Többszemélyes, szubjektív, interaktív irodalomtörténetünk a világháló viszonyai közt

V. Gilbert Edit

És végre sok év után, íme, újra itt vagyunk, jelentkezünk negyedik kötetünkkel – most már online felületen, s tovább mozdulva az interaktivitás lehetőségei felé.
A praktikum, a kényszer és a meggyőződés is erre visz bennünket. Így fogunk tudni könnyebben, gyorsabban egymásra reagálni, s bevonni olvasóinkat, kritikusainkat és reménybeli beszélgetőtársainkat – sok nyelven.
Ez utóbbi okozza természetesen a legtöbb fejtörést. Eddig (mindenki szabad választása alapján) egy világ- s egy regionális nyelven tettük hozzáférhetővé (a magyar mellett) szövegeinket. Így igyekeztünk beszélgetésbe elegyedni másokkal: virtuálisan megszólított reménybeli kollégáinkkal. A külföld azonban még zavarban van, s szorong, hogy csak részlegesen ért bennünket. Ezért mostantól folyamatosan fordítjuk és fordíttatjuk szövegeinket, nem korlátozódva két idegen nyelvre. Azaz: folyamatosan felkerülő tanulmányaink közösségi fordításra kínálják magukat.

A reakciók (kritikák és továbbírások) mostantól talán megszaporodnak és felgyorsulnak, viszont továbbra sem az azonnali (esetleges, felszínes, indulatos, részleges) kommentárnak adunk teret. Projektünk éppen a megfontolt, utána-olvasó, összekötő, együtt láttató közös irodalomtörténet közege volt eddig, s eztán is az kíván maradni. Lehet hozzánk csatlakozni – kérjük, várjuk is, ám úgy, hogy a hozzászólók elfogadják a játékszabályt: belépnek szövevényes polilógusunkba, s többszólamúan artikulált, több (legalább két-)felől kapcsolódó szöveggel jelentkeznek hypertextünkben. Elindulnak tehát valamerre, s ha birtokába jutnak, tudatába kerülnek legalább két összekötődő szövegünknek, s úgy reflektálnak, írnak tovább bennünket.

Mi is annak alapján folytatjuk történetünket, azaz azon a csapáson haladunk, mesélünk újra, amit a többiek kijelölnek nekünk, amerre mutatnak, amerre hívnak bennünket. Személyek megnyilvánulásai közti érzékeny kiegyenlítődést művelve gondolat-áramlásunkkal az irodalomtörténet személyes és interszubjektív válfaját műveljük, szóhoz juttatva a személyességet annak többféle alakzatában. Egymás látens és manifeszt kérdéseinek megválaszolása lendít bennünket tovább; a másik szempontjaiból tekintünk rá a sajátunkra, ahol mi is többnyire vendégek vagyunk: egy kultúra tanult kutatói. Mostantól azonban könnyebben megszólalhat az is, aki identitását tekintve „belül” tartózkodik egy kultúrkörön, aki megszólíttatik, akinek az irodalmáról beszélünk. Aki saját nemzeti diskurzusa konvencióiból, szokásrendjéből adódóan (nyelvileg, származás, földrajzi hely vonatkozásában) közvetlenebbül tartozik ahhoz a világhoz, aminek a határai természetesen nem rögzítettek, s mi éppen a határokon mozgunk, a mezsgyén: ahonnan átlátni a szomszéd területekre. Átszólunk egymáshoz, egyre inkább több nyelven, s a bábeli nyelvosztódásnak köszönhető sokhangúságot igyekszünk megőrizni a továbbiakban is; az angol mellett a többi nyelvét ugyancsak. Meta- és intertextuális barangolásunk folytatódik. Várjuk azokat, akik a figyelmes, türelmes, író és olvasó irodalomtörténet-alkotás részesei lennének. Akárhonnan. Külföldről és más nyelveken is: rendületlenül igyekszünk eljuttatni hozzájuk ugyanis az őket érintő, az „ő irodalmukról szóló” s ő anyanyelvükön írt szövegeinket is. Visszajelzést várunk így azoktól, akikkel kapcsolatot keresünk a magunk módján. S akik talán kíváncsiak (lesznek) ránk, ha elér hozzájuk a hangunk. Kedves Olvasónk, segítsen ebben nekünk!

„Személyességet és a részlegességet felvállaló olvasónaplót” (BENYOVSZKY P/C 4) ír a PC4-be Benyovszky Krisztián, amely definícióval mintegy feleleveníti vállalkozásunk alapkarakterét. Valóban ezek vagyunk mi: személyesek, ám egyúttal személyköziek: többszólamúan intonálunk. Vállalt hiátusainkat „több-személyességünkkel” (ld. kritikusunk, Papp Ágnes Klára telibe találó megfogalmazását) egészítjük ki ugyanis. Így tereljük mederbe a beszélgetésfolyamot, korlátozva reakcióinkkal egymás szubjektivitását. Eredendően, programszerűen nyitunk a másik felé. Kérdezünk, reagálunk, viszonyítunk, kapcsolódásokat keresünk. Belső és külső dialogikus szavunkkal és szólamunkkal többfelé fordulunk, azaz szándékunk szerint polifonikusan szólalunk meg. Személyünkben az egymás által megszemélyesített kultúra íróihoz, fogyasztóihoz, képviselőihez: játszótársainkhoz szólunk valósággá téve, realizálva a hermeneutikai kör elméletét. A folyamatszerű dialogikus megismerésre tesszük át a hangsúlyt a magát objektívnek véltről, a kanonikusról, az állítóról, kijelentőről. Nemzeti-kulturális közösségünket valós személyiségünkkel, egyéni eltérésünkkel, ízlésünkkel, iskolázottságunkkal, egyedi identitás-konstrukciónkkal képviseljük. Ezt a komoly játékot működtetjük, gyakorlatunkkal ezt kísérletezzük ki: valóságos személyekhez is szólunk írásaik mögött, írásaik keltette benyomásaink szóvá tételével. Arcokra, arcélekre, kulturális mentalitásokra, habitusokra figyelünk. Egymáséba oldjuk történetünket újra és újra, nem feledve, ami már elhangzott, vissza-visszatérve ahhoz – írásban és élőszóban egyaránt: időnként lehetőség nyílik ugyanis valós fizikai személyességünkben is látni egymást. Nyilvános találkozásainkkor (mint legutóbb A tradíció mint feladat rendhagyó konferenciájának kerekasztal-beszélgetésein) élő hangunkon folytatjuk a végtelen dialógust. Rendkívüli alkalom, amikor arcot-testet kap a valóságban is a régi beszélgetőpartner. S mindig más konstellációban vagyunk együtt: 2013 márciusában Vöő Gabriella, Pálfalvi Lajos, Fried Ilona, Gátai Zoltán, Hammer Erika volt jelen.

Benyovszky Krisztián ezennel (s nem először) a krimi nyomvonalain haladva elmélkedik a kultúra populáris és elit regiszteréről. Javaslatot tesz a hierarchia nélküli, másképpen tagolt viszonyulásra e mezőkhöz. Hasonló gondolatkörben mozogtam magam is nemrégiben s próbálkoztam (lehet, hogy BK hatására öntudatlanul) Ljudmila Ulickaja változatos életművének elhelyezésével. BK kritizálja egy elejtett, ám annál beszédesebb félmondatomat egy korábbi pc-ből (GILBERT P/C 2; 16). Vitatkozik. Igen kulturáltan határolódik el tőlem és Pálfalvi Lajostól (PÁLFALVI P/C 3; 184–185), s láttat rá bennünket előfeltevésünkre, szembesít bennünket azzal. Felhívja figyelmünket elszólásunkra, prekoncepciónkra, magát máshova pozicionálva, s ezzel láthatóvá téve eddig csak látens szemléleti különbözőségünket. Örülök ennek, mert megnyílik egy újabb diskurzus tere, s tagolttá válik ezáltal, ami eleddig rejtve működött, automatikus volt. Válaszom az egy éve készült szövegem, amikor is Varga Virág felkérésére (női lektűr?) szembesültem önkéntelen leegyszerűsítésemmel, miszerint a lektűrt alacsonyabb rendűnek tekintem. A vitahelyzet, amelybe így kétszeresen is meghívást kaptam, pozícióm átgondolására késztetett, aminek következtében az orosz írónő populárishoz közelítő szövegeit immár nem a sikerületlenség-elrontottság kritikai kategóriájában helyeztem el. Azokat egy harmadik csoportként kezeltem: leginkább a kísérleti attitűd vegyes, zavart, felemás eredményének tekintettem. Tisztáztam magam előtt is, hogy lektűrön, azaz populáris irodalmon az egykódúságot, a(z adott) műfaji konvención belül maradást, annak ismétlését értem.

Szerzőnk, Benyovszky Krisztián izgalmasan közelít az egyes krimikhez a szlovák irodalomban, s az utóbbi évtizedekben (mind a primér, mind a szekundér irodalomban) bevett ontológiai-szemiotikai irányba bővülő krimiséma különféle megvalósulásait követi nyomon olvasmányos írásában.

„… ez a műfaj a világ s azon belül az ember megismerhetőségének és értelmezhetőségének dilemmáját allegorizálja. Ez képezi a detektívtörténet szemiotikai megközelítésének az alapját is: „A krimi annak a folyamatnak a metaforája, melynek keretében a sötétség eloszlik, az ismeretlenre fény derül, s a megtörtént és majdan bekövetkező események értelme a jelek alapján megragadhatóvá válik.”[1] Ezekre az előfeltevésekre külön nem reflektálnak a szövegek, a megismerési problematika a cselekménybe ágyazottan jelenik meg.” (BENYOVSZKY P/C 4)

„… referenciális utalásokat sejtenek benne. Komolyan veszik tehát azt, amit mások (főszereplőnket is beleértve) csupán a műfaj kötelező konvencióiként, sikeresen alkalmazott hatáskeltő eljárásokként könyvelnek el. Nem szórakoztatást, pillanatnyi felüdülést várnak a könyvtől, hanem megismerést, az életerő megújításának titkát.” (BENYOVSZKY P/C 4)

 „Jandourek stílusa nem annyira »kimunkált«, mint az előző két szerzőé, nem találjuk nála a nyelvvel való küzdelem nyomait; az inventív kifejezésmód helyett inkább ráhagyatkozik a bevált fordulatokra. Helyenként sarkítottan, zsurnalisztikus felszínességgel fogalmaz, és nem mentes a közhelyektől sem. Mindez azonban nem oly mértékű, hogy egy ilyen titok- és kalandorientált szüzsére épülő regényben zavaróan hatna.” (BENYOVSZKY P/C 4)

„Olvasva őket nem vibrál a szavak és mondatok között az a feszültség, ami egy regény esetében az addig megtett út fordulatainak és kételyeinek köszönhetően halmozódik fel a késleltetett megoldásra kíváncsi olvasóban.”

Ami Benyovszky Krisztián szerint is a populáris regiszterben tartja a művet, az tehát: a bevált fordulatok, klisék, kevéssé kimunkált nyelv, a szimbolikusság, a reflexió feszültségének hiánya a narratívában. (Úgy tűnik, hogy nem tudunk mégsem elszakadni a végső soron negatív ítéletet, értékmozzanatot tartalmazó megfogalmazástól?) Ígéretes dialógus-szálat vett fel és bonyolított tovább nyitrai szerzőnk, abban az elméleti konvencióban mozogva-maradva azonban, amit mégiscsak konszenzuálisnak látok köztünk. Eszerint a populáris szöveg a sémának felel meg, azt reprodukálja, a szépirodalmi krimi, a metakrimi pedig tovább-, felül-, átírja, más modellekkel bővíti azt; több kóddal, olvasati móddal látja el az alaptípust.

KURDI Mária a nyugati költő kelet-európai vonzalmairól szól. Lengyel és orosz költőtársakat szólít meg az általa beszélgetésünkbe bevonódó kortárs ír-angol Seamus Heaney.

„… a Másikról való beszéd, ugyanis arról szólok az alábbiakban, hogy az írek Nobel-díjas költője, Seamus Heaney (1939–2013) milyen előszeretettel szólítja meg esszéiben a közép- és kelet-európai…“  (KURDI P/C 4)

Nem is lehet másképpen; amikor magunkról beszélünk, mondja játszótársunk, akkor a Másikról, * a bennünk is élő Másikról nyilatkozunk meg. Milyen erőteljesen bahtyini gondolat ez, érzékelem én. Művek csak együtt, egymás által léteznek, s írójukban-befogadójukban keletkező visszhangzásban nyilvánulnak meg. A felismert, megvilágított, eleve meglévő, ám e viszonyulásban megértett tudásként. Másikként látunk magunkra, ez által megképződik a reflexív, a kritikai távolság önmagunkkal, önmagunkhoz, s tudatosul, ami rejtett volt.

Kurdi Mária az angolszász perifériáról, azaz, mint az irodalomtörténetből jól tudjuk, egy igencsak termékeny határterületről jelentkezik újra. Projektünk sajátos természetére történő metareflexió, amint nyugati költők kelet-európaiakkal történő viszonyát eleveníti meg előttünk. A földrajzi centrumból a földrajzi perifériára tart Gállos Orsolya (GÁLLOS P/C 3) szlovén írója, Lojze Kovačič, Kurdi Mária írjeiről pedig azt tudjuk meg, hogy mi is kelti fel érdeklődésüket irányunkba:

„Heaney viszont az ideológiai béklyók elleni művészi lázadásukat, a nyugatiakéhoz képest az egymást átható politikai és erkölcsi kérdések iránt érzékenyebb költői hitvallásukat értékelte elsősorban. Egyik esszéjében írja, hogy az Európa keletibb felének költészetét bemutató fordítások számának növekedésével nem csak eddig nem ismert irodalmi hagyományok, hanem a modern mártírológia, bátorság és áldozatvállalás újfajta ábrázolásának megismerésére nyílik lehetőség.“ (KURDI P/C 4)

Ez a típus ejti rabul tehát Heaneyt, a közéleti bátorság, áldozatvállalás attitűdje lesz vonzó számára. Módszertani-szemléleti alapozásunkat erősíti, pc-beli együttműködésünk gnoszeológiai bázisához járul hozzá a következő kitétel:

„az ország kívülről való szemlélése a legbiztosabb módja annak, hogy valaki az ír élményvilág legbensőbb magjához eljusson“ (KURDI P/C 4)

Egymás kultúráját szemléljük az egymás kultúráját szemlélő alkotók által (folytatom már én a gondolatsort), így jutva közelebb magunkhoz, távolodva el előítéleteinktől. Fel-felfüggesztve e kilépő mozdulat által mindazt, ami nekünk természetes, azaz észrevétlen. Ám kilépve belőle megfizethetetlenül hasznos tapasztalatra teszünk szert. A kívülről ránk tekintőket követve az ő külső nézőpontjukba helyezkedhetünk, s rácsodálkozhatunk evidenciáinkra. Ez az elengedés, alak- és pozícióváltás hallatlanul termékeny és gyógyító folyamatot indukál. Megszünteti kizárólagosságtudatunkat, enyhít bezártságunkon, tágítja horizontunkat, segít megbékélni magunkkal és közelebb hozza a másikat, az idegent. Átmenetileg azonosulva a szokatlannal részesei lehetünk a sokszínű világnak. Rájöhetünk, miben vagyunk mások, sajátosak, s ez tetszik-e nekünk. Szabaddá válunk, rálátva kötöttségeinkre, kötődéseinkre, bekötöttségünkre. Reagálhatunk arra, hogy azt, ami az automatizmusból kibillenve-megnyílva érzékelhetővé lett, folytatni kívánjuk-e. S megérezhetjük, hogy nem szükségszerű a tradíció terheit cipelni mindenáron.

Kurdi Mária reflektál Heaney pozíciójának kisebbségi létében eredő gyökerére:

„Heaney »másképpen« nyugati szemléletmódjára az adhat magyarázatot, hogy hazájának nyugati földrajzi koordinátái ellenére az északír kisebbségi létben gyökerező, és így határok jelenlétét, ugyanakkor átléphetőségét tudatosító sajátos helyzete szokatlan nyitottságot eredményezett a Másik világa(i) iránt.“ (KURDI P/C 4)

Vissza az irodalomtörténethez: az orosz irodalom történésze számára a Mandelstamról és Brodszkijról szóló ír költőtárs vallomása különös jelentőséggel teli. Mint a nyugati, a szabadabb világban élő alkotótárs aktív sorsválasztásának lehetőségére ébred rá magára, saját helyzetére, lehetőségeire a világ szerencsésebb helyén élő költő. A belső szabadság mint sorsválasztási forma

„… részletesen követi a Varsóban született zsidó származású orosz költő művészi ellenállásának erősödését. Heaney aláhúzza, mennyire fontossá vált a szovjet ideológia irodalom-szemléletével szemben lázadó költő számára a belső szabadság, valamint megőrizni saját költészetének…“ (KURDI P/C 4)

az ír költő esetében nem jár életveszéllyel:

„Kívülállását a »belső emigráns« paradox képe fejezi ki, az orosz költő számkivetettségének párhuzamaként. A Nobel-díj átvételekor, 1995-ben a hagyományok szerint Heaney is beszédet mondott. Ebben az ír kultúra szempontjából érzékeny húrokat megpendítő retorikával és képekkel dúsított szövegben is visszatekint a kritikus időszakra, amikor elhagyta Észak-Írországot. Mandelstam sorsának tragikus logikája, mint viszonyítási pont, itt megint felvillan, amikor Heaney arra utal, hogy az orosz költőről olvasva saját helyzetének veszélyességét kisebbnek kezdte érezni akkoriban, mert felismerte, neki van lehetősége választani. Az »aktív elmenekülés« lehetősége izgatta, amely a költészetet szorongás vagy apológia nélkül hitelesíti.“[2] (KURDI P/C 4)

PÁLFALVI Lajos „fordított logikával végzett hatáskutatás“-t prezentál számunkra: egy korábban élt írót nevez ki mintegy a jelen leszármazottjaként, az esetleges hatásirányt megfordítva.

„Felvonultatja a legfontosabb szerzőit. Ha már nem emlegetheti Paseket, álljon itt Rabelais, akit fordított logikával végzett hatáskutatás után a lengyel szarmatizmus francia képviselőjének is nevezhetünk.“ (PÁLFALVI P/C 4)

Gombrowicz centrum-perifériás helyváltásai (Lengyelország, Nyugat-Európa, Amerika) is nekünk valók.

„Szóval a nagy elődök számára a művészi kifejezés magától értetődő, természetes folyamat volt, míg a mai túlbonyolított, nyomorúságos stílus megfoszt a kifejezés szabadságától. Gombrowicz óva inti a fiatal Amerikát a »vén hülye Európa« szellemi perverzióitól látván, hogy a kiürült centrumhoz kötődő helyi elit is azon töri a fejét a periférián, hogy »milyen hatással volt Verlaine Picasso tudatalattijára«.“ (PÁLFALVI P/C 4)

Disszidens, peremre szorított pozíciója segítségére van abban, hogy kívülről lásson és láttasson, de sértettsége és érdekei is megnyilvánulnak: célközönséget kell választania, s ennek alárendelni retorikáját:

„Gombrowicz stratégiája úgy is leírható, hogy a mellőzött író kívülről támadja a zárt, önimádó kasztot. A művészetről vallott nézeteit ezzel az elittel vitatkozva fogalmazza meg…“

…[S]zámára a hibrid a norma. A reflektált távolságtartás, az indentitás tudatosítása, a valahova tartozás viszonylagosságának felismerése fontos szerepet játszik gondolkodásában. Kétségtelen előny nála az, ha egy nép kívülről lát rá egy nagyobb, ám monolit tradícióra. Ez az előny a nagy hagyományoktól elválasztó szabadságban, függetlenségben van, az azt oldalról közelítő, oldottabb, elfogulatlan viszony lehetőségében rejlik.

„Tagadja, hogy létezhet egységes stílus, identitás, sőt azt is, hogy az egység látszata előnyösebb lenne. Vagyis számára a hibrid a norma, így a lengyel máris előnyben van, mert ő legalább tudja magáról, hogy az: »Bár az olasz jobb latin, mint a lengyel, a lengyel azért kerülhet fölénybe, mert valamelyest kívül áll a latinságon, ezért jobban uralhatja, jobban megőrizheti vele szemben a szellemi szabadságát.«” (PÁLFALVI P/C 4)

Üdvözli az önmagunkra és identitásunk alkotóelemeire való ráismerést. Jótékony hatásúnak véli a többféle hagyomány reflektált ötvöződését is a nemzeti kultúrákban, s az azoktól megtartott, megvédett valamelyes függetlenséget.

Fried Ilona ezennel a dráma és a színház útvonalait járja be velünk újabb alapos olasz sétáján a periféria szemantikájának kibontásával annak földrajzi, nyelvi, műfaji megtöbbszöröződésében:

„Emma Dantéval visszatértünk a színészhez, a spektákulumhoz, a szöveg, a mű autonómiájához, mely azonban a sokszínű előadás részeként nyer értelmet. Egy város, Palermo, periférikusnak is tekinthető nyelvének, kultúrájának centrummá válása…“(FRIED P/C 4)

KLUJBER Anita pedig a mitikus totalitás-eszme decentrálásának modern és posztmodern értelmét keresi Beney Zsuzsa fókuszba állított életművén át a lírában. A kimondható és kimondhatatlan, a közép és az eltérés, a határ és a centrum általi elrejtettség, megteremtettség és megnyilvánulás, a feloldhatatlan enigma, a mítosztalanság mítosza, a központok hiánya s egyúttal a ragaszkodás bizonyos középpontokhoz

„A középpontok, a privilegizált nyelvek, a magasabb diszkurzok hiányának tudata az, amit ahhoz a modernizmushoz képest tekintenek a legfontosabb változásnak, amely csaknem minden kritikus megítélése szerint még ragaszkodott bizonyos középpontokhoz és megpróbált kitérni a posztmodernizmus elfogadta radikális meghatározatlanság következményei elől.” (KLUJBER P/C 4)

„A centrifugális és centripetális irányú gondolati mozgások elválaszthatatlanságát …” (KLUJBER P/C 4)

fogalmain át projektünket is sokoldalúan jellemzi, értelmezi. A lezárhatatlanság és az egység, a rend és a dinamikus káosz, a többszemélyes perspektíva, az intertextualitás és olvasóorientáltság köreiben megteremtődő ismeret-horizont-összekapcsolás kulcsszavaival írja le vállalkozásunkat. Oly érzékenységgel és olyan széles körűen utal a játszótársak tevékenységére, fűzi fel eddigi szövegeinket a tanulmányában meglelt és megszőtt vezérfonalra, hogy egyben el is veszi az előszóíró kenyerét. Örömmel ajánlom írását metodológiai esszénkként is.

„Az intertextuális olvasói tevékenység eredménye, így tehát folyamatosan teremtődik. (…) Olvasó-orientált intertextuális rendszerek, mint például Northrop Frye vagy T. S. Eliot irodalomszemlélete általában egy befogadó értelmezéshorizontját és olvasmányanyagát veszik figyelembe, amikor azt állítják, hogy az emberi tudat szisztematizáló és koherenciát kereső alaptendenciája következtében mindig megpróbál valamiféle kapcsolatrendszert felállítani. Mi azt a kérdést vizsgáljuk, hogy lehet-e egy több szálon futó munkában, több nézőpont érvényesítésével egységet teremteni (nem találni, hanem teremteni); kirajzolódik-e valamiféle összefüggésrendszer, ha megnyitjuk az egyéni irodalmi és kulturális ismerethorizontunkat. Tehát azzal a kérdéssel visszük tovább a Frye-féle, rendteremtő tudati tendenciát tükröző irodalomszervező tevékenység gondolatát, hogy mi történik akkor, ha nem egy olvasó irodalmi tapasztalatát tekintjük a szavak világának modelljeként. Igaz-e W. B. Yeats jungi gondolatokat idéző megállapítása, miszerint »a tudatunk határai mindig változnak, és több tudat folyhat egymásba«?[3] Megnehezíti vagy megkönnyíti-e az irodalomról alkotott képünk kialakulását a sokszemélyes keresés? Összezavarja-e mások olvasmányélménye az adott befogadó általában valamiféle egységes személyes vagy szakmai ízlésszempont szerint válogatott olvasmányrepertoárjából nagyobb valószínűséggel kirajzolódó összefüggésrendszert? Működik-e a többszemélyes perspektívában?“ (KLUJBER P/C 4)

*

Szili József akkortájt, amikor pc-nk előző fejezete megjelent, vállalkozásunk szempontjából rendkívüli jelentőségű könyvet publikál[4] az irodalom interkulturális rendszereiről. Tanulmányaiban sok szó esik a „filozófiát átpoetizáló rendszerek”-ről azzal a gadameri meggyőződéssel átitatva, hogy a sokértelmű is lehet egyértelmű olvasat (s aki szerint Platon filozófiájának is éppen ez, az irodalmiság=sokértelműség a lényegi eleme). Nemzetmítoszokról, nemzeti üdvtörténetről, nemzetvallásról is ír nálunk és másoknál, számunkra itt és most viszont ennél is érdekesebb, amikor (főként a magyar kultúra kapcsán) arról értekezik, hogy mennyire fontos látni:

„mit fogad el sajátjául [ez] az irodalom, mi az, amit korokon ár kirekeszt magából, mi az, amihez minden hazait világirodalom-történeti mértekben képes viszonyítani.” (11)

Mintha hozzánk intézné figyelmeztetését:

„Álláspontom szerint azonban mellőzhetetlen az előtér és háttér viszonyának tudatosítása. Ez elősegíti, hogy ne legyen önkényesen szubjektív az, ami kinek-kinek a »magán-irodalomtörténete«…”

A saját képünkre alkotott, személyes létünkből, egyediségünkből eredő magánnarratíva bele kell, hogy ágyazódjon kontextusába, az adott kultúrából már ismert, kanonizált szerzők említéséhez kötődve jelenhet meg nálunk is. Így visszük fel, viszonyítva a már ismerthez, az újat, a sajátot a térképre.

 Románcként olvasni az tud valamit, írja (146), aki ismeri a románcként olvasás mikéntjét, a románcot mint olyant. Mi a pc-ben éppen ezt az új kódot ajánljuk fel egymásnak: tudd románcként olvasni a ti irodalmatokat, ha van kedved, ha érzel rá indíttatást, ha mond neked az valamit, amit én románcként definiálok a magam kutatási körében, tudományos látómezejében. Van neve nálam/nálunk és létezik fogalmi reflexiója, ezt kínálom fel kipróbálásra, használatra más kultúrákban. Így kerülhet esetleg előtérbe olyan irodalmi tény, jelenség, vonulat más nemzeteknél, ami addig háttérben rejtekezett, így ismerszik fel, ami ott bujkál (csírájában vagy nem a maintsreamben) egy kultúrában, s a kívülről érkező tekintet által tesz szert jelenvalóságra.

Az irodalomtörténet interkulturális elméletében (a 151. oldaltól) a regionalizmus kulturális vonatkozásairól ír a szerző. A nagy kelet-közép-európai komparatív irodalomtörténet kapcsán[5] jelzi: fel kell adniuk a nemzeteknek bizonyos mítoszaikat, hogy integrálódjon a Kelet és a Nyugat, s a szomszédok is így közeledhetnek egymáshoz. Érdemes és szükséges „feladni autonómiájuk egy részét azért, hogy cserébe elismertessék saját belső sokféleségüket.” Az „egymás közti különbségek és közös vonások felismerésére alapozott közeledés” feltétele más régiók sérelme nélkül megfogalmazni, megnevezni az európai hagyományokon felnőtt európai és nem-európai irodalmakat (160). Nyomatékosítja, hogy a nem-európai régiók is írnak (magukról, magunkról) európai nyelveken, regionális öntudatuk ezeken a nyelveken fejeződhet ki – mi is figyelmet fordítunk erre a pc-projektben. Európai minták alapján rendszerezi a komparatisztika a nem-európai irodalmakat is, teszi szóvá Szili (161), hiszen a rendszeresség, a hierarchizáltság, a történetiség Európa irodalmi fogalmaiban és intézményeiben gyökerezik mélyen. Ezeket a minőségeket megőrizve szükségszerű vegyíteni ma a policentrikusság, decentralizáltság meg- és elismerésével.

Fenti, A perifériáról a centrum jellegzetességeit taglaló gondolatmenetünkre rímel a 163. oldal fejtegetése arról, hogy gyanútlanul vagyunk képviselői uralkodó nemzeti kolonialista tudatunknak – mítoszaink fogságában leledzve, s hogy jó lenne magunkkal kezdeni a tisztítást: előítéleteink, előfeltevéseink maradványainak kimutatását ízlésünkben, öntudatunk, előítéleteink rejtett formáiban. Főként látszólag független irodalomkutatásunk elvei és kánonjai közt.

A 164. oldalon még közelebb jutunk önmagukhoz ezt a címet látva: Világirodalmi kánonok kárvallottjai, avagy ellenkánonok a periférián.

„Az irodalomtudománynak szembe kell néznie azzal az (egyébként a szó szoros értelmében lehetetlen) feladattal, amelyet a  »kis« nemzetek irodalmának az emancipációja jelent.”

Ezek az ellenkánonok, helyi kánonok, írja, nem bírnak hatással a világra, kiemelnek egyet-egyet (nemzetet, művet) belőlük, közülük, s éppen ezzel negligálják a többit,

„elhanyagolhatóságuk a nem elhanyagolható művek, irodalmak számbavételének, mintául állításának stb. az alapja… Ez a viszony azt is kifejezi, mennyire hatalmi jellegű a  »nagy kánonok« meghirdetése… Napjainkban, úgy látszik, a kánonképzésben rejlő hatalmi jelleg többé nem titkolható: a régiók önálló életre kelnek, a periféria pedig centrumot alkot. Esetleg – a periféria nagy területénél fogva – nem egyet, hanem számosat. Vagy számtalant. A nyugati kánon alkonya nem azt jelenti, hogy egy másik ( »déli« vagy  »keleti«) kánon váltja fel. A centrumot körülveszi a periféria. A centrum a perifériára szorul …” (165)

Megerősítő idézésem célja annak az elvi és gyakorlati egyetértésnek a kifejezése, amely a mi világirodalmi vállalkozásunk természetét összeköti Szili József szemléletével. Akkor is, amikor a felfedezetlen világklasszisok helyzetéről szól a „kis” irodalmakban (165) vagy arról, hogy a nyugati kánonok is provinciálisak, nemzetiek (168). Ismerteti a nagyszabású posztkoloniális irodalomtörténet-írást (213) az AILC/ICLA (Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtörténeti Társaság) Közép-Kelet-Európa irodalmi kultúráinak történetét kutató munkacsoportjában, ahol (214) az eddigi nemzeti irodalom-történeteket összevetik, megállapítják közös elemeiket, s kiegészítik addig oda nem illőnek tekintett összetevőkkel, így emancipálódnak, helyükre kerülnek például a kisebbségi irodalmak, transznacionális irodalmak is. „Egészében a térség irodalmának  »re-dialogizálása« a feladat” (215), a mikrotörténetiség emancipálása, annak elismertetése, hogy nem kell nagy narratívákban, teleologikusan gondolkodni, a kicsi, eltérő is érvényes. Elmélkedik a komolyságról és örömről, a részletek szenvedélyéről az irodalomtörténet-alkotásban, a struktúra játékáról, a vonatkoztatás igényéről virtuális világirodalmi pozíciókra, a szakadásos folytonosságról.

S e többszemélyűtől vissza-visszatér a szubjektív irodalomtörténet-íráshoz, Horváth János „magán-irodalomtörténete” például Szili értésében levedlette magáról efemer jegyeit, mivel ha rendszerben, algoritmusban működik, érvényes lehet mint egyfajta tudományos kísérlet. Mindig szem előtt kell tartani, jegyzi meg Odorics Ferenccel egyetértésben, hogy

„mivel a jelentést az értelmezői szubjektum fiziológiai, szocializációs és kulturális előfeltételei jelentősen meghatározzák, így az értelmező nem csupán a szövegről, de saját magáról is beszél…” (252)

„Amennyiben a kísérlet körülményeinek, feltételeinek kigondolása, előállítása része a tudományos munkálkodásnak, ugyancsak része lehet valamiféle tudományosságfélének mindaz, ami ezeknek az irodalomtörténeti vonatkozású gondolatkísérleteknek a kitalálásához, precíz és elegáns kivitelezéséhez, a feltevések falszifikálására is alkalmas berendezések előállításához, a »récit«-ben betöltött funkciójának felismeréséhez tartozik.” (252)

A mi interszubjektív irodalomtörténet-írásunk is egy újabb kísérlet a komparatisztika többszemélyes művelésére. Olvasóink figyelmébe ajánljuk játékos filológiánk eredményeit.

---

vissza