Pálfalvi Lajos

Kis orientalizmus

Túlvilág-képzeteket vizsgálni a lengyel irodalomban – igazán hálás feladat. Nem kell kuriózumokat vagy méltatlanul elfelejtett, borzongató műveket keresni, amelyeket száműzött az irodalomtörténetből a hazafias didaxis vagy a társadalmi tematikát mindennél jobban kedvelő kritika. A nagy mű ott van a szemünk előtt, sosem felejtették el, máig is hat, sőt az elmúlt két évtizedben még erősödött is a hatása (a legfrissebb példa: Adam Michnik a „Gazeta Wyborcza” 2005. november 4-i és 11-i számában, két részletben megjelent, „Adam Mickiewicz homloksebe” című írásában értekezik róla). Ez a mű az Ősök.

Az Ősök misztériumdráma, a romantikus esztétikának megfelelően helyi, eleven hagyományra, egy pogány eredetű fehérorosz szokásra, a holtak megvendégelésére épül, amely idővel keresztény értelmet kapott: halottak napján, a temetői kápolnában tartják a misztagóg Guzlás vezetésével, és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért könyörögnek. Megidézik sorra a lelkeket, meghallgatják a történetüket, majd megkérdezik, hogyan segíthetnének rajtuk, hogyan rövidíthetnék le a szenvedésüket. De mielőtt az örök rendnek megfelelően véget érne a rítus, visszaparancsolná a túlvilágra a rémeket és a szenvedő lelkeket a kakasszó, s a résztvevők ajtót nyitnának, gyertyát gyújtanának, lerombolva ezzel a rituális teret, „Elkezd a föld hasadozni, / S kikél egy rém lepedősen”[1], megáll egy gyászruhás nő mellett, de nem szólal meg, hiába mondja a kórus a jól bevált rigmust. Rendhagyó módon ér véget a rítus: a kísértetet nem tudják sem szóra bírni, sem elűzni. Ez a megfejthetetlen egzisztencia, aki kísértetként jön, de nem beszél (lehet, hogy nem is halott?), s a rítus végén sem távozik az Ősök fragmentumait személyével összekötő főalak, Gustaw és Konrad, „a lengyelek hőse”.

Ugyanőt láthatjuk remete képében a görög katolikus papnál, ahol karddal átszúrja magát, de azért folytatja tovább hatalmas szónoklatát, majd csodát tesz, megszólaltatja az íróasztalban, szú alakjában vezeklő lelket. Ettől végképp összeomlik a pap racionalizált hiten alapuló világképe, érzéki tapasztalatokat szerez az előző pillanatban még „szentségtörő javasságnak”, „rémmesés babonáknak” nevezett misztérium borzongató erejéről.

„A lengyelek hőse” szerelmi bánatban szenvedő lelkibeteg romantikusból lesz a lengyelség médiuma, aki transzban Isten ellen lázad, miközben ördögök és angyalok küzdenek a lelkéért. Nagyon közel kerül az örök kárhozathoz, de a legnagyobb káromlást végül a gonosz lelkek mondják ki helyette, ők nevezik Istent a mindenség cárjának. A kárhozattól megmenekült Gustawból Konraddá változott hős Piotr barát vezetése alatt készül új szerepére: orosz száműzetésben kell szenvednie nemzetéért. Mielőtt útnak indul, átadja gyűrűjét a barátnak azzal a kéréssel, hogy adja el, az ár feléből támogassa a szegényeket, a másik feléből mondasson misét a halottakért. Ezzel szimbolikusan kettétörte a gyűrűjét, elszakítva a láncot, amely, platonikus képzetek szerint, már megszületésük előtt összeköti a szerelmesek lelkét, akik életükben egymásnak rendeltettek. A száműzetésbe induló hőst látják a temetői kápolna körül ismét összegyűlő asszonyok, megbámulják a kardok és a kínok ejtette sebeket, különös tekintettel a legkisebbre, amelytől halálában sem szabadulhat: „Van a homlokán még egy seb, / Akkorácska, mint egy kullancs, / Feketés csöppeket hullajt.”[2]

E jelenet után következik az Ősöket záró függelék, az Oroszországról szóló versciklus, amely mintha a száműzött hős tapasztalatait összegezné. Ezeken a verseken alapul a lengyel romantika máig is ható Oroszország-mítosza. Mickiewicz a Lengyelország felosztása után született „első rab nemzedék” költőjeként szakralizálja Lengyelország történelmét. Mivel az orosz iga nem állhat összhangban az isteni gondviseléssel, Lengyelország halála csak átmeneti lehet, ugyanúgy feltámad, mint Krisztus. E történet logikája szerint Szentpétervár a tengerből kikelő apokaliptikus bestia, Oroszország a sátán birodalma. A fény és a sötétség erői épp Lengyelországban csapnak össze, így a cári hatalommal folytatott bármiféle kollaboráció, vagy akár csak a szimpla megalkuvás is abszurdum, a sátán szolgájává teszi az embert.

E rövid összefoglalóból is kiderül, hogy a hős világok, birodalmak határait lépi át, a végtelenbe mutató spirituális evolúció egy-egy lépcsőfokán találkozhatunk vele. Ami a túlvilágba való átlépést illeti, ez a lengyel színház olyan kiemelkedő egyéniségeit inspirálta, mint Stanisław Wyspiański és Tadeusz Kantor. A sokáig bemutathatatlannak tartott művet Wyspiański állította először színpadra Krakkóban, 1901. október 31-én, belekomponálva az előadásba a halottak napját és az éjféli órát. Kihagyott minden jövőre utaló, messianisztikus szólamot, kihúzott minden olyan részletet, amelyet Wyspiański kortársai szerint csak maga Mickiewicz mondhatott volna ki. A 20. század utolsó évtizedeiben Tadeusz Kantor – aki maga is elő akarta adni az Ősöket, tervei szerint minden szereplő a sírjából mászott volna elő­ – ebben a mozzanatban fedezte fel „a távollét általi jelenlét” elvét. A romantikus misztériumjátéktól így jutunk el Wyspiańskin keresztül Kantor halálszínházáig.[3]

Bár a halálszínház szakaszát sokan végállomásnak tekintik Kantor, az „örök avantgárdista” pályáján, Szín-helyek című, 1980-ban készült írásában már a pályakezdését is ennek szellemében értelmezi – harminchat év távlatából. 1944-ben, a háború alatt adta elő Wyspiański Odüsszeusz hazatérése című darabját, és talált a jegyzetei között egy mondatot: „Odüsszeusznak valóban vissza kell térnie”. Vagyis meg kellett találni a másvilágból ebbe a világba vezető átmenetet: „Odüsszeusz nemcsak a háborúból, Trója alól tért vissza, hanem ugyanúgy és mindenekelőtt a »síron túlról« is, a halál országából, a »másvilágról« az élet szférájába, az élő emberek országába, közénk. A visszatérő Odüsszeusz előzményévé és prototípusává vált színházam összes későbbi alakjának. Nagyon sok volt belőlük. Egész sereg, sok műből és drámából. A Fikció tájairól. Mindegyik »halott« volt, mindegyik az élők világába tért vissza, a mi világunkba, a jelen időbe.”[4]

De az Ősök szellemei nem csak a lengyel színpadon kísértenek, hanem a regényekben is. A legáltalánosabb érvényű magyarázatot Maria Janionnál[5] találtam: a romantika az ő felfogása szerint nemcsak zárt irodalomtörténeti korszak, hanem újra meg újra visszatér, ha ezt követeli a történelmi helyzet. A lengyel kultúrának van egy két évszázados nagy szimbolikus-romantikus korszaka, amelyre az a jellemző, hogy ez a kultúra szorosan kötődik a közösségi élet metafizikájához. Három nagy romantikus fellángolást ír le: az első világháború végén folytatott függetlenségi harcokban, a második világháború elején, majd a nyolcvanas évek elején, a Szolidaritás és a hadiállapot idején éledt újjá a romantika. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján lezárult a nagy ciklus, a lengyel kultúra azóta a tömegdemokrácia és a szabadpiac körülményei közt fejlődik tovább, elvesztette legfőbb specifikumát (a külföldön manapság sikeres lengyel írók valóban jobban beleilleszthetők a nyugati trendekbe, mint pár évtizeddel ezelőtt a fordíthatatlanság átkával küszködő nagyságok, Gombrowicz, Miłosz, Mrożek vagy Różewicz).

Ennek ismeretében nézzük meg, folytatódik vagy lezárul a nagy párbeszéd? Aligha kell bizonygatnunk, hogy az Ősökre vonatkozó utalások kiemelkedő fontosságúak, és nagyon sok mindent elárulnak a lengyel kultúra állapotáról. Vizsgáljunk meg ebből a szempontból két regényt a 20. század végéről, az egyik az 1990-es korszakhatár előtt, a másik már utána készült.

A gdański Paweł Huelle (1957) életrajza romantikus: 1980󈞽-ben, az utolsó nagy fellángolás idején az események középpontjába került, a Szolidaritás sajtóosztályán dolgozott, a hadiállapot alatt pedig bujkált. 1987-ben jelent meg tőle a Weiser Dávidka, a nyolcvanas évek egyik legfontosabb regénye.

A mű 1957-ben játszódik, Gdańskot bibliai csapások érik, a gyermekszereplők között pedig feltűnik egy krisztusi alak, akit megmagyarázhatatlan körülmények között elveszítenek. A regény közepén található temetői jelenetben hullócsillagokhoz, arany esőcseppekhez hasonló szentjánosbogarak raját látják a szereplők, majd az egyikük azt mondja: „A holtak lelkei (...), ezért világítanak.”[6] Ez a rész nyilvánvalóan az Ősök negyedik részére utal, melyben a Remete elbeszéli, hogy szerelmi bánatában hosszasan vigasztalta egy emberi hangon megszólaló szentjánosbogár, aki e szavakkal fejezte be monológját: „amíg élek, nem hal ki e fény, nem”.[7]

Huelle főműve a 20. század harmadik nagy romantikus hullámát zárja. A nála négy évvel fiatalabb Piotr Siemion (1961) Wrocławból került New Yorkba. Az ő pályája már nem romantikus: a Columbia Egyetemen jogi és bölcsészdiplomát szerzett, majd a Wall Streeten dolgozott, aztán visszatért, belevetette magát a varsói üzleti életbe. Csak eztán írta meg eddigi egyetlen regényét, az új lengyel kapitalizmus apológiáját, Éjszakai piknik címmel. A regény középső része New Yorkban játszódik, és amikor elérkezik a halottak napja, nem az ősök szellemét idézik, hanem a vidám Halloweent nézik a tévében. Az Ősök magasztosságát megsemmisíti a két fejezet címében is megtalálható Ghostbusters. Mintha a szellemirtók a kétszáz éve kísértetként visszajáró romantika szellemét is elpusztítanák.

De közös témánkhoz közelebb áll az, ami az e világi létszinten történik „a lengyelek hősével”. Ezt paradox módon úgy fogalmazhatnánk meg, hogy száműzetés a birodalomba. Mivel a hős sorsa a Vilnából Szentpétervárra, majd Moszkvába száműzött Mickiewicz történetére emlékeztet, talán ezen a terepen is kipróbálhatnánk a posztkolonialista kritika eszköztárát. Kiss Tamás Zoltán már az első kötet olvasásakor felfigyelt a közép-európai és „a koloniális-posztkoloniális helyzetben született irodalmak meglepően sok” hasonlóságára (kiss P/C 2; 65). Kíváncsian várom, hogy pArrag Judit – talán Coetzee Herbert-esszéjéből kiindulva – szűkebb környezetünkben is felismeri-e a posztkoloniális világ más tájakra vonatkoztatott jellemzőit.

Közép-európai nézőpontból kiegészítésre szorul Said orientalizmusa. Teljességet sugalló felsorolásai – „költők, regényírók, filozófusok, politikai gondolkodók, közgazdászok és birodalmi bürokraták egész sora”, nagy nevek Aiszkhülosztól Marxig – azt próbálják elhitetni az olvasóval, hogy mi, kívülállók, még ha érdeklődünk is a keleti vallások nyugati fogyasztásra szánt, lebutított változatai iránt, semmit sem foghatunk fel abból, ami nem illik bele a „keleti önkény, keleti pompa, kegyetlenség, érzékiség”[8] sémájába. Vajon mit szólt volna Mickiewicz Krími szonettjeihez?

A cári birodalom litvániai provinciájából Odesszába érkező száműzöttet inkább elvitték kirándulni a Krímbe, mint hogy felügyelet nélkül hagyják. Vajon az egykori összeesküvő is úgy nézett az oroszok által leigázott mozlim világra, mint a hódító vagy a hittérítő? Aligha, ehelyett felismeri a teljes sorsközösséget. Hatalmas érdeklődéssel fordul az alig ismert kultúra felé (rengeteget tanul egy szentpétervári lengyel orientalistától), lenyűgözi az elevenen élő hagyomány. Nem önkényt és kegyetlenséget, hanem elpusztíthatatlan szabadságvágyat talál. Balaklavai várromok című szonettjében ugyanazzal a fájdalommal tekint az elpusztított régi világra, mint a Pan Tadeus vagy az Ősök múltidéző soraiban:

Görög kéz faragott itt faldíszt athéni módra,

vagy talián vetett lándzsát a mongolokra,

s a vendég mekkai bús namaz-át dalolta...

Ma keselyű kereng a sírok közt barna szárnyán.

Lakatlan város ez, letarolta a járvány,

s bástyáin fekete zászlók libegnek árván.

(Kardos László fordítása)

Emellett megtanulta a kaszida műfaját, e panegirikus tartalmú lírai formában készült a sivatagban száguldó rettenthetetlen, magányos beduin lovas alakját idéző Fárisz, amelyet az arab fordítás megjelenése után e műfaj legnagyobb klasszikusaihoz hasonlítottak. Ennek az élménynek is lehet szerepe abban, hogy Mickiewicz Észak, nem pedig Kelet zsarnokságaként írta le Oroszországot.

Oroszország, szemben a Kelettel. Miközben ma a legtöbb országban közönnyel vagy megértéssel figyelik, hogyan pusztítják az oroszok Csecsenföldet a terrorizmus elleni harc nevében, a lengyelek nagy empátiával tekintenek a csecsenek harcára, és egy lengyel újságíró, Wojciech Jagielski (1960) írta a legjobb könyvet erről a háborúról Kőtornyok címmel. Már Ryszard Kapuściński megteremtette a lengyel riport különleges műfaji változatát, amely a sok információ mellett irodalmi élményt is ad. Kapuściński könyveit akkor is olvassák világszerte, amikor a műveiben leírt politikai helyzet már rég megváltozott: igen jellemző, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a tértől és időtől független zsarnokság esszenciáját, a történelmi folyamatok megértését elősegítő „despotológiát” keresték a magyar és a lengyel olvasók A császár és A sahinsah emlékezetes jeleneteiben. A mozdulatlannak tűnő diktatúra és az elkerülhetetlen lázadás kettőssége volt az első élmény – ma már inkább a kulturális különbségek vizsgálata érdekli az olvasót.

Jagielski legfőbb célja, hogy bemutassa azt a térséget, ahol ütközik az orosz imperializmus és a militáns iszlám, ezzel elősegíti egy sokszor ellenségesként beállított kultúra belső megértését. Ez olyan teljesítmény, amilyenre Magyarországon aligha találunk példát: életét kockáztatva újra meg újra visszatér a veszélyzónába, emellett színvonalas politikai elemző munkát végez, majd – nagyobb időbeli távlatból – különös poétikájú tényirodalmat hoz létre. Ez részben önéletrajzi elbeszélés, beszámoló a látottakról és a szemtanúk élményeiről, a folytonosságot időnként megszakítja a történelmi visszatekintés.

A Kőtornyokban a szerző aprólékos munkával megrajzolja e tragédia két főszereplőjének személyiségképét, bemutat két ellentétes jellemet: Samil Baszajevet, a vakmerő kalandort, és a kompromisszumokat – hiába – kereső, kötelességtudó Aszlan Maszhadovot. Miközben hónapokig rejtőzködik egy falusi házban, és várja az alkalmat, hogy találkozhasson Maszhadovval, megfigyelheti, hogyan teszi tönkre a háború a csecsen családok életét. Az események, tények gyűjtögetésénél ekkor már jobban érdeklik az emberek, a viselkedésük okai. Végül, mint egy regényben, kiemelkednek és szimbolikus jelentésekkel gazdagodnak bizonyos motívumok, a címben szereplő kőtornyok és a zikr, a vallási ihletésű misztikus tánc – Jagielski szemében ezek a csecsen sors allegóriái.

„Azért kezdtek kőtornyokat építeni a Kaukázusban, hogy védelmet nyújtsanak a kereskedők karavánjainak. (...) Aztán a kaukázusi hegyilakók otthonává, idővel identitásuk szimbólumává, a múltat és a mai napot összekötő jellé, csatakiáltássá, mitikus oázissá váltak, erősítették a jövőbe vetett hitüket.”[9]

Az utolsó fejezetben arról olvashatunk, hogy az orosz csapatok megkezdték a régi csecsen temetők és a kőtornyok elpusztítását. Mint már annyiszor, az oroszok most is a csecsen identitás lerombolásában látják a megoldást.

Nemcsak azért sorolom a lengyel példákat, hogy olyan kivételeket találjak, amelyek nem feleltethetők meg annak, ahogy a posztkolonialista kritika leírja a nyugati látásmódot. Clare Cavanagh, a Harvardon végzett szlavista, a kitűnő lengyel költő, Stanisław Barańczak tanítványa „Posztkoloniális Lengyelország. Fehér folt a kortárs elmélet térképén”[10] című tanulmányában azt furcsállja, hogy Jameson és Said leggyakrabban idézett műveikben a leggazdagabb országok és a harmadik világ kapcsolataira koncentrálnak, nem létezik számukra a második világ, ahová Oroszország tartozik nemrég szabadult szövetségeseivel egyetemben. Továbbra is Írországot tartják az egyetlen koloniális tapasztalatokkal rendelkező európai országnak,[11] marxizmusuk és gyógyíthatatlan kommunista szimpátiáik megakadályozzák őket abban, hogy kiterjesszék Oroszországra az imperializmus fogalmát, és levonják ebből a megfelelő következtetéseket. Cavanagh azt is furcsállja, hogy bár Said műveiben igen fontos helyet foglal el Joseph Conrad, a szerző mégsem tulajdonít jelentőséget azoknak a birodalmi erőknek, amelyek „a száműzetés marginalitásába” kényszerítették.

Clare Cavanagh máskor is támadta az irodalomtudomány örök életűnek látszó balos mítoszait, a védelmet nyújtó intézmények biztonságos világában szimulált permanens forradalmat, lásd Julia Kristeváról írt tanulmányát.[12] Mestere, Stanisław Barańczak Heiner Müllerről írt ugyanilyen elutasítón a New Republic 1990. április 23-i számában, abban a naiv reményben, hogy ebben a különleges történelmi pillanatban a periférián szerzett tapasztalatok birtokában eloszlathat a centrumban bizonyos tévképzeteket. p. müller Péter láthatóan szintén igen különösnek tartja, hogy Honecker szocreálon iskolázott hűséges alattvalója „a posztmodern dráma és színház enigmatikus és kultikus figurájává vált”, hiszen „a törés vagy folyamatosság kérdésével” zárja a gondolatmenetét (p. müller P/C 2; 112). Barańczak szerint „ugyanaz az utópista szellemiség ismerhető fel pályája minden szakaszában, kezdve a brechti tandrámák korai utánzataitól a későbbi Beckett- és Edward Bond-utánzatokig. Eltekintve a tisztán technikai szempontoktól, nincs lényeges különbség aközött, hogy a »termelési drámához« kötődik vagy a »szintetikus fragmentum« poétikáját alkalmazza, amit állítólag maga Müller talált ki (ha ezt el akarjuk hinni neki, adottnak kell vennünk azt is, hogy nemcsak Gombrowicz Operettjéről, hanem Różewicz Kartotékjáról sem hallott soha életében). (...) Müller korai szocreál darabjainak »pozitív« utópiája ugyanúgy kilúgozott a művekből minden művészi értéket, mint a mostani »negatív« utópia, a nyugat bukását hirdető katasztrofista látomás.”[13]

Mielőtt visszatérnék az orientalizmus témájához, szeretnék hozzászólni benyovszky Krisztián, kurdi Mária és sándorfi Edina gondolataihoz. Mindannyian a női irodalom sikeres képviselőit mutatják be (nehéz lenne összeszámolni a díjaikat), esszéiket együtt olvasva a trend annyira erősnek tűnik (nem úgy, mint a magyar irodalomban), hogy ezek a művek már aligha írhatók le a másság és a marginalitás kategóriával. Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy egyáltalán találunk-e ezekhez illő jelenségeket a kortárs (magyar?) irodalomban.

2005-ben a lengyel irodalom legnagyobb szenzációja Michał Witkowski Libidopolis [Lubiewo] című kötete (egy szóban nem tudom pontosabban meghatározni, regénynek nem nevezhetem). A szerző retorikát tanít a Wrocławi Egyetemen, a kilencvenes évek lengyel irodalomkritikájából doktorált, a hetvenes években született nemzedék irodalmárait összehozó Tekstylia-csoport egyik meghatározó egyénisége, vagyis mindent tud az irodalomról. 2002-ben ő képviselte Lengyelországot a budapesti könyvfesztiválon, az elsőkönyves írók találkozóján. Copyright című elbeszéléskötetének híre a bölcsészek közül is csak a legigyekvőbbekhez jutott el. Most mindenki a második kötetéről beszél.

Lengyelországban az elmúlt években elfogadottá vált a középosztálybeli monogám homoszexualitás. Jól szituált, fiatal, egészséges párok mosolyognak ránk a toleranciára nevelő óriásplakátokról, a nagy kiadók még bizonyos üzleti lehetőségeket is látnak a témát illedelmesen feldolgozó regényekben (Witkowski is kapott ilyen ajánlatot). A Libidopolis ennek a szorgos imázsépítgetésnek vetett véget azzal, hogy felvonultatta a szocialista Lengyelország homoszexuális szubkultúrájának lecsúszott, halálos beteg veteránjait, akiknek semmi közük ahhoz, amire az új imázst próbálják építeni, egész életüket a legordenárébb, fapados tömegszexszel töltötték. Witkowski ezt a szégyenletes, elfelejtett szubkultúrát teremti újjá rengeteg szociológiai konkrétumból, bámulatos nyelvi mimézissel.

Nehéz lenne összeszámolni, hány tabut sértettek azok a szexfüggő férfiak, akik annak idején bejártak az egyik szovjet laktanyába, odaszóltak az őrnek, hogy gyévuski prisli, aztán bemásztak a kerítésen, mert tudták, hol a szénrakás, és nem törték el a lábukat, amikor leugrottak a túloldalon. Aztán következhetett az orális orientalizmus.

Witkowski példája azt mutatja, hogy a nemi identitással kapcsolatos leghajmeresztőbb történetek sem különösebben kockázatosak, még a tévesen ókonzervatívnak vélt Lengyelországban sem. Ma már a legtöbb helyen csak azok számíthatnak komolyabb retorziókra, akik semmibe veszik a politikai korrektség szabályait. Ezért is tartottam izgalmasnak a P/C olyan írásait, amelyek az irodalomkutatás politikai szempontjaira is kitértek.

v. gilbert Edit dacos, némileg önstigmatizáló kijelentése – „oroszos vagyok”[14] – (gilbert P/C 2) bennem is felidézte a nyolcvanas-kilencvenes évek dilemmáit. Mivel a nyolcvanas évek elején, a lengyel szempontból legizgalmasabb időszakban egyszerre voltam „lengyeles” és „oroszos”, azt tapasztalhattam, hogy „lengyeles” egómat – hála az ellenzéki konjunktúrának – úgy kezelték, mintha, mondjuk, a harmincas években bensőséges kapcsolatban álltam volna a polgárháborús Spanyolország romantikus harcosaival, miközben lesajnálták „oroszos” egómat. Nem egészen egy évtizeddel ezután a „lengyeles” orientáció vált érdektelenné, sőt, egyre inkább a jobboldaliság gyermekbetegségével asszociálódott.

E kettősség miatt különösen kedvemre való a lengyel-orosz tematika. Szívesen folytatom a posztkommunista Oroszországról összeállított tavalyi hibajegyzéket: csecsen háború, finnugor népek abajgatása, a katyńi tömeggyilkossággal kapcsolatos hazudozás, a Lukasenka-diktatúra támogatása, a második világháborús neosztálinista ünnepségek, a lengyelek és a baltiak sértegetése. És a legszörnyűbb: a németek és az oroszok, Schröder és Putyin egymásra találása, a kalinyingrádi parádé. Láthatóan a világ minden táján készpénznek veszik, hogy a második világháborúnak húszmillió orosz áldozata volt – pedig a németek nem érték el a nagy orosz városokat, így sokkal jobban megszenvedték a háborút a zsidók, az ukránok és a fehéroroszok, akik azóta is az orosz áldozatok számát gyarapítják. Az amúgy is lesújtó összképet tovább rontja, hogy az orosz értelmiség nem próbál számot vetni a birodalom bűneivel – erőfeszítései legalábbis mintha nem állnának arányban a feladat nagyságával.

Ebben a helyzetben kívülről is nagylelkűen segíteni kell a birodalmi mítosz leépítését. Mivel az oroszokban fel sem merül, hogy ideje lenne előállni az orosz irodalom posztkolonialista olvasatával, az első ilyen jellegű szintézis a Lengyelországból Amerikába került russzista, Ewa M. Thompson műve.[15]

Ugyanakkor az sem tagadható, hogy a közép-európai országok gyakran azzal próbálják siettetni felzárkózásukat, hogy abszolutizálják a keleti és a nyugati kereszténységet elválasztó határvonalat, megpróbálják ezt civilizációs szakadékká tágítani. Közép-Európa így egyrészt az orosz birodalmi örökségtől szenvedő régió, másrészt megpróbálja stigmatizálni a tőle keletre eső régiót, az oroszokat is beleértve. köves Margit ír a klasszikus alapállásról elmélkedve fordított orientalizmusról, ezért próbálom a második világon belüli ambivalenciákat értelmezni a házi használatra szánt kis orientalizmussal.

A már idézett Maria Janion nemrég arról írt, hogy a lengyel identitás felépítése gyakran együtt jár azzal, hogy Oroszországot nem teljes értékű, veszedelmes Másikként írják le, vagyis „orientalizálják” a birodalmat (miközben az oroszok mindig nyugatibbnak látják a lengyeleket, mint amilyenek valójában). Janion több művet is felhoz példaként, ezek közül egyedül Ryszard Kapuściński A Birodalom (1993) című könyve olvasható magyarul. A kelet-lengyel határvidékről, a mai Fehéroroszországból származó szerző pár pillanattal a rendszerváltás után már álmélkodó külföldiként, a civilizációs szakadék túloldaláról figyeli az egzotikus Oroszországot, s a végtelen szibériai hómezők láttán egybeolvad benne a természet és a diktatúra fatalizmusa.

De nemcsak néhány kortárs művet kommentál, hanem olyan alapkérdésekhez is visszatér, mint a kereszténnyé vált nyugati szlávság latinizálása. Kiemeli, hogy a nyugati kereszténységhez csatlakozott szláv országok az írásbeliséggel együtt a latin nyelvet is megkapták, amelyet a következőképpen jellemzett Walter Ong: már évszázadok óta kizárólag férfiak használták, ők is a családjuktól elszakítva, kolostori környezetben tanulták, a képzésben fontos szerepet játszott a testi fenyítés, és csak e nyelv birtokában léphettek be a műveltek kasztjába. Ennek a latinságnak már nem volt semmi köze az anyák nyelvéhez, teljesen elszakadt a tudattalan szférájától.

A lengyelség latinizálását Maria Janion a manapság igen divatos ír példával állítja szembe. Az V. században megtérített ország a latin nyelv átvétele után is megőrizte kulturális eredetiségét, „pszichológiai identitását”. Nem irtották tűzzel-vassal a pogány szokásokat (a Halloween máig fennmaradt). A szerzetesek megtanultak latinul és görögül, de nemcsak a görög-római és zsidó-keresztény szövegeket másolták, hanem az egész óír irodalmat megmentették az utókor számára. A szerző erre a következtetésre jut: „A szláv Lengyelországnak nem volt akkora szerencséje, mint a kelta Írországnak”.[16]

Janion az érettségiző diáklányként berobbant regényíró, Dorota Masłowska Lengyel-ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt (2003) című regényét jelöli meg olyan műként, amely a legmeggyőzőbben rombolja az oroszellenes előítéleteket, a közép-európai kis orientalizmust. Szóval bármilyen kedvezőtlen is a politikai helyzet, bármennyire is elviselhetetlen az új orosz birodalom, a szellemi életben ígéretes kísérletek történnek a kapcsolatok normalizálására.

De a P/C-ben egy másik birodalom is szóba került. A lengyel mitogeográfiához vöő Gabriella nyugati utazásában (vöő P/C 2) találtam a legígéretesebb párhuzamokat. Igaz, a lengyel irodalomban csak mitizált gyermekkori emlékképek formájában jelennek meg a távoli határvidékek. Ugyanakkor az 1960-ban Berkeley-be települt Miłosz költészete elhelyezte Kaliforniát a lengyel irodalom térképén. Érdemes lenne átgondolni ebből a szempontból Ami a San Francisco-öböl felett látszik című kötetét (ebből néhány esszé mindkét magyar válogatásban olvasható).

De ugyanitt másfajta határátlépések is szóba kerültek. Lássuk a következő megjegyzést: „a posztmodern állapotnak ugyanúgy velejárója ez a fajta szemétből való építkezés, mint a határon való lét”. Sokan írtunk olyan művekről, amelyek – legalábbis a szerzői szándék szerint – átlépik az elit és a tömegkultúra közti határt. Átlépik, de az irány változatlan, fentről lefelé haladnak: „beemelnek” bizonyos erős effektusokat, megjutalmazzák az elit irodalom olvasóit mindazzal, amit a szórakoztatóipar kínálhat.

Ez a mozgás ellentétes irányú is lehet. Marek Krajewski (1966), a Wrocławi Egyetem klasszika-filológusa, a latin nyelvészet tudora a háború előtti Breslau világában, degenerált arisztokraták, morfinisták és rejtélyes szekták világában üldözteti Eberhard Mock tanácsos úrral a sorozatgyilkost. Most kezdődik a Breslau-trilógia nemzetközi sikere. Bár mindenhol a krimiolvasóknak tálalják, vannak itt másfelé mutató hatáselemek is. Nemcsak a rejtélyes bűn világába tökéletesen illő Szophoklész-idézetekre gondolok. Mintha a maga eszközeivel ugyanazt művelné, mint a Szilézia német múltját felfedező mitografikus próza. Talán érdemes lenne olyan műveket is vizsgálni, amelyek nem az elitbe visznek kommersz elemeket, hanem fordítva. A Nobel-díjas szerzők mellett esetleg olyan írók is szóba kerülhetnének, akik – mint wrocławi kollégánk – nem érdemtelenül kaptak Hulla a szekrényben díjat.

Kiadványunk felsőoktatási segédanyag, mely A Pécs / Sopiane Örökség Kht,a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Klebelsberg Kunó Emlékére” Szakalapítványa,valamint A Pécs2010 Programtanács „Európa Kulturális Fővárosa - 2010” cím elérésére kiírt pályázatán megítélt Nívódíj segítségével, a kiadványhoz kötődő konferencia pedig a Pécsi Tudományegyetem Rektora, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, a magyar szakos levelező képzés és a Liber-Arte Alapítvány által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.