Újrakezdés egy másik periférián. Gombrowicz Argentínában

Pálfalvi Lajos

Ebben a fejezetben a kiindulópontként szolgáló antinómia alapján próbálom értelmezni Gombrowicz második pályakezdését. A P/C-ellentétre épített Horváth Miléna (HORVÁTH P/C 1); Parrag Judit (PARRAG P/C 1); és Kiss Tamás Zoltán (KISS P/C 1); akárcsak V. Gilbert Edit az első kötetet záró írásában (GILBERT P/C 1);. Kiss Tamás Zoltán már felvetette a különböző perifériák összevethetőségét a posztkolonializmus szempontjai alapján. Ma ez tűnik a legígéretesebbnek, ha a közép-európai kultúrák emancipációs esélyein gondolkodunk.

A régió két évtizede megszabadult a közvetlen felügyeletet gyakorló birodalmi centrumtól, de ez persze nem jelenti azt, hogy ugyanolyan kulturális presztízse lenne, mint az európai hard core-nak, amelyet helyettes hegemónnak nevezhetünk a posztkolonializmus terminológiájával. Ez az a felsőbb fórum, amely eldönti, mennyire vagyunk deviánsak. Marginalizálja a két totalitarizmusról szerzett történelmi tapasztalatainkat és ránk kényszeríti a saját pc-etikettjét. Talán Kundera fogalmazta meg a legszebben: „A teret beragyogja a késő délutáni nap, a nagy falon ezúttal jól látható a két kéz: egyik fehér, másik fekete. Hárombetűs mozaikszó ígéri: »biztonság« és »szolidaritás«. Semmi kétség, a falfestmény 1989 utáni, mikor az ország átvette az új idők jelszavait: általános testvériség, kultúrák keveredése; mindenek-mindenkik teljes egysége. [A csehek] ezer okból is megszoríthatták, ellökhették az orosz vagy a német kezeket! Na de fekete kéz? Ebben az országban azt sem tudták, hogy a feketék a világon vannak. Az anyja egyet nem látott egész életében.”^[1]

A posztkolonialista irodalomkutatás Lengyelországban és Ukrajnában fejlődött a legtöbbet az elmúlt években (lásd a poznańi Porównania című folyóiratot), bár az ukrán példa azt mutatja, hogy sokan a nemzeti sérelmeiket fogalmazzák újra más terminológiával. Ha ez a gyakorlat válik általánossá, akkor újra vívhatjuk régi háborúinkat korszerűbb fegyverzettel. Gombrowicz példáján azért is érdemes merengeni, mert kilátástalan helyzetben vívott sikeres küzdelmet, nem hagyta marginalizálni magát, azon a ponton talált esélyt, ahol más feladta volna. Mint Kazimierz Brandys írta róla a naplójában: „a provincializmus komplexusából filozófiai fegyvert kovácsolt, ez pedig még senkinek sem sikerült – a lengyel céklalevesben ázó velős csontból még senki sem csinált interkontinentális rakétát”.^[2]

Az egzotikus délen Gombrowicz megszabadult a tiltásoktól, kaszton kívüli lényként belemerült „az élet költészetébe”. Új, hibrid identitást épített fel, ebben előtérbe kerül a testiség. Mint Jolanta Jastrzębska JASTRZĘBSKA P/C 1; és M. Sándorfi Edina M. SÁNDORFI P/C 1; tanulmányaiban, itt is szóba kerülnek az identitás nemi dimenziói, a hagyományos nemi szerepeket pedig mintha alig leplezett deviáns nézőpontból mutatná be a kései pályakezdő.

 

*

1939 augusztusában, Buenos Airesben Gombrowicz ugyanazzal a dilemmával szembesült, amellyel majd’ két évtizeddel korábban Varsóban, a lengyel-bolsevik háború idején kellett szembenéznie. Nemcsak a kasztjára nézve kötelező lovagi kódex, hanem a társadalmi nyomás is arra kényszerítette, hogy kockára tegye vagy áldozza föl az életét a haza védelmében. A családtagok viszont korábban arra próbálták rábeszélni, hogy utazzon el. Bár Gombrowiczot valóban nyomasztotta a közeledő katasztrófa előérzete, kereste is a lehetőséget az utazásra, faggatta Dél-Amerikában járt íróbarátait, a távozás körülményei a legkevésbé sem emlékeztetnek menekülésre.

A Chrobry lengyel óceánjáró első útjára az akkori szokásoknak megfelelően meghívták a kulturális élet jeles képviselőit, Gombrowicz pedig egy kávéházi ismerős segítségével bekerült a jelöltek közé. A végső döntést az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumban dolgozó Jerzy Giedroyc hozta, aki az ötvenes évek elejétől a párizsi  „Kultúra” című lengyel emigráns folyóirat és az „Instytut Literacki” kiadó szerkesztőjeként döntő szerepet játszott abban, hogy Gombrowicz újra tudta kezdeni írói pályáját. Július 29-én indult a hajó Gdyniából, augusztus 20-án érkezett Buenos Airesbe. Gombrowicz részt vett a helyi lengyel kolónia által szervezett fogadásokon, társasági és kulturális eseményeken, de a hajó öt nappal később már nélküle indult tovább. Íróbarátja és útitársa (majd dühödt ellensége), Czesław Straszewicz folytatta az utat.

Amikor Gombrowicz e meghatározó döntéséről beszél regényben, naplóban, életútinterjúban, hatalmas mitológiai gépezetet mozgósít. Ironikusan Gondviselésről, titokzatos Kézről beszél, amely eltávolította Európából, ahol már „tarthatatlanná vált a helyzete”. Új pozícióját jellemző módon nem Lengyelországhoz, hanem Párizshoz képest tájolja be, így nem a hazai tájakról kerül a világ végére, hanem a korábbi periférikus helyzetet cseréli egy másikra, máshonnan néz Párizsra, de ugyanolyan szituációból folytatja „az európai forma revízióját”.

Amikor nem játszik a megalomániával, nem állítja be a fordulatot az írói önmegvalósítást elősegítő sorszerű eseménynek, a véletlen szerepét hangsúlyozza. Argentínában kapta a hírt, hogy kitört a háború, a hajó már nem térhetett vissza Lengyelországba, Angliába ment, de ő már nem folytatta az utat. Ha mindez néhány héttel később történik, nem marad Dél-Amerikában. Gombrowicz ezzel mintha az események szintjén elutasítaná azt, hogy szökevénynek és árulónak bélyegezzék, aki önkéntes száműzetésével mérte ki magára büntetésként a hontalanságot. Ugyanakkor íróként, mélyebb értelemben tökéletesen azonosul a közösségi diszkurzusokat romboló dezertőr szerepével. Így „az európai forma revíziója” mellett a lengyel nemzeti mitológia teljes átértékelését is elvégzi.

Klementyna Suchanow alapos kutatásainak köszönhetően ma már egybevethetjük a szerzői beszámolót a tényekkel. A közismert változat szerint Gombrowicz pár nappal a háború kitörése előtt érkezett Argentínába, szeptember legelején kapta a hírt a német támadásról. Hosszas tanácskozást folytatott Czesław Straszewiczcsel, a Turisták az árbóckosarakból című regény szerzőjével, majd ügy döntött, marad. Nem tagadta meg a katonai szolgálatot, de a sorozóbizottság gyenge egészségi állapota miatt alkalmatlannak találta. Ma már tudjuk, hogy a Chrobry már augusztus 25-én délelőtt, egy héttel a háború kitörése előtt kifutott a Buenos Aires-i kikötőből. Menetrend szerint haladt tovább, szeptember 15-én kellett volna Gdyniába érnie. Szeptember elsején a hajó már Pernambucóban volt, és maradt is a hónap végéig. Lehet, hogy Gombrowicz mégsem teljesen véletlenül került Argentínába? Már korábban döntött, vagy az augusztus 23-i Ribbentrop-Molotov paktum megkötése után veszítette el a reményt?

Bármi is késztette erre a döntésre, a Jeremi Stempowski beszámolójából ismert búcsújelenet így is ugyanolyan megrázó: „Kikísértem a kikötőbe. A hordárnak adta a csomagjait, elbúcsúzott tőlem, és fölment a hajóra. A mólón álltam. Tíz perccel később szólalt meg búcsúzóul a hajókürt, én pedig megpillantottam Witoldot: két bőrönddel a kezében rohant le a rámpán a mólóra. Ez volt az utolsó pillanat, amikor még dönthetett, és élt a lehetőséggel. Remegett és csak azt hajtogatta: »Nem tudom megtenni«. Aztán még hozzátette, ez volt élete legtragikusabb pillanata.”

A jelenethez asszisztáló Jeremi Stempowski, a Gdynia-Amerika útvonalon közlekedő hajójáratokért felelős igazgató lett Gombrowicz első argentínai patrónusa. Kezdetben hivatalból foglalkozott az illusztris vendégekkel, később már barátságból segített Gombrowicznak: bemutatta az argentin kulturális élet kiválóságainak és bevezette a helyi lengyel kolóniába. A közeg nem volt ellenséges. Argentína mindkét világháborúban semleges maradt, ráadásul az angolokkal szimpatizált, németellenes politikát folytatott, kiállt a lengyelek mellett (miközben a helyi sajtó azzal vádolta a német kolóniát, hogy az NSDAP utasítására el akarja szakítani az országtól Patagóniát).

Gombrowicz valószínűleg könnyen beilleszkedhetett volna mindkét csoportba, az argentin kulturális életbe és a lengyel kolónia társasági életébe, ha nem íróként, a Ferdydurkével sokakat vérig sértő, a saját környezetével szemben hiperkritikus, kíméletlen entellektüelként keresi a helyét – rögtön a csúcson, valahol Borges fölött. Erre egyik közeg sem volt vevő.

Közben megindult a deklasszálódás útján, fokozatosan elvesztette a gondtalan utazó privilégiumait. Szinte luxus körülmények között érkezett a szegénységbe, és elég hosszú volt az átmenet a kétféle állapot között. Amikor elfogyott a készpénze és ki kellett költöznie az olcsó szállodákból, jelentkezett a lengyel követségen. Itt a sorozóbizottság alkalmatlannak nyilvánította (ez 1941-ben is megismétlődött, amikor a nyugaton szerveződő lengyel hadseregbe toboroztak), és szerény anyagi támogatást is megítéltek neki, ez még néhányszor megismétlődött, de persze nem mentette meg a nélkülözéstől.

Vajon milyen fogadtatásra számíthatott Gombrowicz a lengyelség muzeális formáihoz kötődő argentínai kolóniában? A néhány évtizede létező lengyel közösség jól szervezett volt, két napilap és a „Lengyel Bank” mellett más intézményekkel is rendelkezett. Bár legtöbben a szegényparaszti rétegből kerültek ki, múltjuk az óhaza legnyomorúságosabb vidékeihez kötötte őket, a viselkedési sztereotípiák szintjén a lengyelség nemesi változatát sajátították el, a nemzeti-katolikus ideológia mellett még a Lengyelországban kialakult nemzetiségi ellentéteket is sikerült meghonosítaniuk Argentínában. Ilyen szellemben működött az 1940-ben, Buenos Airesben alapított „Lengyel Klub”. Csak a negyvenes évek második felében kerültek az országba jól képzett lengyel értelmiségiek, akik főként a nyugati lengyel haderő egykori katonái közül kerültek ki.

Gombrowicz az argentin irodalmi élettel is kereste a kapcsolatot – persze a maga módján, vagyis provokálva azokat, akiknek a jóindulatára mindenképpen szüksége lett volna. Michał Choromański már indulás előtt megadta neki két élvonalbeli író, Manuel Gálvez és Arturo Capdevilà címét (vajon miért kellett neki, belefért volna a látogatás az ötnaposra tervezett Buenos Aires-i kirándulásba?). Jeremi Stempowski is megpróbálta bevezetni a helyi kulturális életbe, de a legfontosabb irodalmi lapok elutasították a kéziratait. Gombrowicz ezután ellenségesen tekintette a prominens argentin írókra, például Borgesre, és a fiatalok között keresett hallgatóságot és szövetségeseket. A margóra sodródva már összevethette a két „Európán kívüli” pozíciót, a kétféle éretlenséget, újragondolhatta paradoxonjait a tökéletesnél kreatívabb tökéletlenről.

Egy évvel az érkezése után, 1940. augusztus 28-án előadást tartott a „Teatro dell Pueblóban” – mindkét csoportnak. A barátai, akik megteremtették számára ezt a lehetőséget, azt mondták, itt a legmodernebb gondolkodású argentin értelmiséghez szólhat. A lengyel kolónia arra számított, hogy Gombrowicz a lengyelek ezeréves kereszténységéről, Mickiewicz és Chopin világra szóló kulturális teljesítményéről beszél az 1816 óta független Argentínában, erősítve a lengyelek felsőbbrendűségi tudatát. A lengyel elit kultúrával való találkozás számukra már kizárólag az ünnepi alkalmakra korlátozódó üres rituálé volt.

 A lengyelek azt várták Gombrowicztól, hogy azonosul velük, az ő nevükben vonultatja fel az identitásukat erősítő toposzokat, sztereotípiákat, olyan európai hátteret adva ezeknek, amilyenről az argentinok nem is álmodhatnak. Gombrowicz ehelyett a két csoport közti közvetítő, sőt mindkét csoport mentorának pozíciójába helyezte magát. Nem emlegette a régi dicsőséget, mert új barátai ezt anakronisztikusnak találták volna; egy múltba néző közösség színe előtt érvelt amellett, hogy a múltba fordulás kizár minden eredetiséget.

Már a sajtóban megadott, mai ízlés szerint nagyon érdekes cím – A legkevésbé ismert Európa tapasztalatai és problémái – is mást ígért. A lengyelek legnagyobb megrökönyödésére Gombrowicz arról beszélt, milyen kulturális hanyatlást idézett elő a közeledő háború Lengyelországban. Ráadásul közel sem tudott annyira spanyolul, hogy meggyőzően elő tudja adni a franciából fordított szöveget. Mindez annyira sértette a háborús idők felfokozott patriotizmusát, hogy hatalmas botrány lett belőle. Lengyelellenesnek, hazaárulónak nyilvánították Gombrowiczot, az eset híre még az Egyesült Államokban élő lengyelekhez is eljutott. És hogy teljes legyen a káosz, az eseményen megjelent néhány kommunista, aki a maga dialektikájához igazította Gombrowicz paradox logikáját, és valóban megtámadta Lengyelországot.

Gombrowicz korai, zűrzavaros argentínai éveiről annyit tudhatunk, hogy a lecsúszás, a szabadulás és egy újfajta önismeret jegyében teltek. Bár mindvégig volt valami kapcsolata az irodalmi elittel, és nem is csak argentínai irodalmárokkal, mert Józef Wittlin jóvoltából időnként New Yorkból, a „Lengyel Írók Körétől” is kapott támogatást, lassan olyan életmódot alakított ki, amilyet Lengyelországban valószínűleg elképzelni sem tudott. Egzisztenciája alkalmi munkásra, koldusra, segélyezettre, kitartottra, sőt prostituáltra emlékeztet. Kap magánösztöndíjat, használt ruhát, ebédet, időnként a legszegényebb bevándorlóknak fenntartott menhelyeken alszik, előfordul, hogy fizetés nélkül távozik a panzióból. Sakkozik pénzért, előadásokat tart barátai lakásában, a hallgatóságnak pedig fizetnie kell érte.

Írással is sikerül némi pénzt keresnie: tizenkét cikket ír álnéven híres 19. századi francia szalonokról, e kultúra jellegzetes figuráiról, még néhány lengyel témával is előhozakodhat, ilyen Adam Czartoryski herceg és Erzsébet cárné románca, Sobieski és Mária királyné szerelme. Mintha még a Megszállottak írása közben kifejlesztett készségeit is használná: Velencei románc címmel ír egy fordított szerelmi történetet, amely házassággal kezdődik, olaszországi nászúttal folytatódik, majd válással végződik.

Ideje nagy részét a kikötői vigalmi negyedben, Retiróban tölti. A városrész bordélyházairól és a homoszexuálisok találkahelyeiről volt híres akkoriban. Gombrowicz maga is hangsúlyozza, milyen fontos szerepet töltött be az életében Retiro, de mindig metaforikusan fogalmaz. Bevallja, hogy az „ifjúság” csábításának engedve végre zavartalanul kiélvezhette a maga megkésett fiatalságát (a távoli háborús katasztrófa idején), de mindent elkövet annak érdekében, hogy az olvasó ne tudja a korábban elfojtott homoszexuális hajlamok kitombolásaként értelmezni ezt a mámort, sőt tagadja, hogy erről lenne szó:

„Azoknak, akiket ez érdekel, elárulhatom, hogy kora ifjúságom alkalmi kalandjaitól eltekintve, sosem voltam homoszexuális. Lehet, hogy nem tudok mindenben megfelelni a nők elvárásainak, mármint érzelmi tekintetben, mert vonzalmaimat illetően működik bennem valami fék, mintha félnék az érzéstől (…) Az a matróz- vagy katonai egyenruhába bújt ifjúság, e nagyon köznapi fiúk ifjúsága ott, a Retirón megközelíthetetlen volt számomra, a nemi azonosságtudatom, az, hogy szexuálisan nem gyakoroltak rám hatást, mindenfajta egyesülést vagy birtoklást kizárt.”^[3]

Az író ismerősei az ellenkezőjét állítják, még arról is tudnak, hogy erősen érdeklődött a „kiskatonák” iránt. A legdrasztikusabb tudósítást egy kubai szerző, Reinaldo Arenas hagyta ránk. Virgilio Piñerára hivatkozva leír egy esetet, amikor megerőszakolták a prostitúciót űző Gombrowiczot.

Amikor kizárólag anyagi megfontolásokból foglalkozott írással, Argentínában is álnevet választott, az elkészült szövegeket pedig nem tekintette az életmű részének. Jorge Alejandro néven publikált nyolcrészes cikksorozatot a feltörekvő polgárság „Viva cien años” című lapjában. Úgy tervezte, kötetben is kiadja az anyagot A mi szerelmi drámánk címmel, a gyors meggazdagodás reményében, de könyv alakban csak 2003-ban jelent meg, lengyel fordításban.

A beharangozó szerint Jorge Alejandro „objektív és tudományos nézőpontból”, hatalmas felkészültséggel közelíti meg a problémát és bámulatos íráskészséggel fejti ki érveit. Az argentinok szexuális tanácsadójaként megszólaló, némi baráti segítséggel spanyolul író Gombrowicz két maszkot visel: Európából hazatérő, magas körökben forgolódó honfitársként, olyan konszolidált úriemberként szólal meg, aki természetesen csakis a férfi-nő kapcsolatot érti erotikán.

Abból indul ki, hogy távolléte alatt rengeteget fejlődött az ország, mégsem tud szabadulni szexuális nyomorától: a nők nem néznek a férfiakra, miközben azok túljátszott izgatottsággal bámulják, tolakodó bókokkal zaklatják őket. Az egyedül közlekedő nők olyan tempósan sietnek az utcán, mintha vadásznának rájuk. Az argentin mélabú nem a pampákon, hanem a primitív, anakronisztikus erotikából születik. A zsákmánynak és jutalomnak tekintett rejtőzködő, bizalmatlan nő harcban áll az embertelen férfival, a nemek majd csak akkor boldogíthatják egymást, ha elvégzik az erotikus képzelet és mitológia mélyreható revízióját.

Nem intimitásként, hanem társadalmi jelenségként írja le az erotikát, évtizedekkel azelőtt, hogy kidolgozták a társadalmi nem fogalmát. Gombrowicz kifejti, hogy a személyes változat mellett olyan erotikus viszony is létezik, amely minden férfi és minden nő között alakul ki (mindenkinek el kell bűvölnie mindenkit). A viharos időszakának utolsó hónapjait élő Gombrowicz a korabeli olvasó előtt ismeretlen okból kívülállóként tekint az argentin nők és férfiak szerelmi drámájára, elavultként és nevetségesként írja le a tangó hazájában kialakult nemi szerepeket.

Az Európában otthonosan mozgó arisztokrata felsőbbrendűségi tudatával ír arról, hogy az argentin nők testi szépségük ellenére sem különösebben vonzók, mert hiányzik belőlük a háborúkat és forradalmakat átélt európaiak természetessége, őszintesége. A védett környezetben megmaradtak a szalonélet szabályai, a nők gyermetegnek mutatják magukat, a szülői felügyeletet rögtön felváltja életükben a házasság, így nem alakulnak ki erős egyéniségek. A férfiak nagy gondot fordítanak az öltözködésre és az ápolt külsőre, de belekényszerítik magukat az agyonstilizált, végletes szerepek valamelyikébe: védelmező lovagként vagy vérengző kékszakállként közelednek a nőkhöz. A legnagyobb katasztrófa mégis az, hogy a felső szférák kifinomultsága merev konvencióvá silányul a középosztályban.

A cikksorozatot felfedező utókor persze nem életvezetési tanácsokat vár Jorge Alejandrótól, hanem azt figyeli, vannak-e nyomai a retirói élményeknek. A dél-amerikai férfi és szépségideálja című írásban vannak olyan megjegyzések, melyek szerint a férfi Argentínában inkább birtokolni, meghódítani, nem pedig elbűvölni akarja a nőt. Az utóbbihoz olyasfajta sajátos szépség kellene, amely a férfiak bajtársias belső világában, például a gimnáziumban vagy a hadseregben alakul ki. Sajnos a művészvilágban nem lehet ilyen élményeket szerezni (nem úgy, mint Európában). Így marad a kimenős bakák és a matrózlegények plebejus erotikája. „A férfiak a hadseregben is megteremtik a maguk külön világát”, ez a „férfias poézis” pedig vetekedik a női vonzerővel. „Számukra már nem a nő a szerelem és a szépség egyetlen forrása; a matrózt nemcsak a női szájak ébresztik rá bűbájára és erejére; ugyanúgy lenyűgözi a csatahajó, az induló és a mundér.”^[4] Helyben vagyunk, a queer erotika haditengerészeti kellékeivel táncosnők is felruházhatók, a hard core viszont nem álságoskodik, tényleg a Patyomkin és az Aurora matrózait akarja.

De térjünk vissza az irodalmi életbe. Gombrowicz néhány év után megpróbál alaposabban elmélyedni az argentin periféria dilemmáiban. Ennek persze semmi köze az asszimilációs vágyaktól fűtött bevándorlók honismereti buzgalmához, Gombrowicz nem akart argentin író lenni, de olvasókat akkor éppen nem találhatott magának hallótávolságon kívül. Csak azokra hatott, akiket közvetlenül meg tudott szólítani. Mivel ez a kommunikációs helyzet évekig tartott, okkal feltételezhetjük, hogy Gombrowicz írásmódján is nyomot hagyott. Bár Lengyelországban is fontos szerepet szánt az önkommentárnak, az öninterpretációnak, ott a félreértések és a művek elsekélyesítése ellen küzdött. Nem arra panaszkodott, hogy senki sem tud a létezéséről.

Argentínában nem számíthatott Bruno Schulzhoz hasonló kompetens és önzetlen interpretátorra, ezért mindent magának kellett csinálnia. Neki kellett megírnia a műveket, és neki kellett meggyőznie a befogadó közeget ezek korszakos jelentőségéről. Majd’ másfél évtizeden át gyakorolta ezt a legkülönbözőbb módon, így amikor végre elkezdte a naplóját, már az első pillanatban pontosan tudta, mit akar elérni vele, milyen eszközökkel.

Az argentin irodalmi életben messziről nézve két végletet lehetett megkülönböztetni ebben az időszakban: az egyik pólust a Victoria Ocampo körül gyülekező esztetizáló, Európára tekintő entellektüelek alkották, nagy részük a húszas években, Borges kezdeményezésére alakult „Florida” csoportból került ki, a másikat pedig a balos „Boedo” anarchistái és kommunistái. Az előbbi csoportba nem volt egyszerű bekerülni, ahhoz először is feltétel nélkül el kellett volna fogadni a „Sur” című folyóiratot kiadó író és kritikus, Victoria Ocampo vezető szerepét, de pont őt haragította magára azzal, hogy ledorongolta a lapját. Ha Gombrowicztól is megkapta volna azt a hódolatot, amit Borgestől, Sztravinszkijtól, Malraux-tól, Tagorétól és Graham Greene-től, talán neki is lett volna keresni valója, hisz Borges mellett Cortázar is innen indult el a világhír felé. Ő hívta 1939-ben Argentínába Roger Caillois-t, aki ellátta a lapot francia irodalommal, majd 1948-ban visszatért Párizsba, elindította a „Gallimard” kiadónál a „La Croix du Sud” című sorozatot, amellyel sikerre vitte Borgest és divatba hozta a latin-amerikai irodalmat. Ez az irodalom a siker küszöbén állt, és már nagyon vágyott Európába. Nem csoda, hogy a hangadói nem hallgattak a periférián kivívott emancipációt szorgalmazó, állandóan kellemetlenkedő varsói bölcsre.

Gombrowicz ekkoriban ritkán kapott esélyt arra, hogy esszéisztikus szövegeket publikáljon színvonalas lapokban, ezért érdemes nagy figyelemmel olvasnunk az 1944–45-ben megjelent írásait. Lengyelországban főként a hazai irodalom újdonságairól írt olyan olvasóknak, akik eligazodtak a lengyel irodalmi életben. Az irodalomkritika mellékes volt, a legmélyebb gondolatait a Ferdydurkében fejtette ki. Argentínában viszont, a negyvenes évek közepén mindent ebbe a néhány cikkbe kellett belesűrítenie, ügyelve a terjedelmi korlátokra, megmaradva a könnyen befogadható, olvasmányos stílusnál. Korábban egyetemes érvényű felismeréseit is lengyel kulturális kontextusból kiindulva fogalmazta meg, most nem volt lehetősége erre, arra viszont igen, hogy e valószínűtlenül távoli közegben tesztelje a már Lengyelországban kidolgozott gondolatrendszer működését.

A katolicizmus és az új művészeti irányzatok című írásában az európai újdonságok, kibontakozó tendenciák ismerőjeként fordul a „Criterio” olvasóihoz. Leírt két kompromittálódott típust, amely zsákutcába terelte a művészetet, majd jellemzi a kialakulóban lévő újat. Gondolatmenetében Valéry és Proust képviseli a „történelem előtti” idők „tiszta művészetét”, akik a szépség papjaiként tekintenek az esztétikai tökéllyel ámulatba ejtett profán kívülállókra, hazug kultuszt teremtenek műveikkel, aztán fürödnek a dicsőségben. A második típus a társadalmi elkötelezettségbe menekül^[5] e légritka térből, valamelyik ideológia szolgálatába áll, és nehezen elviselhető nevelői, lelki vezetői paternalizmussal tekint a jó útra térítendő olvasóra.

Bár Gombrowicz nem hivatkozhat lengyel példákra, az időben egymást követő két típus megfeleltethető az első világháború utáni évek illetve a húszas évek végével kezdődő időszak irodalmi programjainak. Mindkettőt leírta a Ferdydurke első előszavában, sőt, a romantikus profetizmust bámulatosan parodizálva „az Általános Visszavonulás idején” színre lépő harmadik eljövetelét is kilátásba helyezte. Az a művész már szabad lesz, nem szolgálja a társadalmat, és nem indítja be a kultúra öngerjesztő gépezetét, emberi és hétköznapi kapcsolatot alakít ki az olvasójával.

Gombrowicz szerint a háború előtti években kezdődött a fordulat: az európai író konfrontálja a művészetimádók konvencionális nyelvét a valósággal, a viharos, forradalmi átalakulás pedig kiszakítja az irodalom belterjes világából. Hat rá Freud, Adler és Jung, elszenvedi az európai kultúra csődjét, a válság rettenetes stiláris disszonanciáját (ez Gombrowicz legfőbb monomániája). Mindenekelőtt az különbözteti meg elődeitől, hogy a saját személyiségét helyezi előtérbe, az irodalom segítségével, az olvasóval „pszichikai együttműködést” folytatva teremti meg önmagát.

A magyarázathoz elég egy egyszerű példa: „az emberek nem értenek jól, tévesen ítélnek meg, ezért a másokkal kialakított lelki kapcsolataim konvencionálisak, vérszegények és kevéssé kreatívak, ez pedig gátol a fejlődésben és megbénítja az egész lelki életemet. Könyvet kell hát írnom, hogy kialakítsam és kifejezésre juttassam a személyiségemet, kapcsolatba lépjek az olvasóval. (…) Nem a művészet a legfőbb gondom, leginkább azért írok, hogy »megteremtsem önmagam« más emberek közvetítésével. Ha ebből mégis művészet születik, mintegy önmagától, a tevékenységem melléktermékeként – annál jobb.” Gombrowicz azt is közli, hogy Argentínában még nem hallottak erről a típusról, ebből pedig az következik, hogy a Buenos Aires-i írók a két elavult típusba tartoznak: az elit Borgesszel az élen a „tiszta művészetet”, a balos nonkomformista csoport pedig a társadalmat és a forradalmat szolgálja.

Három cikket is megjelentetett a „La Naciónban”. A Mi és a stílus című írásában is a Ferdydurkében kidolgozott alapgondolataihoz tér vissza. A kiindulópont az egóval szembeállított forma meghatározó szerepe. A konvenciók rabságába került ego metaforája a regényben a „pofa”, itt a hétköznapibb és közérthetőbb „frakk”. Aztán Gombrowicz túllép a Ferdydurkén, most már háborús tapasztalatait is ezzel a logikával értelmezi.

Az Esküvő problematikáját előlegezi az a gondolat, hogy az ateizmus nem valamiféle végállapot. A katolikus egyházhoz nincs visszatérés, ehelyett a megalkuvás művi úton „vakhitet” hoz létre, új vallás keletkezik, amely csak ürügy a hatalomvágy kiélésére: „Íme, egy nemzet háborúra készül, ezért úgy próbál erőt adni magának, hogy hosszú éveken át állandó nyomás alatt tartja a közösséget, belé plántálva a vezérbe vetett »vakhitet«. Az író azt állítja, »hinni kell«, és ennek szellemében alakítja legmélyebb meggyőződéseit. Ilyen esetekben nem számít, hogy Istenben vagy tyúkban hisznek, mert csak arra megy ki a játék, hogy valahogy megszervezzék magukat az ürügyként szolgáló Isten segítségével.”

Ugyanitt arról is ír, hogy megjelenik a művészetben az a bizonyos harmadik típus, az olyan alkotó, amely tisztában van a „pofa”, a „frakk”, a stílus, a forma kényszerítő erejével. A régi művészekkel ellentétben ő már nem azonosul a művével, inkább elhatárolódik tőle. Elődei örültek, ha megtalálták a stílusukat, ő menekül tőle. A távolságtartás célja az, hogy művük fölé tudják helyezni magukat, ezt a célt szolgálja a groteszk, az irónia, a legkülönbözőbb stílusok ütköztetése, az a fajta paródia, amelyről aligha gondolta annak idején Jarry, hogy ilyen komolyan fogják venni, mondhatni, létszükséglet lesz.

A Művészet és irodalom című írásban főként a „tiszta művészet” ürességét kárhoztatja, híveit először a klasszikusokkal, majd a Gombrowicz nézeteivel azonosuló új típussal állítja szembe. Felvonultatja a legfontosabb szerzőit. Ha már nem emlegetheti Paseket, álljon itt Rabelais, akit fordított logikával végzett hatáskutatás után a lengyel szarmatizmus francia képviselőjének is nevezhetünk. A világháborús újromantikát elutasító Gombrowicz ekkor fedezi fel magának a romantika előtti hagyományok között a barokkot, néhány évvel később ebből születik a Transz-Atlantik. Érveit még többek között Cervantes és Dosztojevszkij felvonultatásával támogatja.

Szóval a nagy elődök számára a művészi kifejezés magától értetődő, természetes folyamat volt, míg a mai túlbonyolított, nyomorúságos stílus megfoszt a kifejezés szabadságától. Gombrowicz óva inti a fiatal Amerikát a „vén hülye Európa” szellemi perverzióitól látván, hogy a kiürült centrumhoz kötődő helyi elit is azon töri a fejét a periférián, hogy „milyen hatással volt Verlaine Picasso tudatalattijára”.

Gombrowicz stratégiája úgy is leírható, hogy a mellőzött író kívülről támadja a zárt, önimádó kasztot. A művészetről vallott nézeteit ezzel az elittel vitatkozva fogalmazza meg: „Ahelyett, hogy verítékes munkával próbálnánk átalakítani a művészetet valami különleges, exkluzív jelenséggé, rá kell ébrednünk arra, hogy lényegében nincsenek művészek, mert egy kicsit mindannyian művészek vagyunk, és ha egy lány a hajába tűz valami rikító vackot vagy szórakozásképpen a kávéházban csevegünk – művészetet csinálunk.” E logika szerint csak a személyiség számít, nem pedig az, hogy az illető versekkel, filozófiai művekkel, politikai tevékenységgel vagy társalgással fejezi ki magát (az utóbbira Szókratész a példa).

Ez a hangzatos, de nem túl meggyőző kijelentés sok mindent elárul Gombrowicz kilátástalannak tűnő helyzetéről, aki szerencsére már nem sokáig maradt kávéházi Szókratész. Mivel továbbra is ki volt zárva az irodalmi kommunikációból – Lengyelországban még nem ért véget a háború, Argentínában pedig nem tekintették írónak –, egyre inkább azt a szereplőt látja létfontosságúnak, akihez évek óta nem juthat el: az olvasót.

A művészet metafizikai, esztétikai és társadalmi dimenziója elveszti jelentőségét, csak a személyes oldala számít. Véget kell vetni az olvasó lenézésének, ez persze nem azt jelenti, hogy alkalmazkodni kell a tömegek ízléséhez. Gombrowiczot láthatóan nem lelkesíti a magányban, minden visszajelzés nélkül alkotó Norwid példája, nem próbál vigaszt meríteni az utókor elismeréséből. Idegen tőle a high modern perfekcionizmusa, az ő szemében Joyce és az Ulysses is rossz példa, mert ő nem a tökélyt keresi, hanem hatni akar: „Könyvet kiadni, az nem csak hódolat a művészet istene előtt, nem is csak a tiszta kontempláció aktusa, hanem – legalábbis időnként – a szerző magánéletében is kulcsfontosságú tény. A könyvnek pedig egyáltalán nem kell szépnek és remeknek lennie ahhoz, hogy ez így legyen, mert nemegyszer pont a rosszabb műveknek van a legnagyobb hatásuk.”

A mi arcunk és a Gioconda arca című írásában a festészet és a zene példáján mutatja be a már korábban leírt mechanizmusokat, aztán a költészet területén folytatja a színlelt műélvezet leleplezését. Mindenki úgy tesz, mintha „a költő ihletett énekével ámulatba ejtené a hallgatóságot, a hallgató pedig ámuldozva hallgatná”. A Ferdydurke emlékezetes epizódjában még a lengyel romantikus költészetről volt szó, de Gombrowicz itt már általánosítja a korábbi tapasztalatait. Olyan fontosnak tartja a témát, hogy hamarosan még bővebben kifejti A költők ellen című előadásában, majd a napló első kötetében. Már itt is vallási szertartáshoz hasonlítja a koncertet és a költői estet, ahol áhítattal fogadja a költő-papot a „szublimációra vágyó” közönség. Mindenki eljátssza a szerepét, ámulatba ejt és ámuldozik, de ez csak látszat. Gombrowicz túl akar lépni ezen, és azt írja, hogy ez valójában igen zavaros és bonyolult rituális esemény: „kollektív önszuggesztió, mítoszteremtés, sportverseny, sőt nemegyszer agybaj. És mindezek a tényezők szabályozzák a nagyközönség, valamint a legkifinomultabb műértők és a művészek reakcióit, mert ebből senki sem tudja teljesen kivonni magát. Itt semmi sem tiszta, minden tisztátalan, a legkülönbözőbb elemek keveréke, és pontosan a művészet e bámulatos tisztátalansága nyűgözi le azokat, akik ennek áldozzák magukat.”

Egész más témájú az „Océano” hasábjain, olaszul olvasható Lengyelország és a latin világ című írás, amelyben Gombrowicz az emigránsok hagyományos szerepében szólal meg: saját kultúrájába vezeti be a befogadó ország érdeklődőit, kapcsolódási pontokat keres velük. A lengyel emigráció számos kötetet szentelt az ország európaiságának és ezeréves kereszténységének. A cím azt sugallja, hogy Gombrowicz is a lengyelek kulturális öntudatát akarja erősíteni az eredmények fölsorolásával, majd deklarálja a lengyel-latin összetartozást. Az a legérdekesebb, hogy nagyrészt tényleg ezt teszi, de teljesen új érveket vet be, az összetartozás helyett pedig a távolságtartást hangsúlyozza. A posztkolonializmus nyelvén fogalmazva: elutasítja a helyettes hegemón gyámkodását. Lengyel részről ez azért szokatlan, mert a latin kultúra ezeréves jelenléte sosem járt együtt erőszakkal.

Az írás ártatlanul indul: Gombrowicz kétarcúként, szláv és latin természetűként írja le a lengyelek identitását, amiért Dosztojevszkij a szlávság árulóinak nevezte őket. A latin nyelv már a 10. században, a kereszténység felvételével eljutott Lengyelországba, a 16. századig szinte kizárólagos volt az írásbeliségben. Az irodalomban a Bibliából és az antik mitológiából vett toposzokat találjuk. A lengyel kultúra aranykorában megszületik a drámairodalom klasszikusa (A görög követek elbocsátása) és a példamutató fordítás (A megszabadított Jeruzsálem), a lengyelek mégis mintha térdepelve néznének föl az istenített latin kultúrára.

Azt hihetnénk, Gombrowicz ezzel el is végezte a feladat első részét, rámutatott e kultúra európaiságára, most pedig méltathatja a csúcsteljesítményeit, ahogy azt pár évvel korábban is várták volna tőle. Ehelyett váratlanul a lengyel kultúra történetében igencsak leértékelt 18. századra tereli a szót, megállapítja, hogy e szomorú, hanyatló korban eltűnt az előző időszak naiv, gyermeki frissessége, a latinság elvesztette erkölcsi és kulturális tekintélyét, üres, dagályos retorikában merült ki. Az olvasó önmarcangolást vagy panaszáradatot vár, amikor egyszer csak átértékelődik a késő barokk „szklerotikus miskulanciája”, mert „a lengyel már kiszabadul e kultúra hatalma alól”. A nemes feudális felsőbbrendűségi tudattal néz a szolgahad részének tekintett művészre, rég kiveszett belőle a tanítványhoz illő, áhítatos tisztelet. Látszólag buzgó katolikus és a múzsák kegyeltje, de a lelke mélyén mindezt már kiüresedett hagyománynak, megunt maszknak tartja. Nem ő szolgálja az egyházat, hanem az egyház és a művészet szolgálja őt.

Gombrowicz ekkor még nagyon újszerű értelmezése szerint a szarmata nemes lázadt a kultúra ellen, ez pedig egészségesebb és kreatívabb személyiséget alakít ki. Aki azt vallja, hogy az ember előbbre való, mint a műve, az már nem tanítvány. Gombrowicz nagyon is elképzelhetőnek tartja, hogy „a lengyel kultúra legkreatívabb és legeredetibb elemei pontosan ebben a maga feudális aspektusaiban oly groteszk és őrült szellemi lázadásban rejlenek”.^[6]

Hangsúlyozza, hogy a függetlenség elvesztése új értelmet adott a katolicizmusnak és a latin kultúrának: mindkettő összekapcsolódott az ellenállással, a francia és olasz szimpátiák segítettek a szellemi szuverenitás megőrzésében. A romantika korában Chopin és Mickiewicz megteremtette a legszínvonalasabb és legautentikusabb lengyel művészetet, de Gombrowicz feltűnően kevés szóval intézi el az elismerést, alig várja, hogy visszatérhessen a 18. századhoz. Előbb diszkvalifikálja teátrális, naiv, gyarmati latinsága miatt a legismertebb, Nobel-díjra érdemesített lengyel regényt, a Quo vadis?-t, majd az olyan alkotókat állítja szembe a latinizált képzelet gyengeségével, akik a 18. századi nemesekhez hasonlóan autonóm személyiségként kezelik a kultúrát, így a valójában inkább iskolai tananyagként elsajátított latinságra is „szláv bizalmatlansággal”, „feudális felsőbbrendűséggel” tekintenek.

Nem kéri felvételét a klubba latin lelkű szláv testvérként, hanem hibridizálja a lengyel identitást: „Túlságosan szlávok vagyunk ahhoz, hogy latinok legyünk. Ezért nekünk az rendeltetett, hogy két különböző világ és két stílus között éljünk, egyikkel sem azonosulva. Elég gyengének és kétségesnek tűnhet a pozíciónk. De nincs gyenge pozíció, hacsak nem hamis.”

E gondolatmenetben felismerhető az a gombrowiczi logika, amely a perifériára szorult mellőzött író pozíciójáról próbálja bizonyítani, hogy komoly esélyeket kínál a megismerésre és a viszontagságos autonómiára. Tagadja, hogy létezhet egységes stílus, identitás, sőt azt is, hogy az egység látszata előnyösebb lenne. Vagyis számára a hibrid a norma, így a lengyel máris előnyben van, mert ő legalább tudja magáról, hogy az: „Bár az olasz jobb latin, mint a lengyel, a lengyel azért kerülhet fölénybe, mert valamelyest kívül áll a latinságon, ezért jobban uralhatja, jobban megőrizheti vele szemben a szellemi szabadságát.”

Mintha csak az juthatna univerzális érvényű felismerésekhez, aki nem érzi magát teljesen otthon egyik kultúrában sem: „Nem érezzük olyan spontán módon a latin kultúra igazságait, mint az olaszok, ezért arra a tényre akarunk támaszkodni, hogy semmilyen igazság sem fejezi ki az egész embert, és az ember mindig nagyobbnak bizonyul minden róla kimondott igazságnál.” Gombrowicz szerint Pasek és kortársai a maguk kisszerű, anarchista és provinciális módján már kialakították ezt a szemléletet, az új nemzedéknek ugyanerre a problémára kell egyetemesebb érvényű megoldást találnia.

---