| |
Klujber Anita:
A középpont mandalikus kiterjesztése Ajgi költészetében: a mély-én
végtelenítése és a vers kozmifikácója
'There is no first, or
last, in Forever – It is Centre, there, all time'
Emily Dickinson
('Nincs
első, vagy utolsó
az Örökkévalóban – Ez Középpont, az idő egésze'.
Emily Dickinson, 288. levél)
'Poetry is indeed
something divine. It is at once the centre and circumference of
knowledge'
(Shelley, A Defence of Poetry)
'A költészet valóban
valami isteni dolog. A tudásnak egyszerre a központja és a kerülete.'
(Shelley, A költészet védelmében)
A központ és periféria
fogalompár több értelmezési tartományban való alkalmazhatósága egy olyan
soknézőpontú irodalomszemléletet tesz lehetővé, melyben az irodalmon
kívüli tényezők (földrajzi, kulturális, szociológiai, történelmi,
politikai, stb. kontextus), az irodalom belső mozgása, és az alkotó
képzelet működési folyamatai egymást dinamikusan kiegészítik.
Az irodalom
belső
mozgásán egy olyan folyton bővülő intertextuális dialógusrendszert
értek, melyben a Northrop Frye-i anagogikus, mandala-szerkezetű
irodalomszemlélet értelmében több szöveg összekapcsolódik egy központi,
fókuszban levő, 'monád'-nak nevezett mű holdudvarában. Frye szerint
mindig az éppen olvasott mű az irodalmi univerzum gravitációs központja,
hiszen ez a mű a tudatunkban felhalmozott más művekből számos releváns
asszociációt mozgósít és asszimilál. Frye végtelenné tágítja
fókusz-szöveg intertextuális befogadóképességét azáltal, hogy az
irodalom mikrokozmoszának tekinti.
1 Frye olvasóközpontú,
térbeli intertextualitás modellje lényegében megegyezik Bahtyin 'szabad
szemantikai konvergencia' fogalmával.2
Mindkét szerző a 'monád' terminust használja az intertextuális térben
központinak tekintett, más műveket magába olvasztó, mikrokozmikus
szövegre.
3
A
monád szó elvezet bennünket a központ és periféria
fogalompár interiorizált, archetipikus jelentéssíkjához, mely az emberi
tudatban öröklődő mandala-sémában testesíti meg az alkotó képzelet
működésének néhány alapvető sajátosságát. Ezen az értelmezési síkon a
központ és periféria episztemológiai fogalmakként működnek. Perifériális
mindaz, ami az érzékek és az intellektus által közvetlenül tapasztalható
és elemezhető a bennünket körülvevő, tér- és időkoordináták szerint
rendszerezett konkrét jelenségvilágban. A mindennapi világ jelenségei
metaforikus transzformáció során elvezetnek bennünket ahhoz a köznapi
értelem számára felfoghatatlan tudati-lelki központhoz, mely minden
belső utazás célpontja. A mandala pszicho-kozmikus tengelye többek közt
azt a belső tapasztalást jelképezi, melynek során felismerjük a létezés
és az emberi lélek legmélyebb titkait, és bepillantást nyerünk a teremtő
képzelet szintetikus, ellentéteket összemosó működésébe.
A továbbiakban arról a folyamatról szeretnék egy-két
gondolatot felvázolni, melynek során a központ és periféria fogalmai
felcserélődnek vagy átjárják egymást egyazon értelmezési tartományon
belül, vagy a különböző referenciális síkok egymásra vetülésének
eredményeképpen.
Gennagyij
Ajgi (1934-) költészete jól szemlélteti
a központ és periféria dinamikus összjátékát. Mint csuvas költő, Ajgi
földrajzi-kulturális szempontból és világirodalmi viszonylatban
kisebbségi, marginális helyzetből indult. Közvetlen környezetében
viszont központi helyet foglal el: a csuvas nép nemzeti költőjeként
tartja számon. Ajgi világirodalmi helyzetét bonyolítja az a tény, hogy
főleg oroszul ír, és leginkább orosz költőként szerepel a köztudatban.
Ajgi költészetében a csuvas folklór elemei orosz nyelven kelnek életre,
és az orosz lélek sajátosságaival keverednek. A csuvas és az orosz
elemek szétválaszthatatlan egysége a periféria és a központ
összeolvadásának egyik példája.
A csuvas-orosz kettősség a kulturális-politikai
központhoz és perifériához egyaránt való tartozást eredményezi. Az orosz
nyelvvel Ajgi a központot képviseli, legalábbis orosz-csuvas
viszonylatban. Tágabb világirodalmi kontextusban (a nyugati kultúrák
dominanciáját figyelembe véve) persze az oroszság (vitathatóan)
periférikusnak számíthat.
A központ és periféria fogalompár sok más értelemben is
alkalmazható Ajgi munkásságra. Ajgi műveit kb. 30 évig (1987-ig) nem
publikálták a Szovjetunióban. A költő ebből a marginális helyzetből
került a nemzetközi figyelem viszonylagos központjába. Ma már több mint
20 nyelven olvashatók művei, és világviszonylatban elismert (bár kevéssé
ismert) költő. Ez persze nem jelenti azt, hogy Ajgi a domináns
posztmodern áramlat sodrásába került. A központi jelentőségűnek tartott,
népszerű, extrovertált, modern technológia vívmányait és korunk
ellentmondásait hangsúlyozó irányzatokkal szemben Ajgi máig is megtartja
azt a jellegzetesen egyéni, természetközeli, mitologikus, álomszerű,
introspektív beszédmódot és tematikát, mellyel kortársaihoz képest
periférikusnak számíthat.
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Ajgi költészetét,
a 'centrovertált' szót választanám. A centrum fogalmat itt mitikus-archetipikus értelemben használom, a
mély-én legbelső magvának
jelölőjeként. Ajgi introspektív költészete ennek a pszicho-kozmikus
tengelynek az újból és újból való körüljárása. Hangsúlyoznám:
körüljárása, nem közvetlen megérintése, hiszen ez a belső központ
természeténél fogva soha nem érhető el. Ez a központ a mandala
archetipikus mintájában (többek között) a teljesség határtalanságának
végtelen sűrűségű, kiterjedés nélküli, üres ponttá koncentrált
változataként az emberi lét és lélek legmélyebb dimenziójának örök
rejtélyességét, megfejthetetlen titokzatosságát jelképezi; azt a különös
tudatállapotot, melyben minden kétpólusú ellentét közti határ
összemosódik.
A centrovertált költői látásmód azzal a mentális
határhelyzettel (más néven 'küszöb állapot'-tal) rokonítható, amelyben a
kifelé és befelé irányuló tudati mozgások egymásravetülnek. Ez a
szimultán centrifugális és centripetális figyelem lehetővé teszi, hogy a
lényege szerint kifejezhetetlen belső tapasztalás mégis számtalan formát
öltsön magára a költői nyelv sajátos szerkezete, csend-használata, és az
objektív valóság elemeit metaforákként kezelő szimbólumrendszere által.
Az a folyamat, melynek során a mandala középpontja a
kerületét konvergens és divergens irányban is asszimilálja,
egylényegűnek tekinthető azzal a küszöb-helyzettel, melyben a külső és a
belső világ egymást tükrözi és egymásba olvad. A kint-bent fogalompár
számtalan bináris oppozícióval alkot paradigmatikus sort:
periféria/központ; objektív/szubjektív; érzékszervekkel tapasztalható
világ/megfoghatatlan belső tapasztalás; tér és idő/ végtelen és időtlen,
stb.
Ajgi költészete kísérlet annak az anagogikus
létérzékelésnek a megfogalmazására, melyben az én határai feloldódnak,
vagyis határtalanná, kozmikus méretűvé tágulnak. Primordiális önfeladás
során az én a létezés totalitásába integrálódik. Ebben a
teljesség-állapotban a pszicho-kozmikus centrum (illetve szakrális
határpont) megtapasztalása a mindenhol és minden időben való létezéssel
egyenértékű. Élet és halál, fény és sötétség, minden és semmi, fent és
lent, szó és csend, az egy és a sok, és mindaz, amit a köznapi tudat
ellentétként tart számon, szétválaszthatatlanul összemosódik a
mandalikus tudatállapotban.
Az archetipikus centrum konvencionális metaforái
(világtengely, égig érő fa, fény-szimbólumok, hegy, létra, hermafrodita
istenség, tükör, szem, éjfél, téli napforduló, világteremtő szó stb.) új
képi és nyelvi formákat öltenek Ajgi költészetében, és sokszor
többszintes, szerteágazó metaforarendszerekké alakulnak. Az archetipikus
központ többek között a világteremtő mitikus szerelem (a föld és az ég
szűzi násza) és az önreflexió hagyományos jelképe. Hasonlóképpen, a
költői teremtés és a szerelem témája egybefonódik Ajgi néhány
önreflektáló versében. Ajgi álomszerkezetű versei minden esetben a
teremtő képzelet működésének és szerkezetének megtestesítői, attól
függetlenül, hogy szó szerinti értelemben véve önreflektáló műveknek
számítanak-e vagy sem. Ajgi művészetét tehát az archetipikus középpont
és periféria összjátékának költői szóból és csendből kikristályosodó
tükörképének tekinthetjük. Az intertextuális térben Ajgi versei a
mindenséget magába foglaló teremtő szó szerepéhez hasonlóan monád jellegű
mikrokozmikus szemantikai központokként működnek.
1
Frye, Northrop: Anatomy of Criticism. Four Essays. Penguin Books,
London, (1957) 1990, 115-128.
2 Bakhtin, Mikhael: The Problem of the Text in Linguistics,
Philology, and the Human Sciences: An Experiment in Philosophical
Analysis. In: uő: Speech Genres and Other Late Essays.
University of Texas Press, Austin, 1986, 124. (Fordította: Caryl Emerson
és Michael Holquist.)
3 'The poem appears as a microcosm of all literature, an
individual manifestation of the total order of words' (Frye, uo.: 121).
V.ö. The text is 'a unique monad that in itself reflects all texts (within
the bounds) of a given sphere' (Bakhtin, uo.: 105.)
Tovább a szerző A
perifériáról a centrum második kötetében megjelent írásához:
A
polilogikus irodalomszemléletről
Vissza a tartalomjegyzékhez |
 |
