban az egyén, hanem a közösség fennmaradását fenyegeti. A fenyegetettség forrása éppen a halálon átívelő közösségi összetartozás, amely eltéphetetlen kötelékként fogja egybe a múltat és a jelent. Az őslakos amerikaiak története nem egymást követő események láncolata, hanem identitásuk lenyomata. A halál és a holtak pedig a közösségi identitás lényegi elemei.

Az angol-amerikai birodalmi terjeszkedés következtében az őshonos amerikaiak számára a halál a közösségi tapasztalat alapvető része. Az indián népek pusztulásában egyaránt közrejátszott a területszerzéssel együtt járó erőszak és a betelepülők puszta jelenléte. Számbeli fogyatkozásuk legalább annyira tulajdonítható a migráns európaiak által terjesztett baktériumoknak, mint a háborúknak és népirtásnak. A Csapások cselekménye Nanapush elbeszélésében akkor indul, amikor népcsoport pusztulása már túllépte a valószerűség határait:

„Akkor kezdtünk halni, mielőtt lehullott az első hó, és mint a hó, hullottunk tovább. Különös, milyen sokan maradtunk még, akik meghalhattunk. Mert azoknak, akik túlélték a délről jött kiütéses betegséget, a hosszú háborúnkat a naduisziú földtől nyugatra, ahol a szerződést írtuk alá, és a keleti szelet, amely száműzetést hozott a kormánypapírok viharával, mindaz, ami 1912-ben északról ereszkedett alá, képtelenségnek tűnt.

Akkorra már azt hihettük, hogy a csapás ereje biztosan kimerült, hogy a kór elvitt minden anisinabe indiánt, akit a föld képes volt befogadni és eltemetni.[5]

Ezek a halottak az 1869�-es himlőjárvány illetve az 1891 és 1901 közötti tüdővész áldozatai.[6] Erdrich regényének cselekménye egyfelől a hivatalosan regisztrált történeti tények láncolatán nyugszik. Megtalálhatjuk benne az angol-amerikaiak és az őshonos amerikaiak konfliktusokkal teli kapcsolatának mérföldköveit, a járványokat illetve a háborúkat és a szerződéseket, amelyeknek mindannyiszor az indiánok voltak a vesztesei.

Az amerikai indián regény szemléletének megértéséhez azonban félre kell tennünk az idő linearitására, a múlt és a jelen egyirányú egymásutániságára vonatkozó tudásunkat, európai történelemfelfogásunkat. Az anisinabe közösség számára a konfliktusok regisztrálásának módja nem az események pontos dátuma és kronológiai egymásutánisága. Az eseményeket nem „történeti” folyamatként, hanem a halál visszatérő ciklusaiként észlelik. Minden egyes halállal a közösséget éri veszteség, ezért Nanapush többes szám első személyű elbeszélése nem tesz különbséget holtak és élők közt. Nem hangsúlyozza az ok-okozati összefüggést a tömeges pusztulás és az anisinabe területekre betelepülő, háborúzó, kormányrendeleteket lobogtató angol-amerikaiak közt. Ők csupán külső, közvetítő eszközei a pusztulásnak. A népcsoport léte és elmúlása a természet és a szülőföld keretei közt zajlik, amelyekkel egységben él, és amely meghatározza önazonosságát. Az anisinabe közösség azonosság-felfogása pedig nemcsak a jelenre és az élőkre, hanem a múltra és a holtakra is vonatkozik.

Az őshonos amerikaiak számára a múlt nem zárult le végérvényesen, hanem jelen van a törzs életében és folyamatosan szabályozza azt. A szóbeliség kultúrájában a jelen áll központi helyen, amelyből a holtak sincsenek teljesen kizárva. Erdrich regényeiben nemcsak a közösség tagjai alkotnak szoros szövedéket, hanem az idő is. A jelen, múlt és jövő újra meg újra csomópontokban találkoznak, amikor az élők kapcsolatba kerülnek a holtakkal. Az élők közösségének harmóniája attól függ, rendezték-e viszonyukat halottaikkal, akik nem csupán a közösség múltjának, hanem jelenének is részesei.

A legtöbb indián regény cselekménye a hős spirituális gyógyulásával kapcsolatos, amely minden esetben a hazatérés motívumához társul. A hős megérkezése otthonába nem elsősorban egyéni siker, hanem a közösség belső egyensúlyának helyreállítása. A család – nemzetség – törzs tagjai bonyolult szövedéket alkotnak, amelybe éppúgy beletartoznak a holtak, mint az élők. Ha megbomlik a szövedék, helyre kell hozni azt: újra integrálni kell azt a személyt, akinek távolléte (halála) miatt ez a szövedék felfeslett. Ez úgy lehetséges, hogy folyamatosan átélik a jelenlétét és a jelenben való létét, amikor történeteket mondanak róla. A történetek elmondásakor múltjukat és halottjukat bevonják jelenükbe. A hazatérés mozzanatának fontosságából semmit sem von el a halál. A Szerelemorvosságban a hősnő, June az első fejezet elején meghal, távol a rezervátumtól, ahol a családja él, és ahova hazaindul. Halála előtt úgy érzi, teste sérülékeny, mint egy tojáshéj, félő, hogy széttöredezik. June testi mivoltában soha nem érkezik meg a rezervátumba. Családjának tagjai azonban, miközben elmondják vele kapcsolatos történeteiket, spirituális értelemben hazahozzák. Újra részévé válik a közösségnek és bekövetkezik a gyógyulás, amely nem csak June-é, hanem a családé és a törzsé is. A hazatérés-történetek a közösség megerősítését szolgálják azzal, hogy az egyén identitását visszahelyezik a közösség keretei közé.

Valójában tehát arról van szó, hogy a törzs léte szempontjából a spirituális határ nem két világot választ el, a halottakét és az élőkét. A határátlépő nem világot vált, nem is világokat köt össze, hanem ugyanabban a világban létezik. Erdrich regényciklusának központi szereplője, Fleur Pillager, túl a századik életévén elindul a jelöletlen ösvényen nyugat felé. A holtak falujában viszontlátja rég halott családtagjait, de nem csatlakozik hozzájuk, hanem farkasként visszatér a rezervátumba. A Macsimanito tónál él tovább, azon a helyen, amely az anisinabe nemzetség önmeghatározásának lényegi eleme. Halk csaholása emlékezteti utódait törzsi múltjukra, arra készteti mindannyiukat, hogy kétségbe vonják sekélyes életük csekélyke sikereit.[7] A holtak mérföldkövek, viszonyítási pontok az élők számára. „A láthatatlanok gyermeke vagy”, mondja a Csapásokban Nanapush az unokájának, Lulunak, amikor családja pusztulásáról mesél neki, de ugyanakkor biztonságosan elhelyezi őt a rokoni kapcsolatok rendszerében és a törzsi közösségben.

Az indián történetmondásban nem a kreatív mozzanat a meghatározó, hanem a közösségi funkció. A mesélő nem okoz meglepetést, hanem a mindenki által ismert történetet a közösség jelen szükségleteihez igazodó változatban adja elő. A történet elmondásának célja legtöbbször a gyógyítás, a megbomlott rend helyreállítása. Ahhoz, hogy értelmezzük a kortárs indián regényt, nem elég alapismereteket szereznünk az első amerikaiak kultúrájáról (egyébként ebben nagymértékben segítenek a regények). Le kell mondanunk bizonyos előfeltevéseinkről, amelyek nyugati gondolkodásmódunkat jellemzik. Ezek közül a legfontosabb az európai ismeretelméleti modell felfüggesztése: félre kell tennünk a különbségtételt a spiritualitásra vonatkozó hit és a megfogható, anyagi valóságra vonatkozó tudás között. Az őslakos amerikaiak számára a spirituális világ valóság, a túlvilág lakói pedig közvetlenül részt vesznek az élők világának az eseményeiben. Az őshonos amerikai író és irodalomtörténész, Louis Owens arra figyelmeztet, hogy eleve téves az a megközelítés, miszerint „az indiánok hittek a spirituális szférának a való világra gyakorolt befolyásában”[8], hiszen ez a szemlélet és érzékenység nem egy múltbeli tudatállapot, hanem az európaitól eltérő, ma is érvényes gondolkodásmód jellemzője.

Az őslakos amerikaiak kultúrájában nem következett be az a fordulat, amelyet az európai kultúrában a felvilágosodás hozott. Nincs értelmük az olyan bináris oppozícióknak, mint test és lélek, valóság és képzeletbeli, racionalitás és irracionalitás. Mint ahogy nem érvényes a fikcionalitás fogalma sem: az elmesélt történetek igazak.[9] A szóban elbeszélt történet, hiszen valós, a közösség jelen állapotát idézi fel, valamint identitásmeghatározó és megerősítő szerepe van. Nem kevésbé fontos azonban, hogy a kimondott szó teremtő erővel bír. A történet nem fikció: elmesélve valósággá válik. A törzs halottai, ha nevüket kimondják, újra részévé válnak az élők világának. Ez egyfelől nem kívánatos, tehát neveiket tilos kiejteni, és el kell végezni a halotti szertartásokat. Az Erdrich-regényekben ez rendszerint meg is történik, bár nem mindig eredményesen. A Csapások halottait Nanapush sikertelenül próbálja az élőktől távol tartani:

„Megkértem azokat a Pillagereket, mint ahogy megkértem saját gyermekeimet és feleségeimet, hogy hagyjanak el bennünket és soha ne térjenek vissza. [...] Megmondtam nekik, hogy sajnálom, de el kell hagyniuk minket. Kereken megmondtam. De a Pillagerek. [...] hazáig követtek. Végig a csapáson a szemem sarkában villództak, tűhegyesen, árnyak döfködtek árnyakat.[10]

Megfelelő módon történetbe foglalva azonban a holtak is a közösség jelenét szolgálják. A láthatatlanokat történetekben felidézve ismertté, láthatóvá válik a törzsi múlt és a törzsi identitás, amely a posztkoloniális helyzetben élő indiánok számára szabadulást jelent azokból a sztereotípiákból, amelyet az euro-amerikai birodalmi történetírás és reprezentáció rájuk kényszerített. Az őshonos amerikaiak közösségei, bár évszázadok konfliktusai nyomot hagytak rajtuk, rendkívüli vitalitással őrzik azonosságukat. Ellenállnak az asszimilációnak, sőt annak a jóakaratú szándéknak is, hogy egy a múltbeli minta alapján „autentikusnak” vélt mintadarabbá fagyasszák őket. „Az őseredeti, változatlan, tiszta indián képével ellentétben a valódi indián változott, és mégis jellegzetes maradt”, jegyzi meg Patricia Limerick.[11] Az angol-amerikaiakkal közös történelmük során elszenvedett sérülések gyógyulása lehetséges, de ez a gyógyulás nem a múlt visszaállítása, hanem a jelenhez való alkalmazkodás. A holtak fontos szereplői a regényciklusnak, fordulópontokon lendítik tovább a cselekményt. Ebben azonban nyoma sincs a múltba forduló indián nosztalgiának. A bingó palotában például újra előkerül June (aki már a Szerelemorvosság elején meghalt), és visszakéri kisebbik fiától, Lipshától az autót, amelyet az idősebbik fia az ő (azaz June) életbiztosításán vett (és a kisebbik kártyán elnyert tőle). Cserébe otthagyja neki a jegyzetfüzetét a bingó játék várható nyerőszámaival, amivel a jövőbe ad betekintést. Ezzel az idő szövedékének újabb és újabb mintázatát teszi lehetővé, amelyen újabb csomópontokban találkozhatnak élők és holtak, láthatók és láthatatlanok, esetlegesen és végtelenül, mint a szerencse.

A mai indián regényíró feladata egyfelől újrateremteni azt az identitás-képet, ami különbözik az európaitól, illetve beilleszteni ezt egy európai nyelv keretei közé. A feladat majdnem lehetetlen, hiszen az európai individualitás filozófiai alapjai hiányoznak kultúrájukból. Az őshonos amerikaiak nem egyéni, hanem közösségi identitást ismernek. Az életrajzon nyugvó cselekmény idegen az indián regénytől, mint ahogy maga a regényforma is idegen az indián kultúrától. A téma mégis az európai hagyományokon nyugvó narratíva, a regény formájába kényszerül. Időbeli linearitása pedig az írott és nyomtatott forma következménye. Az euro-amerikai regény poétikája az indián szerzők számára ismeretelméleti és nyelvi kérdéseket vet fel. Az őshonos amerikai tér-és időszemlélet kifejezése elsősorban anyanyelven lehetséges. Az angolul író indián szerzők szembesülnek a fogalmak lefordíthatóságának kérdésével, hiszen az angol nyelv tudásháttere alapvetően európai. Az időszövedék változó, alakuló jellegének európai nyelven való kifejezése olyan problémát jelent az indián szerző számára, ami nehézséget okoz, de korántsem megoldhatatlan. A múlt és a holtak, illetve a jelen és az élők egyidejű jelenléte az emberi tapasztalat sokoldalúságára utal, amit Erdrich a narrátorok és az elbeszélői perspektívák megsokszorozásával érzékeltet. Ez a narrációs technika az anisinabe szóbeli narratívák hagyományában gyökerezik, nem a modernség megtapasztalásának nyelvi kifejezője. A több elbeszélő szavai nyomán kirajzolódó képletek „a csippeva történetmondás gyűrű-szerű ismétlődései és variációi” (91).[12] A változó perspektívájú, számos elbeszélő által elmondott történetek nem a tapasztalat fragmentáltságának hordozói, hanem együttesen raknak össze egy képet arról a közösségről, amely az egyén identitását meghatározza. Az így elmesélt történetekből kirajzolódik a történelem, de nem annak angol-amerikai, birodalmi változata, hanem az anisinabe közösség által megélt, sajátos tapasztalat.

A halál, valamint az élőknek a túlvilággal való kapcsolata Erdrichnél visszatérő motívum. Központi metafora, amely közrejátszik olyan területek felderítésében, mint az indián identitás (szemben a rájuk erőszakolt sztereotípiákkal az igazi indiánról), az indián történelem (szemben a hivatalos, a hatalmon lévő euro-amerikai többség birodalmi történelmével, amelyben sajátos mellékszerepet játszanak), és az indián szóbeli kreativitás, ami egyben a túlélés feltétele. Az őshonos amerikaiak az adaptáció művészei. Kultúrájuk minden létfontosságú eleme ellentmond azoknak az előfeltevéseknek, amelyek a regényt lehetővé teszik, mégis van indián regény, mint ahogy minden ellenkező irányba ható erő ellenében mégis vannak indiánok.

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.