Vöő Gabriella

Hangok a határvidékről: azonosságtudat és kifejezésmód
az indián, mexikói amerikai és ázsiai amerikai prózában

„Miként a mienk, Albion is gyarmat volt egykor, 'a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja'…” , emlékezik meg, John Donne szavait is felidézve, a Nobel-díjas karibi költő, Derek Walcott Anglia régmúltjának jelentéktelenségéről.¹ Nem árt, ha a gyarmati lét periférikus voltáról az Egyesült Államokkal és irodalmával kapcsolatban sem feledkezünk meg, mint ahogy arról a több, mint fél évszázados küzdelemről sem, amit íróinak a kulturális függetlenségért kellett megvívniuk. Az amerikai forradalom után az anyaországtól való politikai és kulturális elszakadás egyszerre volt traumatikus élmény és új lendület forrása. Az Egyesült Államok képes létrehozni egy olyan irodalmat, ami felér politikai vívmányainak jelentőségével: így vélekedett az amerikai értelmiség a tizenkilencedik század közepén. Ralph Waldo Emerson korai, kulcsfontosságú esszéi egyidejűleg kulturális kiáltványok: a „The American

Scholar” (1837, Az amerikai tudós) egy saját, önálló kultúra és amerikai idióma megteremtését sürgeti, és a feladatot egy prófétai formátumú költőegyéniségre méretezi, melynek eljövetelét a „The Poet” (1844, A költő) című esszében vetíti előre.² Ebből meríti Walt Whitman a pályáját elindító ihletet, alakítja ki új költői hangját, és ennek hatására jelenti ki, hogy az Egyesült Államok maga a legnagyszerűbb költemény.³ Herman Melville barátja és írótársa, Nathaniel Hawthorne művét méltatva utal arra, hogy egy Shakespeare formátumú amerikai író színre lépése várható az Ohio partján (bár a Moby-Dicken dolgozó író inkább önmagára gondol, mint Hawthorne-ra).⁴ A függetlenné vált volt gyarmat irodalmának első évszázada tehát az önmeghatározás jegyében telt, de az Európával, Angliával való összehasonlítás, összemérés még sokáig jelen van irodalmában: hogy csak a legismertebbeket említsem, Mark Twain, Henry James műveiben, majd az amerikai költészeti modernizmus T. S. Eliot- és Ezra Pound-féle vonulatában.
               Amint tehát a amerikai irodalom kezdeteit a periférikus pozícióból való kitörés igénye határozta meg, úgy az amerikai irodalomtörténetnek is meg kellett vívnia függetlenségi harcát. A huszadik század első három évtizede során létrejött oktatási és kutatási területnek – az angol irodalmi stúdiumokról leválva, ekkor vívta ki diszciplináris függetlenségét az amerikai irodalomtörténet – ugyanaz volt a legfontosabb megválaszolandó kérdése, mint egy évszázaddal előbb irodalmának: van-e létjogosultsága az amerikai irodalomnak nemzeti irodalomként. Erről az első irodalomtörténetek⁵ óta több egységesítő narratíva született, melyeket ismertetni nem lehet a jelen esszé a feladata. Egyet emelnék ki közülük, amely talán nem a legismertebb és legjelentősebb az irodalomtörténeti diskurzus kialakulásának ebben a szakaszában, de mondanivalóját az amerikai történelemszemlélet tartós paradigmájához igazította. Norman Forester 1925-ben készült „New Viewpoints in American Literature” (Új nézőpontok az amerikai irodalomban) című tanulmányának érvelése szerint ugyanis az amerikai civilizáció, az amerikai nemzeti kultúra a határvidéknek köszönheti egyediségét, hiszen a meghódítandó, birtokba vehető, megszelídíthető szabad területek léte a nem határvidéki írókra is hatott. A frontier történelmi jelentőségére legelőször Frederick Jackson Turner irányította a figyelmet, amikor a chicagói világkiállítás alkalmával, 1893-ban az Amerikai Történeti Társaság éves közgyűlése előtt „A határvidék jelentősége az amerikai történelemben” címmel elhangzott beszédében⁶ kifejtette, hogy a határvidék jelentőségének felismerése kulcsfontosságú az amerikai történelem megértéséhez. A köztudatba „Turner tézis”-ként bevonult hipotézis szerint a határvidék meghódítása hozta létre azt az egyedülálló élményt és tapasztalatot, amelyen az amerikai szellemiség alapszik. A tizenkilencedik század végére, hangsúlyozta Turner, a határvidék fizikai értelemben bezárult. Helyét átvette a város, amelyben a bevándorlók tömegeinek egybeolvasztásával létrejött az egységes amerikai nemzet.⁷ Turner tézise szerint tehát a határvidék nem csupán egy fizikai értelemben vett hely, hanem nemzetalakító tényező.
               Az amerikai civilizáció különlegességének magyarázatára irányuló határvidék-elmélet sokáig tartotta magát az amerikai történelemszemléletben. Norman Foerster is ehhez a nézethez csatlakozik, amikor a nemzeti irodalom létrejöttét a nemzeti lét létrejöttének történeti magyarázatához kapcsolja. Igaz, hogy ő nem történészként közelíti meg a határvidék kérdését, hanem a határvidék szelleméről beszél, mint arról a forrásról, melyből az irodalom amerikaisága táplálkozik.⁸ A Foersteréhez hasonló nacionalista szemlélet sokáig meghatározta az irodalmi kánont. Az 1920-as és 1960-as évek között több egységesítő történeti narratíva is született ennek a szemléletnek a jegyében. Érvelésük közös eleme az, hogy az amerikai irodalom az Egyesült Államok történeti, társadalmi, és nem utolsó sorban természeti tapasztalatai talaján organikusan fejlődő, amerikai élményen és idiómán alapuló demokratikus esztétika jegyében jött létre. Meghatározó alakja Emerson, akinek a hatása a huszadik században is nyomon követhető. F. O. Matthiessen 1941-ben megjelent, American Renaissance című irodalomtörténeti korszakmonográfiája⁹ ennek a szemléletnek a jegyében tekinti a tizenkilencedik századi kánon központi alakjának Emersont, és helyezi mellé azt a négy kortársát, akiknek együttes jelentőségét ő méltatja először: Thoreau-t, Hawthorne-t, Melville-t és Whitmant. Matthiessen szerint az általuk fémjelzett új irodalmi kifejezésformák mintegy organikusan nőttek ki az amerikai tapasztalatból, optimizmusuk és kiábrándultságuk pedig egyaránt a demokrácia és liberalizmus politikai értékeihez fűződik. Míg Emerson, Thoreau és Whitman bizalommal és hittel fordul Amerika politikai és kulturális eszménye felé, addig a tragikus szemléletű Hawthorne és Melville becsben tartják értékét, de képesek felfedezni ellentmondásait és bírálni annak megvalósulását, azaz magukban hordozzák annak dicséretét és kritikáját. „Hangjuk néha optimista, néha nagyhangúan, sőt veszélyesen terjengős, néha kiábrándult, sőt kétségbeesett, de ami megvalósításuk teljes képéből előrajzolódik,… az demokráciánkért való irodalom.”¹⁰ Mint minden irodalomtörténet, Matthiessen könyve is legalább annyira szól saját, mint vizsgált koráról. Amikor a könyv megjelent, az Egyesült Államok éppen belépett a második világháborúba. Mialatt az amerikai csapatok a fasiszta diktatúrák ellen vonultak harcba, Matthiessen tisztázta, hogy milyen politikai értékeket hordoz a klasszikus amerikai irodalom: ha nem is kiötlője, de letéteményese a demokráciának és liberalizmusnak. Matthiessen műve tehát „a demokratikus humanizmus újra meghatározása és az amerikai demokrácia lehetőségeinek újraértékelése.”¹¹ A hidegháború alatt ez a kritikai irányvonal különösen hasznosnak mutatkozott, hiszen míg a politika a sztálini és hruscsovi Szovjetunió elnyomó ideológiájával hadakozott, az amerikai irodalomban fel lehetett mutatni egy őshonos, a nyugati civilizáció legmagasabb rendű politikai vívmányait alapjában véve igenlő, de önrevízióra is alkalmas ideológiai horizontot. Lehetővé tette annak bizonyítását, hogy az, ami az amerikai civilizációban a legértékesebb, benne van irodalmában, sőt, már a tizenkilencedik század óta élő hagyomány. Az amerikai kánon kialakításában emellett ugyancsak kulcsszerepet játszott az Új Kritika formalista, műközpontú szemlélete, amely csak látszólag volt független történelmi, politikai és ideológiai tényezőktől. A műben a rétegzettség, irónia, kétértelműség nyomait kereső, a műalkotás időn és téren kívüliségét hangsúlyozó műelemzési gyakorlat mögött kialakítóinak, a nashville-i Vanderbilt Egyetem déli értelmiségének a konzervatív, arisztokratikus és faji előítéletekkel terhelt, kirekesztő szemlélete bújt meg. Homogén amerikai kultúra-képükben nem volt helye a feketék, indiánok, emigránsok irodalmi kifejezési formáinak. Az amerikai polgárháborúban a Dél által elszenvedett történelmi kudarc és a Rekonstrukció megalázó élménye nyomán az Új Kritikusok elutasították az északi országrész „vívmányait,” az iparosodást, a nagyvárosi elidegenedést és elanyagiasodást, mellyel szemben az esztétikai tárgy időn kívüliségét hangsúlyozták,¹² és elemzésének kompetenciáját fenntartották a beavatottak számára. Mivel módszereiket az 1920-as évek orosz formalizmusának hatására dolgozták ki, érdemes volna megvizsgálni, milyen történelmi élmények húzódnak meg e két, politikától elforduló értelmiségi magatartás mögött. Az amerikaiak szakmai hátterében minden esetre nincs olyan, folklórral foglalkozó teoretikus, mint Vlagyimir Propp. Az eredetileg a Fugitive folyóirat körül szerveződött csoport leginkább írókból állt, akik ugyanakkor nagymértékben hozzájárultak az amerikai irodalomoktatás intézményi hátterének és módszereinek kialakításához is.
               Az ily módon létrejött, „angol-amerikai,¹³ középosztálybeli, halott fehér férfiakat” felvonultató kánonnak a bírálata ma már közhely-szinten is idejét múlta, nem volna elegáns megismételni. Elegendő annyit megjegyezni, hogy a határvidék, a Nyugat megőrizte benne kiváltságos helyzetét. A romlott „civilizációból” az Indián Tartomány felé menekülő Huckleberry Finn figuráját sok utód követi. A legismertebbek J. D. Salinger Zabhegyezőjének hőse, Holden Caulfield, aki attól szenved, hogy már nem létezik az a romlatlan Nyugat, ahol tisztábban élhet, és ezért New Yorkban bolyong, avagy Dean Moriarty, Kerouac Útonjának a hőse, aki a szabadság, azaz Nyugat felé autóstoppol. Ismerőssé vált a kívülálló hős alakja, aki elviselhetetlen jelenéből „a szerelem elveszett Amerikájáról álmodozva”¹⁴ menekülni szeretne, és bár eszménye elbukott, továbbra is képes hinni benne, ragaszkodni hozzá, mert bensővé vált, örök egyenérték. Mivel az amerikai kánon kialakításában kulcsszerepet játszott a birodalmi tapasztalat földrajzi és politikai vonatkozása egyaránt, én nem úgy látom, hogy az amerikai és orosz irodalom poláris ellentétben állnának, ahogyan ezt Gilbert Edit vitaindítójában olvashatjuk. Mindkettőben meghatározó szerepet játszik egy kontinens-mércével mérhető terület, a terjeszkedés történelmi tapasztalata, valamint a hegemónia politikai és diskurzív gyakorlata. Sok amerikai író megpróbált túljárni a központ eszén, éppúgy találunk közöttük mizantrópokat, önjelölt messiásokat, öngyilkosokat és alkoholistákat, és bár kivégzetteket nem, internáltakat igen (a második világháború alatt internált japánokat), valamint írásaikban megtalálható mind az igenlés, mind az ellenállás megnyilatkozása. Vannak pionírtörténeteik, és az Amerika mint éden vagy pokol itt is a huszadik század irodalmán végigvonuló motívum.
               Nos, az angol-amerikai nemzeti civilizáció kalandját előtérbe helyező irodalomtörténet a huszadik század második felére megérett az átírásra, és ez kisvártatva meg is történt, illetve ma is tart. A hatvanas évek polgárjogi mozgalmainak hatására először az afro-amerikai, majd a feminista irodalomkritika tekintette feladatának a kánon újragondolását. A hatvanas és hetvenes évek során az indián és chicano (azaz mexikói származású amerikai) irodalmi reneszánszok, illetve az ázsiai amerikai szerzők megjelenésének hatására jelentősen átalakult az irodalmi paletta. Mind az indián, mind a chicano irodalom politikai mozgalmakból nőtt ki. Az Indián Reneszánsz fontos politikai pillanatai az 1961-ben tartott Chicagói Konferencia, az 1968-ban, Minneapolisból indult Amerikai Indián Mozgalom, Alcatraz sziget elfoglalása 1969 és 1971 között, az 1972-es washingtoni zavargások és Wounded Knee falunak, a Hetedik Lovassági Hadosztály által elkövetett 1890-es vérengzés színhelyének az elfoglalása. A Chicano Reneszánsz kezdetei a 60-as évek Chicano Mozgalmához, illetve César Chávez szakszervezeti vezető 1965 és 1970 közötti La Huelga elnevezésű, a mezőgazdasági munkások jogainak védelmében indított öt évig tartó sztrájksorozatához és vásárlói bojkottjához kapcsolhatók. Ugyancsak ebben az időben honosodott meg, a mozgalmak hatására, a „Native American,” azaz „őshonos amerikai” és a „Mexicano”-ból alakult „chicano” elnevezés, amelynek nőnemű párja, a „chicana” is használatos. Nem tudok említeni az előzőekkel összemérhető politikai megnyilatkozásokat az ázsiai amerikaiakkal kapcsolatban, amely gyűjtőfogalom egyébként egy sereg etnikumot magába foglal: kínaiakat, japánokat, indiaiakat, filippínókat, koreaiakat és vietnamiakat.
               Az etnikai irodalmak mindenek előtt arra késztetnek, hogy átértékeljük mindazt, amit az amerikai határvidékről tudtunk, például Bret Harte és Jack London magyarra is lefordított műveiből. Az angol-amerikai irodalom földrajzi paradigmáihoz szokott olvasónak látnia kell, hogy létezik olyan tapasztalat is, amely szerint a határvidék nem megváltás. A határvidék benépesítése, amit Turner 1893-ban a keleti partvidéki országrészből való népesség-„elvezetésnek” nevezett, megfosztottságot és pusztulást jelentett azok számára, akiknek ez a terület nem meghódítandó szabad terület, a szó valós és átvitt értelmében aranybánya volt, hanem az otthonuk. Az indiánok jelenléte az őseik által lakott területen a tizenhetedik század óta nem volt kívánatos. A mexikóiak Texas 1846-os csatolása, illetve Kalifornia, Utah, Nevada és Új Mexikó 1848-as bekebelezése után másodrendű amerikai állampolgárok lettek. Az ázsiai bevándorlókat, például a zömmel 1848 után érkező és a transzkontinentális vasutat építő kínaiakat, „faji”¹⁵ idegenségük miatt a többségi társadalom nem tekintette integrálhatónak.
               A magyar olvasónak, ha elnyomott pozícióba kényszerített, háttérbe szorított amerikai kisebbségről van szó, első sorban a feketék jutnak eszébe. Nos, az afro-amerikai irodalom kanonizációja – bár kutatói egyetértenek abban, hogy a területen bőven van még tennivaló – megtörténtnek tekinthető. Néhány szerző műveit olvashattuk már magyarul. A második világháború utáni szerzők közül Ralph Ellison Invisible Man,¹⁶ a kortársak közül Toni Morrison Song of Solomon, Jazz és Paradise¹⁷ című regényei jelentek meg magyar fordításban. Az afro-amerikai irodalom reprezentatív korszakát Virágos Zsolt mutatja be A négerség és az amerikai irodalom című könyvében. A kortárs amerikai irodalomról a magyar olvasó Abádi Nagy Zoltán Válság és komikum és Mai Amerikai Regénykalauz című könyveiből tájékozódhat, amelyek etnikai írókként zsidó és afro-amerikai szerzőket tárgyalnak. Az amerikai irodalom történetében Virágos Zsolt egy alfejezetet szán a kortárs indián, chicano és ázsiai amerikai prózának,¹⁸ de maga az irodalmi termés mondhatni teljes egészében fordításra vár. Az amerikai etnikai irodalom új jelenségnek tűnik az amerikai irodalomban, de tulajdonképpen egy már létező hagyomány folytatása. Hogy csak az indián szerzőknél maradjunk, vannak olyan tizenkilencedik és huszadik századi szerzők – például Sarah Winnemucca Hopkins, Charles Eastman és Gertrude Bonnin, azaz Zitkala-Sa – akik szerepelnek az újabb irodalomtörténeti antológiákban, és szerepelhetnének akár egyetemi szillabuszainkban is, ha jobban odafigyelnénk rájuk. Az etnikai irodalmak reneszánsza tehát legalább annyira folytatás, mint újrakezdés.
               A kezdés és az újrakezdés jelensége egyébként paradigmatikus az amerikai irodalomban: talán egy irodalomtörténet sem ismer ennyi „újjászületést.” A huszadik századi amerikai irodalom a reneszánszok kora: az újító törekvések, a perifériáról a központba kerülés történetei, egy-egy csoport által előidézett változásé. Emlékezetes az 1920-as és 30-as években az afro-amerikai irodalom megújhodása, a Harlemi Reneszánsz költészete és prózája vagy, szintén a 30-as években, a nagyvárosi munkásság tapasztalatát is kifejező Chicagói Költészeti Reneszánsz és a 60-as évek Beat mozgalmához kötődő San Francisco-i Költészeti Reneszánsz. A kritikai reneszánszok szintén a huszadik század termékei, és érdekes módon a tizenkilencedik századra vonatkoznak. A Melville kritikának a huszadik században két „reneszánsza” is volt, és újrakezdést sürget Matthiessen már említett monográfiája, az American Renaissance is.
               Az etnikumok irodalmi reneszánsza, és ebben mindhárom szóban forgó etnikum osztozik, olvasói és kritikai szemléletváltást kíván. A művek bizonyos fő vonalbeli kulturális normák ellenében jöttek létre, és nem egy különös, egzotikus világot teremtenek, netán euro-amerikai nosztalgiát táplálnak. Amint a kortárs chicano irodalom teoretikusa hangsúlyozza, művüket meghatározza a „különbözés dialektikája.” Ramón Saldívar szerint ez az irodalom nem kevesebbet vállal, mint azt, hogy megváltoztassa olvasóinak ideológiai horizontját, és rábírja őket, hogy változtassanak értékszemléletükön.¹⁹ Azok a fórumok, amelyeken ez a folyamat elkezdődhetett, az egyes etnikai irodalmak kiadására létrejött kiadók és a könyvpiacon megjelent antológiák. A chicano írók első fóruma, az 1969-ben megalakult Quinto Sol Publications jelentette meg ugyanebben az évben az El Espejo/The Mirror (A tükör) című antológiát, illetve azoknak a szerzőknek – Tomás Rivera, Rolando Hinojosa és Rudolfo Anaya – a regényeit, akiket a chicano próza három kulcsfigurájának tartanak. A kínai és japán származású amerikai író kánonjának összeállítására az 1974-es Aiiieeeee!, majd az 1990-ben bővített formában újra kiadott The Big Aiiieeeee! antológia vállalkozik, és a többségi kultúra sablonjaival való szembehelyezkedést tekinti céljának. Az amerikai „fehér” kultúra sztereotípiája szerint a „szomorú, dühös, káromkodó vagy csodálkozó sárga ember”²⁰ kiáltását idéző cím a meg nem hallott ázsiai hangokra utal. Nem csoda, hogy az ázsiai szerzők sokáig mellőzöttnek érezték magukat, hiszen Diana Chang: Frontiers of Love című regényén kívül (A szeretet határvidékei, 1956, Random House) azok a szerzők, akik az Aiiieeeee! szerkesztői szerint fontosak, olyan kisebb kiadóknál publikáltak, mint a Lyle Stuart, a Reed Books vagy a Coffee House Press.
               A határvidék etnikumainak irodalmaival kapcsolatban elgondolkodhatunk azon, hogy a szokatlan nevű szereplőkön kívül melyek azok a megkülönböztető vonások, amelyek miatt az „etnikai” jelzőt használjuk és nem egyszerűen kortárs amerikai regényekről beszélünk. Hiszen technikájukban és rétegzettségük tekintetében alkalmazkodnak a modern európai, illetve euro-amerikai regény hagyományain nevelkedett olvasóközönség ízlésvilágához. A történetek – a felnövekvés, beavatás, íróvá válás történetei – ismerősek. A gyermek- és ifjúkor, a család és a neveltetés kiemelt szerepe az (ön)életrajzi és fejlődésregényt idézi, még ha ezeknek a hősöknek a felnőtté válásában, beavatásában, mintegy újrateremtve a közösség múltját, sokkal több a szenvedés és az erőszak. Felfedezhetjük a cselekménybe beépülő mítoszt, az ősi, közös háttértudást, melynek segítségével megérthető a jelen, illetve kiapadhatatlan jelképforrás és strukturális szervező erő. Ismerősek a narratív technikák, a narrátori történetmondással ötvözött belső monológok, a szövegbe ékelődő dokumentum-montázsok, vagy éppen a szóbeli hagyományból beemelt költészeti elemek. Ezek a huszadik századi modernista regény vívmányai, James Joyce, Virginia Woolf, William Faulkner, John Dos Passos vonulata. Ám az ismerős összecsengések korántsem merítik ki ezeknek a regényeknek az összes felkínált lehetőségét. Vannak különleges, az írók etnikai hátterével összefüggő problémák, amelyekkel mindegyikük szembesül, és amelyeket természetesen mindegyikük a maga módján, de etnikai közösségük történelmi és kulturális hátterével összhangban old meg. Mindhárom etnikum irodalmában problémaként jelenik az identitás megfogalmazása, amely egyidőben „faji” és nyelvi kérdés; a közösségbe és a hagyományba való beágyazottság, amely – fenyegetettsége miatt – egyaránt követel ellenállási és alkalmazkodási stratégiákat; valamint a többségi, angol-amerikai kultúrához való viszonyulás, amely – a hegemón-alárendelt viszony történelmi és politikai vonatkozásai miatt – megkerülhetetlen, állásfoglalást követelő kérdés.
               Az Egyesült Államokban az amerikai nemzeti identitás bizonyos kulturális tudásanyag birtoklásával jár együtt. Kizárólagosságra törekvő tudatforma, amely minden más nemzeti kötődésnél előbbre való, és bizonyos liberális-humanista értékrendszer elfogadását feltételezi. A kultúra és nacionalizmus diskurzusainak összemosódása miatt a kulturális tudás egyfajta harctér, amelyen az elfogadás és kirekesztés bonyolult stratégiái érvényesülnek. Az etnikai különbözőségnek van ugyan egy elfogadható mértéke, amely beleillik a multikulturális, pluralista amerikai társadalom önmagáról alkotott képébe, de erről az etnikai kisebbségek és a többség között nem alakulhat ki konszenzus. A kép, amelyet a többség az etnikumokról kialakított, sztereotípiákba ágyazott és kevéssé differenciált. Sőt, a közös történelmük során kialakult manicheista szemlélet hatására igen élesek rajta a kontrasztok (talán mi magunk is nehezen vonatkoztatunk el a jó és gonosz indián szembeállítástól, amely gyermekkorunk kedvelt olvasmányából, Cooper Nagy Indiánkönyvéből²¹ származik, és amelyet folyamatosan megerősít a tömegkultúra). Ezen felül az Egyesült Államok történelmében nem ismeretlen az etnikumok egymás ellen való kijátszása sem, amely legtöbbször a többség paranoid aggodalmát juttatja kifejezésre. Ilyen például a tizenkilencedik század végi tömeges kínai bevándorlás hatására évtizedekig érvényben levő „rossz kínai – jó japán” ellentétpár, majd a második világháború alatt, a japán származású amerikai állampolgárok internálása idején, a „rossz japán – jó kínai” szembeállítás sztereotípiája. Az indián, chicano és ázsiai kisebbségekre is érvényes az, amit Ralph Ellison afro-amerikai szerző emblematikus hőse állít: a színesbőrű egyén az amerikai társadalomban „láthatatlan,” hiszen a róla alkotott kép mindig a „fehérek” félelmeinek és vágyainak a tükörképe. ²² Az egységesítő sztereotípiára való hajlam elmossa a különbözőséget és sokszínűséget, amely akár törzsi tagolódásból, akár nemzetiségi és kulturális másságból, akár minden közösségben meglévő osztály, politikai meggyőződés vagy társadalmi nem szerinti eltérésekből adódik.
               Az identitás megfogalmazása az etnikumok esetében összetett probléma, amelynek olyan politikai, jogi és bürokratikus vetületei vannak, amelyekre itt nem térhetek ki. Van azonban egy visszatérő mozzanat, amely több regényben fontos szerepet kap: ez a hibriditásból, azaz vegyes „faji” származásból adódó kettős kötődés bonyodalma. A hibriditás problémája már ismerőssé vált számunkra a „feketék” és „fehérek” közötti határvonalon élő „tragikus mulatt” regényalak által.²³ Az etnikai írók némelyikénél a hős megformálásában kulcsszerepet játszik a vérségi hovatartozás kétségessége. Két reprezentatív indián regényben a különböző „fajú” szülőktől való származás örökös kívülálló pozícióba kényszeríti az egyént, integrálódása nemcsak a többségi, „fehér” társadalomba lehetetlen, hanem saját közösségén belül is problematikus. N. Scott Momaday House Made of Dawn (1968, Hajnalból készült ház)²⁴ című regényének hőse, Abel, képtelen beilleszkedni a jemezi pueblo közösségbe apjának kétséges kiléte és törzsi hovatartozása (navajo v. sziú?) miatt. A Ceremony (1977 Szertartás),²⁵ Leslie Marmon Silko regénye is vegyes „faji” eredetű hős történetét meséli el: Tajo anyja lagunai pueblo, apja „fehér”, ezért a családban is, a közösségben is marginalizálódik.
               Az indián „faji” eredet, a spanyol-indián keverék mestizo identitás nem ritka és nem megbélyegző a spanyol hódítás területein, a római katolikus egyház szellemi hatása alatt álló közösségekben. Az Egyesült Államokban viszont legalább egy évszázadon keresztül az volt, és minél magasabbra aspirált valaki a társadalmi ranglétrán, annál komolyabb akadályt jelentett. Arturo Islas regényében – The Rain God (1984, Esőisten)²⁶ – a nagymama figurája, Mama Chona például hódító spanyol conquistador őseire büszke, és feledi valódi származását, pedig „bármennyire óvakodott tőle, a nap sötétre barnította bőre színét, és nem született olyan sebész, aki eltüntethette volna indián arccsontját, azokat a kis, nagyon sötét szemeket és sasorrot.” Számára minden, ami indián „valahogy tisztátalan volt.”²⁷
               Tovább bonyolítja az identitás elfogadását és bensővé tételét, hogy a „faji” azonosság határai nem esnek egybe az államhatárokkal, és lojalitási válságot okoznak azokban, akik egyébként az amerikai rasszizmus szenvedő alanyai. A Szertartás Tajo-ja második világháborús veterán, aki lelkileg mélyen sérülten tér haza a távol-keleti frontról. Válságát a távol-keleti front borzalma és unokaöccse halála okozza, de betegségének tünete különös: a haldokló és megölt japán katonák arcában nagybátyja, Josiah indián, ázsiai vonásait véli felfedezni, és lelkiismeret-furdalásán képtelen úrrá lenni. Az ázsiai „faji” rokonság felismerésének traumája öngyilkosságba hajszolja Louise Erdrich Szerelemorvosságának egyik hősét. A vietnami háborúból hazatért Henry Junior nem tud szabadulni attól az emléktől, ahogy a vietnami hadifoglyok saját és az ő ferde szemére mutogatnak, és a háborúban való részvételét „fajtársaival” szemben elkövetett árulásnak érzi.
               A számomra ismert ázsiai amerikaiak közül az, amelyik a „faji' hibriditással legmélyebben foglalkozik, korábbi, század eleji mű. Edith Eaton, írói nevén Sui Sin Far önéletrajzi esszéje, a Leaves from the Mental Portfolio of an Eurasian (1909, Lapok egy eurázsiai szellemi irattartójából),²⁸ kínai anya és angol apa gyermekeinek megpróbáltatásairól számol be. Sui Sin Far számára a „fehérek” bámuló, kutakodó tekintetétől kísért gyermekkor jelentette a beavatást abba a közegbe, ahol az ember ódiumként viseli „faji” jellegét, elrejti, vagy a „fehér” többségtől elszigetelődve a kínaiak társaságát keresi. A makacsul kutakodó kérdés, amellyel az ázsiaiak ma is lépten-nyomon szembesülnek („Hová való? Úgy értem, valójában?”) kirekesztő, és nem is annyira az etnikai, mint a nemzeti hovatartozást firtatja, megtagadva tőlük az amerikai identitást. „Amikor megismernek, az emberek azt feltételezik, hogy idegen vagyok”,²⁹ vallja a kortárs kanadai írónő, Joy Kogawa Obasan című regényének narrátor-hősnője, aki nem tud kitörni elszigeteltségből. Az internálás és Japánban rekedt édesanyja halála az örökös kívülálló helyzetébe kényszeríti szülőhazájában, Kanadában.
               Az ázsiaiak számára más szempontból is problematikus az önazonosság kérdése. A bevándorlók, illetve az Egyesült Államokban akkulturálódott ázsiaiak között amúgy is meglévő választóvonalat Frank Chin megpróbálta kőbe vésni, amikor a kínai emigránsok és a kínai szülőktől született kínai-amerikaiak közti kulturális, szellemi és érzelmi távolság áthidalhatatlanságát hangsúlyozta. Egyik korai, 1972-ben közölt esszéjében türelmetlenül így nyilatkozott: „Nem vagyok kínai. … Nem idegenkedem az emigránsoktól. … Nem idegenkedem az albínóktól, az elefántoktól, a törpéktől és a liliputiaktól sem. De nevezz annak, és akkor helyre kell, hogy igazítsalak.”³⁰ Az ázsiai amerikai irodalom ügyének elkötelezett szószólójától ez a radikális állásfoglalás elég disszonánsan hangzott, és véleményével valószínűleg nem volt egyedül. A bevándorlókat jelölő „FOB” („Fresh Off the Boat,” azaz „éppen hogy leszállt a hajóról”) elnevezés ázsiai-amerikaiaktól származik, és bármennyire tréfás, mégis gúnynév. Chin maga később sokat finomít kijelentésein, és egy autentikusabb, az ázsiai kultúrák alaposabb ismeretében gyökerező identitástudatot védelmez az euro-amerikai sztereotípiákat kiaknázó írókkal szemben. A The Big Aiiieeeee! antológia bevezető esszéjében kijelenti, hogy az ázsiai amerikai számára a saját ázsiai mivoltáról alkotott kép nem autentikus forrásból, az ázsiai kultúrába való beágyazottságból származik, hanem az amerikai tömegkultúra terméke. A kínait a homoszexuális rémálom-figura, Fu Manchu vagy a feminin tutyimutyi Charlie Chan³¹ testesíti meg, emiatt a kínai amerikai fiatal azonosságtudata önmegvetésbe fordul.
               Frank Chin véleménye, bármennyire sarkított, tanulságos. Ugyanis, bár egy autentikus ázsiai önazonosság kialakítása, azaz a „valódi” megteremtése mellett érvel, végső soron az identitás konstruált mivoltára irányítja a figyelmet. N. Scott Momaday szerint viszont az identitás teljes egészében a képzeletbeli kategóriájába tartozik. Valójában mindenki az, aminek álmodja magát: ferde szemű, sárga cowboy, mint Chin hőse, Dirigible, avagy spanyol hódítók utóda, mint Islas Mama Chona-ja.³² Vagy indián, mint N. Scott Momaday maga: „Úgy gondolok önmagamra, mint indiánra, mert egy adott pillanatban ráébredtem, hogy apám úgy nőtt fel, hogy egy olyan nyelvet beszélt, amelyet én nem … [Ú]gyhogy elhatároztam, utánajárok a dolognak …, és ezalatt identitásra tettem szert; és ez, ami azt illeti, indián identitás.”³³
               Az identitás kérdése tehát egyúttal nyelvi kérdés. Az ázsiaiaknál az emigráció élethelyzetéből következően az anyaországtól való elszigetelődés nyelvi elkülönülést is jelent: az Egyesült Államokban született második és harmadik generáció, akik számára Chin fenntartja az ázsiai amerikai elnevezést, nem beszéli ősei nyelvét. A spanyol nyelvnek az amerikai kontinensen való elterjedtsége és Mexikó közelsége miatt a chicano írók tudnak leginkább élni az anyanyelv frissítő lehetőségeivel. Tomás Rivera és Rolando Hinojosa novelláskötetei spanyolul jelentek meg,³⁴ angolul fordításban olvashatók. Ezen felül világnyelv mivolta miatt a spanyol beépíthető az angol szövegbe: ezt teszi sokszor Rudolfo Anaya a Bless Me, Ultima! című regényében. A „standard” amerikai angoltól eltérő, vegyes szókincsű szövegben az olvasó egy sokkal lényegesebb dologgal is szembesül. James Joyce óta tudjuk, hogy az angol nyelv nemcsak az elnyomóé, amely elhallgattatja az elnyomottat, hanem az a nyelv is, amelyen az elnyomott szubjektum visszabeszél. A többségi, hegemón nyelv, amelyen a többségi, hegemón kultúra eddig megszólalt és terjeszkedett, már éppúgy az alárendelté is.
               Az etnikai hátterüktől el nem szakadó, vagy attól legalábbis bejárható távolságban élő indián szerzők többsége beszél legalább egy törzsi nyelvet, ugyanakkor angolul ír. Esetükben a nyelvhasználat problematikus volta nem a nyelvismeretből vagy az etnikai közösség nyelvi struktúráinak az angol szövegbe való beépíthetőségéből adódik, hanem abból a résből, ami szóbeliség és írásbeliség között tátong. Az irodalmiság kritériumainak alkalmazása őshonos amerikai kultúrák „szövegeire” (az oktatásban használt amerikai irodalmi antológiák egész sor ilyet tartalmaznak, a kánonbővítés jegyében) célt téveszt. Az indián szerzők írásművészetének különlegességeként szokták említeni, hogy a szóbeliség hagyományából átmentett narratív technikákat alkalmazzák.³⁵ A Hajnalból készült ház és a Szertartás a gyógyítás és gyógyulás történetei, melyekbe szervesen épül a ráolvasás, az ének és a mítosz. Louise Erdrich regénye, a Love Medicine (1984, Szerelemorvosság)³⁶ hét szereplő-narrátora szövi a történetet úgy, hogy az elbeszélés folyamán váltakoznak a külső és belső nézőpontok. A technika sokat köszönhet Woolfnak és Faulknernek, első sorban mégis a közösségi történetmondás gyakorlatát idézi fel. Óvatosnak kell lennünk azonban a szóbeli és írott történetek közti átjárhatóságot illetően. Van olyan vélemény, mely szerint az a mód, ahogyan ezek az írók visszanyúlnak a szóbeli hagyományhoz, tulajdonképpen „fordítás,” melynek során narratív technikává alakítanak egy kulturális gyakorlatot.³⁷ Gerald Vizenor indián író és teoretikus szerint a szóbeli narratívák és kultúrák reprezentációja a neokolonializmus és a fogyasztói társadalom problémáira való „bürokratikus megoldás.”³⁸ Továbbá a szóbeliség jelensége egy „találmány” ott, ahol az írásbeliség a norma. A közösségi történetmondás élő kulturális gyakorlat, amelynek során történetek hangzanak el. Abban a pillanatban, amikor leírják őket, a történetek kikerülnek abból a térből, amelyben jelentésük érvényes. Vajon milyen mértékben változik, károsodik a történet, ha egy könyvben szerepel? Egyáltalán, felhasználhatják-e a szerzők ezt a közösségi formát? A saját néven való megjelentetés nem mond-e ellent a kollektív szerzőség elvének? Az indián társadalmakban nem létezik az a tulajdonfogalom, amely a nyugati világban az irodalmi szöveget az író egyéni „szellemi termékének” tartja. Louis Owens szerint ezek feloldhatatlan dilemmák: „Abban a pillanatban, hogy szerzőként aláírásával látja el, az indián szerző feszültséget teremt önmaga és a közösségi, szerző nélküli, identitást adó forrás között.”³⁹
               Lehet, hogy olvasói nosztalgiát elégítenek ki, de akárhogy is van, az olvasó számára nem kétséges, hogy ezek a regények éppen attól vonzók, hogy alkotó módon beépítik a hagyományt. Ugyanígy érzünk, ha egy régi írásbeliséggel rendelkező kultúra történetei köszönnek vissza az oldalakról. A kínai amerikai írónő, Maxine Hong Kingston regényei rendkívül sikeresek, ezek közül is legnépszerűbb a The Woman Warrior (1976, A harcosnő),⁴⁰ amely Fa Mu Lan legendájába ágyazza önéletrajzi ihletésű történetét. A regényt reprezentatív önéletrajzként olvassa az amerikai közönség, és hitében maga Kingston is megerősíti.⁴¹ Ebben a könyv alcíme is segítségére van: Memoirs of a Childhood Among Ghosts (Emlékezések egy gyermekkorról a szellemek között). A szellemek, amelyektől Kingston hősnője szabadulni akar, a kínai asszonysors szellemei. Fa Mu Lan önéletrajzi monológban elmesélt története a női erő és szabadság jelképeként ellenpontozza a női narrátor és anyja életének történetét egy olyan közegben – Kínában és San Francisco kínai negyedében –, ahol a nő rabszolga, a lánygyermek pedig kolonc. A Fa Mu Lan alakjában megtestesülő női potenciál igazolásaként a narrátor-hősnő felszabadul a család és a hagyományos női szerepek elnyomása alól, tanul és önállóvá lesz. Némi egyszerűsítéssel A harcosnő története a reprezentatív kínai amerikai nő menekülése az elnyomó patriarchális kínai kultúrából a felszabadító amerikai kultúrába.
               A regény, mi tagadás, magával ragadó. Az eredeti Mu Lan legendához képest némileg megváltoztatott történettel kapcsolatban azonban felmerül, hogy Kingston esetében a kulturális hagyomány alkotó felhasználás tárgya, avagy szabad préda? Kínai amerikai írótársai felróják Kingstonnak, hogy A harcosnő egzotikumként tálalja a kínai kultúrát, és megerősíti azt az euro-amerikai sztereotípiát, miszerint Kína érthetetlen, áthatolhatatlan misztérium, a hagyományos kínai társadalom pedig a nők könyörtelen elnyomására épül. A kritikai hangok közül a legélesebb Frank Chiné, aki szerint az önéletrajz első sorban egy keresztény műfaj, euro-amerikai érzékenységet fejez ki, Kingston az amerikai feminizmus és liberális individualizmus szemléletének befolyása alatt áll, és semmi köze a kínai szellemiséghez. Chin ráadásul a kínai férfiakkal szembeni ellenséges magatartást olvas ki a műből, aminek egyébként a regény közönségsikerét tulajdonítja. „Az amerikai kiadók bolondultak a kínai nőkért, akik bemószerolják a kínai férfiakat,” jelenti ki Chin, aki úgy gondolja, hogy az amerikai feminizmus és liberális individualizmus szemlélete meghamisítja a Kínáról alkotott képet.⁴²
               Mások viszont úgy vélik, hogy nem helyes elfogadhatósági kritériumok korlátai közé szorítani az ázsiai amerikai etnikum ábrázolásának módjait, vagy az ázsiai kultúra elemeinek hitelessége felett őrködni.⁴³ Kingston a társadalmi nem (gender) problémái felől közelíti meg témáját, számára a nő nevében való „visszabeszélés” fontosabb, mint valamiféle etnikai elkötelezettség. Talán ami egyik oldal – például a kínai amerikai férfiak önértékelési válsága miatt aggódó Frank Chin – számára a Kínáról való negatív európai sztereotípiák megerősítése, egy lehetséges másik oldal – például kínai amerikai női olvasók, vagy egyszerűen csak női olvasók – szerint a hangsúlyok áthelyezése, valamint egy ezidáig figyelmen kívül hagyott nézőpont érvényesítése.
               Az az ázsiai amerikai kánon viszont, amelyet Frank Chin látni szeretne, többnyire olyan írókat vonultat fel, akik a generációs konfliktust dolgozzák fel. Eszerint az eredeti nyelvet beszélő, az otthoni kultúrába ágyazott gondolkodású első generáció és a második, harmadik generáció között átjárhatatlan szakadék tátong. Louis Chu Eat a Bowl of Tea (1961, Igyál egy csésze teát)⁴⁴ című regényének hőse, Ben Loy képtelen Kínából hozott feleségével közösülni, és így kénytelen végignézni, hogy Mei Oi zabigyereket hoz a világra. Tehetetlenségének valódi oka azonban az apjától és annak generációjától elszenvedett lelki és kulturális nyomás. Ben Loy akkor nyeri vissza önbecsülését és férfiasságát, amikor távol költözik apjától. Azonban a női olvasónak feltűnik, hogy a törést közvetlenül kiváltó ok már megint a női hűtlenég. Ezen felül pedig nem minden kritikus véli úgy, hogy a generációs tematika jobb, mint a feminista napirend. Lisa Lowe szerint hiba „az ázsiai amerikai kultúrát kizárólag a generációs konfliktus és az apa-fiú viszony összefüggésében szemlélni, mert ez esszencializálja az ázsiai amerikai kultúrát, és elmossa az osztály, társadalmi nem és nemzetiségi törésvonalak mentén fennálló különbségeket.⁴⁵
               Régen sejtjük már, hogy annak a képnek, amelyet az etnikai közösségekről akár a tömegkultúra, akár kívülálló, euro-amerikai írók segítségével alkothattunk, tulajdonképpen nincs valóságos megfelelője. De meg kell szoknunk azt a gondolatot is, hogy ma már nincs „tiszta” és autentikus, romlatlan és európai hatásoktól mentes etnikai kultúra sem. Silko regénye, a Szertartás ezzel a ténnyel szembesít. A hős, Tajo betegsége háborús élményeiből fakad, de a hagyományos, indián gyógyítás nála kudarcba fullad, mert a „fehérek” bejövetele óta a betegségek is megváltoztak. Az öreg Betonie, aki mint Tajo, maga is „félvér,” alkalmazkodik a változásokhoz és gyógymódjának a kellékeit is eszerint választja meg: kunyhójában a gyógyfüvek mellett ott vannak a „fehér” civilizáció tárgyai vagy kacatjai, telefonkönyvek és újságok. Az öreg Betonie jobbnak látja az orvoslásba is beépíteni azt, ami az életükbe már amúgy is beépült. Nem kétséges azonban, hogy a jelen alapvetően igenis pusztítja a hagyományos értékeket. Louise Erdrich Szerelemorvosságában a családi és fájdalmas, kusza szerelmi történetek közös vonása az emberi és kulturális veszteség. Emellett egy-egy mellékszálon folyamatosan felbukkannak a rezervátum ügyes-bajos dolgai. Erdrich derűs humorral követi szereplőit a rezervátumi bürokrácia útvesztőiben, beszámol az apró árulásokról és meghasonlásokról, melyekre a törzset túlélési reflexei kényszerítik. Egy adott pillanatban úgy tűnik, hogy a közösség nem süllyedhet mélyebbre annál, mint amikor játék tomahawkokat és egyéb tradicionális tárgyakat kezdenek gyártani műanyagból. Erdrich humora ezen a gyalázaton is átsegít: két idős hölgy vitájából támadt csetepaté során a gyárat burleszkbe illő módon szétverik. A folytonosan pénzszerzési stratégiákon töprengő fiatal igazgatójának azonban eszébe jut a játékkaszinó ötlete, ahol apránként vissza lehet nyerni a pénzt azoktól a „fehér” nyugdíjasoktól, akik annak idején az indián földekre jöttek gazdálkodni. A Szerelemorvosság szerint is a folyamatos alkalmazkodás, és nem a hagyományokhoz való makacs ragaszkodás a fennmaradás feltétele.
               Az életnek az a területe, ahol legnehezebb az alkalmazkodás, a vallási gyakorlaté. A téma leggyakrabban az indián és a chicano regényekben kerül elő. Mivel a határvidéki indiánok többnyire olyan területeken élnek, amely a spanyol ajkú lakosság miatt a egyúttal a katolicizmus befolyási köre, és mert a katolikus egyház missziós egyház, a két vallási gyakorlat sokszor egymás mellett bukkan fel. De míg az indián szerzők nagy részénél a katolicizmus olyan idegen spirituális befolyás, amely csak ritkán tud gyökeret verni és akkor is csak ideig-óráig (ilyen a Hajnalból készült ház és a Szerelemorvosság), addig a spanyol ajkú, katolikus kultúrát beépítő mexikói amerikai regényekben a katolicizmus összhangba hozható a hagyományos, többnyire indián eredetű kultúrával, tudással. A fejlődésregény chicano verziója, a Bless Me, Ultima! (1972, Áldj meg, Ultima!), Rudolfo A. Anaya műve az alkalmazkodásra, a kultúrák közötti konvergenciára összpontosít. Címszereplője egy curandera, javasasszony, aki a gyermek hőst beavatja a természetben rejlő erők világába. Az első személyben elmesélt, gyermekkorban játszódó történet olvasásakor az volt az érzésem, hogy ez Joyce Ifjúkori önarcképének chicano változata. António folyamatosan két világ között mozog, a szó szoros és jelképes értelmében egyaránt egy határvidéken él. Apja vaquero, a cowboy mexikói megfelelője, a szabadság szerelmese, anyja farmerek lánya. Antonio sorsának tervezgetésekor minduntalan ütköznek a két szülő vágyai arról, hogy felnőtt korában vaquero legyen, vagy földműves. Anyja ugyanakkor azt a reményt is dédelgeti, hogy fia pap lesz, ezt várja a gyermek angol-amerikai neveltetésétől és katolikus hitéletétől egyaránt. Ultima pedig arra tanítja meg, hogyan békítse össze és hozza összhangba az őt érő hatásokat, ellentétes vágyakat és álmokat. Az Antonio körüli konfliktusokból nem lesz valódi összecsapás. Lelkében egyszerre vaquero és földműves, játékból egyszer pap. Apja és anyja között egyensúlyozva, békítő erőként, részt vesz mindkét világban. Ultima segédjeként pedig szintén pap (vagy talán csak ministráns), de inkább indián értelemben: aktív összekötő látható és láthatatlan, evilági és túlvilági erők között.
               Az Áldj meg, Ultima! azonban nem teljes mértékben a béke és harmónia megteremtéséről szól. Jó és gonosz erők csapnak össze, amelyeket nem is értünk igazán. Ultima bűbájos erőkkel harcol a boszorkányság ellen, megöl két boszorkányt, és összecsap apjukkal, Tenorióval, a gonosz forrásával. Erre a metafizikus küzdelemre ráadásul úgy kerül sor, hogy résztvevői nem is kerülnek testközelbe. Jó és gonosz harca Ultima és Tenorio halálával véget ér, de gyanítjuk, hogy nem örökre. Győztese voltaképpen Antonio, aki – mint a fejlődésregény hőse általában – bejárja a tudatlanságtól a bölcsességig vezető utat. Sajátos vonása az etnikai irodalomnak, hogy, mint az Áldj meg, Ultima! példáján láthatjuk, nincs bennük válság a primordiális értékek szintjén, a jó és gonosz mindig pontosan körülhatárolható. A Szertartásban Emo, Tajo indián falubelije, a háború hatására visszafordíthatatlanul gonosszá válik. Itt a gonoszság éltető közege a harc, és Tajo úgy győzedelmeskedik, hogy visszautasítja a küzdelmet és a pusztítást. A Hajnalból készült házban a gonoszt egy albínó indián testesíti meg, Abel ellenfele és később áldozata. Ám miképpen a Tenorióé, az albínó indián metafizikus minősége is megmagyarázhatatlan. Rokonságot érzek emiatt az amerikai romantika nagy (és kanonizált!) prózaírói, Hawthorne és Melville, valamint a mai etnikai irodalom, főként az indián és chicano között. A két tizenkilencedik századi szerző otthonosan mozgott a numinózus világában, és nem elégedtek meg kevesebbel, mint őselvek ütköztetésével. Egy birodalom erőinek működésének érzékeltetéséhez, diszharmóniájának formába öntéséhez nem is folyamodhattak volna kisebb formátumú jelképhez, mint a metafizikus küzdelem. Ugyanakkor az ő szövegeikben is állandó ellenpont a helyenként abszurd humor és a játék.
               Tudomásul kell vennünk tehát, hogy a határvidék tizenkilencedik századi terjeszkedésével együtt kitolódtak azok a határok is, amelyek az amerikai irodalmat foglalják magukban. Mind az Indián, mind a Chicano Reneszánsz, valamint az ilyen névvel nem illetett, de robbanásszerűen megnőtt ázsiai amerikai irodalmi termés mégis új kezdet, amely értelmezői horizontunk kitágítására késztet. Az számunkra új és újszerű prózairodalmat pedig hiba lenne leegyszerűsítve, valamely program szolgálatába állított eszközként, mondjuk tiltakozó regényekként olvasni, ahol az etnikai hős áldozat, a többségi társadalom a vétkes. Az etnikai írók regényei megteremtik saját kontextusukat, hőseinek kapcsolatai, konfliktusai saját világuk határain belül játszódnak. Ezért másságukra figyelve a róluk való beszédet is meg kell kísérelnünk az általuk szabott feltételekhez igazítani.

¹ „Albion too was once / A colony like ours, 'part of the continent, piece of the main'.” „Ruins of a Great House.” Collected Poems 1948-1984. London: Faber and Faber. 1985. 20.
² Emerson: Essays and Lectures. New York: The Library of America, 1983. 51-71, 445-68.
³ Walt Whitman: Complete Poetry and Collected Prose. New York: The Library of America, 1982. 5-26. 6.
⁴ Hawthorne and His Mosses. Pierre; or, The Ambiguities, Israel Potter: His Fifty Years of Exile, The Confidence-Man: His Masquerade, Uncollected Prose, Billy Budd, Sailor (An Inside Narrative). The Library of America. New York: Literary Classics of the United States, 1984. 1154-71.
⁵ Barrett Wendell: Literary History of the United States (1900), The Cambridge History of American Literature (1917-1921), Vernon L. Parrington: Main Currents of American Thought (1927-1930).
⁶ Frederick Jackson Turner: The Significance of the Frontier in American History. Taylor, George Rogers (ed.). The Turner Thesis Concerning the Role of the Frontier in American History. Lexington, Mass.: D.C. Heath and Co., 1972. 3-28.
⁷ The Annals of America. Vol. 12. 1895-1904: Populism, Imperialism, and Reform. Encyclopaedia Britannica, Inc., 1968. XXX
⁸ Idézi David R. Shumway: Creating American Civilization: A Genealogy of American Literature as an Academic Discipline Minneapolis: U of Minnesota P, 1994. 134.
⁹ F.O. Matthiessen: American Renaissance: Art and Expression in the Age of Emerson and Whitman. New York: Oxford UP, 1941.
¹⁰ F. O. Matthiessen: i.m. xv.
¹¹ Giles Gunn: The Culture of Criticism and the Criticism of Culture. NY: OUP, 19.. 157.
¹² Programjukat közösen megírt kiadványban foglalták össze, lásd: John Crowe Ransom and Louis D. Rubin, Jr. I'll Take My Stand: The South and the Agrarian Tradition, by Twelve Southeners (1930). New York: Harper, 1962.
¹³ Az „angol-amerikai” paraméterei nagyjából a következők: európai származás, angol anyanyelv, lehetőleg protestáns felekezeti hovatartozás.
¹⁴ Nagyáruház Kaliforniában. Allen Ginsberg: A leples bitang. Válogatott versek. Európa kiadó, Budapest, 28. (Fordította: Orbán Ottó).
¹⁵ Bár a „faj” szó használata az egyetlen emberi faj különböző fenotípusainak jelölésére alapvetően hibás, nyelvi beágyazottsága miatt kénytelen vagyok használni, de csak idézőjelben. Ugyancsak idézőjelesen szerepel az ebben a kontextusban használt „fekete” és „fehér” kifejezés. A „faj” fogalom használatáról bővebben lásd Virágos Zsolt: A négerség és az amerikai irodalom. Akadémiai kiadó, Budapest, 1975. 10-02.
¹⁶ A láthatatlan. Ford. Bartos Tibor. Európa kiadó, Budapest, 1970.
¹⁷ Salamon-ének. Ford. Molnár Katalin. Európa kiadó, Budapest, 1986; Dzsessz. Ford. Vághy László. Európa kiadó, Budapest, 1993; A paradicsom. Ford. Gábor Éva. Európa kiadó, Budapest, 2000.
¹⁸ Virágos Zsolt: A négerség és az amerikai irodalom; Abádi Nagy Zoltán: Válság és komikum: A hatvanas évek amerikai regénye. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982 és Mai Amerikai regénykalauz. 1970-1990. Intera Rt, Budapest, 1995; Országh László – Virágos Zsolt: Az amerikai irodalom története. Második kiadás. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1997.
¹⁹ Chicano Narrative: The Dialectics of Difference. 6-7.
²⁰ Introduction. Jeffery Paul Chan, Frank Chin, Lawson Fusao Inada, and Shawn Wong (eds.) The Big Aiiieeeee! Anthology of Chinese American and Japanese American Literature. 1992. xi.
²¹ Móra Kiadó, Budapest, 1965. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy Réz Ádám és Szinnai Tivadar kitűnő fordításában nem az eredeti Bőrharisnya történeteket, hanem „az ifjúság számára átdolgozott” művet olvashatunk.
²² Ralph Ellison: Invisible Man. (1947). NewYork: Vintage Books, 1989, 3-5.
²³ Virágos Zsolt: A négerség és az amerikai irodalom, 172-75.
²⁴ N. Scott Momaday: House Made of Dawn. New York: Harper and Row, 1968.
²⁵ Leslie Marmon Silko: Ceremony. New York: Viking P, 1977.
²⁶ Arturo Islas: The Rain God. Palo Alto: Alexandrian P, 1984.
²⁷ I. m. 27.
²⁸ The Big Aiiieeeee! Anthology of Chinese American and Japanese American Literature, 111-23.
²⁹ Joy Kogawa: Obasan. (1981). New York: Doubleday, 1982, 8.
³⁰ Idézi Shirley Geok-lin Lim: Assaying the Gold: Or, Contesting the Ground of Asian American Literature. New Literary History, Vol. 24, Nr. 1 (Winter 1993). 146-69. 157.
³¹ Come All Ye Asian American Writers of the Real and the Fake (Jöjjetek mind, ázsiai amerikai szerzők, valódiak és hamisak). The Big Aiiieeeee! 9, 17.
³² Frank Chin: Chinaman Pacific & Frisco R.R. Co. Minneapolis, Coffee House P, 1988. 109; Arturo Islas: The Rain God, 27.
³³ N. Scott Momaday: The American Indian in the Conflict of Tribalism and Modern Society, előadás a Coloradoi Egyetemen, Fort Collins, 1971 jan. 31. Idézi Matthias Schubnell, N. Scott Momaday: The Cultural and Literary Background. Norman: U of Oklahoma P, 1985, 141.
³⁴ Tomás Rivera:… y no se lo tragó la tierra (1971,. . . és a föld nem vált ketté) és Rolando Hinojosa: Estampas del Valle y otras obras (1973, Karcolatok a völgyről és egyéb írások).
³⁵ Lásd Louis Owens: Other Destinies, Other Plots: Understanding the American Indian Novel. Norman: U of Oklahoma P, 1992, 9-10; Alan R. Velie: Four American Indian Literary Masters: N. Scott Momaday, James Welch, Leslie Marmon Silko, and Gerald Vizenor. Norman: U of Oklahoma P, 1982, 28; Paula Gunn Allen: The Sacred Hoop. Boston: Beacon P, 1986, 95.
³⁶ Louise Erdrich: Love Medicine (1984). London: Flamingo, 1994.
³⁷ Arnold Krupat: Postcolonialism, Ideology, and Native American Literature. Amritjit Singh és Peter Schmidt (szerk.): Postcolonial Theory and the United States: Race, Ethnicity, and Literature. Jackson: UP of Mississippi, 2000.
³⁸ A Postmodern Introduction. Gerald Vizenor (szerk.): Narrative Chance: Postmodern Discourse on Native American Literatures. Norman: U of Oklahoma P, 1993.
³⁹ Other Destinies, Other Plots, 9, 11.
⁴⁰ Maxine Hong Kingston: The Woman Warrior: Memoirs of a Childhood among Ghosts (1975). New York, Vintage Books, 1989.
⁴¹ Elaine H. Kim: „Such Opposite Creatures”: Men and Women in Asian American Literature. Michigan Quarterly Review, Vol. XXIX, No. 1 (Winter 1990). 68-93. 79, 92 (15n).
⁴² Come All Ye Asian American writers … The Big Aiiieeeee! 11-12, 27.
⁴³ Shirley Geok-Lim: Assaying the Gold: Or, Contesting the Ground of Asian American Literature. New Literary History, Vol. 24, No. 1 (Winter 1993). 147-169. 150-51.
⁴⁴ Louis Chu: Eat a Bowl of Tea. Seattle: U of Washington P, 1961. A cím szó szerinti fordítása: Egyél egy csésze teát.
⁴⁵ Lisa Lowe: Heterogeneity, Hybridity, Multiplicity: Marking Asian American Differences. Diaspora: A Journal of Transnational Studies. Spring 1991. 24-44. 26.
⁴⁶ Rudolfo A. Anaya: Bless Me, Ultima! (1972). Berkeley, Ca: Tonatiuh-Quinto Sol International Publishers, 1986.

Tovább a szerző A perifériáról a centrum második kötetében megjelent írásához:

Nyugati utazás, avagy a tréfacsinálók történetei: az amerikai író és a hely szelleme

Vissza a tartalomjegyzékhez

Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk. Az illusztrációként felhasznált mű Kandinszkij alkotásának részlete.