Klujber Anita:

A középpont mandalikus kiterjesztése Ajgi költészetében: a mély-én végtelenítése és  a vers kozmifikácója
 

'There is no first, or last, in Forever – It is Centre, there, all time'
Emily Dickinson

('Nincs első, vagy utolsó az Örökkévalóban – Ez Középpont, az idő egésze'.
Emily Dickinson, 288. levél)

'Poetry is indeed something divine. It is at once the centre and circumference of knowledge'
(Shelley, A Defence of Poetry)

'A költészet valóban valami isteni dolog. A tudásnak egyszerre a központja és a kerülete.'
(Shelley, A költészet védelmében)

A központ és periféria fogalompár több értelmezési tartományban való alkalmazhatósága egy olyan soknézőpontú irodalomszemléletet tesz lehetővé, melyben az irodalmon kívüli tényezők (földrajzi, kulturális, szociológiai, történelmi, politikai, stb. kontextus), az irodalom belső mozgása, és az alkotó képzelet működési folyamatai egymást dinamikusan kiegészítik.

Az irodalom belső mozgásán egy olyan folyton bővülő intertextuális dialógusrendszert értek, melyben a Northrop Frye-i anagogikus, mandala-szerkezetű irodalomszemlélet értelmében több szöveg összekapcsolódik egy központi, fókuszban levő, 'monád'-nak nevezett mű holdudvarában. Frye szerint mindig az éppen olvasott mű az irodalmi univerzum gravitációs központja, hiszen ez a mű a tudatunkban felhalmozott más művekből számos releváns asszociációt mozgósít és asszimilál. Frye végtelenné tágítja fókusz-szöveg intertextuális befogadóképességét azáltal, hogy az irodalom mikrokozmoszának tekinti. 1 Frye olvasóközpontú, térbeli intertextualitás modellje lényegében megegyezik Bahtyin 'szabad szemantikai konvergencia' fogalmával.2 Mindkét szerző a 'monád' terminust használja az intertextuális térben központinak tekintett, más műveket magába olvasztó, mikrokozmikus szövegre. 3
               A monád szó elvezet bennünket a központ és periféria fogalompár interiorizált, archetipikus jelentéssíkjához, mely az emberi tudatban öröklődő mandala-sémában testesíti meg az alkotó képzelet működésének néhány alapvető sajátosságát. Ezen az értelmezési síkon a központ és periféria episztemológiai fogalmakként működnek. Perifériális mindaz, ami az érzékek és az intellektus által közvetlenül tapasztalható és elemezhető a bennünket körülvevő, tér- és időkoordináták szerint rendszerezett konkrét jelenségvilágban. A mindennapi világ jelenségei metaforikus transzformáció során elvezetnek bennünket ahhoz a köznapi értelem számára felfoghatatlan tudati-lelki központhoz, mely minden belső utazás célpontja. A mandala pszicho-kozmikus tengelye többek közt azt a belső tapasztalást jelképezi, melynek során felismerjük a létezés és az emberi lélek legmélyebb titkait, és bepillantást nyerünk a teremtő képzelet szintetikus, ellentéteket összemosó működésébe.
               A továbbiakban arról a folyamatról szeretnék egy-két gondolatot felvázolni, melynek során a központ és periféria fogalmai felcserélődnek vagy átjárják egymást egyazon értelmezési tartományon belül, vagy a különböző referenciális síkok egymásra vetülésének eredményeképpen.
               Gennagyij Ajgi (1934-) költészete jól szemlélteti a központ és periféria dinamikus összjátékát. Mint csuvas költő, Ajgi földrajzi-kulturális szempontból és világirodalmi viszonylatban kisebbségi, marginális helyzetből indult. Közvetlen környezetében viszont központi helyet foglal el: a csuvas nép nemzeti költőjeként tartja számon. Ajgi világirodalmi helyzetét bonyolítja az a tény, hogy főleg oroszul ír, és leginkább orosz költőként szerepel a köztudatban. Ajgi költészetében a csuvas folklór elemei orosz nyelven kelnek életre, és az orosz lélek sajátosságaival keverednek. A csuvas és az orosz elemek szétválaszthatatlan egysége a periféria és a központ összeolvadásának egyik példája.
               A csuvas-orosz kettősség a kulturális-politikai központhoz és perifériához egyaránt való tartozást eredményezi. Az orosz nyelvvel Ajgi a központot képviseli, legalábbis orosz-csuvas viszonylatban. Tágabb világirodalmi kontextusban (a nyugati kultúrák dominanciáját figyelembe véve) persze az oroszság (vitathatóan) periférikusnak számíthat.
               A központ és periféria fogalompár sok más értelemben is alkalmazható Ajgi munkásságra. Ajgi műveit kb. 30 évig (1987-ig) nem publikálták a Szovjetunióban. A költő ebből a marginális helyzetből került a nemzetközi figyelem viszonylagos központjába. Ma már több mint 20 nyelven olvashatók művei, és világviszonylatban elismert (bár kevéssé ismert) költő. Ez persze nem jelenti azt, hogy Ajgi a domináns posztmodern áramlat sodrásába került. A központi jelentőségűnek tartott, népszerű, extrovertált, modern technológia vívmányait és korunk ellentmondásait hangsúlyozó irányzatokkal szemben Ajgi máig is megtartja azt a jellegzetesen egyéni, természetközeli, mitologikus, álomszerű, introspektív beszédmódot és tematikát, mellyel kortársaihoz képest periférikusnak számíthat.
               Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Ajgi költészetét, a 'centrovertált' szót választanám. A centrum fogalmat itt mitikus-archetipikus értelemben használom, a mély-én legbelső magvának jelölőjeként. Ajgi introspektív költészete ennek a pszicho-kozmikus tengelynek az újból és újból való körüljárása. Hangsúlyoznám: körüljárása, nem közvetlen megérintése, hiszen ez a belső központ természeténél fogva soha nem érhető el. Ez a központ a mandala archetipikus mintájában (többek között) a teljesség határtalanságának végtelen sűrűségű, kiterjedés nélküli, üres ponttá koncentrált változataként az emberi lét és lélek legmélyebb dimenziójának örök rejtélyességét, megfejthetetlen titokzatosságát jelképezi; azt a különös tudatállapotot, melyben minden kétpólusú ellentét közti határ összemosódik.
               A centrovertált költői látásmód azzal a mentális határhelyzettel (más néven 'küszöb állapot'-tal) rokonítható, amelyben a kifelé és befelé irányuló tudati mozgások egymásravetülnek. Ez a szimultán centrifugális és centripetális figyelem lehetővé teszi, hogy a lényege szerint kifejezhetetlen belső tapasztalás mégis számtalan formát öltsön magára a költői nyelv sajátos szerkezete, csend-használata, és az objektív valóság elemeit metaforákként kezelő szimbólumrendszere által.
               Az a folyamat, melynek során a mandala középpontja a kerületét konvergens és divergens irányban is asszimilálja, egylényegűnek tekinthető azzal a küszöb-helyzettel, melyben a külső és a belső világ egymást tükrözi és egymásba olvad. A kint-bent fogalompár számtalan bináris oppozícióval alkot paradigmatikus sort: periféria/központ; objektív/szubjektív; érzékszervekkel tapasztalható világ/megfoghatatlan belső tapasztalás; tér és idő/ végtelen és időtlen, stb.
               Ajgi költészete kísérlet annak az anagogikus létérzékelésnek a megfogalmazására, melyben az én határai feloldódnak, vagyis határtalanná, kozmikus méretűvé tágulnak. Primordiális önfeladás során az én a létezés totalitásába integrálódik. Ebben a teljesség-állapotban a pszicho-kozmikus centrum (illetve szakrális határpont) megtapasztalása a mindenhol és minden időben való létezéssel egyenértékű. Élet és halál, fény és sötétség, minden és semmi, fent és lent, szó és csend, az egy és a sok, és mindaz, amit a köznapi tudat ellentétként tart számon, szétválaszthatatlanul összemosódik a mandalikus tudatállapotban.
               Az archetipikus centrum konvencionális metaforái (világtengely, égig érő fa, fény-szimbólumok, hegy, létra, hermafrodita istenség, tükör, szem, éjfél, téli napforduló, világteremtő szó stb.) új képi és nyelvi formákat öltenek Ajgi költészetében, és sokszor többszintes, szerteágazó metaforarendszerekké alakulnak. Az archetipikus központ többek között a világteremtő mitikus szerelem (a föld és az ég szűzi násza) és az önreflexió hagyományos jelképe. Hasonlóképpen, a költői teremtés és a szerelem témája egybefonódik Ajgi néhány önreflektáló versében. Ajgi álomszerkezetű versei minden esetben a teremtő képzelet működésének és szerkezetének megtestesítői, attól függetlenül, hogy szó szerinti értelemben véve önreflektáló műveknek számítanak-e vagy sem. Ajgi művészetét tehát az archetipikus középpont és periféria összjátékának költői szóból és csendből kikristályosodó tükörképének tekinthetjük. Az intertextuális térben Ajgi versei a mindenséget magába foglaló teremtő szó szerepéhez hasonlóan monád jellegű mikrokozmikus szemantikai központokként működnek.

1 Frye, Northrop: Anatomy of Criticism. Four Essays. Penguin Books, London, (1957) 1990, 115-128.
2 Bakhtin, Mikhael: The Problem of the Text in Linguistics, Philology, and the Human Sciences: An Experiment in Philosophical Analysis. In: uő: Speech Genres and Other Late Essays. University of Texas Press, Austin, 1986, 124. (Fordította: Caryl Emerson és Michael Holquist.)
3 'The poem appears as a microcosm of all literature, an individual manifestation of the total order of words' (Frye, uo.: 121). V.ö. The text is 'a unique monad that in itself reflects all texts (within the bounds) of a given sphere' (Bakhtin, uo.: 105.)


Tovább a szerző A perifériáról a centrum második kötetében megjelent írásához:

A polilogikus irodalomszemléletről

Vissza a tartalomjegyzékhez

   

Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.