Európa széleinek találkozása:

Seamus Heaney párbeszéde kortárs közép- és kelet-európai költőkkel

Kurdi Mária

Ahogyan A perifériáról a centrum 3. kötetének nyitó tanulmányában a sorozat szerkesztője, V. Gilbert Edit írja, „projektünkben . . . A Másikról beszélünk folyton” (GILBERT P/C 3 ). Aligha lehetne ez másképp, hiszen világirodalmi áramlások, hagyományok és újdonságok ötvöződésének különböző részkérdéseivel, kapcsolódási pontjaival foglalkozunk. Jelen tanulmányomban^[1] kifejezetten megkettőződik a Másikról való beszéd, ugyanis arról szólok az alábbiakban, hogy az írek nemrég elhunyt Nobel-díjas költője, Seamus Heaney (1939–2013) milyen előszeretettel szólítja meg esszéiben a közép- és kelet-európai irodalmak néhány elismerten nagy 20. századi költőjének tapasztalati világát, művészi kiválóságát, és idézi angol fordításban egyes verseiket. Ezekben a költői ihletésű prózai művekben az Európa nyugati végén nevelkedett Heaney a keletre fekvő európai vidékek kultúrájának meghatározó képviselőivel folytat gondolatban határokon átlépő párbeszédet, és fedez fel bizonyos szemléletbeli hasonlóságokat a szélekről jövők költői hitvallása között

            Az északír társadalom katolikus vallású, és ennek megfelelően sajátos kulturális, történelmi örökséggel rendelkező kisebbségéből származó Heaney egyik interjújában kifejti, hogy népe többszörös megosztottságát (katolikusok és a többségben lévő protestánsok között, de magán a katolikus közösségen belül is) gyermekkora óta olyan élettényként tapasztalta, amely megkerülhetetlenül ott feküdt „a küszöbön”.^[2] Költői pályáját az 1960-as években kezdte Belfastban. Egyetemi tanulmányai során az angol költő-professzor, Philip Hobsbaum tanítványaként egy kulturális szempontból szerencsésen vegyes költői csoportosuláshoz csatlakozott, melynek Ferencz Győző szerint „sikerült kilépnie Yeats hosszú és nyomasztó árnyékából, és a kritika szinte azonnal Heaneyt szemelte ki vezéralakjának. . . . Heaney és társai, legalábbis fellépésük idején megteremtették az északír [vagyis nem a jobban behatároló „brit” vagy „ír” jelzővel meghatározott] költészetet”.^[3] 1966-ban jelent meg első, azonnal szokatlanul nagy sikert hozó önálló kötete. Magyar fordításban 2010 elején jelent meg a harmadik, a korábbiaknál jóval gazdagabb válogatást nyújtó kötet verseiből Ferencz Győző érzékeny és informatív utószavával, melynek az írót sokatmondóan jellemző alcíme: „Heaney határátlépései”.

            A katolikus polgárjogi küzdelmek, majd a szektariánus konfliktusok időszakában, vagyis 1968 után Heaney költészete nem maradhatott érintetlen a politikától, bár többnyire „mítoszokon, történelmi metaforákon keresztül” és nem közvetlenül fejezett ki politikai tartalmakat, jegyzi meg Ferencz Győző.^[4] Két oldalról is érték ezért a költőt támadások: az egyesített köztársaság eszméjének harcos hívei, az ír republikánusok hazafiasabb megnyilvánulásokat vártak tőle, míg egyes protestáns kritikusok azt akarták, hogy a nacionalista szélsőségektől teljes mértékben elhatárolódjék. Az 1970-es évek elején Heaney Kaliforniában tartózkodott, ahol kiemelkedő modern és kortárs amerikai költők munkájával nyílt alkalma megismerkedni. Hazatérve látnia kellett, hogy a politikai helyzet súlyosbodott, és már-már veszélyezteti a mindennapi létezés legelemibb szintjeit is. Nem kevés vívódás után 1972-ben Heaney úgy döntött, hogy családjával együtt átköltözik az Ír Köztársaságba, a Wicklow megyei Glanmore-ba, és szabadúszóként folytatja tovább írói pályáját. Határátlépővé vált tehát egy újabb értelemben, amikor a konfliktusokkal terhes, egyúttal kiszámíthatatlan jövőjű északír tartományból elmenekült délre, az alkotás szempontjából várhatóan nyugodtabb körülmények közé.

            Egy befutott költő emigrációja óhatatlanul közüggyé vált az akkori Észak-Írországban. Heaney emigrációját sokan, különösen a szélsőséges, a brit kormányhoz lojalista média a déli köztársasághoz való szellemi tartozás egyértelmű kifejezésének, azaz nyíltan politikai lépésként értelmezték.^[5] A barátságtalan, sőt rosszindulatúnak is tekinthető leegyszerűsítéseket ugyancsak cáfolja Heaney számos költői, prózai művében az elhatározást motiváló személyes érzések kifejezése. Ugyanakkor a költőben mély nyomot hagyott a szülőföldről való elköltözés, és a döntés helyességével kapcsolatos bizonytalansága, kételyei természetesen versben is megjelentek. Legerőteljesebben alighanem a Közelkép (Exposure) soraiban, melyet nem sokkal a délre költözés után írt. Borongós, szomorúságot, veszteséget idéző decemberi táj jelenik meg a szöveg elején, majd a tépelődés előhívta kérdőjelek egyre sokasodnak:

                Egy hőst képzelek el
                Holmi sáros telepen.
                Nagysága parittyakő,
                Kiszáll a kétségbeesettekért.  
 

                Hogy jutottam idáig?
                Gyakran gondolok barátaim
                Szép, prizmás jó tanácsaira,
                S némely gyűlölőm üllő-agyára,

                Ahogy ülök és mérem és mérem
                Felelős tristiámat.
                Miért? A hangzásért? Az emberekért?
                Azért, amit mondanak mögöttem?^[6]

Az elképzelt hős trópusa a szövegben két forrásra támaszkodik. Egyrészt a politikai fogoly képét villantja fel az engedetlenségéért száműzött, munkatáborban („sáros telepen”) sínylődő orosz költőről, Osip Mandelstamról (1891–1938) alkotott képzeteivel összefonva, akinek első,  Sztálin-ellenes verse Heaney szerint a költészet parittyájával mint Dávid támadt Góliátra. Tovább erősítve az intertextuális rezonanciát, az utolsó idézett versszak Mandelstam Tristia című kötetére utalással vezeti be az emigráns felelősségével kapcsolatos önkínzó kételyek témáját. Az orosz költő mellett a Rómát elhagyni kényszerülő Ovidius képe szintén belép a szövegbe, hiszen eredetileg ő választotta versciklusának a szomorú lelkiállapotával egybecsengő Keservek (Tristia) címet.^[7] A műfaj hagyományos beszédmódjának megfelelően Heaney versbeszélőjének hangvétele szintén elégikus.

            Akárcsak egyik kiemelt költő-példaképe, az angol Ted Hughes (1930–1998), a nyolcvanas évektől kezdődően Heaney egyre nagyobb figyelemmel fordult a kommunista diktatúrákban élő, vagy azokból kivándorló közép- és kelet-európai költők felé. Hughes fordított tőlük, például Pilinszky János verseiből, Heaney viszont az ideológiai béklyók elleni művészi lázadásukat, a nyugatiakéhoz képest az egymást átható politikai és erkölcsi kérdések iránt érzékenyebb költői hitvallásukat értékelte elsősorban. Egyik esszéjében írja, hogy az Európa keletibb felének költészetét bemutató fordítások számának növekedésével nem csak eddig nem ismert irodalmi hagyományok, hanem a modern mártírológia, bátorság és áldozatvállalás újfajta ábrázolásának megismerésére nyílik lehetőség. A kitekintés Heaney számára óhatatlanul ír irodalmi párhuzamokat hív elő; James Joyce munkásságából kölcsönzött példával folytatja elmélkedését:

            Stephen Dedalus enigmatikus kijelentése idéződik fel számomra, aki szerint Tarához leghamarabb Holyheaden át lehet eljutni. Ezen azt értette, hogy Írország elhagyása, és az ország kívülről való szemlélése a legbiztosabb módja annak, hogy valaki az ír élményvilág legbensőbb magjához eljusson. Nem mondhatjuk-e manapság, analóg módon, hogy a legrövidebb út Whitbyhez, a kolostorhoz, ahol Caedmon az első angolszász verseket énekelte, Varsón és Prágán keresztül vezet?^[8]

A fent idézett sorokban a Joyce-analógiával arra utal Heaney, hogy a cseh és lengyel költők veszélyek, tragikus veszteségek megszenvedése során formálódó látásmódja mennyire kötődik az európai hagyományokhoz. Nem meglepő hát, hogy számos esszéjében Heaney közép- vagy kelet-európai szövegeket elemezve illusztrálja a költészetnek számára, az angol nyelvű világon belül egy nemzeti kisebbségből jövő művész számára fontos etikai vonatkozásairól és értékeiről vallott nézeteit. A cseh Miroslav Holub (1923–1998) költészetének Heaney szerint legfőbb vonzereje az „érzelmi megbízhatóság, az egyetemes igazság tisztelete”.^[9] Holub, folytatja ugyanott, a közszemlére teljesen kitett, lemeztelenített vers (”the fully exposed poem”) írásával kísérletezik, melynek etikai vonzata nyilvánvaló. Ugyanakkor a cseh költő ellentéteket is képes egyensúlyban tartani, ami a gyarmati idők kettősségeire reflektáló modern ír irodalomnak egyik szembetűnő jellemzője. Az esszé utolsó mondata mintha Heaney nemzetének íróival, például Beckettel rokonítaná Holubot: „írásai ízig-vérig leleményesek, és olyan logika uralkodik bennük, amely két ellentétes, de egyformán parancsoló igazság egymásnak feszüléséből nő ki: a megsemmisülés bizonyos, ezért mindenfajta emberi igyekezet hiábavaló – a megsemmisülés bizonyos, tehát mindenfajta emberi igyekezet diadalmas”.^[10]

            A lengyel Zbigniew Herbert (1924–1998) költői teljesítménye olyannyira megragadta Heaney-t, hogy A civilizáció atlasza (”Atlas of Civilization) című esszéjében ismertetést és értékelést írt több kötetéről, a prímér szövegekből bőségesen idézve. Politikai témákról Heaney maga is gyakran írt különböző népek mítoszaiból származó köntösben, így a számára igen kedves Apollo és Marsyas (”Apollo i Marsjasz) című Herbert-vers teljes egészében szerepel az esszében. Nem is akárkinek, hanem az Amerikába áttelepült, Nobel-díjas és szintén lengyel Czestław Miłosz fordításában. A vers végének megrázóan autentikus képei Weöres Sándor érzékeny tolmácsolásában így hangzanak:

            puszpángszegélyes
                kavicsos fasoron
                elballag a győztes
                elmélkedve
                vajh Marsyas üvöltéséből
                nem fakad-e idővel
                új ága
                – mondjuk – a konkrét művészetnek

                hirtelen lába elé hull
                egy megkövült fülemüle

                hátrafordítja fejét
                és látja
                hogy a fa hová Marsyast kötözte
                ősz

                egészen és mindörökre.^[11]

A verssel kapcsolatban Heaney kiemeli, hogy a szövegformáló erő itt a lengyel történelmi tapasztalat a hatalmat birtoklók vagy bitorlók kegyetlenségéről. Herbert metonimikus képei, a megkövült fülemüle és a teljesen és mindörökre megőszült fa, írja Heaney, „egyszerre szörnyűek és művésziek, egy objektív hang kiszáradt kútjából törnek elő”. Később csaknem patetikus magaslatokra hág a lengyel költő jelentőségének hangsúlyozásában: „[Herbert] művének lényegi funkciója, hogy megbízható költői védőernyőt, vagy inkább tökéletes mennyboltot tart sebezhető fejünk fölé”.^[12] Herbert 1998 augusztusában bekövetkezett halála megrendítette Heaney-t. Pálfalvi Lajos egyik írásából tudható, hogy négy nappal később már a krakkói katolikus hetilap szerkesztőségében volt az a gyászének, amelyben az ír költő a szeretett és csodált lengyel pályatársra emlékezett.^[13]

            Az északír helyzet szempontjából a kívülállás stratégiáját választó Heaney elsősorban az emigrációba kényszerülő, vagyis határátlépő közép- és kelet-európai költőkkel érez affinitást, amint néhány további esszéje tanúsítja. Mandelstamról szólva részletesen követi a Varsóban született zsidó származású orosz költő művészi ellenállásának erősödését. Heaney aláhúzza, mennyire fontossá vált a szovjet ideológia irodalom-szemléletével szemben lázadó költő számára a belső szabadság, valamint megőrizni saját költészetének tisztaságát, objektivitását.^[14] Az Észak-Írországból történő elköltözése kapcsán írt Közelkép végén Heaney erre a fajta elszánt hitre talál költői visszhangot:

            Eső ver át az égerkoronán,
                Halk, hasznos hangja
                Csalódásokról motyog, eróziókról,
                És mégis, minden csöpp felidéz

                Gyémánt abszolútumokat.
                Se internált, se informátor:
                Belső emigráns vagyok, hosszú hajú
                Lettem, s töprengő; . . . ^[15]

Mandelstam elveihez hasonlóan a Heaney-szöveg a költészetbe vetett hitről vall, amikor a csalódások, eróziók, vagyis a pusztulás sejtetésén túl a „gyémánt abszolútumokat” is megidézi, metonimikus kifejezést adva a tisztaság igényének. Kívülállását a „belső emigráns” paradox képe fejezi ki, az orosz költő számkivetettségének párhuzamaként. A Nobel-díj átvételekor, 1995-ben a hagyományok szerint Heaney is beszédet mondott. Ebben az ír kultúra szempontjából érzékeny húrokat megpendítő retorikával és képekkel dúsított szövegben is visszatekint a kritikus időszakra, amikor elhagyta Észak-Írországot. Mandelstam sorsának tragikus logikája, mint viszonyítási pont, itt megint felvillan, amikor Heaney arra utal, hogy az orosz költőről olvasva saját helyzetének veszélyességét kisebbnek kezdte érezni akkoriban, mert felismerte, neki van lehetősége választani. Az „aktív elmenekülés” lehetősége izgatta, amely a költészetet szorongás vagy apológia nélkül hitelesíti.^[16]

            Az orosz Nobel-díjas költő, Joszif Alexandrovics Brodszkij (1940–1996) halálának alkalmából Heaney több oldalas nekrológot közölt a New York Times Book Review-ban. Brodszkij zsidó családból született Leningrádban, és 1958-tól kezdett verseket írni (GILBERT P/C 1; 12). Többnyire a Szintakszisz című szamizdat folyóiratban közölte ezeket, mert a szovjet ideológiának az irodalomra vonatkozó szigorú követelményeivel egyáltalán nem voltak összhangban. Öt évre az arhangelszki munkatáborba száműzték, rövidesen azonban felmentették és elhagyhatta a Szovjetuniót.^[17] Heaney azt írja, hogy 1972-ben, Londonban találkozott először az orosz költővel, aki éppen akkor készült az Egyesült Államokba tovább menni. Az emlékezetes esemény után, folytatja Heaney, a Brodszkijjal való „minden találkozás megújította a költészet lehetőségeibe vetett hitemet”.^[18] Elsősorban olyan kvalitásokért csodálta a száműzetésben élő orosz emigráns költőt, amelyek számára is meghatározóan fontosak voltak és egybecsengtek a művészi gyökereit jelentő különböző nemzeti és kozmopolita irodalmi hagyományokkal. A költészet anyagát képező nyelv hatalma, sőt uralma sokat foglalkoztatta Heaneyt, aki A nyelv uralma (The Government of the Tongue) című esszéjében a költői nyelv expresszivitásának öntörvényűségét taglalja.^[19] Nem csoda hát, hogy Brodszkij kiválóságát a nyelvhez fűződő kapcsolat terén méltatja a leginkább meggyőző erővel. Brodszkij, írja Heaney, „az életben is példázta, amit a költészetben legtöbbre értékelt – a nyelv képességét arra, hogy a vártnál tovább és gyorsabban haladjon, lehetővé téve így a menekülést az én korlátaitól és megrögzöttségeitől. . . . A szavak egyfajta oktánt jelentettek számára, szívesen rugaszkodott el tőlük, amerre csak röptették”. Egy dublini eset kapcsán az alábbiakkal folytatja Brodszkij egyedi nyelvhasználatának jellemzését: „Szerette tovább pörgetni mások szavait . . . Egyszer például, amikor Dublinban találkoztunk és a nálunk egyébként oly ritka kánikula miatt panaszkodott, viccből azt javasoltam, utazzon el Izlandba. Abban a pillanatban válaszolt, a rá jellemző magasröptűséggel, ugyanakkor huncutsággal: De nem tudnám elviselni a jelentésgazdagság hiányát”.^[20] A történet nem kis elismerést jelez a jelentések bravúros megsokszorozására képes ír szóművészet iránt, egyúttal illusztrálja, milyen nagy mestere volt Brodszkij a játékos nyelvi sziporkáknak.

            Heaney, aki nem engedte, hogy az északír helyzet polarizáltsága a saját költészetére  közvetlen hatással legyen, a Brodszkijt méltató írás több bekezdésében is hangsúlyozza, hogy a politika és a poézis az orosz költő-barát felfogásában és gyakorlatában sem érintkezik egymással, csak a szókezdő „p” betű közös bennük. Brodszkij szerinte „határozottan ellene volt minden olyan gondolatnak, amely a társadalom szekerét az egyéniség lova elé helyezi, és bármi másnak, ami egyenruhát kényszerít az eredeti megnyilvánulásokra”.^[21] Írása második felében Heaney arra is kitér, hogyan élt és alkotott tovább az emigráns Brodszkij az Egyesült Államokban. A nyugatra érkező Brodszkij, mondja, mint a kommunista rend kitaszítottja óriási nemzetközi hírnevet szerzett, de nem adta át magát holmi mártír-szerepnek. Az 1970-es években az USA számos egyetemére ellátogatott és felolvasásokat tartott saját és mások műveiből, mellyel megújította, komolyabbá tette ezt a fajta irodalmi közéleti műfajt. Jellegzetes stílusú előadásai nagy élményt jelentettek a szakmai közönségnek, olyannyira, hogy a költőt általában reprezentáló, prófétai alaknak kezdték tekinteni, bár a prófétai szerep ellen határozottan tiltakozott. Brodszkij új szerepének jellemzésén keresztül Heaney azt sugallja, hogy a kívülről jövő, kelet-európai tapasztalatát magával hozó költő termékeny változásokat képes előidézni egy hatalmas nyugati ország irodalmi közéletében. A búcsúztató írás végén Heaney egy Rilke-párhuzammal érzékelteti, hogy az élők sorából korán eltávozott orosz költő műve kétségkívül bekerült a legkiválóbb, autonóm szellemiségű európai lírikusok panteonjába: „Nyomtatásban létezik most már számunkra . . . és él tovább a fekete betűsorok mögött, a költői metrumok vagy prózai érvelések lépteiben, hasonlóan ahhoz, ahogyan Rilke párduca lépked a fekete rácsok mögött állhatatosan és hajthatatlanul, mintha mindenfajta korláton és következtetésen túl akarna lépni”.^[22]

            Még nagyobb terjedelemben ír Heaney Czestław Miłoszról (1922–2004), aki az irodalmi Nobel-díjat 1980-ban kapta meg. Miłosz Litvániában született az ottani lengyel kisebbség tagjaként, majd Lengyelországba élt és onnan emigrált nyugatra. Mint Pálfalvi Lajos „Kis orientalizmus” című tanulmányában olvasható, „az 1960-ban Berkeley-be települt Miłosz költészete elhelyezte Kaliforniát a lengyel irodalom térképén” (PÁLFALVI P/C 3; 184). Heaney pedig, mondhatjuk esszéit tanulmányozva, megerősítette Miłosz helyét az ír irodalom olvasóinak térképén. Az 1970-es évek elején, Berkeley-beli tartózkodása során találkozott Miłosz nevével először, amikor a lengyel költő Bűvölő (Zaklęcie) című versének felolvasását hallgatta angol fordításban. Hatalmas élményt jelentett ez Heaney számára, mert a lengyel szerző a költészet politikusságának olyan módozatával ismertette meg, amely az angol nyelvű modernizmus hagyományaitól idegen, ahogyan a két költő kapcsolatáról szóló esszéjében Peggy O’Brien fogalmaz.^[23] Heaney alighanem katolikus gyökerei miatt találta magához annyira közel állónak Miłoszt, aki hozzá hasonlóan jól ismerte azt a jelenséget, hogy a katolicizmus szorosan összefonódhat a nacionalizmussal. Megjegyzendő azonban, hogy az összefonódás tényéhez, és különösen ahhoz, amit ez társadalmi-kulturális hatásaiban jelentett, mindkét költő ambivalensen viszonyult.

            Heaney A fordítás kisugárzása (The Impact of Translation) című esszéjét Miłosz Bűvölő című versének teljes terjedelemben való közlésével kezdi. Az ír költőt már ismeretségük kezdetén olyannyira elbűvölő, a költészet helyével foglalkozó szöveg kezdő és utolsó sorai magyar fordításban így hangzanak:

            Szép az emberi értelem, és győzhetetlen.
                Sem rács, sem drót, sem könyvek bezúzása,
                Sem száműző ítélet nem tehet ellene semmit.
                . . .
                Szép és igen fiatal a Filo-Sofia
                És a Jó szolgálatában véle szövetséges költészet.
                A természet alig tegnap ünnepelte születésüket,
                Az egyszarvú és a visszhang vitte meg a hírt a hegyeknek.
                Barátságuk dicső lesz, koruknak nincs határa.
                Elleneikre biztos pusztulás vár.^[24]

A vershez fűzött megjegyzéseiben Heaney a címből indul ki, szerinte a bűvölés célja itt egy kívánatos állapot előidézése. Miłosz sorainak bizakodó hangneme mögött az olvasó felismeri, így Heaney, hogy a szöveg ereje a mérhetetlen veszteség kifejezésében rejlik, mert ha valami előidézésre vár, akkor az valójában nem létezik. Ebből következően a befejezést nem kevéssé ironikusnak látja az ír költő.^[25] Miłosz művészetében Heaney mindenekelőtt a retorikai bravúrt csodálta, ugyanakkor ezzel a verssel vezeti be a közép- és kelet-európai költők morális szempontból kivételes és különleges helyzetéről írottakat az esszé további soraiban. Egy frissen megjelent tanulmány kimutatja, hogy Miłosz költészetének hatása jól érzékelhető például Heaney 1987-es Galagonyalámpás (The Haw Lantern) című kötetében, nevezetesen olyan, a parabolisztikus írásmóddal kísérletező verseiben, mint A lelkiismeret köztársaságából (From the Republic of Conscience). Az utóbbi darabról írva a szerző azonban hozzáteszi, hogy a parabolákban való beszéd szükségességéhez szokott közép- és kelet-európai íróktól eltérően az ír költő szövege nem váltogatja a nézőpontokat, hanem inkább az allegória felé hajlik.^[26]     

            1999-ben a Világi és millenniumi Miłosz [Secular and Millennial Miłosz] című esszéjét már teljes egészében Miłosz méltatásának szentelte Heaney. Két különböző szféra, a világi és a szakrális összekapcsolódására irányítja a figyelmet ez a jól megválasztott cím. A szöveg néhány életrajzi tény sajátosan értelmezett felsorolásával kezdődik, évtizedekre történő bontásban. Heaney hangsúlyozza például, hogy Miłosz a lengyel irodalmi avantgarde mozgalom tagja volt a harmincas években, majd a náci-elnyomás idején a lengyel ellenállásban vett részt, azután pedig, az ötvenes években, mint a kommunista rendszerben disszidens nézeteket valló értelmiségi nyugaton kellett menedéket találnia. A nyolcvanas években a már Nobel-díjas Miłosz erkölcsi-politikai támogatója volt a Szolidaritásnak, és az évezred utolsó éveiben tovább folytatta alkotómunkáját. Míg születési dátumát tekintve a lengyel költő, folytatja Heaney, „majdnem egyidős az évszázaddal, munkássága kulturálisan átfogja az évezredet, amely éppen most zárul. Litvánia erdős földjén született katolikusként és olyan kultúrában nőtt fel, amelynek még emlékezetében élt a pogány népi hitvilág, valamint a középkori skolaszticizmus és a reneszánsz neoplatonizmus vibráló rendszere”.^[27] Jellemző, hogy Heaney egy olyan vonást vesz észre a másik költő hátterében, amely a sajátjával szinte intim hasonlóságot mutat, hiszen a kereszténység előtti idők, illetve a korai középkor gazdag ír képzelet- és hagyomány-világának számos eleme szintén évszázadokig fennmaradt, sőt integrálódott a keresztény kultúrába.

            Miłosznak a fasizmussal, majd a kommunizmussal szemben folytatott harcát az elmúlt évezred közepén zajló reformációhoz és vallási háborúkhoz hasonlítja az ír költő. Az ideológiai szélsőségektől való menekülése Voltaire-rel rokonítható, megy tovább Heaney, és a felvilágosodás korának távoli visszhangja. Hasonlóan az egyetemes kultúrtörténethez, ezt a szakaszt a romantikus szemlélet követte: Miłosz a költő prófétai küldetésében kezdett hinni és elköltözött a San Franciscó-i öböl feletti hegyre, ahol költő-bölcshöz illően józan és nyugodt életet él, a környezet negatív posztmodern hatásai ellenére.^[28] A költői pálya alakulásának külső vonalait ily módon millenniumi keretbe helyezve Heaney esszéje ezután Miłosz költői tehetségének legautentikusabb jellemzőit próbálja feltárni. Heaney szerint Miłosz versművészete teljesíti azt az ősi elvárást, hogy a költészet egyszerre tanítson és gyönyörködtessen, mert szélsőségek és ellentétek „nagyszerű egyensúlya” képződik meg benne. Miłosz egyensúlyteremtő képességét Heaney itt az antikvitás millenniumi költőjének, Vergiliusnak a példájával érzékelteti. Vergilius sorsa annyiban előlegezi Miłoszét (és valamennyire Heaney-ét is, tegyük hozzá), hogy mindketten (azaz mindhárman) vidéki környezetből származtak, és közvetlen tapasztalatot szereztek a szántóföldeken, legelőkön folyó munkáról. Heaney értelmezésében a nyugtalan háttérből kinövő, az idillt és a politikumot rejtetten ötvöző eklogák Vergiliusával Miłosz azért vethető össze, mert kombinálja a „szelíd lelkületű fogékonyságot a melankolikus értelemmel”, vagyis különböző irányú szemléletmódok dialektikáját képes megteremteni.^[29]

            Az ellentétek, végletek közötti egyensúly ismét egy olyan vonás, amely a plurális kötődésű anglo-ír irodalom javának is gyakran kiemelt specifikuma. Miłosz esetében az érett költői egyensúly kialakulásához alighanem egy hosszabb, elődök és példák jelzőtáblái között haladó út vezetett. Az egyik korai, az útkeresés folyamatában tapogatózó versét Miłosz a szintén határátlépő anglo-ír Jonathan Swifthez (1667–1745) írta. Swift Dublinban született, azután fiatalon Angliában élt, majd onnan végleg visszatelepült Írországba, hogy az anglikán egyházat ott szolgálja, ám egyfajta száműzetésként fogta fel helyzetét. Igaz viszont, hogy írói látásmódját a két markánsan különböző kultúra határán létezés élesítette igazán szatirikussá.

            Dékán, tehozzád fordulok, nézd,
                És jó tanácsod esdve kérem.
                Bármi ritka az ilyen köszöntés,
                Öndicséret ne legyen ékem.

                Láttam zöld óceánt, habosra
                A partok szirtsorai verték,
                Fehér ujjak közé befogva
                Villogtak smaragd szigetecskék.

                Ibolyaszín kő-csillogásra,
                Zsombékos ír földre lenéztem.
                Házadban, bagolyhuhogásra,
                Kása fröcskölt kemencemélyben.

                Hímző-ezüst paróka fénylik
                Lúdtoll-rajzzal rajzik a térkép,
                Tanulság és művészet érik.
                Mindig csak: hogy másképpen értsék.^[30]

Érzékletes képiségével megragadó nyelvezetén keresztül a Miłosz-versben Swift környezetének polarizáltságára vetül fény, kiválóan láttatva a 18. századi Írország végletes jelenségeit, ám ezzel együtt sajátosan inspiráló valóságát. Az idézett sorok azt is jelzik, hogy a „tanulság” és „művészet” (vagyis már az ókorban párba állított tanítás és gyönyörködtetés) összefonódik a swifti világban, és a jelentés megsokszorozásának, az intellektuális erőket termékeny játékba hozó ábrázolásmódnak a lehetőségét teremti meg. A költészet gyógyító ereje [The Redress of Poetry] című esszéjében Heaney a folyamat árnyaltságával kapcsolatban lényegileg hasonló felfedezésről vall, amikor a következőket írja: „a költészet a tudat által felismert szélsőségek és a nyelv legváratlanabb észleléseinek kibővítése és finomítása”.^[31]

            Heaney felfogásában Miłosz azzal a tulajdonságával szintén igen emlékezetes marad, hogy a viszonylagosságok korában „ébren tartotta az egyéni felelősség ideálját”, azaz a szellemi, erkölcsi tartás követelményét. Példáért Heaney az Ars poetica? című Miłosz-vershez nyúl, ahol a címbeli kérdőjel funkciója az, hogy a költői hivatás jelentőségével kapcsolatban felvethető kételyre utal.^[32] A vers utolsó két szakasza egyfajta válasz a címben megjelenő kérdésre, és a mai kor identitás-tagadásának ellenében láttatja, mi a költészet felelőssége és egyúttal értelme.

            A költészet haszna, hogy eszünkbe hozza,
                mily nehéz megmaradnunk ugyanazon személynek,
                mert házunk nyitva, nincs kulcs,
                láthatatlan vendégek járnak be-ki.

                Amit itt dadogok, nem költészet.
                Verset írni csak ritkán s kelletlen szabad,
                Elbírhatatlan kényszer alatt, abban a reményben,
                Hogy jó és nem rossz szellemek eszközei vagyunk.^[33]

A szellemi függetlenség elkötelezett híveként Heaney szemlátomást fontosnak tartja felhívni a figyelmet Miłosznak A rabul ejtett értelem (Zniewolony umysł) című prózai gyűjteményére. Egyik itt közölt esszéjében Miłosz a vers tulajdonképpeni alakítójának a történelmi tapasztalatot nevezi, és ítéletet mond a csak személyes, az egyéni krízis vagy életérzés kifejezésénél nagyobb érvényű felelősséget nem vállaló, feltehetően a nyugathoz köthető írásmódról. A következőket mondja:

            A háborús évek tapasztalataiból megtanultam valamit: nem szabad csak azért tollat venni a kezünkbe,                 hogy közöljük másokkal a keserveinket és belső ziláltságunkat, mert ez olyan silány áru, amelynek     előállításához nincs szükség különösebb erőfeszítésre, következésképp nem is tisztelhetjük magunkat                érte; aki látott már porbadöntött milliós várost, több kilométernyi utcát, amelyen nemhogy ember, de               még egy macska, még egy kóbor kutya sem található – az gúnyos mosollyal gondol a kortárs költőknek             a nagyváros – de valójában saját lelkük – pokláról írott verseire.^[34]

A meglehetősen kritikus szöveg a közép-európai költő számára természetesen adódó morális küldetésről is szól. Vagyis olyan kérdéskörről, amely Heaney-t erőteljesen foglalkoztatta, mert hazájának hasonlóan tágabb kontextusokat előhívó történelme kitörölhetetlenül beírta magát szubjektív világába és meghatározta, miféle költészettel érez affinitást. Mindketten, írja O’Brien, a hit visszaszerzésének alapjaként tekintenek a költészetre; ezt a Nobel-díj átvételekor mondott Heaney-beszéd címe szintén alátámasztja, ugyanis a ”Crediting Poetry” első szava hitet és hitelt egyaránt jelent. ^[35]

            Miłosz erkölcsi beállítottságát, sajátos elkötelezettségét méltatva a „Világi és millenniumi Miłosz” további soraiban Heaney kiemeli, hogy a lengyel költő sosem feledkezett meg a 20. század általa is tanúként megélt olyan szörnyűséges realitásairól, mint a holokauszt vagy a mészárlásba torkolló varsói felkelés, tehát kétségkívül érdemes arra, hogy nevét és életművét a századdal azonosítsák. 1998-ban, egy a tiszteletére rendezett konferencia zárásakor Miłosz azt mondta, idézi Heaney, hogy „noha sok témát megtárgyaltak, az emberi szenvedés nem kapott elég figyelmet”. A történetet kommentálva Heaney Miłosz ellentéteket harmonizáló képességét emeli ki:

            ebben az emberben, aki a szenvedésre emlékeztetett minket, aki látta, hogyan semmisítettek meg tankok              népeket és nemzeteket Európában, és naponta látta a halott testeket tartalmazó zsákok érkezését                Vietnamból . . . ebben az emberben tovább élt  a fiú, aki az ártatlanság korában elsőáldozó volt; és az      „ember csődjének” bizonyítékai ellenére, amik a felnőttet megfélemlítették, a fiú lelkesedését és bűvöletét sem tagadta meg soha.^[36]

Az „ember csődje” („human unsuccess”) eredetileg Wystan Hugh Auden angol költő találó kifejezése egyik híres versében, melyet W. B. Yeats, Heaney ír szintén Nobel-díjas költő-elődje halála alkalmából írt 1939-ben. Abban az évben, amikor ugyancsak sokasodtak az emberiség jövőjével összefüggő kérdések és kételyek. Auden számára azonban Yeats költészete, vagyis a nagy költészet valóság-alakító erőt örökíthet át: „Versedből szőlőhegyet / növessz az átok helyett, / dalodban az ember csődjét / zengje fájdalmas dicsőség”.^[37] Az Auden-versből származó intertextuális elem a 20. század eleji háborúkat (az első világháborút, az angol-ír háborút és az ír polgárháborút) megélt és megénekelt Yeats és a század későbbi borzalmait a kulturális emlékezet lapjaira örökre felvéső közép-európai költő párhuzamát erősíti Heaney szemléletében, mint akik művészetükben harmóniát tudtak teremteni a világban uralkodó káosz ellenére is.

            Miłosz halála után, a 2006-ban megjelent Peronok (District and Circle) elnevezésű kötetében Heaney elégikus hangon emlékezik meg a lengyel költőről, a Kívül ezen a világon [Out of This World] című vers harmadik részében.^[38] Koporsójában, melyet Krakkóban helyeztek el, Miłosz, írja Heaney, éppúgy kívül van már ezen a világon, mint az a nyekergően zenélő hegedűs, akit valaha Vilniusban vagy Varsóban hallott, és nem fordított neki hátat lekicsinylően. A párhuzam szentségtörőnek tűnhet, de tulajdonképpen Miłosznak arra a Heaney által is osztott meggyőződésére próbál objektív megfelelőt találni, hogy a művészet sosem tudja maradéktalanul vagy tökéletesen közvetíteni a kifejezés után kiáltó érzéseket. Ám ennek tudatában is, ahogyan a két költő életműve tanúsítja, tovább kell verseket írni, vagy akár hegedülni. A hazájától élete jó részében távol élő Miłosz nagy nemzeti költőnek számít Lengyelországban, ahol, mint Jolanta Jastzębska írja, az emigráns írókat természetszerűen integrálják a nemzeti irodalom egészébe (JASTRZĘBSKA P/C 3; 94). A másik ilyen európai kultúra az íreké, ahol az Írországból még fiatal korban eltávozott Joyce, Shaw,Beckett és mások  a nemzeti kánonban ugyancsak meghatározó helyet foglalnak el.

            Összességében, mondhatjuk egyik kritikusa nyomán, az 1970-es évek óta a közép- és kelet-európai költőkkel, vagyis az Európa másik végéről származó pályatársakkal való találkozás és párbeszéd példákkal szolgált Heaney számára saját pályafutásának a politikai, kultúrpolitikai szerepvállalás szempontjából, valamint személyesen is érzékeny válaszútjain.^[39] Kíváncsi volt élményvilágukra, titkaikra, sőt engedte, hogy saját munkásságára is hatással legyenek ezek az Európa nyugati felén nemigen, vagy csak felületesen ismert, jószerével érthetetlenül idegennek tűnő közép- és kelet-európai titkok, értékek. Heaney „másképpen” nyugati szemléletmódjára az adhat magyarázatot, hogy hazájának nyugati földrajzi koordinátái ellenére az északír kisebbségi létben gyökerező, és így határok jelenlétét, ugyanakkor átléphetőségét tudatosító sajátos helyzete szokatlan nyitottságot eredményezett a Másik világa(i) iránt.

vissza