A PERIFÉRIÁRÓL – A CENTRUM

– Egy projekt megvalósulásának esetlegességei –  

            Mindenki periféria.  Vagy: Mindenki centrum.

Az első sommás megállapításban – melynek hasonmásaival vagy továbbgördítéseivel számos esetben találkozunk: Mindenki kisebbségi, Mindenki idegen, Az idegen szép stb. – foglalható össze, a legfrappánsabban erre a szűkszavú kifejtésre redukálható az alaptézise annak a koncepciónak, amelyből kibomlott együttműködésem tizenöt, Földünk különböző pontjain élő irodalmárral. Fogtuk magunkat, és elkezdtük írni a huszadik század közepének és második felének megírhatatlan történetét. Előre(?), oldalra(!) menekültünk. Nem véletlen, hogy komolyan senki nem vetemedne már arra: megalkossa azt a bizonyos, csak képzeletben létező tárgyat.  Így hát mi fogtunk a feladathoz. A bennünk túltengő játékosság és kíváncsiság, valamint mohóság (nyitóverzióm munkacíme, a file Subjectje mindmáig “titan”), túltengő kalandvágy és határokat feszegető nagyigényűség, de ha a legőszintébb választ akarom adni: a dialógusra hangolt érdeklődés íratja velünk sorainkat.

 Praktikus kényszereink, a gyakorlat követelményei erősítették fel az igényt: újszerű formában juttassunk el némileg átfogó és korszerű szemléletű anyagot az egyetemi hallgatókhoz. A másságok korában ez a fajta másság azon a felismerésen alapul, hogy a kulturális identitás erősödése és a globalizáció kettős szorításában (ölelésében) a kultúrák, irodalmak kölcsönviszonyainak feltérképezése még várat magára. Tervezetem koncepció a párbeszéd megindítására. Olyan rendhagyó, nyitott formát kíván működtetni, ami szeretne túllépni mind a zárt, monologikus könyvforma korlátain, mind egy tanulmánykötet esetlegességein, a tematikus folyóiratszámok belső reflexióhiányán s a kanonizálódott konferencia-formátum görcsösségén.  Célja a kultúrák figyelmének egymásra irányítása, s a tekintetek egymás iránti érdeklődésének fenntartása.  A visszajelzés–visszacsatolás, a reflexió, a kérdés–válasz–vélemény áramoltatására, a kommentár műfajának legalizálására és újraértelmezésére tesz kísérletet; többlépcsős csoport-párbeszédet realizál.

A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán működő Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék oktatóinak társasága mind az elméleti képzettség, mind a magyar és a világirodalom együttes tárgyalására, oktatására, kutatására irányuló elkötelezettség tekintetében jó alapot biztosít; doktori iskolája A modernitás alakulástörténete nevet viseli. A második kört a PTE idegen nyelvű filológiai tanszékei képezik, majd természetszerűleg eljutunk az ország külföldi irodalmakkal foglalkozó szakembereihez, s jelentékeny külső-belső héjként határokon túli kutatók kapnak felkérést a projekt megvalósítására. Pillanatnyilag tizenhatan vagyunk, de a csoport bővül, alakul. Üdvösnek, természetesnek, hasznosnak, termékenynek, tanulságosnak véljük, hogy az egy kultúráról írók között nyílt polémia is támadhat, s hogy tárgyuk korántsem fog egységesnek mutatkozni, hiszen egészen mást láthatnak meg az adott irodalomban, még ha esetleg fedi is egymást az általuk választott szövegkorpusz. De nem kritikai, ízlés- vagy szemléletbeli csatákat kívánunk vívni, mivel még azt sem gondoljuk, hogy viták árán, de majd csak illeszkednek képleteink. Valószínűbb, hogy preferenciáink tekintetében még konszenzusra sem juthatunk, hiszen az sem egyértelmű, ki mit tart irodalmi ténynek. Láttathatjuk azonban koncepciónkat, szemléletünk rendszerét, domináns motívumainkat hermeneutikai szituáltságunkra történő reflektálással, s megvédhetjük véleményünket, nézeteinket látásmódunk, személyiségünk koherenciája által. A dialógus-pozíció az újramondásra, ön-újraértésre is alkalmat ad. Több, párhuzamos, egyre inkább egymásba sodródó szálon futó történetet görgetünk. Alaptörténetemhez, a 40-től napjainkig zajló orosz irodalmi narratívához, annak recepciójához kapcsolódott ebben a(z első) fázisban a többi résztvevő. Az orosz irodalom tárháza a modelleknek: marginalitás, totalitarizmus, tradicionalizmus, szubkultúra, emigráció… Kiderülhet, milyen analógiák és milyen különbségek, milyen egyediségek mutatkoznak az irodalmi folyamatokban. Ezután kérdéseket teszünk fel egymásnak. A magunk által képviselt irodalom határokon átnyúló vonatkozásai érhetnek így össze. Különös figyelemmel vagyunk a többnyelvű, többnemzetiségű alkotókra. Összevethetjük apránként a túlélési formákat, átgondoljuk, milyen módosulásai vannak a kidolgozatlan „újrealizmus” vagy éppen a sokat emlegetett „neoavantgarde” fogalomnak, szigorú szűrés után talán kialakulna diskurzusunkban, melyek azok a művek, amelyek ugyan hivatalosan jelenhettek meg a totalitárius rezsimekben, és ennek ellenére, mégis értékesek. Mit jelent mindez egy háborítatlan demokráciában szocializálódott kultúra képviselőjének? Kiderülne, hogy milyen viszonyban állnak egymással a keleti és nyugati „földalatti” mozgalmak, hogyan honosodott meg új hazájában egy emigráns író, van-e igazságtartalma, alapja az egymás kultúráit érintő közvélekedéseknek, előítéleteknek, milyennek látjuk egymást, mit tudtunk – személyesen és szimbolikusan: személyünk által esetlegesen reprezentálva – eddig a másikról, a többiek irodalmáról. Kitapinthatjuk, kultúráink hogyan alakították át egymás toposzait, milyen módosulásokkal futott végig egy ötlet, egy elméleti elv, egy irodalmi divat országainkon.

A kísérlet gyakorlati megvalósulása egy új periodikában ölt testet, melynek első kötetét tartja kezében az olvasó. Reményeink szerint évenként jelenik majd meg, és az egymásnak írt válaszokat, kérdéseket tartalmazza – elbeszélő formában. Történetem ugyanis, bízom benne, elindított egy folyamatot. A felkért kollégák közvetlenül vagy közvetve reflektáltak a szövegemre, s egyben megfogalmazták saját verziójukat, amit eljuttattak hozzám – e kiadvány tartalmazza azokat is. Háromnegyed év áll mostantól mindannyiunk rendelkezésére, hogy úgy írjuk át és gondoljuk tovább saját történetünket, úgy mélyítsük, olyan irányban bővítsük, hogy egyúttal utánanézünk az időközben, a többiek levelében felmerült problémáknak, ötleteknek; a látens, azaz a számunkra érdekessé váló és a kifejtett: éppen nekünk, s rajtunk keresztül az általunk képviselt irodalmi folyamatnak szóló kérdéseknek. A későbbiekben mindenképpen bevonunk majd a megfelelő nyelvterületről magyarul nem tudó szakembereket is. (A nyelvváltás megoldására több elképzelésünk van; a legvalószínűbb, hogy többnyelvű összefoglaló fordításokat készítünk a későbbiekben.) 

Némileg a Liget Beszélgetőkönyv (Visszaszámolás 1998) mintájára képzelem el e láncolatot, de mi élnénk az e-mail csatolt file-jai adta gyors kommunikációs lehetőséggel.  A komparatisztika új formája jöhet létre talán ebben az élő, szemünk előtt zajló „polilógusban”, árnyalódhatnak, kiegészülnek, akár jelentősen módosulnak idővel az alaptörténetek. Bizonyosra vehető, hogy nem várt filológiai, szemléleti, történeti, tipológiai összefüggések merülnek fel majd a folytatásokban, hiszen már most megragadható jó néhány! Interneten is olvasható az anyagunk, de nem változik naponta: konzervatívak vagyunk a tekintetben, hogy az elmélyült utána-olvasás, utána-gondolás, egymás irodalmainak tanulmányozása mellett tesszük le a voksot és komótos a reakcióidő: háromnegyed év áll rendelkezésre a válaszra.

A megvalósult anyag, s most a végső címzett, az olvasó elé került első kötet tanulságait immár le is vonhatta, aki olvasgatta – elolvasni egyszerre bizonyára nehéz. Talán várják is a folytatást, én nagyon! Találgatok: rátalál-e X az őt érintő hasonlóságokra Z-nél, Y-nál meg egy számára izgalmas vitatémára bukkanhat… Megszólítva, érintve érzi-e magát? Szabályaink szerint én sem futhatok előre, s  a többiekkel egy sorban a következő körben reflektálok majd minderre. Akkor vonom le a tanulságokat, s adok, mint a játszótársak, saját-átfogó olvasatot szövegközösségünkről. Indító koncepciónk magába foglalja, hogy soha semmi nincs egészen készen, így hát nem is törekszünk lezártságra semmilyen tekintetben.  Amíg kedvünk van, megírjuk évről-évre leveleinket. A nagy váltáshoz abban a pillanatban érkezünk el majd, amikor lesz bátorságunk magyarul nem beszélőt is bevonni körünkbe, attól kezdve ugyanis – visszamenőleg is – gondoskodni kell a nyelvváltás kezeléséről. 

Soha nincs készen a mű, sem a beszélgetés. Ezért hát eleve diskurzusra, visszakérdezésre hangoltan fogtunk neki ennek a furcsa, kihívó, személyes – de társas-személyes – műfajnak. Elvből nem formalizáltam erősebben a megszólalás feltételeit, viszonylagos szabadságot hagytam mind a terjedelem, mind a szubjektív hangvétel, mind a tablószerűség avagy egy narratíva választásában, kidolgozásának kérdéseiben. Sugalltam, hogy lehetőleg – szorosabban vagy lazábban – a nyitószövegre kapcsolódjanak a tanulmányok, s hogy ez nem minden esetben történt meg, inkább érdekes, mint bosszantó. Az önmagukban kiváló, élvezetes, tanulságos tanulmányok implicit módon is rengeteg analógiával rendelkeznek. A koncepció lényege, hogy el kell bírnia ezt és más esetlegességet. Kihívja az önkorrekciót: éppen a visszakérdezés, a kihagyások, elhallgatások, üres helyek, kitöltetlenségek éltetik. 

A magyar vidékről indítok egy orosz történettel abból a célból, hogy a centrum–periféria esetlegességein, irányváltásain, helycseréin, meghatározatlanságain, megfoghatatlanságán át a kanonikusnak tartott, megkerülhetetlennek hitt művek helyett egy par excellence saját irodalomtörténeti víziót festhessenek fel a résztvevők. A dolog ravaszsága természetesen abban áll, hogy önkéntelenül – de mivel ez kimondatlan, a mindentudás görcsössége alól felmentve – újra-rajzolódjanak a határok fő- és mellékág között, derüljön ki oldott hitvallásainkból, hogyan íródik szét hivatásos/hivatalos, ám szenvedélyes és játszani is tudó olvasók által a hivatalos kánon. Ez utóbbi, a nemzetközi toplista valójában létre sem jöhet: nem véletlen, hogy ma már nem készülnek huszadik századi világirodalom-történetek. Mi is csak átfonjuk egymásba saját rajzolatainkat, s általuk láttatjuk önkéntelen, hogy a marginalitás (nemi, földrajzi, volt gyarmati, kisebbségi, műfaji, szemléleti) milyen természetes, eredendő állapota a létnek. A cím provokálja, ám szójátékával azonnal fel is oldja, azon nyomban érvényteleníti az első pillantásra felmerülő durva kétosztatúságot. A perifériáról nézve – a centrum jelentés a centrum szemlélésének szokásos, tájainkon jól ismert áhítatos jelenségét, állapotszerűségét nevesíti. A perifériáról beszél a centrum már ellentétes irányú: a centrum szól, de a másikról, a marginálisról – mind állandó határozói (beszédtárgy) értelemben, mind térbeli metaforaként. Úgy tapasztaltuk, hogy konvencionálisan előhívódó és azon nyomban törlődő előítéleteink, kisebbrendűségi komplexusaink, mazochisztikus téveszméink bomlasztására is igen jól használható olvasónak és írónak (mi kik is vagyunk?), amit művelünk.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Honlapunk felsőoktatási segédanyag, mely a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány „Tudomány az oktatásban” Szakalapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Rektora, Pécs Város Kulturális Bizottsága, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Dékánja, és a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj által nyújtott támogatásokkal jöhetett csak létre. Segítségükért ezúton is köszönetet mondunk. Az illusztrációként felhasznált mű Kandinszkij alkotásának részlete.