Jolanta Jastrzębska

University of Groningen

A magyar és lengyel irodalom - egymás tükrében

Idegen szem az irodalomtudományban nem biztos, hogy többet lát, az viszont nyilvánvaló, hogy mást s másképpen. Magam is folyamatos figyelemmel kísérem a lengyel irodalomról szóló holland illetve magyar tanulmányokat, s igen gyakran találok bennük olyan észrevételeket, amelyek számomra valamiféle többlettel bírnak. Ezért is olvasom nagy érdeklődéssel Pálfalvi Lajos (Pálfalvi P/C 1, 2) személyes hangvételű esszéit, amelyekben az alapos tájékozottság a lengyel kultúra iránti affinitással párosul. Tanulmányaiból most csupán két elemet szeretnék kiemelni: a lengyel messianizmust és a groteszket, amelyek alábbi töprengéseim kiindulópontjául szolgálnak.

A lengyel romantika

A lengyel „messianizmus” fogalma Mickiewicz A. révén terjedt el, aki – Towiański tanítványaként – a legmélyebb meggyőződéssel hirdette, hogy Lengyelország a népek Krisztusa. Az irodalomtörténet „elhomályosult elméről” beszélt, Spiró György pedig történelmi regényt, A jövevényt (Árkádia-Szépirodalmi, Budapest, 1990) írt róla. Józan mai szemmel nézve a messianizmus meglehetősen problematikus felfogás, amelynek variánsai nemcsak a második világháborúban, hanem még a Szolidaritás idejében is igen népszerűvé válhattak. Pálfalvi Lajos (Pálfalvi P/C 1, 2) a legnagyobb tapintattal említi az utóbbi felvirágzását. A lengyel romantika mind a mai napig befolyásolja a nemzeti tudatot, még Gombrowicz könyörtelen kirohanásai ellenére is (itt főként a naplóira utalok), aki biztosan irtózott volna a Szolidaritás betiltása után létrejött keresztény fogantatású giccses képektől, amelyekkel a nyolcvanas évek elején szinte minden templomot „feldíszítettek”. (Ugyanakkor senki sem vonhatja kétségbe Popiełuszko atya mártíromságát.) A magyar és lengyel romantikával foglalkozó tanulmányok zöme a hasonlóságokra, a kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt: egyfelől ott volt a magyaroknál Bem apó, lengyel oldalon pedig Jókait találjuk, mint a legnépszerűbb külföldi regényírót, akinek több mint ötven (!) művét fordították le lengyelre. Ez a népszerűség eltartott egészen addig, amíg a modernisták alaposan ki nem gúnyolták a romantikus regényt mint műfajt, a Nobel-díjas Sienkiewicz műveit is beleértve.

A romantika korában létrejött irodalom és az annak következtében kialakult nemzettudat mélyen elválasztja a magyart a lengyeltől, ami máig érvényes és jól észlelhető. Mialatt minden valamire való lengyel író elhagyta az országot, a legnagyobbak pedig – Mickiewicz A., Słowacki J. és Norwid C. – francia száműzetésben teremtik meg a nagy lengyel romantikus irodalmat, addig a magyar írók igen kis kivétellel még 1849 katasztrófája után is otthon maradnak hazájukban, szó szerint értelmezve a „Szózat”-ban elhangzott intelmet: „itt élned, halnod kell.” Az ország felosztása után a lengyeleknek be kellett látniuk, hogy a lengyel irodalom nincs többé a földrajzi értelemben vett „haza” földjéhez kötve, sokkal inkább a nyelvhez s az irodalmi hagyományhoz, amint azt félreérthetetlenül rögzítették is irodalmi szövegeikben. Erre a belátásra azért is szükség volt, mert a Nagy Párizsi Emigrációt további emigrációs hullámok követték, amikor már senkinek sem juthatott eszébe kiiktatni a lengyel irodalomból Gombrowiczot, Miłoszt vagy akár Aleksander Watot és Gustaw Herling-Grudzińskit. Mind a közönség, mind az irodalomkritika dédelgette és szívébe zárta a hol Lengyelországban, hol külföldön élő Mrożeket is.

Pálfalvi találóan jegyzi meg:

� nyarán nagy fesztivállal ünnepelték Krakkóban az akkor még Mexikóban élő Mrożek hatvanadik születésnapját. Tudományos konferenciák váltakoztak főtéri tacskófelvonulással és bemutatókkal, a város díszpolgárává avatták, hintalovon ülve, egy traktor pótkocsiján utazott végig a belvárosi utcákon.” Pálfalvi P/C 1; 129

Egy ilyenfajta ünnepséget csak akkor lehet megrendezni, ha az irodalomkritikusok éveken keresztül figyelik a határon túli írókat, és – mint Gombrowicz és Miłosz esetében – megírják, ha egyelőre csak a fióknak is, tanulmányaikat abban a reményben, hogy egyszer megváltoznak az idők, s akkor majd közölhetik őket.

Egészen másképpen bánik saját emigráns irodalmával a magyarországi köztudat; pontosabban: tudomást sem vesz róla.[1] Vajon miért? Mert a nyugati magyar írók nem értek el akkora külföldi sikereket, mint a lengyelek? Márai Sándor esete inkább annak a példája, mintha a siker gyanúra adna okot; aki „odakint” sikeres, az nem lehet jó, mivel azt a sikert nem a hazai irodalomértelmezés értékszemlélete alapján érte el. Ugyanakkor magyarországi írók esetében a külföldön megjelent műveket és az ott kapott díjakat a hazai kritika nagyon is számon tartja. (Csupán adatként említem meg, hogy a Gyertyák csonkig égnek Hollandiában 27 kiadást ért meg, a regény alapján készített színházi előadásban pedig három igen kiváló színész szerepelt, Amsterdamtól Groningenig teltház volt. Tudom, hogy ez nem érv, a hazai „irodalomértő” közeg a regényt makacsul „lektűr”-nek tartja, és természetesen nem olvassa.) Pedig a nyugati iskolákon nevelkedett magyarországi kritika által annyira értékelt nyelvi játék, szellemesség, irónia, kiváló stílusérzék, több nyelvi rétegnek ismerete és könnyed használata éppen a nyugati magyar költészet jellemzői! De vajon ki tudná megmondani, az alábbi szöveget kiből-miből idézem:

            �-1848

            Ezen a számon hívták rendszerint a nemzetet.

            Néha jelentkezett a nemzet, néha nem.

            Néha a titkárnő vette föl a kagylót:

            Itt Hungária Hajnalka. Mit tetszik parancsolni?

            [...]

            Én meg azóta hívom, hivogatom,

            De mindig mással beszél.

            Mondhatnám, be nem áll a szája.

Hajnalkát nemrég elbocsátották.

            Az önműködő válaszológépnek

            Nincs szüksége nyugdíjalapra. (SZTK-ra sem!)

             »Itt a nemzet. Régi dicsőségünkért

            az 1-es gombot nyomja meg. Kettesen a honfibú,

            ösztöndíjért a hármason folyamodjék.«

            [...]

            Mondom az Élő Hangnak: ötvenhatról, ha beszélnénk

»az komoly numera volt« – azonban elég –

és lángjaiból a fő nix inti.

[...].”[2]

Meg-megújuló téma irodalmi berkekben a magyar nyelv állítólagos prűdsége[3]. Az „Élet és irodalom” című hetilap 2005. november 4-i számában a következő passzuson akadtam fenn: a Nádas Péterrel beszélgetést folytató Károlyi Csaba felteszi az írónak a kérdést, hogy a legújabb regényében miért foglalkozik annyit a testiséggel, ugyanakkor megemlíti József Attilát és Weöres Sándort, akik hasonló módon jártak el. Nádas válaszában kijelenti, hogy jogot formál arra, hogy az ember testi mivoltával foglalkozzon és leszögezi: „Ma már Lator László újabb költészete, Nádasdy Ádám költészete, Esterházy Péter több könyve is megváltoztatta a helyzetet.” Erre a felbátorodott kritikus szintén említ néhány, kizárólag magyarországi írót (Orbán Ottót, Tóth Krisztinát, Pályi Andrást). Mindössze ennyien lennének? Soroljam fel én a nyugatiakat, akik legalább harminc év kísérletezései során dolgozták ki a magyar nyelv olyan változatát, amely hihetően, bátran, szellemesen és játékosan képes kifejezni az emberi testiség minden árnyalatát és a vele kapcsolatos érzelmeket is? Akik tizenkét évvel megelőzve a hazai kiadást merték közölni a Szabad ötletek jegyzékét[4]? Gyakran hallani a panaszt, hogy a „kis” népek és irodalmak eleve nem számíthatnak Európa érdeklődésére, nem versenyezhetnek a „nagy” irodalmakkal. Ha egyszer tehát akár egy nyugati (pl. Márai), akár „hazai” író (Szabó Magda) sikert arat külföldön, talán érdemes lenne minden előítélet nélkül megvizsgálni, mi az az érték, amit teremtett.

A groteszk

A következőkben szeretném kiegészíteni Pálfalvi Lajos (Pálfalvi P/C 1; 126�) összegezését a mai lengyel prózáról, azt a vonalat folytatva, amelyen ő is haladt Mrożek kapcsán, és amely a groteszkkel függ össze.

A rendszerváltás utáni néhány év egyszerre tekinthető a minden téren érvényesülő szabadság és a példátlan káosz korszakának. Szinte azonnal megjelentek olyan prózaművek, amelyek egyfelől leszámoltak a Szolidaritás körüli hősi mítosz pátoszával − noha annak lényegét nem tagadták! –, másfelől az új mindennapok groteszk jelenségeit üdítő öniróniával örökítették meg. A múlt század kilencvenes éveitől kezdve a lengyel irodalom Witkacy, Gombrowicz, Mrożek hagyományát folytatva több olyan regénnyel gyarapodott, amelyekben a humor és a komikum dominált. Ide tartozik a Párizs és Varsó között ingázó Manuela Gretkowska legtöbb regénye, melyekből magyarra is készült fordítás. Nagy sikert aratott Antoni Libera Madame [Madame. Znak, Kraków, 1999] című regénye, amelyben a kamaszkori szerelem nemcsak sajátságos mivolta miatt lehetetlen; a kiváló gimnazista hiába akarja magára vonni az okos, elegáns és minden tekintetben vonzó francia tanárnő – Madame – figyelmét. A Szolidaritás előtti kommunista Lengyelország légköre mindenre kihat, aki tudja, elhagyja az országot; Madame is ezt teszi. A regény egyfajta felújított, izgalmas, óriási műveltséggel és legalább annyi könnyedséggel megírt nevelési regény. A fiatalember, aki a regény elsőszemélyű elbeszélője, nemcsak jelenlegi helyzete ellen lázad, hanem a kánonhoz tartozó lengyel írókat is szemügyre veszi. Az iskolai kötelező olvasmányok közé tartozó Stefan Żeromski stílusának pastiche-a és az ironikus idézetkompiláció nyilvánvaló utalás Gombrowicz Ferdydurkére (Kalligram, Pozsony, 2001. Ford.: Körner G.; ld. pl. Pimko professzor kijelentéseit), továbbá Mickiewicz hazafiságának negatív hatásával bajlódó Stanisław Dygat A Bódeni-tó-jára (Európa, Budapest, 1968. Ford.: Gimes R.) is. Félreértés ne essék: nem puszta rombolásról van szó, hanem olyan megközelítésről, amely az elődök nagyságát elismeri ugyan, ám gyenge pontjaikat is szóba hozza. Véleményem szerint ez az egyetlen helyes hozzáállás a nemzeti hagyományhoz. Aktuálisabb jellegű Jerzy Żurek Jób [Job. Wydawnictwo Literackie, Kraków, 2000] című munkája, amelyben korosztálya ráismerhetett saját igazságkeresésére, következetlenségeire és ügyetlenségeire, egy olyan életformára, amely a legtöbb esetben kudarcba fulladt, s amelyben a történelem okozta krízis egybeesett a szerencsétlen egyedi sorssal, körülbelül úgy, mint a bibliai Jóbnál.

A Szolidaritás utáni korszak legszellemesebb ábrázolását Tadeusz Konwicki nyújtotta, a magyarra is lefordított Séta a halott lánnyal című kisregényben (In: Lengyel komplexus. Séta a halott lánnyal. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1997, 185�. Ford.: Éles Márta.) A regény eredeti címe Ponyva [Czytadło. Niezależna Oficyna Wydawnicza, Warszawa, 1993.], amely találóan és önironikusan utal az alkotásban szereplő műfajok – detektívregény, pszichológiai regény és korkép – keverékére, melyben ráadásul egy „természetfölötti” alak is fellép: maga a halott lány. A regény színhelye a kilencvenes évekbeli Varsó, amely a lehető legnagyobb ellentétben áll a Pálfalvi által majdnem idillikusnak ábrázolt Krakkóval:

 (Pálfalvi P/C 1; 126�):

„A Vár téren, a Zsigmond-oszlop körül két ismeretlen konkurens politikai párt verekedett vitézül, színes transzparensekkel bástyázták körül magukat. De a járókelők közül senki sem fordított figyelmet a történelmi ütközetre.” (238)

„Kiértem a Három Kereszt térre. Egy jól öltözött nő feküdt keresztben az úttesten, hatalmas feliratot tartva maga fölé: »Mentsétek meg Lengyelországot«. Nem messze, a taxiállomáson egy taxis vert egy engedetlen utast. Senki sem sietett az utas segítségére, de több gyalogos is odament a tüntető hölgyhöz, és leálltak vitatkozni.” (242)

Annyi pozitív megjegyzés után azért a lengyel irodalmi köztudatnak legalább egy dolgot szeretnénk felróni, azt, amit a tapintatos Pálfalvi nem tesz meg: a lengyel közönség nem ismeri és ezért nem értékelheti a magyar irodalmat. Kiváló fordítások jelennek meg a régi (többek között Vörösmarty versei![5]) és a modern magyar irodalomból (Kertész Imre, Szabó Magda regényei), de a visszhang, az igazi fogadtatás elmarad. A felületes kritikákat nem számítva alig olvashatók komoly cikkek, tanulmányok tekintélyes irodalmi folyóiratokban. A magyar irodalom jobbat érdemelne.

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.