Horváth Miléna

A frankofón irodalom centrum és periféria között :

a ‘köztiség’ megjelenési formái Assia Djebar műveiben

A centrum és a periféria problematikája mindig központi szerepet játszott a posztkoloniális frankofón irodalmak alakulástörténetében, értelmezésében és értékelésében. Bizonyos szempontból hasonlóságok fedezhetők fel azzal a XX. századi orosz irodalommal, amelyet a nyitótanulmány részletesen bemutat. Egyrészt a központhoz fűződő viszony, a centrum ellen való írás jellemzi mindkettőt, és ez feltételezi a periféria nézőpontjának felértékelését is. Az emlékezés, a történelemhez és a hagyományokhoz való ragaszkodás jellemzi a frankofón szerzők műveit. Másrészt a francia nyelv használata az írót a periféria szemszögéből a centrum felé sodorja, szinte árulónak tekinti, és ez inkább skizofrén állapotot teremt, mint egyfajta megnyugtató bikulturalitást. A volt gyarmati országokból származó frankofón írók helyzete gyakran hasonlatos az orosz emigráns írókéhoz: a Nyugat kétes értékű lelkesedése, az anyaország elutasító magatartása létrehozza azt a „sztereokulturális létet”, amelyet a nyitócikk Brodszkij és Nabokov példáján említ.

Tanulmányunk a specifikusan frankofón kettős létről elmélkedik, illetve inkább annak lehetetlenségéről. Feltételezzük, hogy két kultúrában, két nyelvben élni egyfajta elérhetetlen mítosz, amelyet a két nyelv és két kultúra között való lét gyötrelmes állapota előz meg. A köztiség irodalmi kifejezése ambivalens célt valósít meg: lehetővé teszi a centrum nyelvével a periféria nézőpontjának kifejezését.

A frankofón univerzumban centrumnak hagyományosan Franciaország volt tekinthető, kulturális és politikai szempontból is ez volt a norma, amelyhez képest a többi frankofón ország periferiális területre szorult. A periféria mind gazdasági, mind társadalmi formában, de mindenképpen alávetettségi viszonyban volt a centrummal. A marginalizálódás leginkább azokban az országokban volt értékelhető, ahol Franciaország valós gyarmati jelenlétet biztosított. Ilyenek az észak-afrikai országok és különösen Algéria, ahol a francia jelenlét több mint 130 évig tartott[1]. A francia gyarmati rendszer felszámolása a XX. század közepén alapvetően megbontotta és bonyolultabbá tette a bipoláris elnyomó-elnyomott, gyarmatosító-gyarmatosított képletet.

A gyarmati időszak utolsó évtizedeiben és annak lezárása után ezekben az országokban, és különösen Algériában, francia nyelvű irodalmak alakultak ki, amelyekben a volt gyarmatosítóhoz, Franciaországhoz való viszony meghatározó szerepet játszott. Az első évtizedek (1930-as és 1940-es évek) irodalmi műveit leginkább a francia irodalmi modellek követése jellemezte, az 1950-es évektől azonban egyéni és eredeti kifejezésmódok is napvilágot láttak. Ezek a művek elsősorban Franciaországban jelentek meg és francia közönség is olvasta őket, többek között azért, mert Algéria lakosságának nagy része ebben az időben még analfabéta volt. A periféria irodalmi megnyilvánulását tehát a centrum olvassa és bírálja.

Mára a Maghreb frankofón irodalmának kialakult néhány olyan állandó jellemvonása, mint az írás posztkoloniális jellege, az írás nyelvéhez, a francia nyelvhez fűződő ambivalens viszony, és az írónők kényes helyzete a muzulmán civilizációban. Kulturális szempontból a Maghreb frankofón irodalma kettős irányultságú, hiszen a maghrebi képzeletvilágot a nyugati civilizáció nyelvén fejezi ki. Azokat a feszültségeket igyekszik feloldani, amelyek az anyanyelv és az írás nyelve, a képzelet forrása és a megjelenés helye, az író által képzelt olvasó és a valós olvasótábor közötti különbségekből adódnak. Dolgozatunkban azért hangsúlyozzuk ennek az irodalomnak a posztkoloniális jellegét, mivel e jellemzője a francia irodalomkritikákban gyakran háttérbe szorul. Ezáltal az angolszász posztkoloniális kritika irányába kívánunk nyitni, mivel bizonyos állításai jellemzőek a Maghreb frankofón irodalmára. Ilyen például az elnyomott emberek nézőpontjának felértékelése, illetve a domináns kulturális kódok felforgatása az irodalmi művekben.

A francia nyelven író algériai írók közül kiemelkedik Assia Djebar írónő alakja, aki regényeivel hozzájárult ahhoz, hogy a szakadék centrum és periféria között, ha nem is csökkent, de átjárhatóvá vált. Assia Djebar műveit egy doktori disszertáció keretében vizsgáltuk: a dolgozatban kifejtett gondolatokat foglalja össze a jelen cikk[2].

A közérthetőség kedvéért munkánkat az algériai írónő, Fatima Zohra Imalhayène – írói álnevén Assia Djebar – rövid bemutatásával kezdjük. 1936-ban született a Nyugat-Algériában található Cherchellben, kispolgári családban. Apja tanító a gyarmati iskolarendszerben, és ő teszi lehetővé leánya iskoláztatását is. A tehetséges Fatima Zohra Imalhayène az első algériai lány, akit felvesznek az anyaországban a híres sèvres-i Ecole Normale Supérieure-be. Az algériai függetlenségi háború kezdetekor nem teszi le vizsgáit, hanem regényt ír, amelyet La Soif címen publikál. A francia olvasóközönség lelkesen fogadja „az algériai Françoise Sagant”, aki az 1960-as években még további két-három klasszikus hangvételű regényt ír.

Az életmű vizsgálata azt is megmutatja, hogy a vizsgálatunk tárgyát képező művek[3] – tehát a Femmes d’Alger dans leur appartement[4] című novelláskötet után megjelent írások – egy entre-deux állapotból születtek: a hetvenes években Assia Djebar közel tíz évig nem publikált. Jelentős, politikailag és kulturálisan elkötelezett magatartást képviselő, kortárs irodalmi személyiségről van szó. Az algériai kultúra védelme és a muzulmán nők helyzetének javítása Assia Djebar regényeinek szerves részét képezi, így ezt a dimenziót nem hagyhattuk figyelmen kívül. Emellett Assia Djebar értelmiségi pályája és életműve is példaszerű: sokoldalúságával kiemelkedik a kortárs szerzők tömegéből.

A centrum és a periféria kérdésének viszonylatában érdemes megvizsgálni azokat az irodalomkritikai tendenciákat, amelyek Djebar regényeivel foglalkoznak. Három olyan fő irányvonalat tudtunk megkülönböztetni, amelyek nagyjából földrajzi egységeknek is megfelelnek: az európai (főleg francia), az algériai és az angolszász (főleg Egyesült Államok-beli) kritikai írások. Elsősorban, de nem kizárólagosan, egyetemi irodalomkritikákat olvastunk, bár az algériai kritika esetében jobban hozzáfértünk az újságokban megjelenő cikkekhez. Megállapíthattuk, hogy ez a három irányzat nagyon is eltérő módon értékeli Assia Djebar műveit, sőt arra a következtetésre jutottunk, hogy azokat igazából egyik irodalmi intézményrendszer sem tudja magáénak. Franciaországban Assia Djebar egy franciául író algériai nőnek számít, aki ez által az algériai aktuálpolitika iránt érdeklődő francia közönség számára érdekes lehet. Mindezek ellenére a francia (értsd párizsi) irodalmi körökben mégiscsak marginális alak marad, aki iránt a média leginkább regényei publikálásakor illetve irodalmi díjak átadásakor érdeklődik. Európában különösen a német kritikusok érdeklődnek élénken Assia Djebar művei iránt, a német közönség lelkes fogadtatását jelzi az, hogy Assia Djebar 2000-ben a Frankfurti Könyvvásár alkalmával megkapta a német könyvkiadók Béke-díját. Az algériai írónő tehát viszonylag széles körben ismert Németországban, ami mindenképpen a német közönség más kultúrák iránti nyitottságát tükrözi.

A hivatalos algériai kritikusok szemében Assia Djebar azért vált mellőzötté, mert művei egyre inkább Algéria kulturális pluralitása mellett foglaltak állást, ugyanakkor a szerző földrajzilag eltávolodott szülőföldjétől és – a hivatalos álláspont szerint – az emigrációból nem tudta elég hitelesen visszaadni népe törekvéseit. Azáltal, hogy műveit külföldön publikálta, és így az algériai nők nem férhettek hozzá írásaihoz, félreállítottsága csak fokozódott. Nem csoda, ha a frankfurti Béke-díj átadása sem keltette fel különösebben az algériai közvélemény figyelmét.

Az Egyesült Államokban élénk érdeklődés kíséri Assia Djebar műveit, ami bizonyára azzal is magyarázható, hogy az írónő néhány éve amerikai egyetemeken oktat. Ezen kívül művei viszonylag közel állnak és kapcsolatba hozhatók a posztkoloniális helyzetet és női jogokat érintő reflexiókhoz. Ezek az olvasatok gyakran kitágítják Djebar műveinek értelmezési körét, és alternatívát nyújtanak a gyakran erősen eurocentrikus európai értelmezésekhez.

1999-ben Assia Djebar egy Ces voix qui m’assiègent című kötetet publikált. A kötet az írónő 1957 és 1997 közötti, a frankofón irodalommal és saját műveivel kapcsolatban megjelent cikkeit és felszólalásait tartalmazza. Ezáltal az irodalomkritikusokat meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hozta, hiszen nehéz ellentmondani a szerző önértelmezési stratégiájának.

Dolgozatunk célja a köztiség írásmódjának (écriture de l’entre-deux) meghatározása volt, amit úgy értelmeztünk, mint az entre-deux irodalmi megnyilvánulását. A francia pszichológiában ismert fogalom, az entre-deux, olyan sajátos identitáshelyzetet ír le, amely szorosan kapcsolódik az interkulturalitás problematikájához. Különösen bevándorló betegek esetében vizsgálta Daniel Sibony, erről Entre-deux. L’origine en partage[5] című könyvében számol be. Sibonynál az entre-deux az identitás leírására szolgál, így munkája viszonylag kevéssé hasznos egy irodalmi fogalom kidolgozásánál. Irodalmi példái félre is vezethetik az egyszerű olvasót, hiszen irodalmi elemzései szinte kórleírásnak tekinthetőek.

Az irodalmi nyelv szintjén az interkulturális narratív helyzet a dokumentumokra alapozott intertextualitás rendszeres alkalmazásában érhető tetten. Az írott kultúra és a rajta végzett alkotómunka központi szerepet foglal el a narrátor tevékenységei között, aki egyfajta kiválasztottnak tartja magát, akinek az apa megengedte, hogy a francia iskolába járhasson a gyarmatosítás időszakában, és hogy ezáltal szószólójává váljon azoknak, akiknek nincs joguk a szólás szabadságához. Ez a közösségi véleményt kifejező szerep arra buzdítja az írót, hogy művébe különféle forrásokat integráljon. A képiség az 1970-es években Assia Djebar által szülőföldjén forgatott dokumentumfilmek[6] tapasztalatából ered. A hangok eredete Maghreb asszonyainak szóbeli kultúrájában található.

Az entre-deux poétikájának kiindulási modellje tehát az intertextuális írásmód, amelyet a narrátor másféle kifejezésmódokkal gazdagít: a képpel és a hanggal. Ugyanakkor a narrátori pozíció nem változik: ugyanabban a köztes helyzetben marad az írás során, amely az ihlet, a képzelet (a maghrebi kultúra) és az irodalmi kifejezésmód (francia nyelvű irodalom) között létezik. Mivel egy irodalmi nyelvezet meghatározásáról van szó, fontosnak tartottuk, hogy megvizsgáljuk a köztes írásmód különböző megjelenési formáit. Három olyan fogalmat javasoltunk, amely az íráshoz kapcsolódik: átírás, leírás és „beírás”.

Az átírás fogalmát úgy értelmeztük, mint az interkulturális helyzethez kapcsolódó intertextuális írásmódot: az intertextus használatát a felidézett univerzum (a gyarmatosítás időszaka, vallási referenciák) és a befogadó univerzum (a francia nyelven történő írás) közötti feszültség inspirálja. A szövegek közötti átmenet narrációs kiindulópontja a narrátor idézetekkel, parafrázisokkal, szövegek összefoglalásával megjelenített olvasói tapasztalata. Az intertextuális átírás jelentősége abban rejlik, hogy lehetővé teszi, hogy a szövegek egy másik változatban jelenjenek meg. Ez nem feltétlenül az eredeti változat elutasítását jelenti, hanem az addig hiányzó nézőpont (a gyarmatosítottaké, a nőké) beépítését és jogosultságának igazolását.

A leírás a vizuális percepció nyelve, és a látás különleges értelmezési módjához kapcsolódik a narrátor iszlám-arab kultúrájában. Ez a problematika az iszlám művészetben az élőlények ábrázolásának tiltásához kapcsolódik, illetve ahhoz a társadalmi gyakorlathoz, hogy a nőket nem szabad látni és nincs joguk a látás szabadságához (például nem nézhetnek a férfi szemébe). Assia Djebar ehhez a kérdéshez is a volt gyarmatosító kultúráján keresztül közelít. Az orientalista festészetre számos utalás történik, hiszen a nyugati kultúrában ez nyújtja a keleti nő első hiteles ábrázolását: Eugène Delacroix esetében képek formájában, és Eugène Fromentin[7] felidézésekor a festő útleírásaiban. A narrátor egyéni módszert is kidolgoz az általa látott képek rögzítésére: a szövegben valós formában vagy a metafora szintjén használ kamerát a mozgásban lévő kép megjelenítésére. A képek leírása gyakran egy közvetítő személy közreműködésével történik: így a szöveg szintjén a közvetített leírás felel meg leginkább Assia Djebar írói elképzeléseinek.

A hang szintén interakció gyümölcse, valaki meghallgatásának eredménye. A hang a szóbeli kultúrában a kizárólagos kifejezésmód, a bezártságban élő nők kultúrájának szerves része. A narrátor a női hangok többféle formáját észleli halk suttogástól a kiáltásig. Feladata a hang szöveggé alakítása, beírása a szövegbe, az átmenet biztosítása a szóbeliség és az írásbeliség között. Mindezt annak ellenére teszi, hogy fennáll a veszélye: a szóbeliség lényege veszik el, amikor írottá válik. A gyermekkor, az emlékek hangjai szintén feltűnnek a női hangok mellett és vezetik az önéletrajzi írás szálait.

Munkánk során először a szövegben fellelhető, a narrátor interkulturális helyzetéből következő jelenségeket vizsgáltuk meg. Azt állapítottuk meg, hogy a narrátor különösen fontos szerepet tulajdonít a maghrebi nő emancipációjában központi szerepet játszó olvasás aktusának. Az olvasás egyrészt a megértés és a tudás iránti akaratot fejezi ki, másrészt utal a múlt újraélése és az emlékezés iránti vágyra. Szerepe tehát meghatározó az intertextuális írásmód létrejöttében.

A továbbiakban azt figyeltük meg, milyen formában illeszkedik az intertextus Djebar szövegeibe. Kétféle irányvonalat különböztettünk meg: egyrészt az intertextualitás rendszeres használatát a szövegben, elsősorban történelmi dokumentumok felidézésével, mint a L’amour, la fantasia és Loin de Médine esetében; másrészt a referenciális intertextualitást, amikor az intertextus egy irodalmi kánon, amelyre a djebari szöveg egy központi helyén utal – ez jellemzi az Ombre sultane és a Vaste est la prison regényeket.

A vendégszövegek vizsgálata után – amelyek gyakran idézetek formájában jelennek meg a djebari szövegben – azt figyeltük meg, hogy milyen narratív munka eredményeként jön létre az intertextualitás. A történeti intertextuális írásmód viszonylag szigorú sorrendet követ: az olvasás aktusa után a képzelet működését kiváltó szöveg kiválasztása, majd a szöveg újraírása következik. A választást gyakran valamiféle hiány motiválja, amelyet majd az egyéni, kreatív alkotómunka fog betölteni. A nagyon is aktív narrátor azonban tudatos írástechnikával szinte láthatatlanná válhat: a Loin de Médine című regényben például kérdéseket és személytelen szerkezeteket használ e cél eléréséhez. Ez a fajta írásmód közeli kapcsolatban áll a történelemmel és a kollektív emlékezettel, célja egy alternatív változat létrehozása a hivatalos mellett, és az elnyomott emberek álláspontjának bemutatása az irodalom eszközeivel: a gyarmatosítotté a L’Amour, la fantasia-ban, és a nőké a Loin de Médine című regényben.

A referenciális intertextualitás szintén a narrátor interkulturális helyzetén alapszik. Az Ombre sultane című műben a narrátor intertextuális kapcsolatot létesít a keleti irodalom egyik kanonikus művével, az Ezeregyéjszaka meséivel. A szövegben szereplő narrációs helyzet felidézése egyszeri, de teljes egészében meghatározza a regény felépítését és mondanivalóját. A Seherezádé és Dinarzádé közötti testvéri szellem és szolidaritás – az egyik a mesélő szerepében, a másik pedig vigyáz a mesélőre – jellemző a regényben szereplő Isma és Hajila párosra is.

Cervantès Don Quijote-jának feltűnése szintén egyszeri a Vaste est la prison című regényben. A felidézett Zoraidé, a gazdagságot, hagyományt és biztonságot a bizonytalan, egy idegen országban, idegen nyelven meglelt szabadságért cserében hátrahagyó figura a narrátori alak szimbólumává válik a regényben.

Az utóbbi két esetben tehát irodalmi szövegekkel jön létre intertextuális kapcsolat. A narrátor referenciáit irodalmi projektje szerint választja ki, azokra a női alakokra koncentrál, akik legitimizálják a narrációt, ugyanakkor kifejezi az irodalmi hagyományok tiszteletét is. A két idézett szöveg kulturális szempontból sokrétegű jelentéssel bír: az Ezeregyéjszaka meséi egyrészt a közel-keleti irodalom tipikus szövege, ugyanakkor, miután évszázadok óta ismeretes fordítás formájában a nyugati irodalomban, formálta a Nyugat képzeletét is a Keletről. A Don Quijote, mint a nyugati modernitás első regénye, Zoraidé alakján keresztül nyújt képet a keleti nőről. A narrátor erőfeszítése ellenére az intertextualitás szubverzívnek tekinthető azáltal, hogy az idézett szövegeknek új olvasatot ad.

Az újraírt változat nemcsak idézett szövegek eredménye lehet – ez egy természetes reflex egy irodalmi alkotásban –, hanem másfajta kifejező eszközök, mint a kép és a hang irodalmi átdolgozásával is. Ez volt a filmkészítés tapasztalata a szerző számára. Így válik például a leírás az algériai nő irodalmi megjelenítésének eszközévé.

A hiány fémjelzi a képi megjelenítés kiindulópontját is: az algériai nőt nem láthatja férfi és idegen, őt magát pedig korlátozzák a külvilág megismerésében. A narrátor által a különböző regényekben bemutatott társadalmi gyakorlatok csak megerősítik ezt az állítást. A fátyol eltakarja a női testet a tekintet elől, és ugyanakkor korlátozza a nő látómezejét – a narrátor ezt úgy éli meg, mint a nő élve eltemetését. A tekintet effajta szabályozása meghatározza azokat a tereket is, ahol a nő legitim módon létezhet – Assia Djebar regényei elsősorban ezeket mutatják be részletesen: a szobát, a házat, a belső udvart és a női fürdőt.

 A narrátor a patriarkális társadalmon kívüli ábrázolásmódhoz, az orientalista festészethez fordul kiindulásként, hogy létrehozza az algériai nő modern és felvilágosult ábrázolásmódját. A francia orientalista ábrázolásra, különösen Eugène Delacroix képeire és Eugène Fromentin útleírásaira a narrátor bátran építheti az algériai nő ábrázolásának általa kidolgozott változatát.

A vizualitás irodalmi nyelvvé alakításának egy másik módszerét is megtaláljuk a művekben: a narrátor a szereplőket megfigyelői helyzetbe hozza, majd látott élményeiket elmesélteti. Assia Djebar regényeiben több ilyen, egy-egy történelmi esemény kevésbé ismert részleteit elmesélő, személyes élettapasztalatukról számot adó szemtanút találunk. A tanúk jelenléte biztosítja a nyitást a vizuális észlelés, az írás és a hangok között. Az intertextuális írás gyakran tanúk írásain alapszik, másrészt a narrátor családját és szülővárosa asszonyait hallgatja meg, és rögzíti emlékeiket. A kép rögzítésére a narrátor hasonló narrációs helyzetet hoz létre: ugyanabból a köztes helyzetből beszél, mint az intertextuális írás esetében. Az emlékek továbbításának láncolatába kíván illeszkedni, abban csak egy láncszemet képezni: leírásai ezért tanúságtételeken alapszanak és közvetett leírásokká válnak.

A felvevőkamerával rögzített kép leírása szintén közvetítés eredménye. A narrátor kamerája nemcsak a modernitás eszköze, amelyet mint emancipált nő felhasznál, és amelynek segítségével kifejezi rendezői egyéniségét. A kamera behatárolja a képet, egy kissé úgy, ahogyan a lefátyolozott nő látótere is korlátozott. A „kamera-szem” így kollektív tekintetté válik, a narrátor csak továbbítja ezt. Másrészt, a kamera úgy mozog a térben, ahogy a lefátyolozott test a külvilágban. A tekintet felszabadításához tehát szorosan kapcsolódik a test felszabadítása, de amíg az előzőt a narrátor hagyományok továbbvitele mellett képzeli el, az utóbbi csak egyéni szinten történik meg. A narrátor felfedezi testét a sportedzéseken, a táncban és a szerelemben, ám sohasem a boldog anyaságban. A test személyes felszabadítása tehát keresi kifejezésmódját: a hang írássá alakítása is ennek a tervnek a kiteljesítésébe illeszkedik.

A hang szövegbe illesztése is egyfajta hiányon, még inkább egyfajta paradoxonon alapszik. A Maghreb asszonyainak kultúrája elsősorban szóbeli, de ennek a szóbeliségnek nincs kifejeződési tere: a házak mélyén, a női terek intimitásában marad. Felejtésre van ítélve, mint a berber írás a Vaste est la prison című regényben. A külvilág számára (akár a férfiakról, akár az idegenekről van szó) ez a kultúra nem létezik. Ugyanakkor Assia Djebar már a Femmes d’Alger dans leur appartement Utószavában felhívja a figyelmet a Maghreb asszonyait sújtó csend kultuszára. Ez a csend az alávetettség és az alsóbbrendűség jele, amely ellen a szerző az irodalom eszközeivel harcol. Nem derül ki azonban, hogy a szóbeli kultúra megőrizhető-e az írásbeli környezetben.

Köztes narratív helyzeténél fogva, a narrátor képes követni a női hang formálódásának folyamatát. A hang nem mindig artikulált formában észlelhető, különböző kiáltások is jelzik a női sors alakulását: ezeknek széles skálája található meg a regényekben. A narrátor ebben az esetben is teret alkot, hogy a női hang kifejezhető legyen, a szóbeliségből az írásbeliségbe való átmenet árán. A szóbeliség elválaszthatatlan a zenétől, így Assia Djebar regényei számos zenei utalást tartalmaznak mind a tematika, mind a narratív struktúra szintjén. Zenén elsősorban a Maghreb klasszikus andalúz zenéjét és a núba formát kell értenünk, amely már meghatározta az egyébként Bartók Béla emlékének szentelt La Nouba des femmes du mont Chenoua című film felépítését.

Assia Djebar regényei lényegüket és kiteljesedésüket találják meg a női polifónia szöveggé alakításában. A szinte önéletrajzi, személyes hangot a narrátor egyenrangúként építi bele ebbe a női kórusba: így a narrátor egyszerre fejezi ki a patriarkális társadalom számára nehezen elfogadható függetlenségét és a Maghreb asszonyainak közösségébe való visszatérését. Ennek az ambivalens állapotnak a létrehozása is csak a narrátor entre-deux helyzetének köszönhető. A narrátor egyébként az önéletrajzi szál kapcsán néz szembe a nyelvi köztes állapot kérdésével. Az önéletrajzi írás tehát visszavezeti kiindulópontjához: a fikció képes túllépni a virtualitás határain és visszalépni a valóságba.

Az Algéria függetlenségének negyvenedik évfordulóján, 2002 márciusában kiadott La femme sans sépulture című regény ennek a problematikának a továbbgondolása. A szöveg doktori dolgozatunk kezdeti tervében nem szerepelhetett, de végül is több oka volt, hogy munkánkban egy külön fejezetet szenteltünk ennek a regénynek. Egyrészt a nyelvi és térbeli köztességbe ágyazott narratív munka nagyon hasonlatos a többi regényben megfigyeltekhez. A narrátor itt is szülőföldje asszonyait hallgatja, akik az algériai függetlenségi háború egy hősnőjének, Zoulikhának a történetét mesélik el. A narráció nemcsak a szóbeli elbeszélés írássá való átmenetét biztosítja, hanem bizonyítja a szerző elkötelezettségét is szülőföldjének történelme iránt. E regény elemzése lehetővé tette, hogy összegezzük gondolatainkat az entre-deux irodalmi fogalmával kapcsolatban.

Munkánk az interkulturális helyzet irodalmi kifejeződéséről folyó elmélkedéshez kívánt kapcsolódni, tanulmányozása tárgyául az interkulturalitás egyedi kifejeződését vizsgálta egy választott műben. Az entre-deux irodalmi fogalmának kidolgozásakor ezt az írásmódot próbáltuk modellezni úgy, hogy meghatároztuk legjelentősebb jellemvonásait. Meghatározásunk szerint az entre-deux mint írásmód szoros kapcsolatban áll az intertextuális írással, annak interkulturális megnyilvánulása. A kép és a szóbeliség bevonásával az entre-deux írásmód megbontja az írásbeliség monopóliumát, az irodalmi nyelvezet segítségével képes lehet a kulturális pluralitás kifejezésére. Algéria kulturális sokszínűségének megőrzése tehát Assia Djebar irodalmi mondanivalójának központi elemévé válik.

A kulturális pluralitás – ahol a nők kultúrája is egyenrangúként jelenik meg – tehát jobban meghatározza Assia Djebar elkötelezettségét, mint a nyugati típusú individualista feminizmus. Hiszen létezik nála az algériai nők iránti erős azonosságtudat és szolidaritás-érzés, amely áthidalja a kapcsolatot a szerző emancipációjából származó individualizmus és a nők közössége között. Ugyanakkor a nyelvi kérdés, vagyis a volt gyarmatosító nyelvének használata lehetetlenné teszi ennek az irányvonalnak az egyértelmű követését. Franciául írni paradox aktus: ez a nyelv egyszerre szabadít fel és távolít el, örök vándorlásra kényszeríti az írót egy köztes térben.

Assia Djebar tehát nem választ centrum és periféria között, nem vonja kétségbe létezésüket és nem bírálja létjogosultságukat. Viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a periféria kultúrája is kifejezésre kerüljön, és biztosítja az átmenetet centrum és periféria között. A narratív helyzet köztes helyzetben tartásával kialakított entre-deux írásmód így válik a kultúrák közötti átmenetet biztosító interkulturális helyzet irodalmi kifejezésévé.

Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.