Bizonytalanságaink beismerése és egyben buzdítás a játékos íróhoz és olvasóhoz

 

Ildomos-e, érdemes-e, értelmes vállalkozás-e közzétenni saját nézetünket egy olyan átfogó tárgyról, amely – óriási, s így át teljesen soha nem látható, hiszen önmagában is – végtelen?

Ez az „átfogó tárgy” ugyanis nem kevesebb, mint – ne kerteljünk – egy egész irodalmi korszak.

Kevés szó diszkreditálódott ily mértékben, mint az iménti „egész”. Alaposan elkoptatott közhely, agyonhajtogatott, folyton felidézett konszenzus, hogy sem egyedül, sem társas vállalkozásban nem láthatunk át egy egész irodalmi korszakot.

A korszak fogalma sem rögzíthető, nincsenek időt álló kritériumai, határai nem állandóak. Erőt kell venni magunkon, hogy ne mondjuk fel az akadémiai leckét, Kuhn, Jauss tanítását a paradigmákról, korszakküszöbökről. Vérünkké vált, hogy a korábbi korszak-tagolások átrendeződnek, átértelmeződnek a mindenkori mából. Az aktuális jelen nézőpontja tehát nemhogy nem zárható ki, ellenkezőleg. Letagadhatatlanul innen látjuk olyannak a kijelölt kontinuumot, amilyennek csak itt és most látható.

Nem vall-e határtalan hübriszre, hogy nyilvánosságra hozzuk: mi milyennek ismerjük az általunk tanulmányozott kultúrák huszadi századi középső évtizedeit? Első reakciónk mindenképpen a mentegetőzésé, akkor is, ha régóta kutatjuk a tárgyat, s úgy véljük, valamennyire ismerjük, s újabb értelmezési irányaival erőnk szerint még lépést is tartunk. Ha feltáratlan tények, adatok kerülnek elő, azokra is odafigyelünk, részleteiben már megírtuk, szóban pedig – nem egyszer és nem kétszer – elő is adtuk azt, amit a korszak lényegi vonásainak tartunk, koherens, de személyes narratívában összefoglalva azt…

Mégiscsak lehetetlenre törő gesztusként értékeltük – elvileg – mindeddig, ami pedig a gyakorlatban rendre megtörtént. Közölni összefüggően, hogyan is látunk egy időszakot egy kultúrában – egy másikból, óhatatlanul megtéve oda kívánkozó, kínálkozó összehasonlításainkat. írásban eddig jobbára nem vállaltuk közzétételét, hiszen ahhoz mindig hiányzott volna még valami.

Jelent-e ma valamit az, hogy egész? Létezik-e még, használható-e a nyilvánvaló fragmentáltság és (jó esetben) pluralitás idejében ilyen fogalom? Ha nem, s ha csak egyéni olvasatok képzelhetők el a nagyívű történeti folyamatokról, elviseli-e a nyomdafestéket – a magánnarratíva?

Hitelesebb, teljesebb kép állna össze, ha látszólag kevesebbre vállalkoznánk: ha egy adott kultúra évtizedeit is többen, részkérdéseket megoldva, együtt göngyölítenénk fel? Ekkor viszont a pozitivista teljesség- és tökéletességeszmény nevében járnánk el, ami azonban mára ugyancsak nem működik. Nem véletlen, hogy manapság az egyszemélyes, átfogó irodalomtörténettel (Kulcsár-Szabó Ernő) és irodalomelmélet-történettel (Bókay Antal) találkozunk. Több egyszemélyes, tehát koherens szempontrendszerű munka egymásmellettisége adhat ki leginkább egy mai értelemben is teljesnek tekinthető víziót.

Szerénytelen, exhibicionista próbálkozás-e a fentiek tükrében közreadni a sajátunkat, s nem eleve reménytelen-e arra törekedni, hogy ezt még mások is tegyék meg – de velünk együtt? Ne elszigetelten tőlünk, hanem csatlakozva szövegünkre, ahhoz fűzve saját történetüket arról a kultúráról, amit ők kutatnak! Megalkothatunk-e így együtt valamiféle dialogikus, mai „teljességet”?

Nem kell sokáig töprengeni, hogy máris számtalan akadályába ütközzünk az elképzelésnek. Visszafog-e bennünket, vagy ellenkezőleg, erősít, hogy egyikünk sem birtokolja a helyes verziót, ha mégoly régen, alaposan és lelkiismeretesen kutatja is a szakterületét? Ha valóban belátjuk, hogy nincs egyedüli helyes változat, az akár felszabadítóan is hathat ránk, és – komoly játékként – mégiscsak megkísérelhetjük megalkotni a magunk orosz, amerikai, lengyel stb. irodalomtörténetét. Minthogy nem láthatjuk teljesen még a magunkét sem, a másikéra 1 viszont természetszerűleg átlátunk, próbáljuk meg most legyőzni kétkedéseinket, kishitűségünket, hogy amit tenni készülünk, eleve reménytelen, és javaslom, hogy töredékességünk, rész-kompetenciánk nyugodt tudatában alkossuk meg válaszra váró magántörténetünket szakmánk olvasmányaiból! Lássuk és láttassuk azt egybefüggően, hogy megindítsuk egymásban a kapcsolatok, párhuzamok és eltérések szövevényes, rugalmasan alakuló rendjét!

A kishitűség rendre elő fog törni belőlünk. Mi köze lehet az én nézetemhez a másiknak, gondoljuk majd, hiszen oly esetleges, hogy mit olvastam, hogy miről tudok. S ő – teljes joggal – majd éppen azt kéri számon, ami az én rendszeremből kimarad! Az pedig, hogy miként ítélem meg, amit ismerek, ízlésem függvénye. Értelmezési kereteimet ízlésem, meggyőződésem irányítja. Nem győzhetek meg senkit annak helyességéről…, de valamelyest mégiscsak átadhatom, kommunikálhatom, hogy miként fűzöm egybe olvasmányaimat, amelyek bennem egységes szöveget alkotnak. Elmondhatom, hogyan. S mivel úgysem létezhet végleges és legjobb olvasat, vállalva kételyeinket nyugodt szívvel reflektálhatunk vállalkozásunk buktatóira is. Arra kérem játszótársaimat, hogy bizalmi alapon kíséreljük meg egybeírni magántörténetünket, olvasónaplónkat a másikéval! Mentsük át, amennyire lehet, az oralitásban működő, jóhiszemű önbizalmat az írásba!

Nem ment fel egyikünket sem ez a filológiai pontosság, a körülményes utánajárás, a korrekt, pozíciónkra láttató érvelés, értekezés követelményétől. Azonban bármennyire tudományosak, objektívek, precízek és elhivatottak vagyunk is, az esetlegességtől és az ízlésbeli szelekció és értékelés tényleges meglététől eleve nem függetleníthetjük magunkat. Így hát, hogy leküzdjük a vállalkozásunk hallatlan merészségéből, titáni voltából adódó gátlásokat, s átlépjük e nyilvánvalóan adódó belső gátakat, javaslom, tudatosítsuk magunkban, hogy a játék, amibe fogunk, jogos, megalapozott, elméleti belátásokra épül. Közös gondolkozási terünkbe bocsátom azt a hipotézist, hogy a hermeneutikailag szituált szubjektum egyéni narratívája lesz bármely tudományosnak gondolt, nyilvánított megnyilatkozás akkor is, ha ezt elfedi. Ennek bátorító tudatában, (ha nem csüggedünk el a ránk váró nehézségektől már az elején) egy olyan nyitott, izgalmas kísérletbe foghatunk, melynek során egyféle, közös, pillanatnyi, többszemélyes világirodalom-történetet hozunk létre saját fonatainknak a többiekébe bonyolításából. Éppen veszélyes önkényességünk, szubjektív, kevéssé megalapozott ítéleteink kordában tartására s egyben sajátos vállalására bírhat hívószavunk, az, hogy mindenki periféria. A kontrolláló, rákérdező társak, a másként tudók és másként értelmezők visszacsatolásai biztosítják, hogy megtaláljuk az egyensúlyt magánolvasatunk és mások vélekedése közt egy személyes szálak mentén kialakult virtuális értelmezői közösség kontrolláló, továbblendítő, akár vitatkozó párbeszéde mentén.

A Periféria – Centrum hívószavak további differenciálást, szűkítést és sajátságos tágítást tesznek lehetővé. Arra kértelek benneteket, hogy meséljetek el egy történetet arról, ti milyennek látjátok a múlt század középső évtizedeit – onnan, ahol vagytok. Olyanként, olyannak, amilyenek vagytok. Vállalva esetlegességeiteket, kedves olvasmányaitokat – és mindazokat a hiányokat, amelyeket elkezdhetünk ugyan betölteni, dehát így is, úgy is egész életünkben toldozzuk-foldozzuk egyre tökéletlenebb rendszerünket, tudásunkat, s ha kivárnánk, míg a végére jutunk, s addig egy szót sem mernénk leírni, nem járnánk jól. Nem lennénk produktívak, mert bármennyire is szeretnénk, nem jön el az a pillanat, amikor már ne volna minek utánanézni. Nem várhatunk hát tovább. Arra vagyok kíváncsi, miként állt össze bennetek egy kép; a legkedvesebb, a számotokra legfontosabb történet arról a korról. Esetlegességünkből kovácsoljunk erényt! Amit elveszítünk a réven, visszajön a vámon: vállalva történetünk fogyatékosságait, egyoldalúságait, megnyerjük a belső összetartó erő adta különleges koherenciát, összetettséget, a személyiség kisugárzása általi autonóm világszerűséget. Nincs megkötés – és van megkötés, mert anélkül nagyon elbizonytalanodnánk. Ami egyikünknek a legérdekesebb, másnak tűnhet periferiálisnak, ezért is találtam ki a visszakérdező konstrukciót. Igyekezzünk úgy elmesélni a mi irodalom-történetünket, hogy aki olvassa, érzékelje benne az üresen hagyott helyeket, melyekre, ha kedve tartja, rákérdezhet. A következő körben – egy év múlva – kitöltendő a szabadon hagyott kocka! Így próbáljuk egymáséba írni, változni hagyni a mi induló történetünket – a másokéval.

Az is valószínű, hogy mindannyiunknak másutt kezdődik és végződik a „huszadik század közepe”. Dehát éppen erről van szó! Meséljük el, és vessük össze közép-sztorijainkat! Azért erre az időszakra esett a választás, mert úgy tűnik: a századelő klasszikus és utó-modernizmusa (szimbolizmus, avantgarde, annak utóhatásai), illetve jelenünk jóval nagyot figyelmet kaptak, kapnak, mint – a különböző kultúrákban valószínűleg különböző okokból – elhanyagoltabb századközép. A századelőt precízen, sokoldalúan kutatják; a jótékony, immár csaknem évszázadnyi distancia klasszicizálta, kanonizálta, tananyaggá tette a korszakot. Korszakká alakította, kategóriákba rendezte, ami azonban nem jelenti, hogy ne utalnánk folyton rá, és ne értelmeznénk át ezennel is. Hiszen bármennyire a folytatásról írunk, az „előzmény” maga is átalakul ezenközben. A jelen pedig folyamatos viszonyítás, kiinduló szituáció, kérdéseink feltevésének ideje. Tudjuk már, hova vezettek a század közepéről a folyamatok. Azt keressük, mi és hogyan jutott el hozzánk.

A korszak kezdete és vége nyitott, mint ahogy az is, ki melyik trendet választja ki, mutatja be onnan. Aki kedvet érez az előzmények vagy a következmények hangsúlyosabb taglalásához, ám tegye. Én sem tudok ellenállni a kortárs irodalomnak… S hogy nem EGY történetet fogunk egyenként sem elmesélni, hanem óhatatlanul is többet, azt a játszók személye biztosítja. Olyan társakat választottam, akik mindannyian, némileg különböző módon, de a magyar kultúrához is tartoznak. Például magyar állampolgárként, még többen viszont mint magyar anyanyelvűek, s azt hiszem, a legtágabb kör e tekintetben a magyar szakos filológusoké. Egy-két kivétellel a résztvevők szakmaként, szakként is tanulták, tanulmányozzák ezt a nyelvet és kultúrát, s – egyelőre – ezen is írunk közös projektünkbe. Senki nincs azonban közöttünk, aki kizárólag magyar szakos lenne. A többi kulturális kötődés tekintetében a legnagyobb változatosságra törekedtem, amikor megkerestelek benneteket. Jolanta Jastrzębska lengyelajkú, Hollandiában élő hungarológus, aki elsősorban feminista irodalommal foglalkozik, Csányi Erzsébet újvidéki világirodalom-kutató, Benyovszky Krisztián felvidéki fiatal kritikus, teoretikus, magyar-szlovák szakos világirodalmár, Gállos Orsolya a ljubljanai egyetem magyar lektora, aki elsősorban a szlovén irodalmat közvetíti felénk sokrétűen. Horváth Miléna frankofón irodalmakkal, Klujber Anita angol-orosz-magyar költészettel foglalkozik Cambridge-ben, Csordás Gábor fordítója, kiadója és teoretikusa jónéhány irodalomnak, s avatott értelmezője a fordításnak magának. Fried Ilona az olasz, Kiss Tamás Zoltán a spanyol, Vöő Gabriella az angol nyelvű, Gátai Zoltán a déli szláv, ezen belül is a horvát, valamint a magyarországi horvát, Z. Varga Zoltán a francia, Pálfalvi Lajos a lengyel irodalom kutatója. Kurdi Mária az angolszász, azon belül is az ír, P. Müller Péter az angol, a közép-európai s a magyar drámáról, Sándorfi Edina pedig a német nyelvterület jelenségeiről tudósít bennünket, – én, V. Gilbert Edit az orosz irodalmat közvetítem.

A „többes kötődés” tehát alapkritérium mindegyikünk esetében. Arra kérek mindenkit, most ne is korlátozza asszociációit, hiszen azért került a teambe, hogy adja tudtunkra, ami csak az ő nézőpontjából, az ő multikulturális, unikális helyzetéből látható. Tapintsa ki, hogy az általa észlelt és elhelyezett jelenség, történés a többi, látómezejébe jutó irodalomban is megnyilvánul-e, és hogyan. Perifériális látásunknak tehát most feltétlenül hasznát vesszük. Sokszorosan a perifériáról indítunk; Magyarországról, ráadásul orosz történettel. Ti, a kapcsolódók, gondolom, úgyszintén érzékelitek a periférián való létezés sajátos örömeit, előnyeit is, és régóta követitek kultúráitokban, azokon belül s köztük a Periféria–Centrum villódzásait, hangsúlyáthelyeződéseit. Meggyőződésem, hogy a margóról amúgy is jobban látszanak a dolgok. Ott, azaz itt összesűrűsödik a létezés. Regionalitásunk fókuszba állítása, összekapcsolása és a regiszterek váltása izgalmas játéknak ígérkezik.

Kezdhetjük?

 

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk.